!

Vers a könyvben zóna

>!
Ottilia P
Vers a könyvben

„ – "Az asztalra csaptam: Elég!” – mondta Adrian, és imára kulcsolta a kezét.
– Mi?
– George Herbert. A vers címe „A hívás”. Biztosan véletlen nem esett le. „Babér nem koronáz, fejem? Virág? víg füzér? elfújta a szél? Semmi nem él? Nem szívem! van gyümölcsös ág, s van kezed.”
– Á. Ja. Aha.
– Ti voltatok a gyümölcs, és ő kéz. Biztosan elfelejtette a vers végét. „S akkor egy hang, szólít?: Gyermekem! s én feleltem: Uram.”
– Most szívatsz?
– Remek vers, tetszene nektek is. Elszaladok Hatchardshoz és veszek egy példányt, ha érdekel."
249-250. oldal

A teljes vers

George Herbert: A hívás

Az asztalra csaptam: Elég!
Én elmegyek.
Mit sóhaj és jaj! túl komor
Világ nekem; szabad legyek,
Mint a szél, az út, mint az ég.
Pokolra, sok viszály!
Tüskét aratni? megaláz!
A vérző kéz, a veszteség,
Gyümölcslé, mely nekem kijár!
Volt persze, bor:
Sóhajom szikkasztotta. Volt kalász;
Könnyem tikkasztotta, igen.
Évem mihaszna elszaladt?
Babér nem koronáz, fejem?
Virág? víg füzér? elfújta a szél?
Semmi nem él?
Nem, szívem! van gyümölcsös ág,
És van kezed.
Heverd ki sóhaj-fútta korod
Kettős örömmel: hagyj hideg vitát,
Mi illik, mi nem. Hagyd el kalitod,
s ha köthetett
Sok kicsinyes eszméd, sodorj magad
Hajókötelet, légy erőd
S törvénytevőd,
Ne csak hunyorogj itt, te vak.
Fel most, hamar:
Én elmegyek.
Húzd be halálfejed, győzz félszeden.
Mert aki nem
Tisztázza, mit akar,
Csak terheket
Érdemel. Így, hevesen, vészesen
Dúlt-fúlt szavam;
S akkor egy hang, szólt? hívott? Gyermekem!
S én feleltem: Uram.

(Tandori Dezső)
Forrás: magyarulbabelben.net

Kapcsolódó könyvek: Stephen Fry: Hazudozó

Stephen Fry: Hazudozó
>!
Ottilia P
Vers a könyvben

" vágyakozás & üldöztetés

Miért látom mindegyre
– mikor lehunyom szemem
az ágyban vagy képzeletben –
orrod, hajad, melled?

Néha, mikor rád nézek,
önmagamat látom
tükörben vagy ablak üvegén:
a saját fél testemet.

Bár szép vagy és fiatal,
rád hasonlítok, úgy lehet –
orrom, mellem, hajam
teljesen a tied."

248. oldal

Holland szerző, a nevét nem sikerült fellelnem, és az sem egyértelmű, hogy ez a teljes vers vagy csak egy részlete.

Kapcsolódó könyvek: Gerbrand Bakker: Az iker

Gerbrand Bakker: Az iker
>!
Ottilia P
Vers a könyvben

"A világot víz borítja, langyos víz, véráradat,
Nincsen apám, magam vagyok, egyedül az ég alatt
248. oldal

A szerző holland, a nevét és a teljes verset nem sikerült fellelnem.

Kapcsolódó könyvek: Gerbrand Bakker: Az iker

Gerbrand Bakker: Az iker
>!
Varga_Írisz_Dóra IP
Vers a könyvben

"… Szürke haja lebben az égen
Az én anyám szürke haja a szemfedő alatt libegett, mint szélfútta árvalányhaj."

(Csernus Mariann: Eszterlánc (71. oldal, Magvető, 1986))

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. október

Kapcsolódó könyvek: Csernus Mariann: Eszterlánc

Csernus Mariann: Eszterlánc

Kapcsolódó alkotók: Csernus Mariann

>!
sophie P
Vers a könyvben

A mottó. (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából)

"Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat."

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
Teljes vers: https://moly.hu/karcok/770943

Kapcsolódó könyvek: Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából
>!
forElle P
Vers a könyvben

„Azzal játszottam, hogy azt az egy-két szilárd ételdarabkát, amely néha az ízetlen folyadékban úszkált, félretoltam, későbbre tartogattam. De nehéz volt csalni, nehéz volt elhúzni a levesevés idejét. Történeteket mondogattam, hogy eltereljem a figyelmem a levesről, hogy kényszerítsem magam a lassúbb evésre. Egész halkan elszavaltam a Tengerparti temető-t, megpróbáltam semmit se kihagyni belőle. Egyébként nem sikerült. A között, hogy „mind föld alá jut, és játékra kel” és a vége között nem tudtam kitölteni az emlékezetemben keletkezett űrt. Képtelen voltam kitölteni az emlékezetemben keletkezett űrt a között, hogy „mind föld alá jut, és játékra kel” és hogy. „Szél támad!… Élni próbáljunk meg újra!” ”

PAUL VALÉRY: TENGERPARTI TEMETŐ

Mh, jila yuca, biou aqanaton speude,
tan d˘empracton antlei macanan.
Pindaros, Pythiai ódák III.

1. Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
Fenyők, sírok közt s ő remeg alattok;
Ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger, messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
Az istenek csöndjén merengeni!

2. Mily tiszta munka e villódzva széthányt
Csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
S mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak –
Ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak –
Szikráz a Perc és álom a Tudás.

3. Nem-változó érték, Minerva-templom,
Tág béke-hombár és valódi, szent hon,
Morcos víz, önmagába meredő
Szem, melynek álmot rejt a súgaras mély,
Ó csöndem! … Ott benn a lelkembe kastély,
De csúcs, ezer arany-cserép, Tető!

4. Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
Hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
Cikázva nézek rajta szerte és
Miként magas imám hiába leng el
A gőgös istenek elé, a tenger
Szikrás derűje is mély megvetés.

5. Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz
S a száj – amelyben olvad-meghal – élvez,
Alakja széthull s egyre érzi még,
Ugy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
S a változó partok zajgó ezüstjét
Dalolja tört lelkemnek most az Ég.

6. Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott – csapásul –
És furcsa restség, ám kedvvel tele,
Hogy e fényes Térnek magam kitárjam
Halottak házán imbolyog az árnyam
S én is szelíden imbolygok vele.

7. Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
Könyörtelen Fény és csudás Igazság,
Napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
Nézz rám! … De az, ki fényed adja vissza,
Másik, komor felében árnyalak.

8. Ó csak magam, magamnak és keményen,
Egy szív mellett, hol buzdúl költeményem,
Az Ür s a tiszta Esemény között,
Várom sötét, keserű, büszke szóját,
Nagyságos Énem felzengő ehóját,
Amelyben az öblös jövő dörög!

9. Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
Te az öböl vasrács-evő darabja,
Míg zárt szememmel fényed incseleg,
Mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz
Mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.

10. Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
Szent és anyagtalan tüzfény betölti,
Fölötte fáklyák s mindez oly rokon,
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
Mely csak remeg az árva lelkek árnyán;
Hű tenger alszik itt a sírokon!

11. Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
Ki mosolyog s magában andalog,
Fehér juhnyáját békés sirjaimnak,
Nem kell nekem okos galamb, ki hirt ad,
Hívságos álmok, kandi angyalok!

12. Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
Minden lesült, elmállott, légbe vész,
Hogy zord-talányos kutfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
És édes a fanyar és fény az ész.

13. Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
Földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
Elmélkedik, magának is elég Ő …
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.

14. Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
A te roppant gyémántodon a karc! …
De a márványtömböktől súlyos éjben,
E vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
Lassan helyesli már, amit akarsz.

15. A vastag semmibe olvadtak, itt a
Vörös-agyag fehér lényük fölitta,
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
Kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.

16. Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
Csiklandozó kacaj és könny a pillán,
Szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
A csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
S mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
Mind föld alá jut és játékra kel!

17. S te, nagy lélek, remélsz-e majd egy álmot,
Mely nem lesz ily szineskedően-álnok,
Mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
Szent nyugtalanság, meghal még az is!

18. Sovány öröklét, fekete s arany te,
Akinek a halál egy anya keble,
Rútul-babéros vígasz asszonya,
Kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod amit palástol:
Örök vigyorgás, kongó koponya!

19. Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
Kiket csak oly sok föld bírt eltemetni
S léptem sem érzitek, mely most emel,
A féreg, a valódi, nem tinektek
Perceg, kik e táblák alatt pihentek,
Életből él ez s nem hagy engem el!

20. Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
Hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja,
Él s életemmel tartozom neki!

21. Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én ó,
Remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap …! A lélek gyors, dermedt Achillesz
És rá e teknősbéka árnya hull!

22. Nem! … Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
Uj lelket ád … Ó só, üdítsd e mellet,
A vízbe és életre serkenek.

23. Igen! Te tenger, őrülések anyja,
Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
Jelképekkel döf át ragyogva fönt,
Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda,
Ki villogó farkadba marsz csatázva,
Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

24. Szél támad!… Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre
Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!

Fordította: Kosztolányi Dezső

Kapcsolódó könyvek: Jorge Semprún: A nagy utazás

Jorge Semprún: A nagy utazás

Kapcsolódó alkotók: Jorge Semprún

2 hozzászólás
Hirdetés
>!
Ottilia P
Vers a könyvben

„ »Harminchatfokos lázban égek mindig, és te nem ápolsz, anyám!« – így hangzik a magyar költészet egyik legszebb sora. Fölvillantja bennünk azt az élményt, hogy ez az éltető láz azonnal betegséggé válik, ha valaki magányos marad.”

A teljes vers
József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

1935 / 1936. december

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu

Kapcsolódó könyvek: Müller Péter: Örömkönyv

Müller Péter: Örömkönyv
>!
Gabriella_Balkó
Vers a könyvben

Tovább üldözte, a többiek pedig követték őket. Hangosan kacagott.
Az én kutyám is mind spártai faj, lefüggő szájú, sárga mind! – bömbölte.

Shakespeare: Szentivánéji álom, V. felv.: https://mek.oszk.hu/00400/00496/00496.htm#5
Tizenkettő, 153-4. oldal (Móra, 1995)

Kapcsolódó könyvek: C. S. Lewis: Perelandra · William Shakespeare: Szentivánéji álom

C. S. Lewis: Perelandra
William Shakespeare: Szentivánéji álom
>!
Gabriella_Balkó
Vers a könyvben

Tudta, hogy hamarosan újra látja Jane-t, s ez valami olyasmit indított el benne, aminek már sokkal hamarabb meg kellett volna történnie. Az a szerelemről alkotott, mindkettejük által osztott tudományos nézet, ami elfojtotta Jane-ben a feleség alázatosságát, Markban gátat vetett a szerető alázatosságának. Még ha fel is támadt benne egy-egy ritka, megvilágosult pillanatban az érzés, hogy „Túl szép e földre, nem való ide!”, azonnal el is vetette.

https://mek.oszk.hu/00400/00492/00492.htm#1
Shakespeare: Romeo és Júlia I. 5.
(566. oldal)

Kapcsolódó könyvek: William Shakespeare: Romeo és Júlia · C. S. Lewis: A rettentő erő

William Shakespeare: Romeo és Júlia
C. S. Lewis: A rettentő erő
>!
Gabriella_Balkó
Vers a könyvben

– Maga Vénusz nyugszik St. Anne's fölött.
– „Közelebb jött / A földhez, mint szokott; S miatta mind / Megvész az ember” – idézte Dimble.
– Az biztos, hogy közelebb van, mint azt csillagász valaha remélte – mondta Ransom.

https://mek.oszk.hu/04500/04590/html/magyar.htm#d1e22191
Shakespeare: Othello V. 2.
(560. oldal)

Kapcsolódó könyvek: C. S. Lewis: A rettentő erő · William Shakespeare: Othello

C. S. Lewis: A rettentő erő
William Shakespeare: Othello