!

Válogatott novellák zóna

>!
Nazanszkij 
Válogatott novellák

Felnőtt tartalom:

Jeva Jeva

A bővérű szerelem ígéretét, a kimeríthetetlen boldogság előérzetét váltotta ki mindenkiből Jevdokija Jevgenyevna Nyebeszihina, aki azoknak az első szerelvények valamelyikével érkezett városunkba, amelyek a háború utáni Kelet-Poroszországba orosz betelepülőket hoztak. Izgatottan és félelemmel telve hallgatták a régi városneveket: Königsberg, Tilsit, Insterburg, Welau, méregették ezt az idegen földet, a szűk réteket és megtisztított erdőket, a keskeny aszfaltutakat és a cseréptetős kőházakat, amelyekben azoknak a gyerekei laktak, akik felégették az ő pszkovi, szmolenszki, orlovi falvaikat. Izgatottan és félelemmel telve lépkedtek a peron apró kék kockakövein, és közelebb húzódtak hadseregük katonáihoz és tisztjeihez, akik már belakták ezeket az „au” meg „burg” végű helyeket. Csak Jevdokija Jevgenyevna nézelődött és mosolygott olyan természetesen és könnyedén, mintha törvényes örököse lett volna mindennek a hétszáz esztendős birtoknak, amely szűk rétjeivel, poldereivel és fehér dűnéivel belefúrta magát a Balti-tenger hideg vízébe. A katonák és tisztek érdeklődve figyelték ezt a magányos, arany szemű, kezében kicsiny bőröndöt szorongató szépasszonyt. „Vonzó teremtés” – mondta egy fekete bajszos szakaszvezető, de a nő éppen csak végigsiklatta rajta parányit gunyoros tekintetét, és határozott léptekkel elindult a gyermekotthon felé. Reggelre már mindenki tudta, hogy a gyermekotthonba új nevelőnő érkezett. Jevdokija Jevgenyevna. Jeva Jeva.
A fekete bajszos szakaszvezetőnek igaza volt: Jeva Jeva valóban vonzó teremtésnek bizonyult. A férfiak első pillantásra beleszerettek, a gyerekek rohantak hozzá az első hívásra, sőt még a nők is elejétől fogva megbocsátották neki a szépségét.
A kétszer is kézről kézre járó, lerombolt és felégetett város, amelybe honvágytól gyötört orosz katonák települtek, és amelyben hallgatag németek laktak, akik éhségtől támolyogva szappan helyett hamuval sikálták a járdákat, és lányaik szüzességét darabka komiszkenyérre cserélték – ez a sokat szenvedett, összezsugorodott, leégett városka Jeva Jeva megjelenésével feléledt. Hirtelen buján kivirágoztak az almafák és a gesztenyefák, visszatértek a madarak, amelyek a háborút a környéken vészelték át, ahová még újság se jár, és hirtelen vadászatra indultak a mozdulatlanná dermedt fekete bikák és keleti fríz menyasszonyaik is… És még a csontos Márta is, akinek a fiai Afrikában, illetve a Volgánál vesztették életüket, tisztelgett a seprűjével, amint a vasúti átjáróban átengedte a nevetgélő katonákkal teli teherautókat…
Ki mindenki nem akart udvarolni Jeva Jevának! A városban állomásozó mindenféle hadsereg tábornokai és egyszerű katonái, tisztjei és intendánsai. Nemritkán nevének puszta említése ürügyül szolgált a vitára, fogkiveréssel járó elégtételvételre. Két fiatal repülős, akik összeszólalkoztak az arany szemű asszony miatt, a levegőbe emelték vadászgépüket, hogy a vitát szemtől szembeni ütközéssel döntsék el. Ő viszont csak nevetett, és ajándékba csak virágot fogadott el, habár nyitva állt előtte Kelet-Poroszország összes jóvátételi raktára.
Mekkora volt a meglepetésünk és felháborodásunk, amikor megtudtuk, hogy Jeva Jeva a néma Hansszal kezdett együtt élni. Istenem, a Hansszal. Ezzel a mamlasz, hosszú karú sráccal, akit még a németek is kinevettek. Hans a gyermekotthonban az őr, a fűtő, a kertész és az állatgondozó posztját látta el. Fegyelmezett volt és szelíd: még ha szidták is, csak egyetértően bólogatott, és megpróbálta mosolyra igazítani a száját. Ez különben nem sikerült neki: egy rombolóakna repesze átütötte mindkét arcát, kiütötte a fél fogsorát, és tövestül kitépte a nyelvét. És egyszer csak meglátták, amint egy reggel Jeva Jeva szobájából jött ki. Hogyan és mikor kerültek közel egymáshoz, hogyan és mikor döbbentek rá, hogy együtt kell élniük, és hogyan boldogultak mindeközben szavak nélkül, csak a jóisten tudja, aki a némák és a szépasszonyok gyámolítója. A gyermekotthon parancsnokának, Reprincev őrnagynak a kérdésére Jeva Jeva lefegyverző mosollyal válaszolt: „Szeretem. Kívánom”. És ennyi. Egy olyan nő, akinek puszta látására azonnal meghibbant minden hímnemű lény, a tábornoktól a verébig.
Nevetéssel bénította meg a mi arra vonatkozó gyengécske kísérletünket is, hogy kiközösítsük, a legkitartóbbaknak pedig megmutatta nikkelezett csövű browningját, amelynek markolatát az ajándékozó, Zsukov marsall ajánlása díszítette.
Éjszakánként a környékbeli utcákban lakó férfiak reggelig hánykolódtak az ágyukban, és szakadatlanul rágták cigarettájuk papírszopókáját, amint végighallgatták Jeva Jeva boldog nyögdécselését és szeretője kihívóan értelmetlen bömbölését. Még a várostól hét kilométernyire levő repülőezredből is eljöttek, hogy megnézzék maguknak ezt a férfit. Bántani különben nem bántották: részben azért, mert nem akartak vitába keveredni Jeva Jevával, részben – mondjuk meg őszintén – a férfi fizikai ereje iránti tiszteletből: Hans két ujjal ki tudta csavarni az autóbusz kerékabroncsán levő rozsdás csavarokat. Amikor a kommendáns Milovanov ezredes tetszetős ürüggyel dutyiba záratta, Jeva Jeva egyszerűen elment hozzá, egyszerűen elvette a kommendáns irodájából az asztalról a kulcsokat, és egyszerűen kiengedte a néma férfit, miközben mindenki, aki csak ott volt, beleértve az őrséget és Milovanov ezredest is, csöndben és lelkes pillantásokkal kísérték minden mozdulatát. Hans a karjában vitte haza. „Ich liebe dich – mondta Jeva Jeva egy csöppet sem zavartatva magát a többiektől. – Gyereket akarok tőled. Hasas akarok lenni tőled. – És elnyelve a férfi nevének első betűjét, olyan hangon szólította meg, hogy még a tankok fallikus ágyúcsövei is feléje fordultak: Annes… Annes…
Az idő telt, és Jeva Jeva csak nem lett terhes.
Reprincev őrnagy engedélyével örökbe fogadott egy tízéves, félkarú kisfiút, akit a többiek Szusziknak csúfoltak. Hallgatag kisfiú volt, akinek egyetlen szórakozása az volt, hogy csúzlival lövöldözte a német lakosokat, akik úgy féltek tőle, mint a tűztől: azokkal az acél csapágygolyókkal lődözte őket, amelyeket a harckocsizók adtak ajándékba játékszernek a gyermekotthon számára. Új helyzetéhez meglehetősen egykedvűen viszonyult. Nem engedte meg Jeva Jevának, hogy felöltöztesse vagy levetkőztesse, a katonákkal járt a fürdőbe, velük is étkezett, haza csak aludni járt. Jeva Jeva alázatosan tűrte a sértegetéseit („Német szajha! Hitler ágyasa!” – fújta hűvös hangon, amint szóra nyitotta ferde vágású száját), alázatosan várta, hogy hazamenjen, és miután meggyőződött róla, hogy elaludt, megcsókolta csukott szemét.
A gyermekotthonban a fiút nem szerették, a többiek állandóan kirekesztették a játékból. Amikor háborúsdit kezdtek játszani, a leggyakrabban a vallatásra vitt fogoly szerepét osztották rá. Kétrét fogott telefonkábellel ütötték, cigarettával égették meg a hasát, a körme alá tűt szúrtak. Szuszik összeszorította a fogát és hallgatott, és ezzel őrületbe kergette az „ellenséget”. „Nem lesz ennek jó vége” – figyelmeztette Jeva Jevát a gyermekotthon parancsnoka.
És igaza lett. Amikor egyszer megint háborúsdit játszottak, a gyerekek felkötötték Szuszikot egy fenyőfára, és céllövőversenyt rendeztek: ki tudja kővel eltalálni a görcsbe rándult ajkát. És amikor eltalálták, a szájából kibukott hihetetlenül hosszú, lilára vált nyelve.

Hans a karjában vitte kórházba az eszméletét vesztett Jeva Jevát. Sebersztov doktor kigombolta a köpenyét, és nagyot füttyentett, amint meglátta Jeva Jeván azt a szörnyűséges sebhelyet, amely tekervényes fürtként húzódott végig bal mellétől aranyszőke szeméremdombjáig.
– Ezt hol szerezte? – kérdezte, amikor Jeva Jeva magához tért, a doktor pedig tüzetesen megvizsgálta.
– Varsó alatt. Szanitécképző voltam a gyalogságnál.
Sebersztov doktor nyelt egy nagyot.
– Jevdokija Jevgenyevna, meg kell magának mondanom, hogy magának… szóval hogy valószínűleg maga sohasem fog szülni…
Jeva Jeva a díványon fekve, csukott szemmel sokáig hallgatott. Aztán felült, szemét az orvosra emelte, aki kezét a háta mögé rejtette.
– Akkor minek nekem ez az egész? – kérdezte halkan, és megérintette a mellét. – Meg ez… meg ez… Minek? Úgy fest, csak kurvának vagyok jó?
– A háború. – A doktor elkapta a tekintetét.
– Mire jó ez, istenem? – Hevesen összecsapta magán a köpenye szárnyait. – Én magam mire való vagyok?
– A háború nem bűn – mormogta Sebersztov doktor. – Nem bűn.

Néhány napig Jeva Jeva nem jött ki a szobájából. Összetörten feküdt az ágyán, hol elaludt, hol felébredt, és bambán figyelte vérkeringése zaját.
Valaki kopogott. Jeva Jeva nem felelt.
– Jeva – szólította az ágyneműraktáros, Nasztyenyka. – Jeva, ne törj le ennyire. Menjünk, lehet, hogy még az állomáson vannak.
Jevdokija csak nehezen bírta felemelni a fejét a párnáról.
– Kik?
– Hogyhogy kik? Természetesen a németek.
– Miféle németek? – értetlenkedett Jeva.
Nasztyenyka Jeva fölé hajolt.
– Mi van veled, kislány? Beteg vagy?
– Nem. – Jeva felült az ágyban. – Mi történt?
– Mindegyiküket kitelepítik. A németeket a szukáikkal meg a kölykeikkel. Koponyánként egypudnyi holmi, és aufvíderzéen. A háziasszonyom leszedte az ajtóról a rézkilincset – emlékül.
– Miért telepítik ki őket? – Jeva már felállt, gyorsan begombolkozott, és megigazította a frizuráját. – Semmit sem értek. – Kinézett az ablakon: két géppisztolyos katona a macskaköves út közepén Márta nénit hajtotta valahová. – Miért csinálják ezt? És hová?
– Németországba. Ez a parancs jött Moszkvából. De ne ugrálj már, mindjárt szólok az uramnak, kocsival egy pillanat alatt odavisz.

A fekete bajuszos szakaszvezető segített kiszállni a nőknek a kocsiból, és odarikkantott az őrnek:
– Velem vannak!
Beengedték őket.
Valahol messze elöl nehezeket, hosszakat fújtatott egy gőzmozdony. A katonák nagy dübörgéssel tolták be a tehervagonok ajtaját, ügyet sem vetve az ajtónyílásban mereven ácsorgó németekre, a tisztek pedig leplombálták a vagonokat.
– Hans! – kiáltott be Jeva a legközelebbi vagonba. – Annes, kedvesem!
Egy fiatal, KGB-egyenruhás tiszt elfordult, és egyik gyufaszálat a másik után törve el, rágyújtott.
Jeva futni kezdett a reflektorok ferde fényében álló szerelvény mellett. Mögötte a hájas Nasztyenyka szaladt.
– Annes! Hol vagy? Hol vagy? Nem engedlek! – kiáltotta Jeva, egyre inkább eltávolodva Nasztyenykától. – Nem engedle-e-e-k!
A sötétből előfutó katonák ledöntötték a peronra, lenyomták a burkolatkőre.
A szerelvény megcsörrent és elindult.
– Annes!
Jeva kitépte magát, és botladozva a váróterembe futott.
– Táviratot! – kiáltotta be félelmet keltve a fiatal távírászlánynak az ablakon. – Táviratot Sztálinnak! Sürgős!
A fiatal KGB-s odalépett hozzá, és óvatosan megfogta a könyökét. Jeva oda se nézve türelmetlenül ellökte magától.
– Táviratot!…
A távírászlány elfordult.
– Kérem – súgta hangosan a KGB-s, habár kettőjükön kívül senki sem volt a váróteremben. – Menjünk. Ez parancs. Érti? Parancs.
Jeva néhány pillanatig úgy nézett rá, mint egy vak.
A KGB-s kézen fogta és elvezette. Az ajtóban utolérte őket a kifulladt Nasztyenyka.
– Menjünk, kedves… köszike, lovag elvtárs… Menjünk…
A kocsiban a fekete bajuszos szakaszvezető sokáig szívta a cigarettáját, aztán a sötétbe bámulva azt mondta:
– Milovanov ezredes agyonlőtte magát. – Kifújta a füstöt. – Az ő Elzája miatt. Ilyen a deportálás, lányok.
És benyomta a kuplungot.

Másnap Jeva Jeva fölvette a fizetését, és megvette Moszkváig a jegyét. Divatos, szűk kosztüm feszült rajta, a lábán magas sarkú cipő, parfümillat lengte körül, amikor egy perccel a gyorsvonat indulása előtt az állomásra kiérkezett.
Többé sosem láttuk. Csak később tudtuk meg, hogy sokáig állt és cigarettázott a peronon, és nem válaszolt a kocsikísérő kérdéseire; a kocsikísérő csak akkor sejtett rosszat, amikor Vilnius után újra kinézett a peronra, és meglátta a tárva-nyitva álló ajtót meg a kis női táskát, amely a vagonajtó kilincsén himbálózott. Az összeroncsolódott testet az út menti szedresben találták meg: golyó ütötte halánték, nikkelcsövű pisztoly görcsösen összeszorított, törött kezében, a lába csupa vér és kátrány – halott volt, természetesen halott volt, de ez már nem Jeva Jeva volt. Nem, nem, ez már nem az arany szemű Jeva Jeva volt, aki minden férfiszívből a bővérű szerelem ígéretét és a kimeríthetetlen boldogság előérzetét váltotta ki…

Goretity József fordítása

Kapcsolódó könyvek: Jurij Bujda: Porosz menyasszony

Jurij Bujda: Porosz menyasszony
>!
Κ_Αηett
Válogatott novellák

Sziasztok!
Egy kis segítséget kérnék. Olyan novellákat keresek, amelyekből egyszerűen lehetne kisfilmet adaptálni.
A következő kritériumok alapján keresek történeteket:
– lehetőleg egy vagy két szereplője legyen (női főszereplő előnyben)
– thriller, horror, suspense műfajú
– előnyben az olyan történet, amely őrülettel, gyásszal, bűntudattal vagy hasonló, nehezebb témákkal foglalkozik
– nem a modern korban játszódik
– lehet akár magyar, akár angol nyelven

Mivel nem vagyok járatos a novellákban, ezért minden segítséget örömmel fogadok!
Előre is köszönöm!

4 hozzászólás
>!
bvk I
Válogatott novellák

Gálamelegítő

Ha őszinte akarok lenni – és miért ne tennék egy próbát, ha egyszer a vihar elült, és tét nélkül ücsörgök a langyos fürdővízben –, a tegnap este épp olyan siralmasan indult, mint ahogyan azt előre elképzeltem. Pedig az osztálytermi részt előrelátóan kihagytam, és a puccos étterembe is direkt késve érkeztem, hátha addigra oldódik a hangulat. Ám a helyzet még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam, mert hiába sikerült a saját állítása szerint a tyúkokkal fekvő Macika nénit ügyesen elkerülnöm, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy még itt van valahol, és régi szokása szerint bármikor rajtunk üthet, azért ül, beszél, vigyorog mindenki olyan furcsán.
Amikor fölvetettem, hogy esetleg elmehetnénk máshová, kiderült, hogy ez remek ötlet, csakhogy szinte mindenkinek megmondták otthon, hányra kell hazaérnie, sőt valaki saját magának adta ki az ukázt, hiszen holnap még, tudod, be kell fejezni azt a nagyon fontos részprojektet, amit tegnapelőttre kellett volna, de hát valamikor aludni is kell néhány órácskát, el kell vinni a börzére a kinőtt babaruhákat, le kell nyírni a füvet, el kell menni edzeni, a piacra, a körmöshöz, mert el sem hiszed, mennyire nehéz időpontot foglalni, csak ilyen képtelen időpontban lehet, hogy vasárnap reggel hét, te, nehogy a körmömre merj nézni, azt sem tudom, hová dugjam!
Hallod, te semmit sem változtál, vagdosták egymás fejéhez a kivirult lányok és a megemberesedett fiúk lépten-nyomon, és kárörvendőn röhögtek. Az este leghazugabb igazsága egészen a Májerig üldözött. Ő legalább nem kólát ivott, és vállaltan rosszkedvű volt, úgyhogy minden józan megfontolást félretéve leültem mellé. Egy kicsit mintha neki is jólesett volna, hogy végre szóba áll vele valaki. Egy pillanatra talán még azt is elfelejtette, hogy az idióta fekete cuccai miatt folyton kiröhögtem. Vodkát ittunk, meg sört, és próbáltunk beszélgetni.
Hallod, te semmit sem változtál, állapítottam meg magamban, miután ötödszörre kanyarodott vissza a hitelfelvétele gyászos történetéhez, és kínomban az asztalon hányódó söralátétekkel babráltam. Amikor néhány elejtett megjegyzéséből megsejtettem, hogy még csak ráhangolódik az igazi tragédiára, a válása történetére, kénytelen voltam sípcsonton rúgni az asztal alatt, majd sűrű bocsánatkérésekbe kezdtem, és az idegrángásaim feltételezett testi-lelki okait is felvázoltam néhány szóban. Közben a hallgatását kihasználva azon törtem a fejem, miként szabhatnék új irányt a társalgásnak, de mire megformáltam magamban egy értelmesnek tűnő mondatot, amiben szerepel az a szó, hogy VB-döntő, nekem szegezte a kérdést, hogy tudom-e, hol van a Kati.
Hirtelen nem is tudtam, kire gondol. Ám abban a pillanatban, amikor tényleg megrándult a lábam, így folytatta:
– A Kovács Kati. Nem tartjátok…
– Nem – mondtam, egyértelműen lezárva a témát.
– A szülőszobán – folytatta Májer, és akkorát sóhajtott, mintha újabb tragikus fordulat következne az elbeszélésben, én pedig alig bírtam ki, hogy pofán ne vágjam.
– Gondolom, tudod, kivel – tette hozzá.
Nem vágtam pofán, rá se néztem többet. Fogtam a cigim meg a söröm, és kimentem rágyújtani. Ahogy felpattantam és megfordultam, kis híján felkenődtem a mögöttünk tornyosuló, csevegő és kacarászó Szabóra. Alig értem ki, már kérte is a tüzet, és fülig érő szájjal megelőző csapást mért rám:
– Tudod – fújta el a füstöt a fejem fölött –, ahogy így elnézlek, te semmit sem változtál, Farkas.
Megpróbáltam közbevetni valamit, de a Szabót nem lehetett leállítani.
– Tudod, ezt már régen meg akartam mondani. Szerintem – de nemcsak szerintem – szóval alapvetően az a baj veled…
Tudtam, mi következik, cselekedni kellett. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét. Mindjárt elnémult a Szabó, és nagy szemeket meresztett rám.
– Az a helyzet – mondtam, és közben a bakancsom szétkopott orrát bámultam –, hogy az anyám váratlanul kórházba került, úgyhogy én csak beugrottam ide, most viszont mennem kell az intenzívre, szóval bocs, rohanok! – és már rohantam is.
– Nem hiszem el! Idejössz ebben az idióta melegítőben, és azt hiszed, hogy…
Mindjárt az első utcasarkon befordultam. Jó volt a hirtelen csönd, jó volt nem hallani a Szabó hangját, azt a lágyan zengő hangot, amit annyian irigyeltek, titkon még a Kovács is. Pedig nem akartam bántani a Szabót, sosem akartam. A keze meleg volt és puha, ő sem változott semmit.
Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki éppen oda, de egyszer csak a folyóparton voltam. Végre fellélegezhettem. A víz hűvös és a szokásosnál is szúrósabb lehelete szinte letaglózott. Gyorsan ledobtam magamról mindent. Fülledt volt a levegő, jólesett az összes ruhámtól megszabadulni. Egy darabig csak álltam ott, elszívtam a maradék cigimet és megittam a maradék sört. Közben néztem a megáradt vizet és a víz szélén reszkető hordalékot, és vártam, hátha kirajzolódnak egy őzikedög körvonalai az összevisszaságban, de csak PET-palackokat láttam, meg ágakat, meg mindenféle szemetet. Mintha tükörbe néztem volna, úgy éreztem magam. Muszáj volt belegázolni és összemaszatolni a hold sütötte vizet. Hidegebb volt, mint amire számítottam, mégis jólesett megmerítkezni benne. Alig tempóztam párat, eszembe jutott a Kovács meg a szülőszoba. Aztán a Kovács szülőcsatornája, de ezt a borzasztóan csábító képet minden erőmmel igyekeztem elhessegetni. Valahogy tiszteletlennek éreztem. Meg szomorúnak. Meg teljesen reménytelennek. De a többi gondolattal szemben tehetetlen voltam.

Folytatás: https://www.bvk-muvek.com/

Kapcsolódó könyvek: Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál
>!
Császárpingvin
Válogatott novellák

Fekete István
WALTER KARCSI

Tąvasz volt akkor. A vadgesztenyék rügyei ragadós fiatalsággal csillogtak a napsugárban, az öreg templom órája zengve ütött tízet, és mi összevissza rohantunk az udvaron, mint a kiscsikók, amikor először látnak zöld gyepet, és nem tudják, harapjanak-e belőle, vagy meghenteregjenek benne.
A fiatalabb tanárok hátratett kézzel sétáltak köztünk, és álmodozva néztek túl néha a kőfalon, mely magas volt és kemény, mint maga a törvény, és túl rajta, az apácák udvarán illedelmesen sétáltak a tanítóképzős kisasszonykák…
Tavaszi zsibongás csengését szórták szét az öreg falak. A lárma egyszer csak csendesült, halkult, aztán elhallgatott.
Mi az?
Mindenki az égre nézett. Az öreg templom tornya mellett most bukkant fel egy furcsa madár, melynek két lába, mint két fonal, úszott utána, nyakát különösen megtörve tartotta, és hangosan azt mondta: kvak… kvakvak. De a szárnyát alig mozdította, amíg átsuhant felettünk.
– Gólya! Gólya! – kiabáltak a városi csemeték, és újból rohanni kezdtek, mert a madár ismeretlen volt, és nekik nem hozott semmi üzenetet.
Hosszan néztem a madár után.
Eszembe jutott a nádas, az öreg fűz, melynek odvában szalakóta költött, a cigányok sátora, amelyben kék füst és fekete rajkók születnek, és szomorú lettem. Messze még a vakáció…
A másik fánál is állt valaki. Kalapját kezében tartotta, és még mindig az eget nézte, mintha látná még a nagy madarat.
– Hallod a szamarakat – mondtam –, gólyának nézik a szürke gémet…
Felém fordult. Szemei csillogtak, és ritka, szőke haja imbolygott a szélben. Walter Karcsi volt, az új fiú, aki évközben valamelyik pusztáról került közénk, ahol az apja intézõ volt.
– Ismered? – kérdezte, és elõször mosolygott, mióta elfoglalta csendesen a helyét az osztályban.
– Ismerem-e? – legyintettem. – Nem mozog a nádasban madár, melyet nem ismerek. Te is …? – és a következõ percben már régi ismerõsök voltunk.
Jó barátok lettünk. A puszták elhagyott világa, a réteken kószáló lenge füst emléke – mely a pásztortüzek táján terem – egymáshoz tereltek bennünket. Órák alatt összenéztünk néha, mint akik ősi titkot őriznek, tízpercekben elhúzódtunk a többiektől, és álmodoztunk titokzatos, nagy vizekrõl, mely fölött imbolyogva járnak ritka madarak. Zsebünkben pedig ott tanyázott a csúzli.
Magyarul gumipuskának mondják, de mi abban az időben nem rajongtunk annyira magyartanárunkért, hogy magyarosító törekvéseink lettek volna.
A csúzli nem veszélyes szerszám annak kezében, aki nem ért hozzá. De mi értettünk. Félelmetesen. A sürgönydróton csiripelõ veréb éppen úgy nem volt tõlünk biztonságban, mint a levélhordó, aki az intőcédulákat csak a családfõnek adta oda, de Ring bácsi színes virággömbjei se, ki szívből üldözte csúzlista hajlamainkat.
Madárskalp-, tojás-, lepke-, bélyeg- és reklámgyűjteményünk álma lett minden ,jóravaló" ifjúnak, aki ez idő tájt a második bé „hallgatója" volt. Késõbb – amikor már a legifjabb verebek is ijedten szárnyaltak el, ha zsebünkbe nyúltunk, a postásért majd' kicsaptak bennünket, Ring bácsi pedig összes haját kitépte a pompás üveggömbök romjai felett –, később hosszabb kirándulásokat tettünk a környékbeli verebek és távírópóznák porcelán szigetelőinek bánatára.
Harapós kutya? Hahaha…
Karcsi lőtt, amikor a kutya elindult felénk, s ha ez nem törte meg a rohamot: közelrõl én, s a kutya üvöltve inalt békésebb tájakra. Igaz, mi is, mert a környékbeli gazdák – érthetetlen! – nem szerették, ha házőrzőjük a nadrágunk nagyobb darabja nélkül tért vissza…
Különösen a vizek mente vonzott bennünket. Valami homályos vándorösztön ködlött bennünk, és a folyó mentén fáradhatatlanul mentünk lefelé, mint dalos vándorlegények az elmúlt időkben, amikor messzebb voltak a városok egymástól, kapuk őrizték a polgárok vagyonát, és szigorú törvények – no meg vasrács – az asszonynép erényeit.
Karcsi kék szeme ilyenkor felmelegedett, vékony lábszárait szaporábban szedegette, és taktusra dúdolt valami nótát…
– Hopp! – olyan szeme volt, mint a héjának. – Látod a patkányt? – A vágóhíd táján jártunk akkor, mely a folyóparton volt, és úgy látszik, valamelyik fürödni vágyó patkány lubickolt alattunk.
Karcsi becsukta a jobb szemét – gondos célzásnál ez fontos –, a patkány pedig nyikorogva fordult kettőt-hármat a szennyes vízben, mielőtt elnyúlt volna végképpen.
Karcsi rám nevetett. – Ez volt a lövés! Mi?
Aztán továbblépdeltünk a vízparton, hol barkákat szült már a fűz vékony ága, és a százszorszép ezer kis csillagszeme nevetett felénk.
Amikor a folyó háta zöldesbarnára változott, és messze a hátunk mögött a nap vörös arcába benyúlt a város füstös kezével, megfordultunk, hogy vacsorára még hazaérjünk. Szomorúan bandukoltunk ilyenkor, és öregek lettünk lelkünkben, akik előtt nincs már semmi új, csak a szürke másnap és benne egypár elkészítetlen házi feladat.
Jött a húsvét. Én már hatszor is összeraktam kis motyómat izgalmas örömömben az útra. Már hallottam a feltámadásos harangok kongását, és megvásároltam a hosszú szárú pipát Józsi kocsisunknak, ki egy ilyen pipáért gyilkolni is hajlandó lett volna, ha nekem nem lett volna elég egy pár örvösgalambra szóló ígéret.
Karcsi napról napra szomorúbb lett. Hiába hívtam, nem jöhetett velem, mert vendégeik érkeztek az ünnepekre, köztük valami befolyásos nagybácsi, aki Karcsit látni akarta, s akitől Karcsi a atyjának állása is függött…
Szidtuk a nagybácsit, és karonfogva járkáltunk a tízperces szünetekben. Karcsi sóhajtott néha, én pedig szégyelltem magam, mert nem tudtam mutatni, hogy vele szomorkodom.
– Mit hozzak Neked? – kérdeztem.
– Semmit – mondta. – Jegyezd fel, mit lőttél, merre jártál, és majd elolvassuk együtt, mintha ott lettem volna…
Órán néha átnéztem hozzá, de nem nézett vissza. Maga elé meredt, és én úgy éreztem, megcsaltam a legjobb barátomat.
Utolsó óra volt. A tanár urak jókedvűen, minden komoly cél nélkül forgatták a félelmetes noteszokat, és nem osztályoztak. Főleg azokat szólították, akik biztosan tudták az anyagot, aztán megszólalt a csengő. A nevető csilingelés végigszaladt az öreg boltívek alatt, betáncolt a szívünkbe, ott visszhangzott még sokáig, azután kiröppent az ablakon.
Hangosan kiáltottunk: Boldog ünnepeket! – és kitárultak az ajtók széles-szabadságosra.
A rohanás vágya minden tagomban ott bizsergett, de Karcsi szomorú, lassú készülődése belém horgolt, és utolsónak lépkedtünk le a vásott lépcsőkön, melyek csodálkozva adták alánk fogaikat, és bizonyára azt gondolták: betegek vagyunk.
– Elmúlik ez is… – vigasztaltam Karcsit, de aztán csak hallgattunk, mert éreztem, nem igaz szívből beszélek.
– A vonathoz lemegyek még elbúcsúzni – nyújtotta kezét kapujukban, és elfordult. Vidám, vékony kis lábszárai a lötyögős nadrágban most szomorúan vitték el tőlem Karcsi bánatát.
Az állomáson már vidámabb volt.
– Hoztam valamit Neked – mondta –, nem örökbe, csak kölcsön a vakációra. Add becsületszavad, hogy nem bontod fel, csak a vonaton.
Adtam. Összevissza beszéltem aztán, figyelmetlenül, mert az utazás láza már elfogott, és más világban éltem, mint Karcsi, aki ott állt a peronon, amíg csak láttam a vonat ablakából. Vásott kis kalapjával integetett felém, ritka, szőke haját meglengette a tavaszi szél, aztán elveszett a szemem elől, mert közénk állt fakó arcával a távolság és az idő.
Óvatosan bontogattam ki csomagját.
– Istenem! Karcsi, te vagy a legjobb barát a világon! – suttogtam. A lágy selyempapír ölében ott feküdt álmaink álma, egy gyári csúzli, bőrrel bevont vasalással…
Még egyszer az ablakhoz ugrottam, hogy hátha látom még kis barátom, de ekkor már messze jártunk, s a város csak egy kormos folt volt a zöld mezők üde ágyában.
Hazulról azonnal írtam: „Karcsikám, nagy örömet szereztél nekem, és – igazán mondom – ennél már csak az lenne nagyobb öröm, ha itt lehetnél…”
A napok aztán elrepültek. Elnémultak a harangok, hogy aztán hujjogó allelujával újra feltámadjanak, megettük a szentelt kalácsot és sonkát, kiszakítottam az új nadrágom, és a királyi csúzlival belőttem a falu egyetlen tükörablakát, mely egyúttal Háberfeld bácsi boltjának kirakata is volt.
Más érdemleges esemény nem történt. A vonat aztán újra belerántott a zöld mezők tengerébe, mely felett bíbicek villogtatták szárnyaikat, és nemsokára feltűnt a szürke folt, a város, melyben egyetlen öröm várt rám: Karcsi.
Szinte jólesett most, hogy én vagyok kicsit szomorkás, és Karcsi lesz majd vidám, amint meglengeti zöld kalapját az állomáson, és én hálásan visszaadom a nagy szerszámot: a csúzlit.
Karcsi nem várt az állomáson, hiába nézegettem. Nem engedték talán – gondoltam, és szidtam a nagybácsit, akinek mindig rosszkor volt szüksége Karcsira.
Csendesen lépkedtem hazafelé. Csodálatos – nem változott semmi. Az emberek csakúgy jönnek-mennek, mint azelőtt, a galambok is vidáman forognak a levegőben, vidáman indulóra füttyent a vonat, pedig – Istenem! – vége a szabadságnak. Hát nem látja ezt meg senki rajtam…?
A szobám ásítva fogadott. Könyveim rosszindulatúan lapultak az asztalon, melynek közepén fehér papírlap idegenkedett.
F. I. úrnak, tanuló, helyben.
Unottan bontogatom. Négyfelé nyílik. Ezüstös kék a kerete, kereszt a felső szélén, s a közepén vigyorgó, fekete betűk:
Walter Károly élete 12. évében… visszaadta lelkét…
Mintha zörrenve kinyílt volna az ablak, és jeges szél kuszálta volna torz-értelmetlen-fájdalasra az arcom… Lerogytam a székre. Istenem! Nem lehet… A szabadság is elmúlt… Nem! Nem igaz! Karcsikám, hiszen még nálam van a csúzlid… Hogy adom én ezt vissza…? – és könnyeim odafolytak itatósomra, amelyen tíz nappal előbb még Karcsi rajzolgatott.
Vigasztaltak. Nem lehetett. Az elmúlás lehetetlensége vajúdott bennem kegyetlen miértekkel, és a csúzli égetett, mintha megcsaltam volna halott kis barátom.
Délután ténferegtem az utcákon, nem ismertem meg senkit. A hársfák lassan mentek el mellettem, és amikor a nap már hosszúra nyújtotta homályos árnyékom, úgy éreztem, mintha cél lenne már az utamban, amikor felbukkantak a barkás ágú szomorúfűzek, és alattuk a temető.
Mentem az árnyékom után.
Az öreg sírok után fiatalabbak jöttek, még fiatalabbak, és a szemem most már lázasan olvasta neveket. Néha megálltam. Talán nem is igaz…? Talán más… Talán… Ó, Istenem!
– Walter Károly… – és szemeim tele lettek könnyel. Aztán leborultam a nyers földre, melyen kegyetlenül terpeszkedtek meredt, hideg koszorúk.
Imádkoztam. Azután elhajtottam egy széles szalagot a dombról, belevájtam kezemmel a földbe, és a kis gödörbe odatettem a csúzlit. Be is hantoltam. És szóltam olyan halkan, hogy magam se hallottam:
– Karcsikám… visszahoztam… Nincs semmi baja…, és kérlek, ne haragudj rám… Miatyánk…
Az út végéről még visszanéztem. A keresztek országából kinőtt ekkor Karcsi fejfája, és kitárta felém karjait.
Túl a temetőn felhőpárnákat rántott magára a tűnő nap. A dombra futó országúton mintha Karcsi távolodott volna. Vékony lábszárait vidáman szedegette, kopott, kis zöld kalapja már a fénylő felhőkig ért. és kezét a zsebében tartotta.
Azt hiszem, a csúzli volt benne.

(1936)

Kapcsolódó könyvek: Fekete István: Barangolások

Fekete István: Barangolások

Kapcsolódó alkotók: Fekete István

1 hozzászólás
Hirdetés
>!
Nazanszkij 
Válogatott novellák

A RÉGI HÁZ

Egy háztulajdonos elbeszélése

Le kellett bontanom a régi házat, hogy újat építhessek a helyére. Végigvezettem az építészt az üres szobákon, és kutyafuttában különböző históriákat meséltem el neki. Rongyos tapéták, homályos ablakok, megfeketedett kályhák – mindez a hajdani élet nyomait viselte magán, és emlékeket kavart fel bennem. Ezen a lépcsőn például halottat vittek egyszer részeg emberek, megbotlottak és a koporsóval együtt legurultak a lépcsőn. Az élők alaposan megütötték magukat, de a halott, mintha mi sem történt volna, komoly maradt, s amikor felemelték és visszafektették a koporsóba, ingatta a fejét. Itt ez a három ajtó egymás mellett: itt kisasszonyok laktak, akik gyakran fogadtak vendégeket, s ezért tisztábban öltözködtek a többi lakónál és rendesen fizették a lakbért. Az az ajtó ott a folyosó végén a mosodába nyílik, ahol nappal mostak, éjjel zajongtak és sört ittak. Ez a háromszobás kis lakás – ennek minden zuga telis-tele van baktériummal meg bacilussal. Szomorú hely. Sok lakó halt meg itt, s én határozottan állítom, hogy ezt a lakást valamikor elátkozták, s hogy a lakókkal együtt mindig egy láthatatlan lény élt ezekben a szobákban. Az egyik család sorsára különösen jól emlékszem. Képzeljen el egy teljesen jelentéktelen, hétköznapi embert, akinek felesége van, anyja, négy gyereke. Putohinnak hívták, egy jegyző írnoka volt, harmincöt rubel havi fizetésért. Józan, vallásos, komoly ember. Valahányszor bejött hozzám lakbért fizetni, bocsánatot kért, amiért olyan silány a ruhája; bocsánatot kért, hogy öt napot késett, s amikor a lakbérről elismervényt adtam neki, szelíden mosolygott és azt mondta: „Ugyan, minek ez! Nem szeretem én az ilyesmit!” Szűkösen éltek, de tisztán. Ebben a középső szobában lakott a négy gyerek meg a nagyanya; itt főztek, itt aludtak, itt fogadták a vendégeket, még táncoltak is. Ebben a szobában Putohin lakott, egyedül; volt egy asztala, amelyen magán-megrendelőinek dolgozott, szerepeket, előadásokat s más egyebeket másolt. Ott, jobbra, az albérlőjük lakott, Jegorics, a lakatos – megfontolt ember, de iszákos; mindig melege volt, s ezért állandóan mezítláb és egy szál mellényben járt. Jegorics zárakat, pisztolyokat, gyerekkerékpárokat javított, de olcsó faliórák javítását is vállalta, korcsolyát is készített, negyedrubelért párját, de ezt a munkát lenézte: hangszeralkatrész-szakértőnek tartotta magát. Az asztalán, az acél- és vashulladék között, mindig hevert egy törött billentyűs harmonika, vagy horpadt oldalú trombita. Putohinnak két és fél rubelt fizetett a lakásért, mindig a munkapadja mellett állt, s csak azért lépett ki néha a szobájából, hogy valami vasdarabkát megizzítson a kályhában.
Amikor esténként, nagy ritkán, beléptem ebbe a lakásba, minden alkalommal ez a kép fogadott: Putohin az asztalnál ült és másolt, anyja és sovány, elgyötört arcú felesége a lámpánál varrogatott; Jegorics reszelt, kezében sivított a ráspoly. A kályha, amelyben még nem aludt ki a tűz, fülledt meleget árasztott; scsiszag, pelenkaszag és Jegorics szaga telítette a levegőt. Szegényes volt ez a lakás és nehéz levegőjű, de a munkálkodó emberek, a kályha köré aggatott gyermekpendelykék, meg Jegorics vashulladékai mégis valami békés, nyájas elégedettséget árasztottak… Kívül, a folyosón, fel-alá futkostak a gyerekek, rendesen megfésülve, vidáman és azzal a mélységes meggyőződéssel, hogy ezen a világon minden rendben van, s így is marad időtlen időkig, csak reggel és lefekvéskor imádkozni kell a jóistenhez.
Képzeljen most el ebben a szobában, két lépésre a kályhától, egy koporsót, amelyben Putohin felesége nyugszik. Nincs halhatatlan férj, sem feleség, de ennek a halálnak itt valami különös jelentősége volt. Amikor a gyászszertartás alatt a férj szigorú szemébe, komoly arcára pillantottam, azt gondoltam:
„Ahá, barátom!”
Úgy rémlett nekem, hogy őt magát is, a gyerekeit is, az anyját, meg Jegoricsot is megjelölte már az a láthatatlan lény, aki velük élt abban a lakásban. Én mélyen babonás ember vagyok, talán, mert bérházam van, és negyven éve vesződöm a lakókkal. Hiszek abban, hogy ha önnek, amikor először vesz kártyát a kezébe, nincs szerencséje, akkor mindvégig veszteni fog; ha a sorsnak el kell pusztítania önt és az ön családját a föld színéről, a sors mindvégig irgalmatlanul következetes marad, s az első szerencsétlenség legtöbbször csak az első szeme a hosszú láncnak… A szerencsétlenség ugyanolyan természetű, mint a kő. Egyetlen kőnek kell alázuhannia a magas partról, már zúdul utána a többi. Egyszóval, amikor a szertartás után elmentem Putohinéktól, szentül hittem, hogy balul végzi ő is, családja is…
Valóban, egy hét sem telt belé, s a jegyző váratlanul elbocsátotta Putohint, és valami kisasszonyt ültetett a helyére. Putohint nem annyira az állás elvesztése izgatta fel, mint inkább az, hogy kisasszonyt ültettek a helyére, nem férfiembert. Miért éppen kisasszonyt? Ez olyan mélyen sértette, hogy amikor hazatért, összeverte a gyerekeit, lehordta az anyját, és felöntött a garatra. Vele együtt, tisztességből, Jegorics is leitta magát.
Putohin behozta hozzám a lakbért, de már nem mentegetőzött, pedig tizennyolc napot késett, s nem szólt akkor sem, amikor az elismervényt átvette tőlem. A következő hónapban már az anyja fizette a bért, azaz csak a felét, a másik felét egy héttel későbbre ígérte. Három hónap múlva már egy kopejkát sem kaptam tőlük, s a házmester panaszkodott, hogy a 23. számú lakás lakói „nem szépen” viselkednek. Ezek baljós tünetek voltak.
Képzelje el ezt a képet: komor pétervári reggel dereng át ezeken a homályos ablakokon. A kályha mellett az öregasszony teával itatja a gyerekeket. Csak Vaszja, a legidősebb unoka issza pohárból a teát, a többinek a lábaskából önti a szájába a nagyanyja. Jegorics a kályha előtt guggol, és vasdarabkát izzít a tűzön. Az előző napi ivástól még nehéz a feje, és zavaros a szeme; krákog, remeg, köhécsel.
– Rossz útra térít ez a lókötő! – dörmögi. – Iszik, s másokat is bűnre csábít.
Putohin a szobájában üldögél, az ágyán, amelyen már rég nincs se takaró, se párna; tíz ujját a hajába mélyesztve, bambán mered maga elé. Rongyos, fésületlen, nyavalyás.
– Idd, idd gyorsan, mert elkésel az iskolából! – sürgeti Vaszját az öregasszony. – Nekem is sietnem kell a zsidókhoz padlót súrolni…
A lakásban a vénasszony az egyetlen, aki nem csüggedt. Eszébe jutott a múlt és piszkos, durva munkákat vállalt. Péntekenként a zsidók segélypénztárában súrol, szombatonként egy kereskedő-családnál mos, vasárnap pedig reggeltől estig a várost rója, és jótékony hölgyeket keres. Minden napra akad valami dolga. Mos, padlót súrol, csecsemőket gondoz, házasságokat közvetít és koldul. Az ivásnak sem ellensége, keservében néha felönt a garatra, de részegen sem feledkezik meg kötelességeiről. Sok ilyen erős öregasszony van Oroszországban, sok család jóléte függ tőlük.
Vaszja megissza a teát, könyveit a táskájába rakja, és a kályha mögé lép; kabátjáért nyúl, amelyet odaakasztott nagyanyja ruhái mellé. Egy pillanat múlva kilép a kályha mögül és megkérdi:
– Hol a kabátom?
Az öregasszony meg a gyerekek keresni kezdik a kabátot, sokáig keresik, de a kabátot mintha a föld nyelte volna el. Hol lehet? A nagyanya és Vaszja sápadt, ijedt. Még Jegorics is elképed. Egyedül Putohin hallgat. Meg se moccan. Ő, aki olyan érzékenyen érintett mindenfajta rendetlenség, most úgy tesz, mintha nem látna, nem hallana semmit. Ez gyanút kelt.
– Elitta! – mutat rá Jegorcs.
Putohin hallgat – tehát igaz a vád. Vaszja elrémül. Kabátját, gyönyörű kabátját, amelyet halott édesanyja posztóruhájából varrtak, pompás, kalikó-béléses kabátját, elkocsmázta az apja! S a kabáttal együtt elitta a kék ceruzát is, amely ott lapult a kabát oldalsó zsebében, meg a noteszt is, födelén az aranybetűs felírással: „Nota bene!” A noteszben másik ceruza is volt, szép, gumis végű, sőt, néhány lehúzó-kép is…
Vaszja sírni szeretett volna, de sírni nem szabad. Az apjának fáj a feje, s ha sírást hall, kiabál, nagyokat toppant és verekedni kezd, márpedig ha részeg, iszonyúakat tud ütni! A nagyanya védelmébe veszi Vaszját, az apa megveri a nagyanyát is; a vége az, hogy Jegorics közbelép, belekapaszkodik az apába, s mindketten lezuhannak a padlóra. Ott hemperegnek a földön, rugdalóznak, részeg, állati dühvel lihegnek, a nagyanya meg sír, a gyerekek sivalkodnak, a szomszédok a házmesterért szalajtanak valakit. Nem, inkább nem sír…
Vaszja, mivel sírnia és hangosan méltatlankodnia nem szabad, hát nyöszörög, a kezét tördeli és kapál a lábával, vagy beleharap a ruhája ujjába, és sokáig tépi-cibálja, mint kopó a nyulat. Szeme, mint az őrülté, arcát eltorzítja a kétségbeesés. A nagyanya ránéz, s egyszer csak lerántja fejéről a kendőt, s ő is mindenféle furcsa dolgot csinál a kezével, lábával, némán, egy pontra meredve. És ezekben a percekben, azt hiszem, az öregasszony meg a fiú agyában felrémlik a bizonyosság, hogy az életüknek vége, hogy nincs remény…
Putohin nem hallja a sírást, de kis szobájából mindent lát. Félóra múlva, amikor Vaszja, nagyanyja kendőjébe burkolózva elindul az iskolába, Putohin, olyan arccal, amelyet nem is próbálok leírni, kilép az utcára, és a fia után ered. Szeretne utánakiáltani, megvigasztalni, bocsánatot kérni tőle, becsületszavát adni neki, megboldogult édesanyját hívni tanúnak – de szavak helyett zokogás tör fel belőle. Nyirkos, hideg a reggel. Vaszja, amikor a városi iskola elé ér, kibónyálja magát a kendőből, nehogy kisasszonynak csúfolják a társai, s egy szál bekecsben lép be a kapun. Putohin, amikor hazatér, zokog, összefüggéstelen szavakat dünnyög, leborul anyja elé, Jegorics elé, Jegorics munkapadja elé. Aztán, amint egy kissé magához tér, szalad hozzám, liheg, könyörög, hogy az isten szerelmére, juttassam be valami állásba. Én, persze, megígértem neki.
– Végre-valahára észretértem! – mondja. – Ideje is, hogy megjöjjön az eszem. Eleget duhajkodtam.
Örvendezik, hálálkodik, én meg, aki, mint háziúr, alaposan kiismertem ezeket a lakó urakat, legszívesebben azt mondanám neki:
– Késő, galambocskám! Te már halott vagy!
Tőlem a városi iskola elé szalad Putohin. Fel-alá járkál, várja, hogy kieresszék a fiát!
– Vaszja, ide hallgass! – mondja boldogan, amikor Vaszja végre kilép. – Állást ígértek nekem. Olyan bundát veszek neked, meglátod… és gimnáziumba íratlak! Hallod? Gimnáziumba! Urat faragok belőled. Inni pedig nem fogok többet. Becsületszavamra, nem iszom.
És rendületlenül hisz a fényes jövőben. De beesteledik. Az öregasszony, zsebében egy húszkopejkással, hazatért a zsidóktól, kimerülten, törődötten lát a gyermekruha-mosáshoz. Jegorics nem dolgozik. Putohin jóvoltából leitta magát, s most tűrhetetlen szomorúságot érez. Fülledt, forró a szoba levegője. Az öregasszony mos, s a teknőből gomolyog a gőz.
– Nos, hát megyünk? – kérdi mogorván Jegorics.
Az én lakóm hallgat. A nagy felbuzdulás után elviselhetetlen unalom nehezedik rá. Küszködik szomjúságával meg a bánatával és… és persze, hogy a bánata kerekedik felül. Ismerjük már…
Éjfél felé Jegorics meg Putohin felkerekedik, s reggel Vaszja nem találja a nagyanyja kendőjét.
Hát ilyen históriák történtek ebben a lakásban. Putohin, miután a kendőt is elitta, haza sem tért többé. Hogy hová tűnt, nem tudom. Amikor nyoma veszett, az öregasszony inni kezdett, aztán ágynak dőlt. Kórházba vitték, a kisebb gyerekeket valami rokonféle vette magához. Vaszja pedig beállt ebbe a mosodába. Nappal vasalókat adogatott, éjszaka sörért szaladgált. Amikor a mosodából kidobták, az egyik kisasszonyhoz szegődött, éjszakánként ilyen-olyan megbízásokat teljesített, s már „kidobó-embernek” hívták. Hogy aztán mi lett vele, nem tudom.
Ebben a szobában meg tíz évig élt egy koldus muzsikus. Amikor meghalt, húszezer rubelt találtak a matracában.

Rab Zsuzsa fordítása

Kapcsolódó könyvek: Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.

Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.
>!
Nazanszkij 
Válogatott novellák

EGY NAP A HATÁRBAN

Jelenet

Reggel kilenc óra.
Ólomszínű, sötét felhőtömeg kúszik a nap felé. Hol itt, hol ott szántja át egy-egy villám vörös kígyója. Meleg szél hempereg a fűben, meghajlítja a fákat, fölkavarja a port. Mindjárt lezúdul a májusi eső, és kezdődik a zivatar.
Fjokla, a hatesztendős kis koldusleány, a faluban szaladgál, és Tyerentyijt keresi, a csizmadiát. A kukoricaszőke, mezítlábas kislány sápadt. Szeme tágra nyitva, szájaszéle remeg.
– Bácsika, merre van Tyerentyij? – kérdez meg minden szembejövőt. Nem válaszol senki. Mindenkinek más dolgot ad a közelgő zivatar; az emberek becsukóznak kis házaikba. A kislány végre találkozik Szilantyij Sziliccsel, az alszerpappal, Tyerentyij jó cimborájával. Lépdel az úton, majd feldönti a szél.
– Bácsika, hol van Tyerentyij?
– A veteményeskertben – feleli Szilantyij.
A koldusleány megkerüli a házakat, szalad a veteményeskertbe, s megtalálja Tyerentyijt. Szálas termetű öregember a csizmadia, sovány arca ragyás, csupasz lába igen hosszú; ott áll, rongyos női kiskabátban, az ágyások között és italos, tétova szemmel nézi a sötét felhőt. Hosszú gémlábán úgy himbálódzik a szélben, mint egy seregélydúc.
– Tyerentyij bácsi! – fut hozzá a kenderhajú kis koldusleány, – Bácsi, bácsika!
Tyerentyij lehajol hozzá, ittas, mogorva arcára az a fajta mosoly terül, amit kicsiny, butácska, mulatságos, de nagyon kedves lények látása csal az emberek arcára.
– Á-á… Fjokla, isten cselédkéje! – selypegi gyöngéden. – Hát téged mi szél hozott ide?
– Tyerentyij bácsi – hüppögi Fjokla, a csizmadia kabátja szélét ráncigálva. – Baj történt a testvéremmel… Danyilkával! Gyere!
– Micsoda baj? Tyü-üh, mekkorát dörrent! Az Atyának, a Fiúnak… Micsoda baj?
– A grófi kiserdőben bedugta a kezét egy faodúba, s most nem tudja kihúzni. Gyere, bácsika, húzd ki a kezét, szépen kérlek!
– De hát hogyan dugta bele a kezét? Mért?
– Kakukktojást akart szedni nekem.
– Alig kelt föl a nap, nálatok már baj van… – tekergeti Tyerentyij a nyakát, s lustán köpköd. – No, aztán most mit csináljak veled? Mennem kell… Kell, hogy a farkas falna fel benneteket, haszontalanok! Gyere no, kis árva!
Tyerentyij otthagyja a kertet, s hosszú lábát magasra emelgetve, végiglépdel az utcán. Gyorsan jár, körül se tekint, meg se áll, mintha kergetnék vagy tolnák hátulról. A kis Fjokla alig tud a nyomában maradni.
Az útitársak kiérnek a faluból, s egy poros dűlőn a távolban kéklő grófi kiserdő felé indulnak. Lehet vagy két versztányira. A felhők pedig már beteregették a napot, s nemsokára tenyérnyi kék hely sem marad az égen. Egyre sötétedik.
– Az Atyának, a Fiúnak… – suttogja Fjokla, Tyerentyij után igyekezve.
Az első súlyos és kövér esőcseppek feketén pettyezik a poros utat. Egy nagy csepp Fjokla arcára toccsan, s úgy folyik állacskája felé, mint egy könnycsepp.
– Itt az eső! – morogja a csizmadia; csontos, meztelen lába porfelhőket kavar. – Hálát adhatunk érte, Fjokla húgom. Az eső úgy kell a fűnek, fának, mint nekünk a kenyér. A villámtól meg ne félj, kis árvám! Ilyen parányit, mint te, nem üt agyon.
Alighogy megeredt az eső, elült a szél. Csak az eső suhog és kopog, mint az aprósörét, a zsenge rozsban, meg a száraz úton.
– Jól megázunk, Fjokluska! – dörmögi Tyerentyij. – Bőrig! Hahó, húgom! Befolyt a nyakamba! De azért ne félj, te kis bolond… Megszárad a fű, fölszikkad a föld, s mi is megszáradunk. Egy nap süt mindenkire.
Fejük fölött két öl hosszú villám cikkan el. Messzehangzón dördül az ég, Fjokla úgy hallja, mintha valami roppant nagy, nehéz és gömbölyű tárgy gördülne az égbolton s azt, éppen a feje fölött, beszakítaná.
– Az Atyának, a Fiúnak… – hányja magára a kereszteket Tyerentyij. – Ne félj, kis árva! Nem haragból dörög az ég!
A csizmadia meg a kislány lábára nagy darabokban ragad a nehéz, vizes agyag. Nehéz a járás, meg-megcsúszik a láb, de Tyerentyij mind gyorsabban lépked… A vézna kis koldusleány liheg, és már majdnem összeroskad.
Végre betérnek a gróf kiserdejébe. Az eső fürdette fák a szél egy-egy rohamára csak úgy záporozzák rájuk a vízcseppeket. Tyerentyij fatönkök közt botladozik, s lassúbbra fogja a lépést.
– Merre van hát Danyilka? – kérdi. – Vezess!
Fjokla bevezeti a sűrűbe, mennek egy negyed versztát, s ott a kislány rámutat Danyilkára. Nyolcesztendős testvére, az okkervörös hajú, sápadt, beteges arcú kisfiú, egy fának dőlve áll, s fejét oldalra billentve pislog az égre. Fél kezében ócska kis sapkáját gyűrögeti, a másikat elnyelte az öreg hársfa odva. A fiú nézi a haragvó eget s látszik rajta, hogy nem sokat törődik a bajával. Amikor a lépteket meghallja, és észreveszi a csizmadiát, fájdalmasan elmosolyodik és azt mondja:
– Rettentően dörög, Tyerentyij. Amióta élek, még nem volt ilyen dörgés…
– Hát a kezed hol van?
– Az odúban… Húzd ki, Tyerentyij, légy szíves!
Az odú széle befelé hajlik és fogva tartja Danyila kezét: beljebb dughatja, de kihúzni semmiképp se tudja. Tyerentyij letöri az odú behajló szélét, s a kisfiú keze, pirosan és megviselten, de kiszabadul.
– Rettentően dörög! – ismétli a fiú, kezét dörzsölgetve. – Mért dörög úgy, Tyerentyij?
– Egymásra szaladnak a felhők… – feleli a csizmadia.
Kilépnek a kiserdőből, s az erdőszélen a feketéllő út felé indulnak. A dörgés lassanként halkul, már messze a falu felé morog az ég.
– Vadkacsák húztak erre a múltkor, Tyerentyij… – mondja Danyilka, még mindig a kezét dörzsölve. – Alighanem a gnyilije-zajmicsi lápon tanyáznak. Mutassak neked fülemülefészket, Fjokla?
– Hagyd békén, ne háborítsd… – szól rá Tyerentyij, és kifacsarja a sapkájából a vizet. – Énekesmadár a fülemüle, ártatlan madár. Azért kapta a hangját, hogy istent dicsérje, s az embert vidámítsa. Vétek háborgatni.
– Hát a verebet?
– A verebet lehet, az kártékony, gonosz madár. Olyan furfangos esze van, mint egy haramiának. Nem nézi jó szemmel, ha az ember boldog. Amikor Krisztust megfeszítették, ő hordta a szögeket a zsidóknak és azt kiáltotta: „Itt van, itt!”
Halványkék folt tűnik fel az égen.
– Nézzétek csak! – kiált fel Tyerentyij. – Szétmosta az eső a hangyabolyt! Elöntötte a víz a haszontalanjait!
A hangyaboly fölé hajolnak. A zivatar szétmosta a hangyák lakását; a sárban izgatott bogarak nyüzsögnek vízben úszó szomszédaik körül.
– Oda se neki, nem fulladtok meg! – nevet a csizmadia. – Feléledtek, amint kisüt a nap! Jó lecke ez nektek, buták. Máskor majd magasabb helyen telepedtek meg!
Továbbmennek.
– Ott meg, ni, vadméhek! – kiált fel Danyilka, egy fiatal tölgy ágára mutatva.
Az ágon ázott szárnyú, fázó méhek tömött fürtje lóg. Annyian vannak, hogy nem látni tőlük a kérget meg a leveleket. Egymás hegyén-hátán sokadoznak.
– Méhraj – mondta oktatóan Tyerentyij. – Röpültek, odút kerestek maguknak, de közben megeredt az eső, hát letelepedtek. Ha kirajzanak a méhek, csak vizet kell rájuk fröcskölni, s már megülnek valahol. Ha most zsákot tartanánk alájuk, és megráznánk az ágat, mind beleesnének.
A kis Fjokla egyszer csak elhúzza a száját, és hevesen dörzsöli a nyakát. Kis bátyja megnézi, és egy jókora hólyagot fedez fel rajta.
– Hehe! – nevet a csizmadia. – Tudod-e, Fjokla öcsém, mitől van? A kiserdőben spanyol legyek, ülnek egy fán. Azokról csöppent egy csepp víz a nyakadba, az húzta a hólyagot.
A nap kibukkan a felhők közül, és elárasztja melengető fényével az erdőt, a mezőt és a három útitársat. A sötét felhő messze vonult már, magával vitte a vihart. Meleg és jószagú lett a levegő. Fagyal, fehér lóhere és gyöngyvirág illatozik.
– Ez a fű orrvérzés ellen jó – mutat Tyerentyij egy molyhos kis virágra. – Biztosan segít…
Fütty és robaj hangzik fel, de nem olyanfajta dörgés, mint amit nemrég magával vitt a felhő. Tehervonat vágtat el Tyerentyij, Danyila és Fjokla szeme előtt. A mozdony lihegve, és fekete füstöt fújva vagy húsz kocsit vonszol maga után. Rettenetes ereje van. A gyerekek tudni szeretnék, hogyan tud az élettelen mozdony lovak nélkül menni, és ilyen súlyt húzni; Tyerentyij hozzálát a magyarázathoz:
– A gőz a nyitja az egésznek, gyerekek… A gőz csinálja… Megnyomja, tudjátok, azt az izét ott a kerekek mellett, az meg izé… hogy is… hát az csinálja…
Átvágnak a vasúti sínen, s a töltésről leereszkedve a folyó felé tartanak. Nem dolguk után mennek, hanem amerre a szemük lát, és egész úton beszélgetnek. Danyila kérdez, Tyerentyij válaszol…
Tyerentyij minden kérdésre válaszol, s nincs a természetnek olyan titka, ami zavarba ejtené. Mindent tud. Ismeri minden mezei fű, állat és kő nevét. Tudja, milyen füvek gyógyerejűek, s nem restelli a fáradságot megkérdezni, hány éves egyik-másik ló vagy tehén. A napra, a holdra vagy a madarakra tekintve meg tudja jövendölni, milyen idő lesz másnap. De nemcsak Tyerentyij ilyen nagyeszű. Szilantyij Szilics, a kocsmáros, a kertész, a pásztor, az egész falu éppen olyan sokat tud, mint ő. Ezek az emberek nem könyvből tanulták a tudományt, hanem az erdőn, a mezőn, a folyóparton. Maguk a madarak tanították őket, amikor énekeltek nekik; a nap, amikor leáldozóban bíborvörös pásztát hagyott az ég alján; maguk a fák és a füvek.
Danyilka felnéz Tyerentyijre, és sóváran lesi minden szavát. Tavasszal, amikor még nem unt rá a melegre és a mezők egyhangú zöldjére, amikor minden új és friss leheletű, ki ne hallgatná szívesen a szót az aranyos hátú cserebogarakról, a darvakról, a kalászt kihányó gabonáról, a mormoló patakokról?
Lépdel a csizmadia az árva fiúval a mezőn; szakadatlan beszélnek és nem fáradnak el. Örök időkig járnák a világot. Mennek, a föld szépségeiről beszélgetnek, s nem veszik észre, hogy a vézna kis koldusleány igyekezve apróz a nyomukban. Liheg, alig bírja a lába. Könnyek rezegnek a szeme tükrén. Szívesen elmaradna a két fáradhatatlan vándortól, de hová menjen, kihez menjen? Nincs se anyja, se apja, se háza. Megy hát a nyomunkban, ha tetszik, ha nem, és hallgatja őket.
Déltájban mind a hárman letelepszenek a folyó partjára. Danyila előhúz a tarisznyájából egy darabka kásává ázott kenyeret, s nekilátnak. Tyerentyij, miután a magáét lenyelte, imádkozik, aztán kinyújtózik a homokos parton és elalszik. Míg alszik, a fiú a vizet nézi és eltűnődik. Sok minden jár a fejében. Nemrég vihart látott, méheket, hangyákat, vonatot, most meg apróhalak fickándoznak előtte. Némelyik halacska arasznál is nagyobb, a másik alig körömnyi. Magasra emelt fejjel sikló úszik a túlsó part felé.
A három vándor csak estetájban tér haza a faluba. A gyerekek egy elhagyott pajtában térnek nyugovóra, ahol azelőtt a község gabonáját őrizték, Tyerentyij meg, miután elbúcsúzik tőlük, a kocsmába tart. A két gyerek egymáshoz simul a szalmán, és aludni próbál.
A fiú szemét kerüli az álom. A sötétséget bámulja, s úgy tetszik neki, hogy látja mindazt, amit nappal látott: a felhőket, a ragyogó napot, a madarakat, a kishalakat, a hórihorgas Tyerentyijt. Az élmények sokasága, a fáradtság, meg az éhség azonban megteszi a magáét. Teste forró, csak úgy ég, s forgolódik a szalmán. Szeretné elmondani valakinek mindazt, ami felé dereng most a sötétből, és felbolydítja a lelkét, de nincs kinek elmondania. Fjokla még kicsi, nem érti.
„Majd holnap elmondom Tyerentyijnek…” – gondolja.
A gyerekek félálomban a hajléktalan Tyerentyijre gondolnak. Éjszaka majd eljön hozzájuk, keresztet vet rájuk, kenyeret dug a fejük alá. És ennek a szeretetnek nincs szemtanúja. Ha csak a hold nem látja, amely fenn úszik az égen, és egy lyukas eszterhán betekint az elhagyott pajtába.

Rab Zsuzsa fordítása

Kapcsolódó könyvek: Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.

Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.
>!
Nazanszkij 
Válogatott novellák

ÁBRÁNDOK

Két csendbiztos – az egyik fekete szakállú, zömök s szokatlanul kurta lábú, annyira, hogy aki hátulról nézi, úgy látja, jóval alább kezdődik a lába, mint más emberé; a másik hórihorgas, sovány, pózna-egyenes és sötétvörös, gyér szakállat visel – a járási székhelyre kísér egy csavargót, aki nem emlékszik nevére és születési helyére. Az első kacsázva lépked, körülszemlélődik, hol szalmaszálat rágcsál, hol a zubbony ujját, a tomporát csapkodja és dudorász; általában gondtalannak és könnyelműnek látszik; a másik azonban, bár az arca beesett és válla csapott, tekintélyes, komoly és megfontolt külsejű, alakja és egész figurája az óhitű papokra vagy régi ikonok harcosaira emlékeztet; „a nagyobb bölcsesség kedvéért isten megkettőzte a homlokát”, azaz kopasz, s ez még jobban kidomborítja az említett hasonlóságot. Az első csendbiztost Andrej Ptahának hívják, a másodikat Nyikandr Szapozsnyikovnak.
Az ember, akit fegyverrel kísérnek, semmiben sem felel meg annak az elképzelésnek, amit az emberek csavargókról kialakítottak. Csenevész kis ember, vékonydongájú és beteges arcvonásai semmitmondóak, fakók és egészen bizonytalanok. Szemöldöke gyér, tekintete alázatos és jámbor, bajusza alig ütközik, pedig már túljárhat a harmincon. Bátortalanul, görnyedten lépdel, kezét a zsebébe mélyeszti. Városias szabású, csapzott bolyhú, vastag szövetkabátjának gallérja fölér a tányérsapkája széléig, csak piros orrocskája merészkedik ki isten világába. Hízelkedő, vékony kis tenorhangon beszél, sűrűn köhécsel. Nehéz, nagyon nehéz felismerni benne az álnéven bujkáló csavargót. Inkább koldusbotra jutott, istentől elfeledett, boldogtalan kispaphoz hasonlít, iszákossága miatt elkergetett írnokhoz, kereskedő fiához vagy unokaöccséhez, aki a színészi pályán próbálta ki hitvány kis erejét, és most hazafelé tart, hogy eljátssza a tékozló fiú példázatának utolsó fejezetét; de a türelemből ítélve, ahogy ez a fanatikus emberke a marasztaló őszi sárral küszködik, kolostorszolga is lehet, aki végigjárta az összes kolostorokat, „békés és tiszta hajlékot” keresve, de hiába…
Már jó ideje mennek, de sehogy sem tudnak egy kis földdarab végére jutni. Előttük mintegy öt öl hosszú, barnásfekete, sáros út, mögöttük ugyanannyi; messzebb pedig, amerre csak néz az ember, fehér köd áthatolhatatlan fala. Mennek, mennek, de a föld ugyanolyan, a ködfal nem közeledik, még mindig ugyanazon a tagon járnak. Négyszögletes, fehér macskakő dereng fel az úton; egy árok vagy egy csomó széna, amit egy arra haladó szekér ejtett le; felvillan egy percre egy zavaros vizű, nagy tócsa; máskor meg egyszer csak határozatlan körvonalú árnyék bukkan fel előttük; minél közelebb érnek hozzá, annál jobban zsugorodik és sötétedik, végül odaérnek – s egy korhadt, elmosódott jelzésű verszta-oszlop áll előttük, vagy egy hitvány kis nyírfa, csapzott és csupasz, mint egy útszéli koldus. A nyírfa susog valamit a maradék sárga levélkéivel, egy levél leszakad róla, és lomhán köröz a föld felé… Ott pedig megint csak köd, sár, s az út szélén veresbarna fű. A fűszálakon bágyadt fényű, gonosz könnycseppek. Nem a csendes öröm könnyei ezek, amilyenekkel a nyári napot köszönti és búcsúztatja a föld, amilyenekkel a fürjeket, a harisokat meg a karcsú, hosszú csőrű pólingokat itatja meg hajnalban! A gyalogosok lába beleragad a nehéz, tapadós sárba. Minden lépés – erőfeszítés.
Andrej Ptaha kissé nyugtalan. Szemügyre veszi a csavargót, s igyekszik megérteni, hogyan felejtheti el egy épkézláb, józan ember a tulajdon nevét.
– Pravoszláv vagy-e? – kérdi tőle.
– Pravoszláv vagyok – feleli jámboran a csavargó.
– Hm… Akkor hát meg is kereszteltek?
– Meg hát. Nem vagyok én török! Templomba is járok én, áldozok, böjtben nem eszek mást, csak böjtöset. Megtartom én a lerigiót becsülettel.
– De hát hogy hívnak?
– Hívjál, testvér, ahogy akarsz
Ptaha vállat von, és mélységes csodálkozása jeléül rácsap a tomporára.
A másik csendbiztos, Nyikandr Szapozsnyikov, komolyan hallgat. Ő nem olyan jóhiszemű és együgyű, mint Ptaha, és úgy látszik, nagyon jól ismeri azokat az okokat, amelyek arra késztetik a pravoszláv embert, hogy eltitkolja a nevét. Kifejező arca hideg és szigorú. Külön baktat, nem ereszkedik le a másik kettőhöz, holmi hasztalan fecsegésre, s mintha mindennek, még a ködnek is, meg akarná mutatni, milyen megfontolt és komoly ember ő.
– Isten tudja, mit gondoljon rólad az ember! – erősködik tovább Ptaha. – Parasztnak nem vagy paraszt, úrnak nem vagy úr – hát valahol a közepin lehetsz… A múltkorjába rostákat mostam a tóban, s fogtam egy ekkora kis férget, ni, mint az ujjam. Csíkos volt, mint a zebra, farka is volt, először azt gondoltam, hogy hal, de aztán nézem – az ördög! – hiszen lába is van. Se hal nem volt, se féreg, se fene tudja, micsoda… Hát ilyen vagy te is… Mi a foglalkozásod?
– Parasztember vagyok, muzsik – sóhajtja a csavargó. – Zsellérleány volt az anyám. A formám nem parasztos, az biztos, mert másképp fordult a sorsom, jóember. Az anyám dajka volt az uraságéknál, igen jól ment ott a sora, én meg a húsa-vére, vele laktam a kastélyban. Kényeztettek, babusgattak, s a végén arra lyukadtak ki, hogy nem hagynak egyszerű sorban, urat nevelnek belőlem. Ágyban aludtam, mindennap igazi ebédet ettem, nadrágot meg száras cipőt viseltem, mint valami nemes úrfi. Azt kaptam enni, amit az anyám evett, ha neki ruhát ajándékoztak az uraságék, engem is felöltöztettek… Jó sorom volt! Annyi cukrot meg perecet ettem én gyermekkoromban, hogy ha azt most mind eladnám, egy jó lovat vehetnék rajta. Betűvetésre anyám tanított, már öklömnyi koromban istenfélelemre nevelt, s úgy belém nevelte, hogy máig se tudok semmiféle durva, paraszti szót kiejteni a számon. Vodkát se iszok én, jóember, és tisztán öltözöm, jó társaságban pedig illendően tudok viselkedni. Ha még él anyám, adj neki, Uram, erőt, egészséget, ha pedig meghalt, fogadd be kedves lelkét a mennyek országába, ahol az igaz lelkek örvendeznek!
A csavargó lecsüggeszti gyér kefehajjal benőtt fejét, szemét felfordítja, és kétszer keresztet vet magára.
– Bocsásd be őt, Uram, a boldogságos helyre, a nyugodalmas helyre! – folytatja vontatottan, inkább öregasszonyos, mint férfias hangon. – Részeltesd, Uram, szolgálódat, Kszenyiját, kegyes bocsánatodban! Ha ő nincs, megmaradok bárdolatlan, buta parasztnak! De így, testvér, kérdezhetsz tőlem akármit: világi betűt, egyházi betűt, mindenféle imádságot, még a kataklizmust is. Úgy élek, ahogy az Írás parancsolja. Felebarátaimat nem bántom, testemet tisztaságban és szüzességben tartom, böjtölök, azt eszem, amit szabad. Más embernek a vodka meg a toroköblögetés minden gyönyörűsége, én meg, ha eljő az evés ideje, csak behúzódom a sarokba és olvasok. Olvasok és csak sírok, csak sírok…
– Aztán mér sírsz?
– Olyan megindítóan írnak! Némelyik könyv csak egy petákba kerül, s az ember sokáig elsírdogálhat meg jajgathat rajta.
– Apád meghalt? – kérdi Ptaha.
– Nem tudom, jóember. Nem ismerem én az apámat, mit tagadnám! Olyanformán gondolom, hogy fattyúgyereke voltam az anyámnak. Az anyám egész életében urak között élt, s nem akart közönséges paraszthoz feleségül menni.
– S belebotlott egy úrba! – vigyorog Ptaha.
– Nem ügyelt magára, az bizonyos. Tisztességes, istenfélő teremtés volt, de a szűzi koszorújára nem vigyázott. Vétek volt, persze, igen nagy vétek, nem tagadom én azt, de éppen azért: lehet, hogy nemesi vér folyik bennem. Talán csak a nevem paraszt, belül nemes úr vagyok.
A „nemes úr” mindezt halk, édeskés tenorhangon mondja, keskeny homlokát ráncolva, fagycsípte, piros orrocskájával szortyogó hangokat adva. Ptaha hallgatja, álmélkodva sandít rá, és szakadatlanul vonogatja a vállát.
A két csendbiztos meg a csavargó vagy hat verszta gyaloglás után leül egy kis dombra pihenni.
– Még a kutya is tudja a nevét – morogja Ptaha. – Engem Andrjuskának hínak, ezt Nyikandrnak, minden embernek megvan a maga szent neve, s azt semmiképpen sem szabad elfelejteni. Semmiképpen!
– Kinek mi szüksége az én nevemre? – sóhajtja a csavargó, arcát öklére hajtva. – És mi hasznom belőle nekem? Ha megengednék, hogy menjek, amerre látok… de így csak rosszabb lesz. Én, pravoszláv testvérek, tudom a törvényt. Most csak csavargó vagyok, aki nem tudja a nevét, legföljebb Kelet-Szibériába visznek, és rám mérnek harminc-negyven korbácsot. De ha megmondom az igazi nevemet és foglalkozásomat, megint csak kényszermunkára hajtanának. Tudom én!
– Hát te már voltál kényszermunkán?
– Voltam, kedves barátom. Négy esztendeig borotvált fejjel, vasra verten jártam.
– Micsoda vétekért?
– Gyilkosságért, jóember! Amikor még fiatal gyerek voltam, tizennyolc esztendős, anyácskám szóda meg citromsav helyett véletlenül arzént szórt az úr poharába. Annyiféle iskátulya volt a kamrában, hát összetévesztette…
A csavargó sóhajt, a fejét ingatja, s így folytatja:
– Becsületes asszony volt az anyácskám, de hát ki láthatott belé? Olyan a más lelke, mint a rengeteg erdő. Talán véletlen volt, talán nem nézhette, hogy az úr egy másik szolgálóval szűrte össze a levet. Lehet, hogy akarattal szórta bele, isten tudja! Kicsi voltam én akkor, sok mindent nem értettem. Most már emlékszem rá, hogy az úr csakugyan új szolgálót fektetett maga mellé az ágyba, s anyácskám igen nekibúsult. Úgy ám, vagy két évig tartott a per. Anyácskámat húszévi kényszermunkára ítélték, engem csak hétre, mert még kiskorú voltam.
– S téged miért?
– Bűnrészességért. Merthogy én adtam a poharat az úrnak. Mindig úgy volt: anyácskám elkészítette a szódát, én meg bevittem neki. Hanem, testvérek, úgy mondom ezt, mintha isten előtt mondanám, igaz keresztényként, ne mondjátok hát el senkinek…
– Bennünket úgyse kérdez meg senki – mondja Ptaha. – No, szóval hát megszöktél a kényszermunkáról, mi?
– Megszöktem, kedves barátom. Tizennégyen voltunk. Áldja meg az isten őket, megszöktek, s engem is magukkal vittek. Ítéld meg most magad, te legény, mi hasznom volna belőle, ha megmondanám a nevemet? Hiszen megint kényszermunkára hajtanának! Én meg – miféle kényszermunkás vagyok én? Gyönge testű ember vagyok én, beteges, szeretem a tiszta ágyat meg a tiszta ételt. Ha imádkozom, szeretek mécsest vagy gyertyát gyújtani, és megkívánom, hogy csend legyen körülöttem. És hogy amikor leborulok a földre, ne legyen csupa szemét meg köpés a föld. Anyácskámért minden reggel meg este negyvenszer borulok le.
A csavargó leemeli tányérsapkáját, keresztet vet.
– Kelet-Szibériába meg hadd küldjenek – mondja. – Attól nem félek.
– Az talán jobb?
– Egészen más. Kényszermunkán úgy él az ember, mint valami méhkasban: zsúfoltság, lökdösődés, taszigálás, alig tud lélegzetet venni az ember – pokol az, olyan pokol, hogy a szűzanya mentsen meg tőle mindenkit! Ott csak haramia vagy, s haramia-becsületed van, akármelyik kutyáé többet ér. Se nem ehetsz, se nem alhatsz, se nem imádkozhatsz. De Kelet-Szibéria – az más. Ott a hatóság, a törvény szerint, köteles nekem fejadagot adni… ú-úgy ám! Méretlenek ott a földek, azt mondják, akár a hó: vehetsz belőle, amennyit akarsz! Adnak földet szántónak is, veteményesnek is, házteleknek is, bizony, legény… Szántok-vetek, mint a többiek, állatot tartok, méhet, birkát, kutyát… Meg szibériai macskát, hogy az egerek, patkányok meg ne egyék a termést… Rönköt vágok, házat építek, testvérek, szentképeket veszek bele… Isten adja, még meg is házasodom, gyerekeim lesznek…
A csavargó tovább dödörög, s nem hallgatóira néz, hanem valahova félre. Ábrándjai együgyűek, de olyan őszinte és bensőséges hangon beszél róluk, hogy nehéz el nem hinni. Kicsi száját mosoly húzza szét, arca, szeme, orrocskája pedig megmerevedik, és bambán élvezi a távoli boldogság előre érzett jó ízét. A csendbiztosok hallgatják, és komolyan, de részvétlenül nézik. Ők is hisznek neki.
– Nem félek én Szibériától! – folytatja dödörgését a csavargó – Szibéria, az is Oroszország, ott is az az isten meg a cár az úr, aki itt, ott éppúgy szót ért a pravoszláv a pravoszlávval, mint én veled. Csak ott nagyobb a szabadság, és gazdagabbak az emberek. Minden jobb ott. A folyók például mennyivel különbek az ittenieknél! Temérdek a hal meg a vadféle! Énnekem meg, testvérek, a legeslegnagyobb gyönyörűségem halacskákat fogni. Akár kenyér se kell, csak ott ülhessek a horgászbotom mellett. Istenemre! Halászok én horoggal is, csukafogó hálóval is, varsát is állítok, jégzajláskor meg húzóhálóval. Magam ugyan gyönge vagyok hozzá, de fogadok egy muzsikot öt kopejkáért. Uramisten, micsoda élvezet az! Ha az ember kifog egy-egy menyhalat vagy ónos jászt, mintha az édestestvérét pillantaná meg! Mert úgy van ám az: valahány hal, annyiféle észjárás. Az egyik csak élő csalétekre harap, a másik a férget szereti, a harmadik a békát vagy szöcskét. Ezt mind érteni kell ám! Vegyük a menyhalat példának. A menyhalnak nincs finom ízlése, beéri a sügérrel is, a csuka a fenékjáró küllőt szereti, a botikó meg a lepkét. Ónos jászt fogni mély vízben – nincs annál nagyobb gyönyörűség! Beveted a zsineget úgy tíz ölre nehezék nélkül, lepkével vagy bogárral, de úgy, hogy a csalétek a víz színén ússzék. Állsz a vízben, egy szál alsóban, és elereszted a zsineget az ár mentében, a jászhal meg – hopp! De igyekezni kell ám, nehogy az az átkozott elvigye a csalétket. Amint megrezzenti a zsineget, ki kell rántani, nem kell tovább várni. De sok halat fogtam én már életemben! Amikor szöktem, a többiek az erdőben aludtak, engem meg került az álom, húzott a folyó. Szélesek arra a folyók, sebesek, a partjuk meg meredek szörnyűségesen. Rengeteg erdők a partjain. Olyan fák, hogy szédül az ember, ha felnéz a csúcsukra. Itteni pénzben tíz rubelt is megér egy-egy olyan fenyőrönk.
Az ábrándoknak, a múlt színes képeinek és a jövendő boldogság édes elképzeléseinek zavaros áradása elnémítja a szánalmas embert. Csak az ajka mozog, mintha magával sugdosna. Arcán még mindig ott lebeg a bárgyú, boldog mosoly. A két csendbiztos hallgat. Tűnődve horgasztják le a fejüket. Az őszi csendben, amikor a nyers, hideg köd ráterped a lélekre, s börtönfalként mered az ember szeme előtt, megmutatva, mennyire korlátozott az emberi akarat – édes ilyenkor a sebes vizű, széles folyókra, szeszélyesen kanyargó, meredek partokra, járhatatlan erdőkre, végtelen sztyeppekre gondolni. Lassan és nyugodtan festegeti képeit a képzelet; egy kora reggelt, amikor az ég alján még ott piroslik a hajnal fénye, s a néptelen, meredek parton parányi folt: ember közeleg; árbocnak való, évszázados fenyőket, amelyek a víz lépcsőzetes partjain magaslanak, és zordonan néznek, mogorván dörmögnek a szabad emberre; gyökerek, kőgörgetegek és tüskés bokrok állnak az ember útjába, de ő erős és bátor lelkű, nem fél se a fenyőktől, se a kövektől, se a magánytól, se az öblös visszhangtól, amely minden lépését megkettőzi.
A csendbiztosok képzelete színezgeti a szabad életet, amilyet nem éltek soha; rég hallott dolgokra emlékeznek homályosan, vagy szabad őseiktől örökölték testükkel-vérükkel együtt a szabad élet képzeletét – isten tudja!
Nyikandr Szapozsnyikov töri meg a csendet, aki mindeddig egy szót se ejtett. Megirigyelte-e a csavargó kristálytiszta boldogságát, vagy azt érezte meg a lelke mélyén, hogy ennek a boldogságnak képei sehogy sem illenek össze a szürke köddel meg a barnásfekete sárral, nem tudni, de keményen ránéz a csavargóra, és azt mondja:
– Így van, az egyszer biztos, és nagyon jól van, csakhogy, testvér, nem jutsz te el azokra a szabad földekre! Hogy is jutnál? Háromszáz versztát ha gyalogolsz, s kileheled a lelked. Lám csak, milyen nyiszlett vagy! Még csak hat versztát tettünk meg, s már alig lélegzel.
A csavargó lassan Nyikandr felé fordítja a fejét, s arcáról lefoszlik a boldogságos mosoly. Rémülten és bűntudatosan néz a csendbiztos megfontolt arcába, úgy látszik, valami eszébe jut – lehajtja a fejét. Gondolataiba merül mind a három. A két csendbiztos erőlteti agyát, hogy felérje képzeletével azt, amit egyedül talán az úristen tud elképzelni, azt a roppant teret, ami elválasztja őket a szabad földektől. A csavargó fejében tiszta és világos képek rajzanak, s ezek még félelmetesebbek, mint az a roppant tér. Egy-kettőre felmerül előtte a bírósági huzavona, a gyűjtőfogházak, a fegyenctelepek, a fogolybárcák, a gyötrelmes veszteglések útközben, a csikorgó telek, a társak betegsége, halála…
A csavargó bűntudatosan pislog, s kabátja ujjával homlokát törölgeti, amelyen kigyöngyözött az apró verejték. Akkorát fúj, mintha az imént ugrott volna ki egy forróra fűtött fürdőből, aztán a másik kabátujjával törli végig a homlokát, és félénken körülpillant.
– Persze hogy nem jutsz el! – hagyja helyben Ptaha. – Micsoda gyalogló vagy te? Nézz végig magadon: csont meg bőr vagy? Meghalsz te addig öcsém!
– Meg hát! Mit akar ez! – veti oda Nyikandr. – Akár most is bevihetnék a spitálba… Az már bizonyos!
Az ember, aki elfelejtette a nevét, borzadva pillant két bajtjósló kísérője kemény, részvétlen arcába; sapkáját le se véve, szemét düllesztve, gyorsan keresztet vet… Reszket egész testében, a feje is remeg, görcsösen rángó teste olyan, mint az eltaposott hernyóé…
– No, mehetünk tovább! – áll fel Nyikandr. – Eleget pihentünk.
A három ember egy perc múlva már megint ott lépdel a sáros úton. A csavargónak még görnyedtebb a háta, kezét még mélyebbre süllyeszti a zsebébe. Ptaha hallgat.

Rab Zsuzsa fordítása

Kapcsolódó könyvek: Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.

Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.
>!
Nazanszkij 
Válogatott novellák

CÉLTALAN ÉLET

Tapasztalt emberek megfigyelései
szerint az a g g a s t y á n o k sem vál-
nak meg könnyen a földi élettől;
ilyenkor gyakran lelepleződik fös-
vénységük és mohóságuk, valamint
aggályos, bizalmatlan, nyakas és
zsörtölődő természetük, ami annyira
jellemző az aggkorra.
„Gyakorlati útmutató
lelkipásztorok számára”

P. Nyecsajev

Anna Mihajlovna Lebegyeva ezredesnének meghalt az egyetlen lánya, aki éppen menyasszony korban volt.
Halála megölt egy másik életet is: öreg anyja, akit a csapás valósággal elkábított, úgy érezte, örökre meghalt egész múltja, és merőben új élet kezdődik a számára, amelynek alig van köze az előzőhöz…
Lázas és kapkodó sietséggel mindenekelőtt ezer rubelt küldött az Athosz-hegyi kolostornak, s felajánlotta a temető kápolnájának házi ezüstedényeinek felét. Nemsokára lemondott a dohányzásról, és fogadalmat tett, hogy nem eszik húst. Mindez azonban mit sem könnyített a lelkén, ellenkezőleg, mind tisztábban és érzékelhetőbben bontakozott ki benne az öregség és a közeledő halál érzése. Anna Mihajlovna akkor elkótyavetyélte városi házát, és minden határozott cél nélkül birtokára költözött.
Ha az ember tudatában egyszer, valamilyen formában, felvetődik a kérdés: mi is a lét célja, s heves vágya támad, hogy lenézzen sírja mélyére, akkor már nem elégíti ki sem az önfeláldozás, sem a böjt, sem a vándorlás egyik helyről a másikra. Anna Mihajlovna szerencséjére azonban, nyomban azután, hogy megérkezett Zsenyinóba, olyan eset történt, ami elfeledtette vele az öregséget és a közeledő halált. Érkezése napján ugyanis Martin, a szakács, mindkét lábát leforrázta. Vágtattak a zemsztvo-orvosért, de nem találták otthon. A finnyás és érzékeny Anna Mihajlovna akkor tulajdon kezével mosta le Martin égési sebeit, kenőccsel kente meg, s bekötözte a szakács mindkét lábát. Amikor fáradozásai eredményeképpen Martin abbahagyta a keserves nyögést és elaludt, Anna Mihajlovna lelke – ahogy később elbeszélte – hirtelen „megvilágosodott”. Váratlanul úgy érezte, hogy feltárult előtte az élet célja – olyan tisztán látta, mint a tenyerét… Sápadtan, könnyes szemmel, ujjongva csókolta meg az alvó Martin homlokát, és imádkozni kezdett.
Lebegyeva ettől kezdve gyógyított. Valamikor, bűnös és rendetlen élete napjaiban – amelyekre most csak utálkozva tudott visszaemlékezni – unalmában sokat gyógykezeltette magát.
Ráadásul számos kedvese között néhány orvos is akadt, akiktől ráragadt némi tudomány. Ennek is, annak is igen jó hasznát látta most. Rendelt egy házipatikát, néhány könyvet, előfizetett a Háziorvos című szaklapra, és bátran nekifogott a gyógyításnak. Eleinte csak a zsenyinóiak jártak hozzá, aztán özönleni kezdtek a betegek a környező falvakból is.
– Képzelje, kedvesem! – dicsekedett el a pópánénak vagy három hónappal letelepedése után – tegnap tizenhat betegem volt, ma pedig kereken húsz! Úgy kifárasztottak, hogy alig állok a lábamon. Képzelje, minden ópium-készletem kimerült! Grujinóban vérhasjárvány van!
Reggelente, amikor kinyitotta a szemét, eszébe jutott, hogy várják a betegei, s kellemes borzongás járta át. Felöltözött, sietve felhajtotta a teáját, s megkezdte a rendelést. Ez a procedúra leírhatatlan gyönyörűséget szerzett neki. Először is lassan, mintha csak nyújtani akarná az élvezetet, bejegyezte a betegek nevét egy füzetbe, aztán az érkezés sorrendjében beszólította őket. Minél jobban szenvedett a beteg, minél visszataszítóbb és undorítóbb volt a baja, annál édesebb örömöt szerzett neki a munka. Semmi sem esett olyan jól neki, mint a gondolat, hogy harcot vív az undorodásával, hogy nem kíméli magát, és szándékosan sokáig turkált a gennyes sebekben. Voltak percek, amikor szinte megittasult tulajdon vakmerőségétől és a sebek bűzétől, s valami elragadtatott cinizmus szállta meg; heves vágyat érzett, hogy erőt vegyen a természetén. Az ilyen percekben hivatása magaslatán érezte magát. Betegeit valósággal imádta. Szíve azt súgta, hogy azok az ő megváltói, értelmét pedig arra kényszerítette, hogy ne egyes személyeket, bizonyos parasztokat lásson bennük, hanem valami absztrakt jelenséget – magát a népet! Éppen ezért rendkívül lágy és félénk volt velük, ha tévedett, elpirult előttük, és rendelőóráin mindig bűntudatos volt az arca…
Rendelés után, amely legtöbbször egy jó fél napját elvette, kimerülten, vörösen és betegen az erőfeszítéstől, olvasással igyekezett elfoglalni magát. Orvosi könyveket olvasott, vagy azokat az orosz regényeket, amelyek legjobban illettek hangulatához.
Az új életet kezdett Anna Mihajlovna frissnek, elégedettnek, majdnem hogy boldognak érezte magát. Teljesebb életet nem is kívánhatott volna. Boldogsága betetőzéséül, mintegy lakoma utáni csemegeként, úgy alakultak a körülmények, hogy férjével is kibékült, aki ellen nagyot vétkezett. Tizenhat esztendővel azelőtt, nem sokkal a lánya megszületése után, megcsalta a férjét, Arkagyij Petrovicsot, s az elvált tőle. Azóta se látta az urát. Valahol délen szolgált, mint tüzér-ütegparancsnok, s nagy ritkán, esztendőben kétszer, levelet írt a lányának, amit az gondosan elrejtett az anyja elől. Lánya halála után Anna Mihajlovna váratlanul hosszú levelet kapott tőle. Arkagyij Petrovics öreges, reszketeg betűkkel azt írta neki, hogy egyetlen leánya halálával az utolsó szál is elszakadt, ami az élethez fűzte; öreg már, beteg, és áhítja a halált, de ugyanakkor fél is tőle. Azt panaszolta, hogy mindennel torkig van, mindent megutált, nem érintkezik senkivel, és alig várja azt az időt, amikor majd átadhatja ütegét, és a sok gond-baj elől minél messzebbre menekülhet. Végül arra kérte feleségét, imádkozzék érte, vigyázzon magára, és ne adja át lelkét a keserűségnek. A két öreg között bensőséges levelezés indult. Amennyire az utóbbi síró hangú és komor levelekből kivehető volt, az ezredest nem csupán a betegség és lánya elvesztése emésztette: adósságokba is keveredett, összeveszett fölötteseivel és az egész tisztikarral, úgy lezüllesztette ütegét, hogy nem adhatta át másnak stb. A házastársak között vagy két évig tartott a levelezés, s az lett a vége, hogy az öreg ezredes benyújtotta nyugdíjaztatási kérvényét, majd Zsenyinóba költözött.
Egy februári délben érkezett. A zsenyinói házak magas hókupacok mögé rejtőzködtek, s a kristályosan kék levegőben csikorgó fagy és halotti csend dermedezett.
Anna Mihajlovna, aki az ablakból nézte, hogyan száll le a szánról, nem ismert a hajdani férjére. Görbe hátú kis öregember volt, már egészen rozoga és ványadt testű. Az asszonynak legelőször az öreges ráncokkal barázdált hosszú nyaka tűnt fel, meg szinte csikorgó térdízületű, vékony lába, amely műlábra emlékeztetett. Elszámolt a postakocsissal, hosszan magyarázott neki, végül dühöset köpött.
– Szóba állni is utálatos veletek! – hallotta Anna Mihajlovna az öreges zsörtölődést. – Értsd meg, hogy borravalót kérni erkölcstelen dolog! Mindenkinek csak annyi jár, amennyiért megdolgozott! Igen!
Amikor belépett az előszobába, Anna Mihajlovna meglátta sárga arcát, amit még a fagy se tudott pirosra csípni, dülledt rák-szemét és gyér kis szakállát, amelyben fehér szálak vegyültek a vörösek közé. Arkagyij Petrovics fél karjával átölelte feleségét és homlokon csókolta. Miközben szemügyre vették egymást, szinte megijedtek, s rettenetes zavar fogta el őket, mintha szégyellték volna, hogy megöregedtek.
– A legjobbkor jöttél! – sietett megszólalni Anna Mihajlovna. – Ebben a pillanatban terítettek meg. Pompásan esik majd az ebéd az út után!
Ebédhez ültek. Az első fogást szótlanul költötték el. Arkagyij Petrovics kihúzott a zsebéből egy vastag irattárcát, és valami kis feljegyzést vizsgálgatott, az asszony pedig nagy igyekezettel készítette el a salátát. Mindkettőjük háta mögött halomban tornyosult a beszédtéma, de sem az egyik, sem a másik nem nyúlt ezekhez a halmokhoz. Mindketten úgy érezték, hogy lányuk említése felidézi az éles fájdalmat, és a könnyeket, a múltból pedig, mint valami mély ecetes hordóból, csak fülledt, savanyú szag és sötétség árad.
– Ni, te nem eszel húst! – jegyezte meg Arkagyij Petrovics.
– Nem. Fogadalmat tettem, hogy semmi húsfélét sem eszem… – felelte csöndesen a felesége.
– Ugyan? Nem árt az az egészségnek! Ha vegyileg elemezzük, a hal és a többi böjti étel ugyanolyan elemekből áll, mint a hús. Lényegében nincs böjti étel… („Mért mondom ezt?” – gondolta nyomban.) Ez az uborka például éppen úgy nem böjti étel, mint a csirke…
– Nem úgy van az… Ha uborkát eszem, nem kell arra gondolnom, hogy megfosztották az életétől, vérét ontották…
– Ez optikai csalódás, kedvesem. Az uborkával nagyon sok véglényt megeszel, s aztán – maga az uborka is élt! A növény is élő szervezet! És a hal?
„Minek fecsegek ennyi szamárságot?” – gondolta megint Arkagyij Petrovics, és gyorsan a kémia legújabb vívmányaira terelte a szót.
– Egyenesen csodálatos! – mondta, miközben kínlódva rágta a kenyeret. – Nemsokára vegyi úton állítják elő a tejet, de talán még a húst is! Úgy bizony! Ezer év múlva minden házban vegyi laboratórium lesz a konyha helyén, s az értéktelen gázokból meg egyebekből azt készítenek, amit csak akarnak!
Anna Mihajlovna elnézte nyugtalanul futkosó rák-szemét, és hallgatott. Érezte, hogy az öreg csak azért beszél a vegytanról, hogy ne kelljen másról beszélnie, de azért érdekelte elmélete a böjtös és nem böjtös ételekről.
– Mint tábornok vonultál nyugdíjba? – kérdezte, amikor a férje hirtelen elhallgatott, és kifújta az orrát.
– Igen… Méltóságos címmel…
A tábornok egész ebéd alatt szüntelenül fecsegett, rendkívüli bőbeszédűségének adta tanújelét – ezt a tulajdonságát a hajdani időkben, ifjúkorukban, nem ismerte Anna Mihajlovna. Szócséplésétől az asszonynak megfájdult a feje.
Ebéd után a tábornok átvonult a szobájába pihenni, de akármilyen fáradt volt, nem tudott elaludni. Amikor az esti tea előtt belépett hozzá a felesége, összegörnyedve feküdt a takaró alatt, szemét a mennyezetre meresztette, és szaggatottan lihegett.
– Mi bajod Arkagyij? – rettent meg Anna Mihajlovna, elszürkült és megnyúlt ábrázatára pillantva.
– Se… semmi… – dadogta az öreg. – A reumám kínoz.
– Hát mért nem szólsz? Talán tudok segíteni rajtad!
– Nem tudsz…
– Ha reumád van, akkor jóddal kell megkenni a testedet… és szalicilnátront szedni…
– Nem ér semmit… Nyolc évig kezeltek… Ne dobogj úgy a lábaddal! – förmedt váratlanul az öreg szobalányra, és dühösen meresztette rá a szemét. – Úgy dobog, mint egy ló!
Anna Mihajlovna és a szobalány egymásra pillantott és elpirult; rég elszoktak már az ilyen hangtól. A tábornok, zavaruk láttán, összerántotta a szemöldökét, és befordult a fal felé.
– Figyelmeztetlek, Anyuta… – nyögte –, hogy kibírhatatlan természetem van! Zsémbes lettem vénségemre…
– Az embernek erőt kell vennie magán… – sóhajtotta Anna Mihajlovna.
– „Kell” – könnyű azt mondani! Az is kellene, hogy ne legyen betegség a világon, de a természet nem hederít a mi „kell”-ünkre! Ó! Menj ki, Anyuta… Ha rám jön a fájás, ingerel mások jelenléte… A beszéd is nehezemre esik…
Napok, hetek, hónapok teltek, és Arkagyij Petrovics lassan-lassan megbarátkozott új otthonával; megszokta, és őt is megszokták. Az első időkben ki se lépett a házból, de öregségének és kibírhatatlan természetének súlya ránehezedett az egész Zsenyinóra. Rendesen nagyon korán, már hajnali négy órakor ébredt; fülsértő, öreges köhögéssel kezdte a napját, felverte vele Anna Mihajlovnát és az egész cselédséget. Hogy valamivel agyonüsse a hosszú időt hajnaltól ebédig, végigbolyongta, ha csak ágyhoz nem szögezte a reuma, az egész házat, és szóvá tett minden rendetlenséget, amit pedig mindenütt felfedezett. Bosszantotta minden: a cselédek lustasága, a hangos léptek, a kakaskukorékolás, a konyhából szivárgó füst, a harangszó… Zsémbelt, szitkozódott, hajszolta a cselédeket, de minden szidalmazó szó után a fejéhez kapott, és sírós hangon panaszolta:
– Istenem, micsoda természetem van! Kibírhatatlan a természetem!
Ebédnél sokat evett, és szakadatlanul fecsegett. Beszélt a szocializmusról, az új katonai reformokról, a higiéniáról, Anna Mihajlovna pedig hallgatta, és érezte: mindez csak azért van, hogy ne legyenek kénytelenek meghalt lányukat és múltjukat szóba hozni. Mindkettőt feszélyezte a másik, s mintha szégyelltek volna valamit. Csak estefelé tűnt el közülük ez a feszélyezettség, amikor homály terült a szobára, és a kemencezugban bágyadtan cirregett a tücsök. Szótlanul ültek egymás mellett, s ilyenkor mintha arról sugdosódott volna a lelkük, amit egyikük se mert hangosan kimondani. Életük maradék melegét árasztották ilyenkor egymásra, s pontosan tudták, mire gondol a másik. De a szobalány behozta a lámpát, s az öreg megint elkezdte a fecsegést, vagy a zsörtölődést a rendetlenség miatt. Elfoglaltsága nem volt. Anna Mihajlovna szerette volna belevonni a munkájába, de a tábornok már az első rendelésen ásítozott és szomorkodott. A könyvekre sem sikerült rákapatni. Nem tudott hosszan, órákig olvasni – szolgálata alatt hozzászokott, hogy minduntalan félbeszakították. Alig olvasott öt-hat lapot, már elálmosodott és letette a szemüvegét.
De elközelgett a tavasz, és a tábornok nagyot változtatott az életmódján. Amikor az úrilaktól a mezőig és a faluig friss ösvények taposódtak, és az ablak előtt az ágakon már madarak sürgölődtek, a tábornok, Anna Mihajlovna meglepetésére, templomba kezdett járni. Nemcsak ünnepeken, hanem hétköznap is elment. Ez a vallásos érzés a gyászszertartásom buzgott fel benne, amelyet felesége tudta nélkül szolgáltatott lánya lelki üdvéért. A szertartást végigtérdelte, többször leborult és sírt, s úgy érezte, hogy szívből imádkozott. Pedig nem imádság volt, amit suttogott. Csak apai érzéseit engedte szabadjára, felidézte magában szeretett lánya vonásait, s az ikonra függesztve szemét, azt morzsolgatta:
– Surocska! Kedves gyermekem! Édes angyalom!
Öreges szomorúság-roham volt, de Arkagyij Petrovics azt képzelte, hogy nagy változások történtek benne. Másnap megint templomba kívánkozott, harmadnap is… Frissen, pompás kedvben, széles mosollyal tért haza a templomból. Ebédközi szakadatlan fecsegésének témája a vallás lett és a hitélet sokféle kérdése. Anna Mihajlovna amikor a szobájába lépett, nemegyszer az evangélium lapozgatása közben lepte meg. Fájdalom azonban, ez a vallásos buzgalom nem volt tartós. Egy különösen erős reumás roham után, amely egy álló hétig tartott, nem ment többé templomba; valahogy nem is jutott eszébe, hogy misére kell mennie…
Váratlanul megkívánta a társaságot.
– Nem is értem, hogy lehet így élni, társaság nélkül! – kezdte újra a zsörtölődést. – Vizitelnem kell a szomszédainknál! Lehet, hogy ostoba, hiú dolog, de amíg élek, tiszteletben kell tartanom a társaságbeli szokásokat.
Anna Mihajlovna felajánlotta neki a fogatát. A tábornok meglátogatta szomszédait, de többet feléjük se nézett. Igényét, hogy emberek között forogjon, azzal elégítette ki, hogy végigaprózott a falun, és belekötött a parasztokba.
Egy reggel az ebédlőben ült, a nyitott ablak előtt, és a teáját itta. Az ablak előtt, a kiskert orgona- és egresbokrai között, parasztok ültek a padokon, Anna Mihajlovna betegei. Az öreg sokáig hunyorgatva nézte őket, aztán kifakadt:
– Ces moujiks…* Polgárok keserítői… Ne a betegségből, hanem a hitványságból és gyalázatosságból gyógyíttassátok ki magatokat valahol!
Anna Mihajlovna, aki istenítette pácienseit, letette a teáskannát, és néma rettenettel bámult a férjére. A betegek, akik eddig gyöngédséget és meleg részvétet kaptak Lebegyeva házában, elhűlve álltak fel a padról.
– Úgy bizony, paraszt urak… moujiks… – folytatta a tábornok. – Csodálkozom rajtatok! Nagy-gyon csodálkozom! Hát nem marhák? – fordult Anna Mihajlovnához. – A járási zemsztvo vetni való zabot adott nekik kölcsön, ezek meg fogták és elitták! Nem egy itta el, nem kettő, hanem az egész falu! A kocsmárosok már azt se tudják, hová öntsék a sok zabot. Hát rendes dolog ez? – fordult megint a parasztokhoz. – He? Rendes dolog?
– Hallgass már, Arkagyij! – súgta Anna Mihajlovna.
– Azt hiszitek, lopja a zabot a zemsztvo? Micsoda hazafiak vagytok ti, ha nem becsülitek sem a magatok tulajdonát, sem a másét, sem a közvagyont? A zabot elittatátok… kiirtottátok az erdőt, s azt is elittátok… loptok, mint a szarkák… A feleségem gyógyít benneteket, ti meg elhordtátok a kerítését… Rendes dolog ez?
– Elég! – nyögte a felesége.
– Ideje, hogy megjöjjön az eszetek! – folytatta rendületlenül a tábornok. – Rátok nézni is szégyen! Te ott, te vörös, eljöttél, hogy meggyógyítsanak – a lábad fáj, ugye? – de az nem jutott eszedbe, hogy odahaza megmosd a lábadat… Térdig mocskos! Arra számítasz, te tuskó, hogy itt majd megmossák? Fejükbe vették, hogy ők: ces moujiks, hát azt képzelik, mindenkivel magas lóról beszélhetnek! Összeadott a pópa egy itteni asztalost, valami Fjodort a menyasszonyával. Az asztalos egy kopejkát se fizetett neki. „Szegény vagyok!” – azt mondja. – No, jól van. Hanem a pópa rendelt ám ennél a Fjodornál egy könyvespolcot… És mi történt? Fjodor ötször is elment a pópához a pénzéért… He? Hát nem marha? Maga nem fizetett a pópának, de…
– A pópának amúgy is van elég pénze… – dörmögte komoran az egyik páciens.
– Honnan tudod te azt? – fortyant fel a tábornok; talpra ugrott, és kihajolt az ablakon. – Talán belenéztél a zsebébe? De meg ha milliomos, te akkor se kívánhatod ingyen a munkáját! Magad se adsz ingyen semmit, hát ne is kérj ingyen! El se tudod képzelni, mennyi gyalázatosságot művelnek ezek! – fordult a tábornok Anna Mihajlovnához. – Hallgatnád csak végig a pereskedéseiket, meg a községi gyűléseiket! Haramiák ezek mind!
A tábornok még akkor sem nyughatott, amikor megkezdődött a rendelés. Belekötött minden betegbe, csúfolódott velük, minden bajt az iszákosságra meg a kicsapongásra hárított.
– Csak úgy zörög a csontod! – bökte mellbe egyiket az ujjával. – Ugyan miért? Mert nincs mit enned! Elittál mindent! Te is elittad a zemsztvo zabját, igaz?
– Akárhogy van is… – sóhajtotta a beteg –, jobb volt azelőtt, az urak alatt…
– Nem igaz! Csak hízelegni akarsz! – lobbant rá a tábornok. – Nem szívből mondod, csak hízelkedésből!
Másnap a tábornok megint kiült az ablakba, és csepülte a betegeket. Szórakoztatta ez a foglalatosság, s attól fogva mindennap ott ült az ablakban. Anna Mihajlovna, látva, hogy férje nem nyughat, egy idő múlva a hombárban fogadta betegeit, de a tábornok oda is utánuk ment. Az öregasszony alázattal viselte ezt a „megpróbáltatást”, s csak pirulással fejezte ki tiltakozását, meg azzal, hogy pénzt osztott szét a leteremtett parasztok között. Hanem, amikor a betegek, akiknek a tábornok sehogy sem volt ínyére, mind ritkábban keresték fel, az asszony nem bírta tovább. Egyszer, ebéd közben, amikor a tábornok megint a betegek rovására szellemeskedett, Anna Mihajlovna szeme egyszer csak vérbe borult és ideges rángás futott át az arcán.
– Szeretnélek megkérni, hogy hagyd békén a betegeimet… – mondta keményen. – Ha szükségét érzed, hogy kitöltsd valakin a rossz természetedet, akkor szidj engem, de őket hagyd… Miattad maradtak el a rendelőóráimról.
– Ahá, szóval elmaradtak! – vigyorgott a tábornok. – Megsértődtek! Jupiter, haragszol, tehát nincs igazad. Höhö… Örülj neki, Anyuta, hogy elmaradtak! Hálistennek! Hiszen a te kezelésed csak ártalmukra van! Ahelyett, hogy a zemsztvo-kórházban gyógyítanák őket, az orvostudomány szabályai szerint, hozzád járnak, és minden bajra, szódabikarbónát meg ricinust kapnak tőled. Csak ártasz nekik!
Anna Mihajlovna fürkészően nézte az öreget, tűnődött, aztán hirtelen elsápadt.
– Úgy bizony – fecsegett tovább a tábornok. – A gyógyításhoz mindenekelőtt szakértelem kell, s csak másodsorban emberszeretet – tudás nélkül sarlatánság a gyógyítás… Törvény szerint nincs is jogod hozzá. Én azt mondom, sokkal többet használsz a betegnek, ha gorombán orvoshoz kergeted, mintha magad kuruzsolod.
Arkagyij Petrovics elhallgatott, aztán így folytatta:
– Ha nem tetszik neked, ahogy beszélek velük, kérlek, akkor nem szólok hozzájuk, bár… ha megfontoljuk, egyenes beszéddel többre megy velük az ember, mint hallgatással meg behódolással. Nagy Sándor nagy ember volt, de azért nem kell székeket törni**… Az orosz nép is nagy nép, de abból nem következik, hogy nem szabad a szemébe mondani az igazat. Nem öleb a paraszt! Ezek a moujiks éppen olyan emberek, mint te vagy én, éppen annyi hibájuk van, azért nem imádkozni kell hozzájuk, nem babusgatni őket, hanem oktatni, javítani… a lelkükre beszélni…
– Nem nekünk kell őket oktatni… – mormolta a tábornokné. – Mi tanulhatunk tőlük.
– Ugyan mit?
– Sok mindent… Hát ha mást nem, hát… szorgalmat…
– Szorgalmat? He? Azt mondod: szorgalmat?
A tábornoknak torkán akadt a falat. Felugrott az asztaltól, és róni kezdte a szobát.
– Én talán nem dolgoztam? – háborgott. – Különben, én intelligens ember vagyok, nem moujik, hát mit dolgozzam? Én… én intelligens ember vagyok!
Az öreg komolyan megharagudott, gyermekien szeszélyes kedve kiült az arcára.
– Katonák ezrei mentek át a kezemen… a háborúban majdnem otthagytam a fogamat, reumát szereztem egész életemre, és… és nem dolgoztam! Vagy azt mondod, tűrni-szenvedni tanuljak ettől a te népedtől? Persze, mert én nem szenvedtem soha, ugye? Elvesztettem az édes lányomat… azt, aki miatt még ebben az utálatos vénségemben is ragaszkodtam az élethez! És én nem szenvedtem!
Az öregek, lányuk váratlan említésére, sírva fakadtak, és asztalkendővel törölgették a könnyeiket.
– És mi nem szenvedtünk! – tördelte a tábornok, már erőt sem véve sírásán. – Nekik van életcéljuk… hitük… A mi életünk csupa probléma és rémület! Mi nem szenvedünk, nem!
Mind a kettő sajnálta a másikat. Leültek egymás mellé, összesimultak és jó két óra hosszat sírdogáltak együtt. Utána már bátrabban néztek egymás szemébe, s bátran beszéltek a lányukról, múltjukról és a fenyegető jövőről.
Este közös szobában tértek nyugovóra. Az öreg szünet nélkül fecsegett, nem hagyta aludni a feleségét.
– Istenem, micsoda természetem van! – kapott észbe. – Miért is mondom neked mindezeket? Hiszen a gyógyítás – az volt a te illúziód, az embert pedig, különösen öregkorában, csak az illúziók táplálják! Elvetem tőled az utolsó vigaszodat is! Most gyógyíthatnád a parasztokat halálodig, tartózkodhatnál a hústól, de nekem fecsegnem kellett, az ördög birizgálta a nyelvemet! Illúziók nélkül nem lehet élni. Sokszor egész államok élnek illúziókból… A híres írók csak elég okosak, de még azok se tudnak meglenni nélkülük. A te kedvenc íród hét kötetet írt össze „a népről”!
A táborok egy óra múlva fészkelődni kezdett, s megszólalt:
– Mért is figyeli az ember öreg korában az érzéseit, mért bírálgatja tulajdon cselekedeteit? Mért nem fiatal korunkban foglalkozunk ezzel? Az öregség amúgy is elviselhetetlen… Bizony… fiatal éveink nyomtalanul tűnnek el, alig hatolnak a tudatunkba, bezzeg vén korunkra a legcsekélyebb dolog is belénk fúródik, mint a szög, és egy sereg kérdést támaszt bennünk…
Az öregek későn aludtak el, de korán keltek. Általában, miután Anna Mihajlovna abbahagyta a gyógyítást, keveset és rosszul aludtak, s emiatt kétszerte hosszúnak érezték az életet.. Az éjszakákat beszélgetéssel tették rövidebbé, nappal pedig tétlenül ődöngtek a szobákban vagy a kertben, és kérdőn pillantgattak egymás szemébe.
Nyár vége felé még egy „illúzióval” ajándékozta meg a sors. Anna Mihajlovna egyszer, amikor belépett férjéhez, érdekes foglalatosság mellett találta: a tábornok az asztalnál ült és mohón evett egy tányér kenderolajjal leöntött reszelt retket. Arcán dagadoztak az erek, szája sarkán kicsordult a nyál.
– Egyél, Anyuta! – kínálta a feleségét. – Pompás!
Anna Mihajlovna félénken megízlelte, aztán nekilátott. Nemsokára az ő arcára is kiült a mohóság…
– Tudod, mi lehet jó? – kérdezte a tábornok még aznap, lefekvéskor. – A csuka, ahogy a zsidók készítik: felvágni a hasát, kivenni belőle az ikrát, és zöldhagymával… tudod, friss zöldhagymával…
– No! Csukát könnyű fogni…
A tábornok, már levetkőzve és mezítláb, a konyhába sietett, felverte a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy fogjon reggel csukát. Anna Mihajlovna másnap hirtelen megkívánta a halfilét, és Martinnak be kellett ügetnie a városba hal-színéért.
– Jaj! – kapott észbe az öregasszony. – Elfelejtettem megmondani neki, hogy hozzon mentás-perecet is. Úgy megkívántam az édességet!
Az öregek átadták magukat az ízek élvezetének. Naphosszat a konyhában ültek, és versenyezve tálaltak fel új ételeket. A tábornok törte a fejét, emlékezetébe idézte a tábori legény-életet, amikor maga volt kénytelen szakácskodni, és mind újabb találmányokkal állt elő… A maguk-alkotta ételek közül különösen egy ízlett mind a kettőjüknek, egy rizsből, reszelt sajtból, tojásból és pecsenyezsírból készült fogás. Jó sok borsot és babérlevelet tettek bele.
Ez a fűszeres étel tett pontot utolsó „illúziójuk” végére. Úgy rendeltetett, hogy az legyen mindkettőjük életének utolsó öröme.
– Úgy látszik, eső lesz – mondta egy szeptemberi éjszakán a tábornok, akit megint a reumája kínozott. – Nem kellett volna ma annyi rizst ennem… Nyomja a gyomromat!
A tábornokné kinyúlva feküdt az ágyán, és súlyosan lihegett. Alig kapott levegőt… Neki is hasogatott a lapockája tája, mint az urának.
– Még a lábam is viszket ráadásul, az ördög vigye el… – mérgelődött az öregember. – A sarkamtól egészen a térdemig bizsereg… Fáj és viszket… Tűrhetetlenül viszket, az ördög vinné el! Különben, hagylak aludni! Jó éjszakát…
Több mint egy óráig egyikük se szólt… Anna Mihajlovna lassanként megszokta a nyomást a lapockája alatt és elszunnyadt. Az ura felült az ágyán, fejét térdére hajtotta, és sokáig üldögélt ilyen helyzetben. Aztán vakarni kezdte a lábszárát. Minél serényebben munkálkodott a tíz körmével, annál hevesebben viszketett.
Kis idő múlva a szerencsétlen öreg leszállt az ágyról, és végigsántikált a szobán. Kinézett az ablakon… Odakinn ragyogott a hold, s az őszi hideg lassan halálba dermesztette a természetet. Tisztán látszott, ahogy a hideg, szürke köd ráterpedt a hervadó fűre, s ahogy az éberen virrasztó erdő fázón reszketteti maradék sárga leveleit.
A tábornok leült a padlóra, átfonta a térdét, és ráhajtotta a fejét.
– Anyuta! – szólította a feleségét.
Az éberen alvó öregasszony megmozdult, és kinyitotta a szemét.
– Tudod, min gondolkozom, Anyuta? – kérdezte az öreg. – Ébren vagy? Azon, hogy az öreg emberek életének legtermészetesebb tartalma: a gyermek… Te mit gondolsz? Ha meg nincs gyermek, az embernek valami mással kell kitöltenie az életét… Jó lenne, ha az ember író lehetne öregkorára… vagy festő… tudós… Azt mondják, Gladstone,*** amikor nincs más dolga, a klasszikusokat olvasgatja és gyönyörködik bennük. Ha elbocsátják szolgálatból, lesz, ami kitöltse a napjait. Annak is jó, aki vallási rajongásba esik, vagy… vagy…
Megvakarta a lábát, aztán folytatta:
– Az is megtörténik, hogy az öregek második gyerekkorukat élik… Facsemetéket ültetnek, rendjeleket viselnek… szellemet idéznek…
Felhangzott az öregasszony csendes horkolása. A tábornok feltápászkodott, és visszament az ablakhoz. A hideg zordul kérdezkedett be a szobába; a köd már az erdőkig kúszott, és beteregette a fatörzseket.
„Hány hónap is van még tavaszig? – számítgatta az öreg, a hideg üvegnek támasztva homlokát. – Október… november… december… Hat hónap!”
És ezt a hat hónapot valami okból végtelenül hosszúnak érezte, hosszabbnak, mint magát az öregséget. Sántikált egy darabig a szobában, aztán leült az ágya szélére.
– Anyuta! – szólalt meg.
– No?
– Nyitva van a házipatikád?
– Igen, mért?
– Jól van… Bekenném jóddal a lábamat.
Újra csend.
– Anyuta! – ébresztgette az öreg megint a feleségét.
– Mi bajod?
– Van felirat az üvegcséken?
– Van, van.
A tábornok nagy üggyel-bajjal gyertyát gyújtott és kiment.
Az álmos Mihajlovna jó ideig hallgatta a csupasz lábak halk csosszanását, a fiolák koccanását. A tábornok végre visszatért, köhécselt, aztán lefeküdt.
Reggel nem ébredt föl. Természetes volt a halála, vagy az okozta, hogy éjjel kiment a házipatikába, Anna Mihajlovna nem tudta. Más gondja is volt, mint a halál okát kutatni.
Megint lázas, kapkodó sietség szállta meg. Elölről kezdődtek az adakozások, böjtök, fogadalmak, búcsújárások…
– Kolostorba! – suttogta, s riadtan simult az öreg szobalányhoz. – Kolostorba!

* Ezek a parasztok…
** Gogol A revizor című komédiájának egy sora, némi eltéréssel. Az első felvonásban kiált így fel a rendőrkapitány: „Persze, hogy Nagy Sándor nagy ember volt, de minek azért székeket törni?”
*** William Gladstone, angol liberalista politikus (1809-1898).

Rab Zsuzsa fordítása

Kapcsolódó könyvek: Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.

Anton Pavlovics Csehov: Anton Pavlovics Csehov művei I-IV.
3 hozzászólás