!

Radnóti Miklós zóna

Varga_Írisz_Dóra IP>!
Radnóti Miklós

Lesznai Anna: Meredek út
Radnóti Miklós új versei

Parányi hangyák vonulnak morzsát cipelve szalagnyi ösvényen. Föléjük hajolva csakhamar emberfeletti terheket görgető óriásokat látunk; népvándorlást és gomolygó történelmet előttünk kiteregetve. Pedig mi sem történt, csak szemünk állítódott át a hangyák mértékére.

Ha félálomban heverünk mozdulatlanul, megindulnak körülöttünk a magatehetetlen tárgyak. „A pohár gyors fényeket irkál a falra”, „hármat jobbra lépeget az asztalon, hármat meg balra lép a lassan ébredő virágcserép…” Olyan csend van bennünk, hogy megneszeljük a dolgok néma életét.

A szerelem sem az, aminek mondani szoktuk. Töredékesebb és végtelenebb egyben. Radnóti szavainak szárnysuhogása alig súrolja röptében a szerelem bokrát, de érezni lehet a pihe és a gally röpke érintkezésén a bokor mélyébe rejtett fészek melegét és a tovaszállás magányos mámorát is. Mert a szerelem több a vágynál és kevesebb a teljesülésnél.

Milyen sokrétű a jelen pillanat: alig érinted és máris titokzatos süllyesztők ragadnak a múltba. Rendesen a gyermekkorba; ez a süllyesztők törvénye. De a jövőbe is zuhanhatsz ha magadba nézel. És ez sokkalta félelmesebb kaland.

Finom rajzú apró nyüzsgések, zizegő árnyalatok, rezzenetek. Mennyi világ, amely eggyé lett: Radnóti világa, mely övé volt már akkor is, amikor már első verseit írta. S ha új versei hibátlanabbul kerekülnek képpé és tökéletesebben zenélnek, úgy mi meglepetés nélkül csodálkozunk, mint azon a magától értetődő és elvár varázslaton, amely minden bimbó virággá-festésekor lejátszódik.

Csak illik, hogy a költő, aki 1935-ben ezeket a bájos hímzésre emlékeztető sorokat írta:

Minden göndör lesz és arany,
lomb s a lomb közt a zöld dió,
szundi madárka tolla; s jó
hogy nemsokára este van….

máma már a kínai költők fölényes egyszerűségével szólal meg:

Fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a versre, melyhez ép
egy-egy szállongó sort vetek.

Ebben a kis versben a „szú” már nem díszítő elem többé, de cselekvő része a költő lelkének. A külvilág és a belső élet találkoztak, a határ leomlott. Ez a költő természetszerűen bekövetkező győzelme a földi valóság töredékességén.

De Radnóti nagyobb utat tett meg ennél a köteles fejlődésnél, míg elérkezett mai verseihez. Nemcsak az a rokonszenv lett mélyebb és forróbb, amely egybeolvasztja őt a természettel, hanem megemberesedett. Többet és szebbet fiatal költőről alig lehet mondani, mert visszatérhetni a természet alvó világába: varázslat; de magunkkal ragadni a természetet az emberi lélek szintjére: győzelem. Százszorta áll ez ma, amikor olyan kábítón hívogat a káosz felelőtlen mágiája s oly vonzó lenne véka alá rejtenünk mindazt, amit az Új Testamentum tanúsítani és megvalósítani parancsolt. Radnóti is viaskodik a kísértéssel. Feltűnő gyakran foglalkozik félálomban jelentkező érzésekkel, az ébredés titokzatos és küzdelmes percével. A fél-öntudat mámora és önfeladása ma vonzóbb, mint valaha, ma mikor tehetetlen kiskorúságba taszít vissza a sorsunk. Gyerekek és rabszolgák sok álmot kívánnak. De Radnóti versein rendesen az ébredés válik úrrá. Költő tán éppen az, aki módfelett ragaszkodik álmához, de mégis éberré tudja költeni önmagát; éberebbé az átlagember ébrenléténél.

Radnóti vállalja a költői öntudat felelősségét. S ezért van, hogy verseiben ugyanaz a zsongó fény, csicsergő árnyalat s álomközi lebegés, amely régebben csupán ékesség és báj volt, ma már jelentéssé mélyült; a rokonszenv szeretetté, az ösztönös megérzés próféciává komolyodott. Az ornamens ráébredt őseredeti Igét hirdető értelmére. Ennek az átalakulásnak köszönhető, hogy Radnóti verse, amelynek kikerüléséhez tegnap még sok és tarka metaforák egyhelyben forgó körtánca kellett, ma küldetésének tudatára eszmélten csak egy pillanatig himbál a hasonlat gallyán és máris nekilendül abba a kimondhatatlan célba, amelynek értelme annál tisztább és világosabb, amennyivel kevésbé fordítható le prózába. A szóból kép, a képből zene, a zenéből lélek válik, magától értődő könnyedséggel.

Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon.

Legszebb versében, az Októberi erdőben, őszi enyészet támad a nyári örömben:

…mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;

tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
meghalnak sorra híveid.

Íme: hősköltemény és erkölcsi törvény, mely azt betetőzi mókushéjban.

Radnóti minden szava az emberre vág vissza. Mert a költő nem lehet óvatos duhaj, aki csak ott keveri az értelem varázsitalát, ahol a kellő távlat megóvja a túlságosan veszélyes megrendüléstől. Az „örök természet” nyüzsgése sem fátyolozza el előle sem az ember szenvedését, sem a mai napnak egyedül való erkölcsi súlyát. A költő lelkében, akárcsak ébredező asszonyának „szelíd szemén, az éber ételem illan megint álmára gondol s készül a vadnál vadabb világba…” Rémek fenyegetik emberiségünket érezzük őket akkor is, ha némán húzódnak meg a vers sorai mögött.

Radnóti embersége nem szakad el mégsem az örök természettől. Sőt belőle merít erőt s hitet.

Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok,
árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ
közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja kivágják, s
rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog
irtani holnap
már a favágó, – várja, de addig is uj
levelet hajt…

Menekülj mint a mókus, és állj helyt mint a tölgyfa, – paradox tanítás, de nem paradox-e ama másik parancs is, amely így szól: légy ravasz, mint a kígyó, és szelíd mint a galamb… A valóság sokértelmű, a költő pedig Isten akrobatája, aki egyik lábát a konkrétum romhalmazára támasztja, a másikat meg az öröklét szilárd kék páráján veti meg. S a két pólus közt az ő számára nincs távolság, csak lendület és elérkezés.

Jellemző Radnótira, sőt kifogásolható is a klasszikus verskompozíció szempontjából, hogy ez az időtlen iram nem tölti ki nála mindig egyetlen lendülettel az egész verset. A salto mortale egy versen belül s a vers egységének rovására néha többször is megismétlődik. Amikor már elérkezett oda, ahová jutni akart, verse ismét belekapaszkodik a földi jelenségek részleteibe.

De ezek a fölös visszatérések az elindító és megindító rezzenet felé megnyerő őszinteséggel s tapintható gyöngédséggel gazdagítják Radnóti költészetét. Szemmel látjuk, hogy nem bír megválni a szenvedő valóságtól és nem azért kapaszkodik beléje, hogy megmeneküljön önnön lendülete veszélyétől, de azért, hogy a fenyegetett valóságból minél többet ragadhasson magával a költészet megváltó birodalmába. Így az igaz költő gyöngéi is növelik közvetlenségét. Ott, ahol nem győzi isteni akrobatikával, alázatos és áldozatra kész küldönc, aki mint a hűséges buzgó bernáthegyi, úgy futkos oda-vissza, prüszkölve és szimatolva, bátran és kitartóan a neki rendelt nyomon.

S miként bátorságát alázat, felháborodását gyengeség burkolja, úgy Radnóti verselésében sincs semmi hetykeség, semmi hivalkodás. Érzése csak annyi rímet és ütemet termel ki magából, amennyi a kifejezés tökéletességét szolgálja. Jótékonysága sosem felesleges cicoma, de nem is a mágusok rejtelmesen groteszk, álcás varázs köntöse, mint pl. József Attila rímjátékai. Radnóti, ha játékos, úgy valóban játszani akar. Ha komolyan beszél, úgy formája halk, majdnem ildomos, és észrevehetetlen, mint a szívből fakadó jó modor. Ha verse megkomponálásában akad is néha törés, képeinek tisztaságán soha sem esik folt. Finoman és pontosan érzékel, mint a vadleső, időtkémlelő vadászok és pásztorok. Mohó örömmel és kitartással figyel, mint a gyerekek. Lepkeszárnyak hamva, porzó hímpora, szilva füstje, nem kopik le keze-fogásától. Szerencsés – mondják némely emberre – szépen fejlődik keze alatt minden palánta.

Nyugat / 1939 / 1939. 2. szám / FIGYELŐ
https://epa.oszk.hu/00000/00022/00637/20473.htm

Kép forrása: saját fotó: „Lepkeszárnyak hamva, porzó hímpora (…) nem kopik le keze-fogásától.” (Lepkementés a Bozsok felé tartó országútról – 2020.0716. 14:11:12)

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós

6 hozzászólás
Csorba_Győző_Könyvtár U>!
Radnóti Miklós

111 éve született Radnóti Miklós.
A tragikus sorsú költő természetéből adódóan a búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben.
|mainapon

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós

1 hozzászólás
korneliak >!
Radnóti Miklós

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós

korneliak >!
Radnóti Miklós

ALUDJ

Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.

1937

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós

korneliak >!
Radnóti Miklós

Sziasztok!
A Jaffa Kiadónál dec. 1-ig Black Friday van! Kuponkód: BF2019
Az állandó, -20%-on felül még 40% kedvezmény jár.
https://jaffa.hu/konyvek/irodalom/radnoti_miklos

korneliak >!
Radnóti Miklós

Járkálj csak, halálraítélt!

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.

Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.

S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.

/1936/

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós

Hirdetés
Jackal>!
Radnóti Miklós

Hány súlyos őszt és hány halált,
halálok vad sorát értem meg eddig én!
a süppedö avar szagával mindig
tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad,
míg rá nem hull a hó,
földönfutó és tömzsi páros illat,
kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat,
a földrehulló nyár futó szagát
s egy jámbor illatét…

– Ősz és Halál (részlet)
1939

Kapcsolódó alkotók: Radnóti Miklós