!

Polihisztorképző – házi feladatok zóna

>!
Ross P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018.
9. házi feladat
2. kvantumfizika

Alapvetően azt hiszem, bölcsész beállítottságú vagyok.
Ami azt jelenti, hogy nem esek kétségbe, ha egyenletekkel találkozom. Ellenben közel kerülök a sikítófrászhoz, ha olyan egyenletek jönnek szembe, amikben számok helyett mindenféle ógörög karakterek szerepelnek.
Vagyis a kvantumfizika témához magától értetődő módon valamiféle alapozó művet válaszottam, ami a magamfajta kívülállóknak is érthetően elmagyarázza, miért vagyunk a porszemnél is kisebbek a világegyetemben zajló folyamatokhoz képest.

Hogyaszongya, „Egyszerűen Hawking”? Nosza!
„Hawking úttörő felismetése a fekete lyukak kvantumszétsugárzásáról Boltzmann definícióján alapszik, ugyanis Hawking bebizonyította, hogy minden fekete lyuknak van entrópiája (S) – és éppen ezért hőmérséklete is. S arányos a fekete lyuk „felületével”, pontosabban: eseményhorizontjának A felületével. Ezenkívül az entrópia csak remészeti állandóktól függ: A Boltzmann állandótól (k) a fénysebességtől (c) a Planck-állandótól (ℏ) és a gravitációs állandótól (G). Hawking felfedezése szerint a fekete lyuk entrópiája S = Akc˄3/4ℏG.”

Hawking… Egyszerűen.
MIÉRT HAZUDSZ NEKEM???

Egyébként ez egy meglehetősen igényes kis kiadvány, jó kézbe fogni, pofás rajzok vannak benne, de attól tartok, nem sikerült a lényegét megértenem, hogy mi is ez az egész. Az alapfogalmakat elég jól tisztázza (hé, már tudom, mi az az eseményhorizont, még ha ezt most így hirtelenjében nem is tudnám definíciószerűen visszaadni), van már egy általános képem az ősrobbanásról, vagy hogy akkor mi is ez a multiverzum-izé, mi lesz a fekete lyukba eső információval (ők se tudják, csak találgatnak) de ami szerintem a kötet lényege, az az, hogy elég jó érzékletes hasonlatok és metaforák vannak benne. Hogy ha a Föld teljes tömege fekete lyukká sűrűsödne, akkor csak akkora lenne a bolygó, mint egy üveggolyó. Vagy hogy a kvazárok, a galaxisok izzó középpontjai milyen erősek is: ha egy galaxis olyan kicsi lenne, mint Berlin, akkor az aktív centruma csak akkora lenne, mint egy porszem a Brandenburgi kapun. Ez a porszem mégis olyan erősen világítana, mint a nagyváros összes égője együttesen. Vagy hogy a fiatal univerzim 10-30 másodperc alatt nőtt 1030-szorosára – ez annak felel meg, mintha egy ötforintos érme a Tejútrendszer méretének tízmilliószorosára nőne.
Van szó ezen kívül még téridőrengésekről, gravitációs hullámokról, féregjáratokról és kvantumhabokról, meg ilyen finomságokról, ami jó volt arra, hogy megállapítsam: eccerű vagyok, mint a faék, sajnálatosan.
De. DE!
Amikor a soron következő Korongvilág regényben amit olvastam, Terry Pratchett az ősrobbanás pillanatára vitte a szereplőit, akkor azon kaptam magam, hogy van fogalmam arról, mit is parodizál, milyen fogalmakat forgat ki önmagukból.
Ami nem volt egy rossz érzés.

(Kép: Stephen Hawking a Star Trek: Az új nemzedék című sorozatban önmagát alakítva pókerezik albert Einsteinnel, Isaac Newtonnal, és az android Datával. Nyer.)

Kapcsolódó könyvek: Rüdiger Vaas: Egyszerűen Hawking!

Rüdiger Vaas: Egyszerűen Hawking!
>!
anubys P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018
10. Házi Feladat – 9. evolúció
Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány

Mindig is biológus-beállítottságú ember voltam, érdekelt korábban is a genetikai, valamint ebből kifolyólag az evolúció is.
Emiatt elég nagy lelkesedéssel vágtam bele magam a könyvbe, de sajnos ismét egy csalódásba futottam bele. És ezúttal nem feltétlenül a tartalom miatt.
Bár szerkezetileg a könyv nincs szépen felépítve, inkább olyan benyomásom volt, mintha tudományos cikkek egymást követő halmaza lett volna, tényleges konklúzió és lezárás nélkül.
Fejezetenként végigvesz pár dolgot. Amúgy elég szép számmal felsorol tényeket, amelyek alátámasztják az evolúciót, viszont mindezt tehetné stílusosabban, olvasmányosabban. Merthogy nagyon száraz, ahogy ír. Ehhez pedig még hozzá társulnak a nagyképű, beszólogató megnyilvánulásai.
De a legnagyobb probléma az egész könyvvel, hogy az objektivitás sokszor nincs jelen. A szerző érzelmileg erősen bevonódik és láthatóan személyes sértésnek veszi, hogy vannak emberek, aki abban hisznek, hogy a világunkat teremtették és nem az evolúció során ért el a mai állapotra. Minden lehetőséget megragad a kifigurázásukra és ostorozásukra. Ezzel pedig elveszíti a hitelességét.
A másik probléma, hogy a soraiból az jön le, hogy elég duálisan osztja fel az embereket és attól függ, hogy valaki a fajankó, vagy az elképesztő géniusz kategóriába esik-e, hogy egyetért-e az ő nézeteivel.
Érdekes kettősség, hogy amellett, hogy látszólag progresszív és határozottan kiáll a genetika és a tudományok mellett, mégis leragadt egy bizonyos szintnél, ahonnan nem hajlandó kimozdulni. Pl. az epigenetikát “divatos közhelynek” titulálja, ami “napjainkban éli kérészéletű virágzását”.
Emellett többször felületes is, pl. összemossa a génmanipulációt a fajnemesítéssel.
Mindez azért szomorú, mert amúgy egy nagyon jó könyv lehetne, ha egy megfelelő ember írta volna meg. Tényleg rengeteg bizonyítékot hoz az evolúció létezésére, valamint személyes szempontból azt találtam benne a legértékesebbnek, hogy végre valaki világosan elmagyarázta, hogyan is működik a radioaktív kormeghatározás.
Szóval egy világos, érthető, ábrákkal szépen illusztrált könyv, amit erősen meg kellett volna húzni (mert bizonyos pontoknál olyan érzet is volt, mintha szerették volna minél nagyobbra duzzasztani), és keríteni egy passzoló társszerzőt, aki élvezetesebbé tette volna az olvasását.

Kapcsolódó könyvek: Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány

Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány
>!
sophie P
Polihisztorképző – házi feladatok

11. házi feladat / 8. mások vallása
Martin H. Jung: Melanchthon és kora

Melanchthon (1497-1560, Fent Dürer portréja, forrás: https://kotoszo.blog.hu/2017/09/14/szelfik_es_profilkep…) életrajzán keresztül átfutottunk a reformáció majdnem teljes történetén, legalábbis nagyvonalakban. És megnyugodtam: nem hiába találtam feldolgozhatatlannak, ha nekiugrottam a buddhizmusnak vagy a judaizmusnak, túl összetett, túl sokat kellett (volna) hozzáolvasni, másképp kellene gondolkozni. Vagyis nagy lépték nem létezik/nem működik ebben a témában. Merthogy a vallás nem egyszerűen egy szabálygyűjtemény, hanem egy filozófiai képletrendszer, értékrend, közigazgatás, tudományok, szokások, ünnepek, művészetek, … minden. Melanchthon – és Luther persze – egész életükben egyetlen (mondjuk vallási) kérdésnek estek neki, mindig más és más oldalról, más kiterjesztéssel, és nem jutottak minden érintett számára elfogadható eredményre.

Szóval itt vagyunk a 16. század elején, és valaminek történnie kellett. Ott volt a levegőben a humanizmus, a középkor vége, és az egyház és a pápaság tarthatatlan helyzete. Akadt egy Luther, akinek a reformáció az „impulzusokat” köszönheti, a lázadást, és akadt egy Melanchthon, a nyugodt ész, aki fogalmazott (több összefoglaló alapmű szerzője), tárgyalt, tanított, fordított, vitába szállt mellette és ellene, „az oktatásügy terén szerzett érdemei miatt már a 16. század 90-es éveiben a Praeceptor Germanie (Németország tanítómestere) címmel illették.” Melanchthon a láthatatlan tanácsadó, tárgyaló és PR figura, az egyházi megújulás nagyon fontos embere, pedig nem volt lelkész és nem volt szerzetes. „Én odacsapok a fejszével, Melanchthon gyalul” – mondta Luther.

Így, eleinte, szó sem volt egyházszakadásról, új felekezet(ek)ről. Ha Luther harcosabb is volt, Melanchthon kifejezetten a békességet szorgalmazta (új szó: irénizmus https://moly.hu/karcok/1170115). Azt gondolták, meg lehet állapodni: mától mást értsenek megigazuláson, mást gondoljanak az úrvacsoráról, másképp kezeljék a szenteket, másmilyenek legyenek a szertartások, másképp rendelkezzenek az egyház vagyona és jövedelmei felett, fordítsák le a Bibliát, hogy bárki olvasni tudja,… A pápa (és vele együtt minden egyházi valaki) persze ezt jól érthető okokból egyáltalán nem akarta, a királyok, fejedelmek, és egyéb világi valakik pedig vagy az egyik oldalra álltak, vagy a másikra, na és ebből lett a háború. Mert hiába gondolták, hogy az a sok megbeszélés, meg találkozó, meg zsinat, meg teológiai irat majd mindent megold, ez nem így lett, pl: Franciaországban egészen durva dolgok történtek mindezek mentén, pl. https://moly.hu/karcok/950983 (hogy saját magamra hivatkozzak).

Érdemes volt megnézni:
https://snitt.hu/filmek/luther-2003
és https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó könyvek: Martin H. Jung: Melanchthon és kora

Martin H. Jung: Melanchthon és kora
>!
Papusz SP
Polihisztorképző – házi feladatok

Halihó polihisztorjelöltek! :)

Először is, szép munka, mindenki, páran már kész is vannak, mások alig pár könyvnyire vannak a plecsnitől, hajrá, hajrá! (@Ibanez és @Sajtkukac94, nyakatokon a határidő!)

Másodszor, pár héten belül szeretném meghirdetni a jövő évi kihívást, hogy mindenkinek legyen egy kis ideje készülni, keresgélni, jelentkezni, hívni másokat, estébé, estébé. Akinek van témaötlete, ne tartsa magában, a tavalyi ötletelésből is kerültek be izgalmasak :)

19 hozzászólás
>!
Ross P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018.
8. házi feladat
6. Sarkvidék

Találós kérdés:
Ha az Antarktiszra mész, a Nagy Büdös Semmibe, a hó és a jég közepére az 1900-as évek elején, mit viszel magaddal?
a) szélsőséges időjárásra trenírozott Grönlandi eszkimókutyákat, amik amellett, hogy húzzák a szánodat, gyakorlatilag minden elérhető fehérjefélét (a fókahúson kívül még az emberek illetve az állatok ürülékét is) elfogyasztanak, hogy tápanyagot nyerjenek belőle,
vagy
b) pónikat, amik a kutyákkal ellentétben nem lihegéssel, hanem izzadással hűtik magukat, (ami aztán rájuk fagy) ráadásul hurcolhatod utánuk a takarmányt, mert 4000 kilométerre vagy a legközelebbi fűszáltól, és bónuszként minden gyengébb jégfelület beszakad a patájuk alatt?
Az angolok nagy nemzeti hőse, Scott kapitány a pónikra szavazott. Mert az olyan angolos.
És ez csak egyike azoknak a triviális hibáknak, amiket ez a csóka elkövetett.

Ha a déli-sark felfedezéséről beszélünk, általában a tragikus sorsú Robert Falcon Scott kapitányt szokás emlegetni, aki sajnos csak másodjára érte el a déli Pólust, mert az a rohadt csaló norvég, az az Amundsen megelőzte, és amikor az elemekkel dacoló hős brit meglátta a sarkon lobogó skandináv-keresztes zászlót, akkor megszakadt a szíve, és már nem tudta hazavezetni az embereit.
Sírjunk!
Ööö… ja. Nem egészen így volt.

Kétféle vezető van: az egyik kemény munkával, hosszú évek alatt megszerzi azokat a képességeket, amik ahhoz kellenek, hogy egy vállalkozás apró részleteire is kiterjedjen a figyelme, megszervezi, összefogja az embereit, és megvalósítja, anélkül, hogy közben azt ordítaná; CSODÁLJATOK!
A másik meg van győződve róla, hogy ő olyan különlegesnek született, hogy a természet rendje ellen való sértés, ha valaki visszapofázik, mindenkinek követnie kell az ő utasításait, mert ő. a. Főnök.
Egy modern nagyvállalatnál sem lehet öröm utóbbi vezető alatt dolgozni, de amikor az Antarktiszon masíroztat bele a halálba az önérzete miatt, az azért egy kicsit súlyosabb.
Amikor Roland Huntford könyve, a Scott és Amundsen először megjelent, Angliában dühödt érzelmek vihara fogadta. Megkísérelték leállítani a kiadását. Pedig csak annyit tett, hogy az eltelt csaknem száz év alatt felbukkant újabb bizonyítékok alapján újraértékelte a Déli-sark meghódításáért folytatott versenyt. Mert hogy az eltelt idő alatt Scott kapitányt mítoszokkal bástyázták körül, hogy passzoljon a hős felfedező képéhez: az eredeti dokumentumokat meghamisították, a közreadott naplókból egész részeket hagytak ki vagy írtak át, elsikálták a rossz vezetést bizonyító epizódokat, az alaposabb vizsgálódásról lebeszélték az ellenőrzéssel megbízottakat, az elégedetlen kritikusokat elhallgattatták, és úgy nagyjából az egekig magasztalták az alakját.
Bűnbaknak meg megtették a norvégot, Roald Amundsent.

Huntford könyve egyértelműen mítoszrombolás. A mottóját Sir Basil Liddel Harttól vette, Az első világháború története előszavából: „Anyagot szolgáltatni az igaz ítélethez fontosabb, mint elsiklani a zavaró tények fölött csak azért, hogy némelyek hírnevén folt ne essék.”
Roppantul szimpatikus.
A vaskos kötet fényében igazából nem az a szomorú, hogy Scott az expedícióról hazafelé megfagyott a sátrában, hanem az a megmagyarázhatatlan csoda, hogy nem az első kanyarban vitte az embereit a tragédiába. Mert hogy amit el lehetett, azt Scott kapitány elcseszte. A fejezetek párhuzamosan futnak, így egymás mellé helyezve Amundsen és Scott felkészülését, ordító a különbség; míg a norvég expedíció tagjai a felkészülési időt munkával, önképzéssel, depólerakással, vadászattal, számítgatással és tervezéssel töltötték, addig a brit csapat olyanokat csinált, hogy… költői estet tartottak… filozófiai vitaszalont rendeztek… meg futballmeccset a holdfénynél a jégen.
Amundsen szinte már megszállott módon hagyott biztonsági ráhagyásokat a terveire: a szükséges élelem sokszorosát halmozta fel, a mérőeszközökből több példányt vitt magával, a paraffintartályokat meg, amit a fűtéshez használtak, új módszerrel hegesztette le; mert rászánta az időt, hogy elolvassa azok beszámolóit, akik már jártak a sarkon, és ők leírták, hogy a paraffin a hidegben elmászik, ha nincs rendesen szigetelve.
Scott ezalatt azzal szórakozott, hogy vonallal kettéválassza a bázist, hogy a közemberek még véletlenül se lépjenek a tisztek oldalára, mert milyen az má’?

A végeredmény? A norvégok odamentek a sarkra, kitűzték a zászlót, aztán hazajöttek; kicsit még szedtek is magukra, igaz, nem táplálkoztak valami változatosan.
Na és a britek? A pónik megdöglöttek, kutyából alig vittek, a kutyahajtáshoz nem értettek, mert nem tanulták meg időben, a síléceket elhajigálták, mert a kitanulása luxus volt (holott vittek. magukkal. oktatót!!!!), így aztán a jól megrakott szánokat húzhatták saját maguk térdig süppedve a jégviharban napi tizenkét órán át, amitől aztán az amúgy is szűkösre szabott fejadagok nem fedezték az energiaszükségleteiket, az egyetlen zászlóval megjelölt depókat alig találták meg, végül az egyikük skorbutot kapott, megőrült, meghalt, a másikuknak elüszkösödött a lába és beleveszett a hóviharba, az utolsó három ember meg 20 kilométerre kavirnyált az életet jelentő anyaglerakattól, de már nem bírták tovább, és inkább lefeküdtek meghalni.
A norvégok ezalatt ittak egy forró csokit a hajóban, ahová különösebb fennakadás nélkül húzatták magukat vissza a kutyákkal, majd hazamentek elmesélni, milyen volt.

És Scott mivel foglalkozott, miközben várta a halált? Olyan feljegyzéseket szerkesztett, amikben gyönyörűen eltolta magáról a felelősséget; ahogy korábban is folyamatosan. Ahol Amundsen lakonikusan annyit jegyez fel, hogy nehezen haladtak, vagy nem volt túl jó idő, ott Scott rinyál, mint a fürdőskva, és rajta kívül mindenki hibás; Az időjárás, a beosztottjai, a sors, a balszerencse, minden összeesküdött ellene, pedig már csak egy kicsi kellett volna a sikerhez… Utolsó napjait is azzal töltötte, hogy hősként tűnjön föl az utókor szemében.

Azt mondják, a kaland a hozzá-nem-értésből és a felkészülés hiányából fakad.
Csakhogy a nagyközönségnek kaland kellett, meg nehézségek, bátor, tragikus hősök, akik saját maguk cibálják a szánt, és végül belehalnak a balszerencse együttállásaiba.
Abból nem lesz jó sztori, hogy valaki éveket tölt el a tervezéssel, az utolsó csavarig ellenőriz mindent, aztán szépen megcsinálja a kitűzött feladatot.

Igazságot Amundsennek!

Kapcsolódó könyvek: Roland Huntford: Scott és Amundsen

Roland Huntford: Scott és Amundsen
7 hozzászólás
>!
anubys P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018
9. Házi Feladat – 5. vezetők
Walter Isaacson: Steve Jobs életrajza

Ez is egy olyan kötet volt, ami fizikai mérete miatt szükség esetén akár önvédelemre is használható.
Valamint olyan, ami már jópár éve megvolt, be is volt tervezve az elolvasása, de most, a kihívásnak köszönhetően vettem rá magam, hogy most már neki is lássak.

Azt hiszem, a legtöbbünkhöz eljutott az Apple egykori vezetőjének kétes híre.
A még az életében szivárgó információk miatt nem volt olyan képem róla, ami nagyon pozitív lenne; ez, a mélységeiben is belemenő írás megerősített ebben.
Igazából sztorik hatalmas gyűjteménye a könyv, ami a szerző stílusának köszönhetően meglehetősen szórakoztató. És időnkét fárasztó is, ami leginkább Jobs személyének köszönhető.
Az az egyedi hozzáállás és meglátások, amelyekkel rendelkezett szerintem nem egy reprodukálható formula. És emiatt marad egyedi és emlékezetes a vezetők sorában. És valószínűleg sokan, akik vele együtt dolgoztak, megerősítenék azt, hogy nem is szükséges ezt megismételni.
A jellemének végletességét szemléltetve azért álljon itt egy idézet a könyvből:
„A Stanford és a Broad Intézet szakorvosai három órán keresztül ismertették, milyen új információkhoz jutottak Jobs rákjával kapcsolatban. Jobs a szokásos ingerlékeny hangulatában volt, egyszer csak megállította az egyik kutató prezentációját, aki elkövette azt a hibát, hogy PowerPointot használt. Jobs megfeddte és elmagyarázta, hogy miért jobb az Apple Keynote programja…”
A személyisége maximálisan megosztó volt, az emberek nagyrészét ki lehetett vele kergetni a világba, aki viszont képes volt elviselni és együtt dolgozni vele, abból a maximumnál is többet ki tudott hozni.

Szóval ha valakit érdekel az Apple világa (leginkább múltja), és Jobs élettörténete, annak érdemes lehet végigolvasnia, mert egy jól megírt könyv. De azért túl nagy tanulságra ne számítson belőle az ember.

Kapcsolódó könyvek: Walter Isaacson: Steve Jobs életrajza

Walter Isaacson: Steve Jobs életrajza
Hirdetés
>!
CaptainV P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018
3. gyerekek, gyereknevelés
Thomas Lickona: Így neveljünk kedves gyereket

Na jó, nem, rájöttem, hogy nem a kvantumfizika áll a legtávolabb tőlem a megadott témák közül, hanem ez. De ez most lényegtelen.

Mikor megláttam a könyv címét, először azon ütköztem meg, hogy ja, hogy ez a téma egy egész könyvet érdemel? Mert a kedvesség olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, aztán némi belegondolás után arra jutottam, hogy végül is annyira mégsem adja magát a dolog. Hiszen a kedvességet a világ gyakran maximum egy erkölcsi győzelemmel honorálja, aztán az vagy kielégít valakit, vagy nem, és még örüljön, ha nincs érte lepuhányozva. Ennek azonban nem kéne így lennie, és ez a gondolat lehet a könyv magja, ezt szeretné valószínűleg megoldani a szerző. Ha sokkal többünknek lenne alapbeállítás a kedvesség, és ezt értékelnénk is egymásban, ennek a könyvnek meg sem kéne születnie. Csak természetesen ez sem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.

Szóval kedvesnek lenni bátor dolog, nyilván egyik szituban könnyebb, másikban nehezebb. És számomra pontosan ennek a körüljárása lett volna érdekes, mert azt mindenki tudja, mik a klasszikusan kedvesnek tartott cselekedetek, de szerintem izgalmasabb kérdés, és megoldásra vár az a probléma, hogy mégis miért fojtjuk el magunkban, vagy miért nem díjazzuk eléggé azokat, akik nem teszik. Beszél valamennyit róla egy fejezetben (támogatja-e a modern kultúra a kedvességet), de nem ez a fő irány. A szerző egy nagycsaládos ember sok gyerekkel, annál is több unokával, így a nézőpontja nem is annyira a kedvességre nevelés, inkább a családi fészek biztonságossá, élhetővé és működővé tétele. Ami szintén kúl. De nekem az, ha lehet, még a kedvesség témájánál is bonyolultabb topik, semmiképp sem merül ki annyiban, hogy „ne szakítsuk félbe a másikat”, „ne hagyjuk sokat tévézni a gyerekünket” és „akasszunk ki egy szőttest a falra egy mottóval”.

És persze ott van a kedvenc dolgom evör, a „minden nézőpont kérdése”-kérdés. Az egyik fejezetben bemutat egy sor kísérletet, mely során kirajzolódott, hogy már a három hónapos kisbabák is ösztönösen vonzódnak a pozitív cselekedetet végrehajtó emberekhez, a jól viselkedő nyuszibábot választják, nem azt, amelyik gonoszkodik, ösztönösen és szívesen segítenek, amennyire tőlük telik. Ez cukker, de a következő fejezetben leírja azt is, hogy ugyanezek a babák szintén ösztönösen, szintén szívesen látják bűnhődni azt, aki bántja a jól viselkedő nyuszibábot. Szívesen látni valakit bűnhődni kedves volna? Önmagában nem. A nyuszibáb szempontjából viszont az, hiszen kiállnak mellette. Ilyenkor mi van? … Na, szóval erről beszélek.

Ne értsen félre senki, nem lobbiznék azért, hogy ne akarjuk kedvessé tenni a gyerekeket, de az biztos, hogy csak úgy, kontextus nélkül nagyon nehéz eldönteni, tényleg a feltétel nélküli kedvesség-e a helyes válasz minden szituációra. Hiszek az alapelvekben, tudom magam számára definiálni, mi az, ami általában egy jó embert jellemez, legalábbis az én ízlésem szerint, bizonyára tudatosan vagy tudat alatt én is majd elkezdem valamilyennek nevelni a gyerekemet a kis Takeshit, ugye, de azt már most látom, hogy jó embert faragni valakiből jóval összetettebb annál, mint hogy kedvességre tanítom.

Kapcsolódó könyvek: Thomas Lickona: Így neveljünk kedves gyereket

Thomas Lickona: Így neveljünk kedves gyereket
>!
dtk8 P
Polihisztorképző – házi feladatok

10. matematika

A kvantumfizikai olvasmányom után kellett valami könnyű, úgyhogy gyerekeknek szóló matematikakönyvet olvastam, de angolul, így legalább kicsit kikupálódott a szókincsem a témában.
Vannak benne nagyon alap dolgok, mint az alapműveletek, Fibonacci, Pitagorasz-tétel de szó esik a számok történetéről, geometriáról, nem tizes számrendszerekről, az idő méréséről és annak történetéről, titkosírásról. A kedvencem a statisztikai rész volt, hát ez van, én szeretem a trendeket meg a normál eloszlást.
És a végén jön még a ráadás: egy fejezet csak matekos trükkökről (pl: https://moly.hu/idezetek/997165), és egy másik tippekről, hogy mit hogyan lehet megjegyezni (https://moly.hu/idezetek/997167), hogy lehet gyorsan osztani.
Szóval jó könyv, és bár lassan haladtam vele, némileg gyógyírt jelentett a feszült idegállapotomra.
Úgyhogy a képen látható dolog már meg sem kottyant.
„A man named Felix Klein came up with an even more incredible idea. The bottle named after him is a shape with just one side – a continuous one-sided cylinder, in a way. In fact, a true Klein bottle would be 4-dimensional, as it needs to pass through itself without making a hole, which is impossible in three dimensions.”

Kapcsolódó könyvek: Mike Goldsmith: From Zero to Infinity and Beyond

Mike Goldsmith: From Zero to Infinity and Beyond
>!
dtk8 P
Polihisztorképző – házi feladatok

2. kvantumfizika

Elöljáróban: a kép az agyamat ábrázolja, amikor kvantumfizikáról olvasok. Szóval nem biztos, hogy nagyon összeszedett leszek.
Marcus Chown Quantum Theory Cannot Hurt you c. könyvét olvastam el ehhez a ponthoz, ami két részben tárgyalja a kvantumfizikát: vannak a kicsi dolgok meg a nagyok.
A kicsi az atomok világa: a klasszikus kérdés az, hogy hogy viselkedhet úgy a fény és az atom, hogy egyszerre hullám és részecske is, és miért befolyásolja az az állapotát, hogy megfigyeljük. Amit most megértettem, hogy nem befolyásolja, hanem bizonyos valószínűség szerint egyik vagy másik, és a megfigyelésünk ezt csak konkretizálja. Vagyis nem a mi érzékelésünk befolyásolja a világot, nahát, pedig lett volna még egy utolsó kör, hogy mégis mi vagyunk a világ középpontja.
A nagy dolgok szintje a világegyetem, itt végre megértettem a téridőt, hogy miért lehetséges az időutazás (mert az egy téridő utazás ám!), de itt az agyam már kezdett belülről feszíteni. Úgyhogy elkezdtem a könyv olvasása mellett nézni egy sorozatot is: Atom – Science Documentary Series, nagyon jó, ajánlom mindenkinek.
És ennél többet nem tudok írni. Védelmemben szeretném idézni Feynmant: „I think I can safely say that nobody understands quantum mechanics.”
És szeretettel küldöm egy örök kedvencemet mindenkinek, aki szereti. A hatodik perctől kezdődik a relativitáselmélet.
https://www.youtube.com/watch…
spoiler

Kapcsolódó könyvek: Marcus Chown: Quantum Theory Cannot Hurt You

Marcus Chown: Quantum Theory Cannot Hurt You
>!
Bubuckaja P
Polihisztorképző – házi feladatok

Polihisztorképző 2018
12. házi feladat
9. téma: evolúció: Charles Darwin: A fajok eredete

Azt hiszem azért választottam ezt a könyvet a témához, mert olyannak gondoltam, mint a Bibliát, mindenki hallott róla, de kevesen olvasták el. Na, majd én, mondtam magamnak. Mert tudunk bármit is A fajok eredetéről? Nem igazán. Azoknak üzenem, akik szerint a nagyapjuk nem volt majom, hogy ez nem az a könyv. Mert, ha lehet hinni az internetnek, Darwin az ember eredetét egy másik, ezután kiadott könyvében írta meg, ami cirka 900 oldal. Ebben bogarakról, galambokról, növényekről, pillangókról, rákokról, birkákról, kutyákról stb van szó, emberről egy mondat se. Szó van benne a háziasításról, tenyésztésről – voltaképpen ez is evolúció –, a létért folyó küzdelemről, természetes kiválasztásról, az erősebb kutya…, az ösztönről, még geológiáról is, persze Darwin korának megfelelően. Nekünk ez már annyira nem újdonság.
Kedvenc fejezetem az volt, amit az elmélet kifogásolóinak írt! Ez a szerencsétlen ember egész életét kutatással töltötte, azzal foglalkozott, hogy csigákat vizsgálgatott, hogy kibírják-e a sós vizet, meg kicsírázik-e a növény, ha x ideig y körülmények között tartja, fejjel benne volt a galambokba, mert a galambok élete olyan érdekes. Szóval, próbálkozott. Erre jön egy megdönthetetlen érv: „Ami azt a nézetet illeti, hogy az élőlényeket az ember gyönyörűségére teremtették (erről jelentették ki, hogy megdönti az egész elméletemet): először is azt jegyzem meg, hogy szépségérzet nyilván az elme természetétől függ, függetlenül a csodált tárgy bármiféle valós tulajdonságától. Az, hogy mi számít szépnek nem velünk született és nem megváltoztathatatlan. Látjuk ezt a különböző ember-fajták férfiainál, akik a saját asszonyaikat illetően egészen eltérő szépségideáloknak hódolnak.”
Tök jó lehet, de tényleg, hogy idődet arra áldozod, hogy kutatsz, hogy valamit letegyél az asztalra, erre jön valaki, és az arcodba mondja, hogy eleve így teremtett az Isten, meg amúgy is az ember. És változott bármi is azóta? Ha azt mondod, igen…khm laposföld.

Kapcsolódó könyvek: Charles Darwin: A fajok eredete

Charles Darwin: A fajok eredete
4 hozzászólás