!

Molyolók saját írásai zóna

>!
Nilse P
Molyolók saját írásai

Milyen mélyre ástad el magadban? Vajon, ha a var szélét, ha megkapargatjuk, mi ömlene ki erre a csinos kis porcelán bőrre? Megkocsonyásodott szavak, avarszagú bűnbánat, kátrányos szégyen, hervadt virágai a megakadt nevetésnek? Félelem, ami csíp, mint az éjszakai fagy és lelassul tőle a véred folyása? Remegés, amitől összekoccannak a fogaid?
A fény áttör a levelek között, némán folyik a patak vize, beleolvadnak lábaid, talpad alatt gördülnek az apró kövek.
Nem kell félni. Semmi nincs mögötted, senki nem üldöz. Néha csak egy suttogás. A semmi hideg keze simogat. A semmi szór meggyet a folyós tésztába, elkeveri a hallgatásból kisarjadt vérrel. Biztonságosabb mezítláb járni, semmi nem sérti fel bőrödet, kapaszkodsz a földbe. Nincs olyan szél, ami eldönthetne. Fejjel lefelé a világ átalakul, feltöltődsz, homokóra vagy. Ide-oda, mindent látsz, és még többet is, mintha csak faként állnál, hajladoznál.

2 hozzászólás
>!
Bla I
Molyolók saját írásai

Görgey Gábor a ’80-as években íródott tárcái közt volt egy, amely a tehenekkel foglalkozott. Gyermekkori utazásai alkalmával a vonatablakból a magyar vidéken megszokott látvány volt a magyar tarka fajtájú tehenek számos csoportja. „Hozzátartoztak a tájhoz, mint fű, fa, domb, kazal, égalj, eső, napsütés. Foltos alakjuk mintha ott nőtt volna ki a mezőn. ” Az író gyermekkori tehénleső utazásai mindig jó eredménnyel jártak,” foltos alakjuk mindig felbukkant a láthatáron”. De felnőtt korban rá kellett döbbennie, hogy Ausztriában, Svájcban még látja őket, de a magyar legelőkről eltűntek – ahogy a legelők jó része is, teszem én hozzá. „A nyilvánvaló ok: a nagyüzemi szarvasmarha-tenyésztés.”
A tehenekkel kapcsolatosan nekem is van egy releváns élményem. Gyermekkoromban – mintegy 6 éves voltam akkor – két hetet tölthettem Balatonlellén, rokonságban, anyám családjánál. Akkor még – épp hogy a ’60-as évek kezdődtek – a házak nagy többségében tartottak állatot, így teheneket is. Az volt szokásban – amire én rácsodálkoztam – hogy reggel végigsétált a falu gulyása a főutcán, s a kapukat kinyitva a gazdák kiengedték hozzá teheneiket. Azok csordába tömörülve követték a kolomppal a nyakában az élen járó tehenet, s együtt kiballagtak a legelőre, ahol délutánig ettek és emésztettek szabadon. Délután aztán a gulyás ismét végighajtotta őket visszafelé a főutcán, s az állatok – akik számára előre kinyitották a kerítéskapukat –, hibátlanul egyénenként hazatalálva bevonultak az istállókba. Valahogy tudták, hogy hol laknak. Egyik sem tévesztette el, nem akart a másik helyére bemenni. Számomra ez ma azt erősíti, hogy az állítólagos ösztönös állati élet lényegesen magasabb szintű döntési mechanizmusokat is tartalmaz, mint amennyi ismerünk, feltételezünk általában róla. Emlékszem, a tehenek hallgattak a nevükre is, mert mindegyiknek ilyen is volt.
Csak meg akartam osztani ezt az elgondolkodtató emlékemet, mert a mai fiatalság, még a vidéken élők sem láthatnak már ilyesmit.

Kapcsolódó könyvek: Görgey Gábor: A fél kutya másik fele

Görgey Gábor: A fél kutya másik fele
4 hozzászólás
>!
Estella
Molyolók saját írásai

Borgőzös éjjel
csókért adsz lelket, enyém
csak józanságod.

– haiku, mert megcsaltak, úgy szerettek

>!
Kun_Gergely
Molyolók saját írásai

Dalból novella

Paff

Pffalweidenorindol’sha aludt. A végtelen óceán partján, sziklabarlangjában hevert. Az ősöreg, vörös sárkány hatalmas teste a legnagyobb terem kőpadlóján terült el. 30 éve aludta álmatlan álmát, álomország határán. Mozdulatlanul feküdt, csupán szemhéja rebbent meg néha-néha. A valaha büszke sárkány vörös pikkelyei mostanra kifakultak. Két, hatalmas bőrszárnya, mely egykor fáradhatatlanul szelte a levegőt, a teste mellett csüggött, ernyedten. Lassan és mélyen lélegzett. Mellső lábainak félelmetes karmai egy apró madártollat szorongattak.

Jani véletlenül talált rá a sárkány barlangjára. Álmában a tengerparton játszott. Kavicsokat és kagylókat gyűjtött. Gyermeki boldogsággal szaladt a homokban, és néha-néha belegázolt a sekély vízbe is, élvezve, hogy a hullámok sós permetet szórnak arcába. Ilyenkor felkacagott, és karjait kitárva érezte, övé az egész világ, ő parancsol a szélnek és a vizeknek.
A barlang egy magas sziklafal oldalában tátongott. Jani megállt, és kíváncsian pislogott a sötét üregre. Óriási barlang volt, és rejtélyes módon, mintha hívogatta volna a kisfiút. Rövid töprengés után elindult felfelé. Könnyen mászható volt a sziklafal, rengeteg kapaszkodóval, kiszögelléssel. Mikor felért a barlanghoz, és szemben állt annak sötétségével, jeges borzongás futott végig a gerincén. Érezte, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy bentről valaki figyeli. De már nem volt visszaút. És Jani, bár félt, rendíthetetlen lovagnak érezte magát, aki legyőzhetetlen. Megragadta képzeletbeli kardját és belépett.
A hatalmas, vörös sárkány a barlangban feküdt. Mellső lábaira fektette állát, és kíváncsisággal vegyes derűvel figyelte a fészkébe tévedő szöszke kisfiút. Jani markolta a kardját (meglepetten vette észre, hogy tényleg kardot tart a kezében), és megtorpant.
A sárkány felemelte fejét lábairól, és mosolyogva felvonta a szemöldökét.
– Meg ne mozdulj! – kiáltott rá Jani, akinek testét immár fényesen csillogó páncél borította, és szárnyas sisak díszelgett a fején. – Meg ne mozdulj, vagy felnyársallak!
– Miért akarsz engem bántani? – kérdezte a sárkány derűsen. A hangja mély volt, és bársonyos. Semmi fenyegető, csak barátságosan zengő, tiszta hang. Aranyszín szemei kíváncsian méregették az aprócska lovagot.
– Te sárkány vagy. Tűzokádó – közölte Jani a tényt, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
A szörnyeteg meghajtotta fejét.
– Pffalweidenorindol’sha vagyok. Szolgálatodra kisember.
Jani lebiggyesztette száját.
– Kicsoda?
– Pffalweidenorindol’sha.
A kisfiú homlokán hátratolva a sisakot, megvakarta fejét. Félrebiccentve fejét, figyelte a sárkányt.
– Én Jani vagyok.
– Örülök, hogy meglátogattál – mosolygott barátságosan a sárkány.
– Ööö… én is. Én is? – dadogott Jani. – Te nem akarsz bántani? Elrabolni? Felfalni?
A sárkány felkacagott.
– Reggelinek túlontúl kevés volnál. Nem érné meg azt a kockázatot, hogy esetleg megsebezz azzal a bökővel a kezedben – mosolygott, kivillantva fogait, amik már nem is tűntek félelmetesnek.
– Nem vagy emberevő sárkány? – kérdezte a fiú. – Ilyet még nem hallottam. Minden sárkány gonosz.
– Akkor nagyon keveset tudsz még a világról kisember. Mert Pffalweidenorindol’sha embert még sosem bántott.
Jani leengedte a kardját.
– Akkor én sem foglak bántani Paff – vigyorgott.

Így találkozott a kisfiú és a sárkány. És így kezdődött barátságuk. Minden éjjel Jani elment a barlanghoz. Együtt szelték át az óceánt. Jani Paff hátán ült, és élvezte, ahogy a szél belekap szőke fürtjeibe. Együtt mentek csatába az óriások ellen, kik a világot fenyegették. Együtt játszottak az homokban, és rajzolták bele a sárkányt és a kisfiút, akik egymás kezét fogták.
Egy kalandos nap után, mikor kalózokkal közösen keresték Feketeszakáll elrejtett kincsét, elhevertek a parton a homokban, élvezve a napsütést és a lágy szellőt.
– Paff – szólalt meg Jani vékony de komoly hangon.
A sárkány megérezte, hogy jelentőségteljes dologról lesz most szó. Jóságos, aranyló szemeivel türelmesen figyelte Janit.
– Sosem hagysz el engem, ugye? Örökre velem maradsz!
Paff mosolygott. Ebben a mosolyban minden szíve, az összes érzelme, lelkének minden szeretete benne volt.
– Én mindig itt leszek, ahol véget ér a valóság, és elkezdődik az álom. Itt bármikor megtalálsz. És szívem legszebbik szegletében csináltam neked helyet.
A kisfiú mélykék tekintete boldogan felragyogott.
– Ezt neked hoztam – mondta szégyenlősen, és átnyújtott egy színes madártollat.
A sárkány hatalmas mancsával gyengéden átvette az ajándékot. Szeretettel nézegette, forgatta ujjai között.
Majd hasra fordulva felemelkedett, és félretolta kis barátját. Belemarkolt a homokba. Vett egy hatalmas, mély lélegzetet, és erőteljesen kifújta. Az orrán és száján kiömlő levegő, mintha szikrát kapott volna, lángra lobbant. Janit megcsapta a hő, haja lobogott a forró szélben. A sárkány csak fújta a tenyerébe a pusztító lángcsóvát, ujjai között kanyarogtak, tekeregtek a tűzkígyók. Mikor kifogyott a levegőből, lassan kinyitotta markát. Egy ragyogó üveggolyó csillogott benne. Visszatükrözte a sárkány elégedett, és a fiú elképedt arcát. Paff ünnepélyes arccal átnyújtotta az ajándékát.
Jani könnyes szemmel borult a sárkány nyakába.
Teltek az évek, és számtalan kalandot éltek át együtt. Álomországban úgy híresültek el: a fiú és a sárkány.

Időközben Jani felnőtt. Egyre ritkábban látogatta barátját. Az iskolára koncentrált és a tanulásra. Próbálta megmagyarázni Paffnak, hogy ez mennyire fontos. Aztán egy új, mindent elsöprő kalandba kezdett. Ennek a kalandnak hosszú, szőke haja, szikrázó, kék szeme volt, és Marikának hívták.
Paff napokig, majd hetekig, hónapokig várt a tengerparton barátjára, de Jani nem jött többé el.
A sárkány szeméből egy könnycsepp indult útnak. Legördült pikkelyes arcán, és szikrázó csillogással a homoka hullt. És az elsőt követték a többiek is. Paff ült az óceán partján, és sírt. Minden egyes könnycseppje egy kedves emléke volt barátjáról.
Sóhajtott egy nagyot és elindult vissza, a barlangjába. Lassan, megfáradtan cammogott be fészkébe. Kezébe fogta az apró madártollat, megsimította, és lefeküdt barlangja hideg kőpadlójára. Még egy utolsó könnycseppet engedett el aranyló tekintete, egy utolsó emléket, Jani gyermeki, vidám arcának, szélben lobogó szőke hajának emlékét. Majd lehunyta szemét, és Pffalweidenorindol’sha öntudatlanságba merült.

Eltelt 30 év. Paff aludt, Jani élt. Egy totyogó, szőke kisgyermek, akit apja után kis Janinak hívtak, aranyozta be a felnőttek életét. Gyermeki kacaj, öröm és boldogság töltötte be napjaikat. És az idő rohant. A kis Jani büszkén mutatta édesapjának az első osztályról szóló kitűnő bizonyítványát.
– Várjál csak – mondta büszkén az édesapa. Itt van valahol az én bizonyítványom is. Amit akkor kaptam, mikor annyi idős voltam, mit most te.
Nyikorogva nyílt egy ősöreg kétajtós szekrény. Benne régi emlékek: első hajtincs, első rugdalózó, cipő, rajzok, kiesett tejfogak.
– Megvan! – kiáltott fel elégedetten az apa. – Itt is van – egy megfakult, zöldes kis könyvecskét vett elő.
– A bizonyítványom.
De a kis Jani nem azt nézte. Egy üveggolyó gurult ki a szekrényből. Lassan görögve a lábánál állt csak meg.
– De gyönyörű! – kiáltott fel.
Az apa gyengéden kezébe fogta a golyót. Zavartan elmosolyodott.
– Ez a golyó nagyon kedves volt nekem gyerekkoromban. Mindig magamnál tartottam. Azt képzeltem, egy sárkánytól kaptam – nevetett fel.
– Hű! Egy sárkánytól – szólt lenyűgözve a kisfiú. – Milyen sárkánytól?
Jani tekintete a múltba révedt.
– Azt hiszem Paffnak hívták. Sokat fantáziáltam róla akkoriban. Mintha a barátom lett volna.
Az apa elmerengett még egy percig. Nosztalgiával vegyes szomorúság bujkált a tekintetében.
– Nade erre nem érünk rá! Ünnepelnünk kell! Hiszen az én kisfiam kitűnő bizonyítványt hozott. Irány fagyizni! – megborzolta kisfia fejét, és elindult a bejárat felé. – Öltözz Jani! Indulunk. Három gombócot is kérhetsz.
De a kisfiú nem is hallotta mit mondott az apja. Csak bámulta az üveggolyót.
– Hű! – suttogta maga elé. – Paff. A sárkány.

Álomország tengerpartján, egy barlang sötét mélyén, Pffalweidenorindol’sha lassan kinyitotta szemét.

4 hozzászólás
>!
Princess_Réka
Molyolók saját írásai

Szerintem te beszélsz butaságokat

Néha-néha elmerengek,
mire jó a beszéd?
Mért nem hallgat minden ember,
Mért játsza az eszét?
De ha beszél, mért nem mondja
amit gondol igazán?
Akkor is ha félcédulás,
eszeveszett jajjgatás.

6 hozzászólás
>!
Nekromanta P
Molyolók saját írásai

Kapcsolatok, párok az utcán…
Kívülről nézve minden egészen más,
mert nem látni azt, ami belül darabokra szaggat.
Nem érint a fájdalom és az érzelmek.
Hányszor halljuk és tán mondjuk mi is:
Ha becsapnak százszor is és csalódom ezerszer,
szívemet mint álmából kitakart rózsát,
akkor is neked adom, s nem mondom, hogy nem érdemes,
hogy nem érdemes hinni a szerelemben s az emberben.
Most még elszomorít az emlékezés,
naponta becsap a remény, de mást mond a szívem.
Lehet, hogy mindent elfelejt abból,
mi hozzám kötötte egykor, ami éppen azzá tette ami…
Már nem engem szeret, de életét végig kísérik nyomaim.
Nem lehet csodára várni, mert el megy az élet melletted.
Vadak legyetek, prédára lesők, ragadozók,
Nem marad más életben, csak a ragadozó!
Talán felemel egyszer a teremtő akarat,
hogy úgy szeressek, hogy azt érezzék…
Most még beköltözött a bánat ágyamba,
álomba ringat a magány,
De valahol már úton vagy felém.

Hirdetés
>!
Scarlett0722 MP
Molyolók saját írásai

Szálak…

Alaktalan vércseppek
bársonyában éjsötét;
anyagtalan éveknek
teríti szét köntösét…
Szálaiban sír a holdfény;
zokognak a sejtek is –
szólamában ezer bús lény
könnyét látom – s ejtem is.
Hangtalan fény, néma éter
bebújik a húsomon –
alvó fény – a sötét éber,
körbejár, és úgy oson…
Lábnyomodban lépés lettem
lelked leplét látom is;
s hogy sötétjét megszeressem
félem is és vágyom is…

>!
henrietted
Molyolók saját írásai

Tudom milyen, amikor egy csöppnyi életet tartasz a kezedben, amely egyik pillanatban édes,
rózsaszín és illatos. A másikban pedig már elszürkül, a szemében a fény kihuny és te csak
állsz felette üresen, értetlenül és nem tehetsz semmit.
És te már nem vagy senki. Senki sem
vagy soha többé. Semmi értelme annak, amit addig tettél. Mindent elvesztettél. Nem tudod
újrakezdeni. És a világ, az ostoba, érzéketlen világ csak azt sujkolja beléd: “Állj fel! Csináld
tovább! Elölről kell kezdened!”
De nem akarod. Nem is tudod. Vissza akarod kapni. A veszteségekről és az újrakezdésekről szól az élet. Mindenkinek nehéz. Nem vagy egyedül.
De igen! $@!% egyedül vagyok, ezt a kis életet csak én gyászolom. Csak én tudom, milyen is volt ő. Senki másnak nem adatott meg, hogy megismerhesse. Ő velem kezdte az életet és nálam fejezte be. Mit tehettem volna másképp? Ha nem akkor kapja az ételt? Ha máskor pelenkázom? Ha…
Annyi kérdés és annyi kétség. De egy mind közül kiemelkedő: én vagyok a hibás.
Nemrég még az első lépéseit tette meg. Nemrég még a kis fogacskáit mostuk, mintha
olyan nagy szükség lenne rá. Nemrég még a talpacskáit csiklandoztam, hogy hallhassam a
napfényízű kacaját.
Most pedig? Nincs napfényíz. Csak hamu, fájdalom, sötétség és komorság vesz körül.
Ott az a kis repedés a csempén. Azt az ő eldobott pohara okozta. Látod azt a foltot a
szőnyegen? Az első büfiztetése túl jól sikerült. Érzed ezt az illatot? Alma és barackpüré. Ez
volt a kedvence. Ezt szívesen ette magától. A kiskanállal, ami most hűtőmágnesként az ő első
fotóját fogja a hűtőhöz.
Azt ő csinálta, amikor a telefonomat rágcsálta. Egy elmosódott anya képe.
Csak ennyit látott belőlem, csak ennyit fogott fel. Nem tudta megnevezni. Nem tudta
elmondani. Csak érzett és érzékelt. Létezett. De többé nem létezik.
Fáj.
Szorít.
Megbénít.
Kiürít.
Széttép.
Nincs tovább.
Nem tudok levegőt venni. Ő volt. Kincs volt. Szerettem… De ő már nem szerethet.

>!
Csergimanó P
Molyolók saját írásai

Sötétben nem látszik a cigaretta füstje
Mikor a világ lesz feketéből szürke
A hajnal festi úgy eget lángvörösre
Ahogy izzik parázs is sercegőn kezembe’
Csak az óra , ahogy némán , egyedül ülök
Ketyeg hangot csendbe, múlatva az időt
Várakozás, aggodalom mi már egekig nőtt
A remény marad csak, lelkembe töltve erőt

>!
Arbiters
Molyolók saját írásai

Bűbáj

Mindennap látlak, mégse érinthetlek,
csak szemeid kacsintanak a ketrecben,
sanda félmosoly vibrál a torz tükörben,
mert szétszórt vagy és kegyetlen.

Illatod, mint földöntúli hegedűszó,
talpalatnyi föld sem mozdul ilyenkor,
s hangod erőteljesen visszaverődve
a falakról figyelmet parancsoló.

Nyomodba se érek soha én,
árnyékklónt raksz magad mögé,
s balga férfiként loholok utánad mindig,
hogy házhoz menjek a pofonért.