!

Molyolók saját írásai zóna

Simiréka I>!
Molyolók saját írásai

Ha

Ha meglátogathatnánk a nagymamát,
virágokkal tűzdelném tele a haját,
és hagynám,
hogy kortyoljon a poharamból.
Kölcsön adnám neki az új habverőmet,
és megmutatnám neki a lehorzsolt térdemet.
Elfújnám a szülinapi gyertyáit,
és együtt bontogatnánk a neki vitt ajándékokat.
Ha gombakrémlevest főzne ebédre,
egyszer sem mondanám, hogy
pfúj,
ennék belőle öt kanállal.
Esténként szorosan odabújnék hozzá,
és belemesélném őt minden mesémbe,
hogy örökre velünk maradhasson.

Virginia_Sol P>!
Molyolók saját írásai

Szeretném veletek megosztani egy novellámat, amely idén bekerült az Aposztróf Kiadó antológiájába is. Idővel szeretném majd regénnyé bővíteni. :)

Két világ között

Számolom a lépteimet. Minden alkalommal számolom őket. Tudnom kell, mennyi még, mire elérem a biztonságos távot, amelyből már nem hallom az utca kántálását, sem a járművek bikamód bősz hangjait. Az aszfalt feketén halad alattam, fölöttem kigyúl a csillagsátor, amint kikerülök a lakónegyed fényei közül. Hagyom, hadd töltse el tüdőmet a levegő. Erdők és szántók illatával, hűvössel és biztonsággal.
Nem félek. Attól nem, amitől mindenki más. Nem aggaszt, hogy talán sosem térek haza többé, mikor újra erre járok. Nem aggasztanak a telepi arcok, melyek vonásai úgy táncolnak a tábortüzek fényében, mint keselyük a dög fölött. Kés van a legtöbbnél, tudom én jól. És drog… többféle, mint amennyit névről ismerek. De nem félek.

Autó halad el mellettem. Fényszórója elvakít a sötétben. Rám néznek az ócska Ladából, de nem lassítanak. A hátsó ülésen két lány nevetgél. Ruha alig van rajtuk, hófehér bőrük szinte világít a sötétben. Akaratlanul is az autó után nézek. Aztán, ahogy eltűnik a távolban, újra a feketeség telepedik körém. Érzem, ahogy az út melletti erdőcsoportok kísértetiesen figyelnek engem. Lombjaik csak egészen fölül fénylenek a felhők mögé rejtőzött hold miatt. Megrázkódom. Hűvös van. Hajnali hideg. Messze vagyok már, és még nagyon távol.
Számolom a lépteimet. Ötezer körül járok már. Nem félek.
Megállok, csupán csak egy pillanatra nézek vissza. Anyám hangját hallom a fejemben:
– Drága, fiam! Maradj itthon! Hagyd a suhancokat!
Isten nyugosztalja, szegényt. Ő tudta.

Mélyre szívom a levegőt. Érzem benne a dohot, a sarokban növekvő penészt. Az elszívott cigarettákat a kárpiton. A falhoz vágott üvegek kipárolgását, a bútorokon elnyomott csikkeket. A kiserkenő vért a tű alatt. A kéjtől bűzlő éjszakai életet mindenhol.
Hajlongnak a fák. A szél sikoltva rohan el mellettem. Tíz perce bámulom a horizonton a fényeket. Látom az utcai tábortüzeket, az autók lámpáját, a felgyújtott robogókat. Látom a cigarettákat felizzani egy-egy vigyorgó szájban, s fényüket egy-egy drogtól homályos szempárban. Megremegek. Nem félek. A süvítésben visszhangzik a lakótelep. Patkány motoz a falakban, csótány perceg a konyhabútor alatt. A priccs nyögdécsel a nappaliban. Az ablak alatt elátkozott életek hangjai csoportosulnak. Legtöbbjük nem indul reggel munkába, s legtöbbjüket senki sem várja haza. Éjszakánként összegyűlnek sajátos módon elsiratni önmagukat. Úgysem lesz más, aki megtegye helyettük.

Hátra szegem a fejem, és én is siratom őket. Kiáltásom talán felhallatszik a csillagokig, talán nem hallja senki sem. Nem félek – legalábbis nem attól, mint mások – ettől az élettől. Nem félek a srácoktól, akik képesek összeverekedni egy nő miatt, majd a bajban egymást védve helytállni. Nem aggasztanak a patkányok, sem a csótányok, sem az állandó felfordulás, rendetlenség, mely a lakásokat uralja. S nem zavar az sem, hogy ezek a lakásnak nevezett lyukak sokszor még ablakkal sem rendelkeznek, és örülhet az ember, ha víz folyik a csapból. Egyik napról a másikra élni olyan, mint mindennap kicsomagolni egy darabot az életedből. Vagy illeszkedik a többi darabjához vagy nem, de sosem tudhatod, éppen mit szánnak neked.

Nem félek. Néha elgondolom, hogy minden ellenére, mennyivel könnyebb lenne így élni. Nincstelenül. Hiszen, ha nincs semmid, nincs, ami miatt aggódj. Szegény jó édesanyám, ha látja gondolataimat, most biztosan a másik oldalára fordul.
Bámulom az utat, ahol csak az üresség érkezik felém a hajnali homályban. De a ködös távolban már világlanak a falu lámpái, s ahogy közeledem, lelki szemeim előtt az udvarunkat látom, s a rendezett otthont, melyben hazavárnak. Feleség, gyerekek, kutyák, baromfik.
Utoljára még visszanézek. Már nem látom a telep fényeit, sem a srácokat az utcán. Nem hallom hangját, nem érzem a belőle áradó káoszt.
Félek.

Sárhelyi_Erika I>!
Molyolók saját írásai

Helymeghatározás

Ha a GPS bemérne az égi térképen,
most itt lelne rád, a szívem kellős közepében.
Mert ünnep van ma ott, hetvenkilenc lennél éppen.
Közelebb vagy, mint bármikor. S nem talállak mégsem.

Sati>!
Molyolók saját írásai

ablakod alatt
tikkadtan fénylő őszülő
levelek árnya

elmondhatatlan
pillanat-csend illatos
simító szél jár

soha nem látott
álmok mögött nevetsz fel
rám villan szemed

10 hozzászólás
Zyta16 >!
Molyolók saját írásai

Könnyeid

Hűvös éjszaka volt,
amikor utoljára láttalak.
A felhők mögött fénylett a Hold,
a sötétség eltakarta a gonosz árnyakat.

Egyedül a könnyeid csillogtak,
hiába töröltem le őket.
A tenyeremben tovasiklottak,
lassan egyé szerveződtek.

Elérte egy a földet
és visszavitt történeted elejére.
Láttam mindent körülötted,
hogy hogyan estél kétségbeesésbe.

Hirdetés
Melly79>!
Molyolók saját írásai

NÁRCISZOK

Ajtód mögött állok,
nem kopogok már.
Ismerlek, belőled
hiányzik a nyár.

Csendben hívom Istent,
mint egy kisgyerek.
S ahogy fogja kezem,
óriás leszek.

Fényvilágba lépek,
mint vezetett vak.
Kicsomagolt lelkem,
égeti a nap.

Elérek egy partra,
rám ugat kutyám.
Nárciszokat szedtem,
s visszahulltak rám.

6 hozzászólás
Sati>!
Molyolók saját írásai

kifacsart nyárfák alatt
rőt szakállú ősz szalad
visszatekert pillanat
álmon koccint most – szabad
egy kérdést fiatalember?
mihez kezd ezután reggel
hiányjel-kék hegyeinkkel?
napszemüveg úgy mint mindig
mert retteg hogy megérintik
a lelkét? vagy tán a nemlét
gondja nyomja újra agyon?

-hagyja csak hisz én is hagyom..
zsebemben újra ott a kincsem
mi sosem volt s azóta sincsen

2 hozzászólás
fülcimpa>!
Molyolók saját írásai

Cím nélkül

Ráláttam a buszon. Láttam az arcát, a kezét. A szemét.
Kezemben könyv volt. Hiába. Folyton felnéztem. Rá.
A kórháznál szállt föl. Véletlenül tekintettem föl a történet soraiból. Láttam hová ül. Ez volt a baj. Nincs mentségem, nézni akartam.
Bal kezében barna személyigazolvány. A régi fajta. Benne összehajtogatott íratok. Az a kéz nem mozdult. Tartotta az igazolványt. Másik kezével olykor megdörzsölte a szemeit. Egy olyan kézzel, amin látszik, rengeteget dolgozott. Sötét színűre perzselte a nap, körmei alatt ott az eltüntethetetlen feketeség. Munkáskéz. Az a jófajta parasztkéz. Amire büszkeséggel lehet ránézni. Mert dolgos, magyar kéz.
Tudtam, láttam, hogy beteg. A száját olykor eltátotta, azon vett levegőt. Fogatlan száj volt az. Amin az éltető erő beáradt.
Öreg volt, de nem ráncos. Szép öregember ült ott. A szeme. A tekintete. Szikrázott, égett, ott volt benne az élet. Folyton az út melletti házakat figyelte. A tájat. Ha megállt a busz, megnézte ki az új utas, vagy ki az, aki leszálló. És vette a levegőt. Nyitott szájjal.
Nyakig begombolt kockás inge fölött fekete kardigán melegítette. Nem csodálkoztam ezen, az idősek hőségben is felöltöznek. Rendesen.
Visszavettem a napszemüvegem. Úgy könnyeztem. Mert jöttek a könnyek. Tudok hangtalanul, némán sírni.
Amikor leszálltam, láttam, rám néz. Nem vettem le a napszemüvegem. Ő tovább utazott.

2011. 09. 21.