!

Molyolók saját írásai zóna

>!
MrClee IP
Molyolók saját írásai

A KORLÁT ÉLÉN

Felesleges a remény,
Semmi sem jön össze.
Nincs a Földön olyan út,
Mi szívünket összekösse.

Nem szól a harang,
Sírva kacag a magány,
Csendesen szivárog
Könnyem arcom falán.

Elnézek, ki az ablakon,
Az ég kéklőn világít még.
Pár szürke felhő hallja,
Hogy kiáltok én: segítség.

Két szobakaktusz érzi,
Mitől, mennyire félek,
Hogy e novemberi napon
Halok-e vagy rem-élek.

S ha elmondhatnám
Végre, minek neveznélek,
Nem félnék a jövőtől,
Tudnám, kiért kell éljek.

Ha lenne egy esély, mit
Megragadna kezem,
Kiderülne talán, hogy
Kölcsönös-e a szerelem.

De miért lenne az, ó,
Miért is lenne viszonzott?
E szép álom százszor, sőt
Ezerszer is szertefoszlott.

Darabokra, szilánkosra tört,
Mintha nem is lett volna,
S hirtelen mintha szívem
Is már lassabban dobolna.

Megfáradt, nem pihent,
Ő mindig buzgón tepert,
De a céltalanság rá is
Ráhajtotta a fekete lepelt.

Hiszek még az életben,
De e hit alulról korlátos.
Nem tudom, mi lesz, ha
Netán elérem a korlátot.

Átlépek rajta, s zuhanok
A mélybe, a végtelenbe?
S átkozom a sorsot, miért
Estem egyoldalú szerelembe?

De ha már beleestem,
Megteszek érte Mindent,
Túlhevülő szívem nem
Maradhat örökké itt bent.

De határon táncolok, pedig
Táncolni cseppet se tudok,
Ám végképp nem lesz olyan,
Hogy belőle kiábrándulok.

Hogy mi lesz? Azt senki,
Úgy én sem tudhatom,
De egyetlen vágyam van,
Minden más fájdalom.

Egyetlen vágyam, hogy Vele
Mindörökké együtt legyek,
S ha nem, úgy váljék belőlem
Lassan halványló emlékezet.

Kapcsolódó alkotók: Smolnicki Szilárd

52 hozzászólás
>!
Angyal_Bella
Molyolók saját írásai

Egy tollvonásban

Szemhéjam alá
könnyeim zárva,
kiszáradt tollam
tintába mártva.

Elfojtott szavakon
csörren a bilincs,
fehér papíron
a tollvonás a kincs.

A betűk tánca
láncot tépő,
versbe szedve
fájón égő….

Harsan a csend,
hűsít e balzsam,
minden reményem,
eme lüktető dalban.

2 hozzászólás
>!
rendszerkritikus
Molyolók saját írásai

Közeleg a tél

Ne hidd el!
A fájdalom,
a csalódás,
a nagy magány.

Ne hidd el!
A hazugság,
az igazság,
a szerelem.

Ne hidd el!
A buzdítás,
a rágalmak,
az ölelés.

Ne hidd el!
Az ígéret,
a bocsánat,
a köszöntés.

Ne hidd el!
A barátok,
a békejobb,
kísérletek.

Ne hidd el!
De attól még
mind megtörtént!
Gratulálok!

Ne hidd el!
Csak menekülj!
Vesd le álcád,
megérdemled!

Ne hidd el!
Nem vagy különb,
szilánk jövőd,
nincs szivárvány.

>!
Robberator 
Molyolók saját írásai

Közvél-tél

Áruló nekem a tömeg,
(De jó illata van öreg!)
Képembe hazudik, de keresi bukásom,
Utána elhagy, de nem csámcsog máson.
Nem így…

A szerető sebezhető. Szeretni akarok,
De öledben mindig tűk, s nem karok
Várnak, nem vagy Jóanyám, bántasz.
Lehántolsz s felhantolsz.
Fáj.

Keresek okokat maradásra.
(404 Hoppá!)
Tereld a szót másra,
Én az ajtóban várok,
De árok…

Nem tesznek jót ezek a károk.

>!
Lupin
Molyolók saját írásai

Az embermás metamorfózisa

Kár, hogy nem tudok kuponokat gyűjteni magamnál.
Beváltanám, amikor és amire szeretném,
Mondjuk 10 óra alvásra vagy egy kis szeretetre
Akár(ki)től[ed].
De hogy egyébként önműködő lehessek
Ebben az önhangsúlyos világban.
És szigorítanám a hangsúlyeltolódást,
Hogy magamban perifériára kerülhessek,
De Nálad fókuszban maradjak – vagy legyek?
Nem tudom. És másra sem vagyok képes,
Csak csipogni érte és remélni
– próbálni nem rém-élni –,
Hogy a radar befog(ad) engem, és végre
nem egy mechanikus önismétlés lennék
a fáradságtól betorzult mindennapokban,
Hanem a boldogság kék madara,
Aki letiszteli a világ plasztikburkát.
De a reményhalat kifogták (b)előlem.

>!
luthienlovemagic IP
Molyolók saját írásai

Novella arról, amikor két ember egy új esélyt kap.

Esély

Darren

Legnagyobb sajnálatára még nem találták fel a gondolatvezérelt telefont, pedig ezen a reggelen szüksége lett volna rá. Fejben ezerszer végigvette a mozdulatsort, de a karja és a teste nem akart megmozdulni.
– Na, jó, akkor csak lassan és nyugodtan, Darren – győzködte magát, miközben próbálta apránként működésre bírni az izmait. Néhány percig alig történt változás. Az ébresztő hol elhallgatott, hol egyre hangosabban szólalt meg, újra és újra. A feje megfájdult a monoton hangtól, ami növelte a frusztráltságát, de a többi ilyen ébredéshez hasonlóan most sem adta fel. A tétlenül fekvés nem az ő sportja volt. Az erőlködés eredményeként újabb pár perc után sikerült megmozdítani a lábujjait.
– Ez az! Gyerünk! Most ti jöttök! – Szuggerálni kezdte a két kezét. Először csak az első ujjperceit sikerült behajlítania, majd fokozatosan a többit is. Újabb percek elteltével sikeresen ledobta magáról takarót, utána felkönyökölt, végül ülő helyzetbe nyomta magát az ágyon. A műveletsor végére a pizsamája teljesen a testére tapadt, és úgy izzadt, mintha már túl lett volna a napi gyógytornán. Éppen kinyomta a telefonját, mikor meghallotta az ajtó felől a csengetést. Amanda megérkezett.
Volt társa a kelleténél jobban aggódott az egészségéért, így majdnem minden reggel meglátogatta, valamint előszeretettel engedte be magát mások lakásába, ami az FBI-osok esetében idült szakmai ártalomnak számított, így nem hibáztatta érte. A betegsége súlyosbodása óta ugyanis nem nagyon mozdult ki az FBI San Franciscó-i irodájának lakószárnyából, ezért általában a nő jött hozzá.
– Darren, még mindig ágyban vagy? – robbant be Amanda a szobába, nem volt erénye a kopogás.
– Ma nem vagyok formában, Am – motyogta. – Bár azért kopoghattál volna – tette hozzá a rend kedvéért.
– Várj, segítek! – Az ágyhoz lépett, és besegítette a tolószékébe. – Boldogulsz a fürdőszobában vagy kell segítség?
– Azt hiszem, menni fog – Meg kellett mozgatnia az ujjait párszor, hogy hajtani tudja a széket, de végül sikerült elindulnia.
– Jó. Addig készítek valami reggelit.
Mire Darren végzett, barátja elkészült a reggelivel, és a szokásához híven már rohant is. Újra egyedül maradt. Ideje volt munkához látnia. Ráhalmozta a reggelit egy tálcára, és rakományt az ölében egyensúlyozva a nappali jelentős részét elfoglaló íróasztalához gurult. Félretolt pár aktát, hogy helyet csináljon a tálcának a laptop, a tablet és az asztali gép mellett, majd beindította az összes rendszert. A falra szerelt temérdek monitor életre kell. Egyeseken térfigyelő kamerák és műholdak képei jelentek meg, másokon tévéadások, közösségi oldalak. A laptopon és a tableten az FBI belső rendszereit kezdte futtatni. Evés közben átfutotta a feladatlistát, de a már folyamatban lévőkön kívül nem kapott új feladatot; a legutóbb esedékes személyi profilelemzést tegnap adta le, így nem volt sürgős elintézni valója, a meglévők meg még várhattak. Teendő híján percekig meredt maga elé, míg meg nem látta a headsetét. Ez eszébe jutatta egyik kedvenc hobbiját, és a fülest felvéve már fel is csatlakozott az egyik helyi lelki segélyvonal hálózatára, mert késztetést érzett, hogy segítsen az embereken, még ha ezt csupán szavak segítségével tehette csak meg. Várt a megfelelő alanyra. Pár szórakozó után egy Linda Smith nevű nő jelentkezett be a vonal másik végén. Hangja elmosódottan szólt, és csak úgy áradt belőle a reménytelenség. Hallatszott, hogy kora délelőtthöz képest a kelleténél többet ivott. Az elmúlás áradt felé a szavakból, melyeket a nő folyamatosan zúdított rá. Darren elhatározta, hogy valahogy segíteni fog ezen a nőn.
– Miért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz, Linda?
– Mer’ nics má’ seki… ők halottak. – A zavaros beszédbe szipogás vegyült.
– Kik? – kérdezte Darren, hogy szóval tartsa, miközben szám alapján lenyomozta a hívót. A vonal végén közben csend honolt. – Ne hagyjon magamra, Linda. Tudja én is egyedül vagyok, mint maga – mondta az igazságnak megfelelően.
– Nem hiszek magának – jött a válasz meglepően tisztán, ami annyira nem tűnt jó jelnek, mert gyakorta tapasztalta, hogy az öngyilkosok a döntő tett előtt hirtelen határozottá válnak. Közben megtalálta, amit keresett. Az aktában az állt, hogy a nő fél éve veszítette el a férjét és a gyerekét. Autóbaleset. Azóta alkoholproblémákkal küzd, kirúgták a munkahelyéről és most alkalmi munkákból fedezi a piaszükségletét. Valamit tennie kellett.
– Elmondaná, kiket veszített el? – próbálkozott újra, de nem jött válasz, csak zokogás hallatszott. – Hahó, Linda, itt van még?
– Igen.
– Beszélne róla?
– Nem… nem tudom megtenni… én… – Csend a vonal végén.
– Linda?
– Holnap is hívhatom?

Greg úgy meghajtotta, hogy újfent meg kellett állapítania, hogy a fizikoterapeuták szadisták. Ráadásul aznap Amanda is velük edzett, és még lelkesen biztatta is. Ennek eredményeképpen annyira fáradtnak érezte magát, hogy legszívesebben visszafeküdt volna aludni. Egy dolog vette rá arra, hogy mégis munkához lásson: várta Linda hívását. Az elmúlt egy hétben minden nap beszéltek hosszabb-rövidebb ideig, és kezdte élvezni a nővel való beszélgetéseket, annak ellenére, hogy többnyire az első beszélgetésükhöz hasonlóan zajlottak, de azért néha voltak józan pillanatai is. Ma pont egy ilyen pillanatot fogott ki.
– Ahogy hallom, jobban vagy – próbált biztató hangot megütni, de a derekába nyilalló fájdalomtól gyengére sikeredett.
– Te viszont fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Amanda. Hangját aggodalom színezte.
– Á, semmi vész, csak edzés közben meghúztam a derekamat. A barátaim erőltették rám, mert mindig csak ülök.
– Miért, mit csinálsz?
– A barátaim szerint kockamelót.
– Csak nem informatikus vagy? – Darren most először hallott lelkesedést a nő hangjában.
– Valami olyasmi. Adatelemző. Cégeknek készítünk felméréseket. Te mivel foglalkoztál azelőtt, mielőtt… – Nem akarta megint felhozni a tragédiát, így inkább félbehagyta a mondatot, de a nő nem vette fel a dolgot.
– Programozó. Több játékfejlesztő cégnél is dolgoztam. Például benne voltam az egyik South Park-játék fejlesztőcsapatában.
– Tényleg? Az utóbbi kettőt kipróbáltam, de az első jobban tetszett.
– Lefogadom, hogy Cartman mellé álltál, ugye?
– Most lebuktam.
Linda nevetése egész napra feltöltötte energiával.
Folytatás: https://luthienkonyvvilaga.blogspot.com/2018/11/esely.html

Hirdetés
>!
Nilse
Molyolók saját írásai

.. és akkor elkezdett hullani az égből: szikra volt, parázs, jeges kristályok, a szilánkokra töredezett bűnök, a kezdet nélküli mondatok. Mint amikor egy kihűlt lakás felgyullad, hideg mellkasában nem volt semmi, csak levegő, amit fagyos lélegzetvételekből szőttek. Mintha az üresség szorongott volna bordáin felnyársalva, mint egy lassan szuszogó jószág, aminek nincs alakja és nem lehet formák közé szorítani. Mint amikor valami annyira nyomja a tüdődet, hogy fáj levegőt venni, mert nem elég, nem tudod feltölteni vele, akármilyen erősen próbálkozol. És a hiányérzet, a megfogalmazhatatlan nyomás vergődik valaminek a súlya alatt, amit nem lehet meghatározni.
A darabkák táncolnak az égből, piciny pengék, amik átszaladnak rajtad. Olyan vékonyak, hogy a sebek nem látszódnak, nincsenek szélek, nincs vér, észre sem veszik. Képzelj egy zuhanást, nem is, egy lágyan ringatózó tollpihét, ami soha nem ér talajt. Képzelj el sokat, több százat. Képzelj el több ezer apró bemetszést a bőrödön. Képzeld el, hogy fúródnak be a húsodba, hogyan ágyazódnak csontjaidba. Képzelj el akkora ürességet, amibe, ha belevágnak, nem csordogál belőle semmi. Képzelj el lángolást, vágásokat, fájdalmat, amit nem követ sikítás, amiből nem folyik ki az élet, nem csalogat elő könnyeket. Láttál már ilyen életet? A hideget, ami megmarad tavasszal, a pára pamacsokat, amik nem szöknek el nyáron sem? A semmit, az üreset, ahol semmi nem lakik? Láttál már ilyen szívet? Éreztél? Aminek nem hallatszik dobogása, s egy kihűlt test valahogy mégis életben tart? Kívülről olyan, mint a többi, ugyanazt csinálja, jól funkcionál, még betegnek sem tűnik. Láttál már ilyen sötétséget? Ami nem érez örömöt, s nem vérzik, ha bántják?

>!
boszii I
Molyolók saját írásai

RAJZOM RÓLA

Szívecskét rajzoltam mosolya helyett,
mert mikor mosolygott, biz’ szeretett.
Csillagokat festettem két szeme világának,
úgy ragyogott rám gyöngyházfény otthonában.
És két vállát pehelykönnyű szárnyak koronázták,
nehogy e világban szép lelkét meggyalázzák.

Ő az én angyalom,
elrejtem a gonosztól.
Egykoron ő óvott,
most én védem a rossztól.

Karjaink egybefonódnak,
ragyog a Hold.
S ő közben dúdol
egy édes dallamot.

Apa, én, úgy szeretlek,
nincs szó, hogy elmondjam,
ezerszer suttogjam,
mint fényes csillagunknak.

2 hozzászólás
>!
Lupin
Molyolók saját írásai

(pont)
Beszélbeszélbeszél a mindentudó semmitmondó
A szándékolt jelentések elcsúsznak egymáson
Az értelmezéseink találkozhatnak félúton
De ennek is csak a lehetősége van meg
Az értelmezési tartományom nem esik egybe az értékkészleteddel
De sokszor a magaméval sem
Akkor most ki a hiteles és ki nem? Mi a hitelesség úgy egyáltalán?
Egy kihűlt planétán vergődik egy hátára fordított katicabogár
Az együttműködési elved nem ráhangoltság
Elbeszélünk egymás mellett, mint egy Csehov-drámában
Ha legalább rám néznél, elveszett csillagbogarak az éjszakában
De igazából csak magadban vagy elveszve
Hozzád képest nem vagyok elég érdekes
Magadhoz viszonyítva meg túlságosan is
Nem találom a szemed, elkéső esticsillagok
Elsődleges cél a megértés
De még csatorna sincs, amin átevezhetnék hozzád
Ne haragudj, megint túl sokat mondtam és semmit sem közöltem
A kimond(hat)atlan szavak fortyognak bennem
Nem beszéljük egymás szeretetnyelvét
De igazából nem is ezt akartam mondani
Hanem hogy
Ezek az egymásba toluló tagadások oldanak meg engem
Mint egy két ismeretlenes egyetlen egyenletbe egy új ismeretlen bevezetése
Hogy meghatározható legyen az egyik legalább
És a végén kiderüljön, hogy az ismeretlenek önmagukkal azonosak, de főként egymással
Látod, az egyenlet helyett is egyetlent írtam először
De tényleg, nem csak megmásítom magam
Téged sem akarlak
Nem is tudnálak
És azért se haragudj, hogy ezt a zubogó gondolatfolyamot nem zúdítom rád
Így talán jobban jártál
Csak én járom ezt a kálváriát
És megint nem mondtam semmi lényegest
Inkább maradtam egy magát magával meghatározó ladik
Aki nem is ismeri saját határait,
de átmentené szöszmöty lelkét – rajtad.
[utóirat: és a tiéd átvinné a túlsó partra]