!

Molyolók saját írásai zóna

>!
MrClee IP
Molyolók saját írásai

TOMPA POMPA

Tortúra vagy a kultúra fellegvára,
Hol az ember nap mint nap
Csatangolva, lábat szedve jár?
Igénytelen műsorokba veti fejét,
S a műanyag hamburger mellett
Fülel némán, mit mond a proletár.

De nem mond semmit, az üzenet
Nincs ott a palackban, még csak
Palack sincs, mi üzenetet rejthet.
Halomra állunk a bűzben, majd
Igazságként prédikáljuk, hogyan
Adta el Jézus neten a fakeresztet.

Tényleg ennyit ér? A profit és a
Hírnév? Ez számít, dobjunk a
Tűzre minden elvet, célt, hitet?!
Nyugodtan dőzsölsz a lopott
Tompa pompában, miközben
Más luxuscikként kezeli a vizet?

Szenvtelenül élünk, bármerre
Nézek, dominál az önérdek,
Nincs szó arra, hogy szeress.
Bevallom meglep, hogy pár
Százalék haszonért bevállalnád,
Hogy élve eltemess.

Jól van világ, figyelek én,
Figyelek minden apró rezdülésedre,
Hogy mikor uszítod rám szörnyeid.
De ne hidd, hogy az érdemtelenek
Javára majd elpocséklom áldott
Szemem virágzó, dicső könnyeit.

Kapcsolódó alkotók: Smolnicki Szilárd

3 hozzászólás
>!
Holdsugár
Molyolók saját írásai

JELENSZÉL

Naphamut sodor felém a szél,
magával viszi elégett múltam.
A vágyam szikrát többé nem fújtat,
a kín csak csitul, a pokla alél.

Bár az újtól még félek, reszketek,
mégis kinyújtom felé a karom.
Vissza sem nézek, alkalmon kapok,
és a jelennek teret engedek.

2015. január 20.

>!
Borka_V_Szabó IP
Molyolók saját írásai

ha nem lennék, ki kéne találni, de senkinek nem jutnék eszébe, szóval jó, hogy élek
én egy morbid humorú, szadista író karaktere vagyok

>!
Ákos_Tóth IMP
Molyolók saját írásai

Mártírság

Ifjabbik Gömöry Tamás kitárta a kórterem zöldellő hegyoldalra nyíló ablakát, beleszippantott a hűvös, frissítő szélbe, és elégedetten vette tudomásul, hogy él. A tüdeje megtelik oxigénnel, nem marja szét a gáz. Izmai erőtől duzzadnak, feje nem sajog, valami odalent bizsergetően feszíti, nincs tehát semmi baj a férfiasságával. Finoman rámosolygott az olasz tájra, majd mankóját a hóna alá szorítva visszabicegett az ágyához.
A szobában hat sebesült katona feküdt, közülük négyen frissen érkeztek a Piave mellől, Gömöry és Markos már legalább három hónapja feküdt itt pihenőben – Pesten pedig lassan őröltek a bürokrácia kerekei, nem úgy nézett ki, hogy belátható időn belül hazaindulnának. Markos tüdőlövéses volt, szaggatottan, hörögve lélegzett, az éjszaka közepén is fel lehetett riadni a mellkasából feltörő sziszegő hangokra.
– Szép napunk van, öregem! – tette le magát Gömöry régi barátja ágyára. – Költőknek való a miliő… Te ismersz költőket?
Markos nemet intett a fejével, ha csak lehetett, nem beszélt. Tilos is volt feleslegesen fárasztania magát.
– Egy pici olasz ragadt rám az elmúlt egy évben. Talán majd fordítok olasz költőket odahaza – magyarázta tovább saját magának Gömöry.
Bal lába papucsban nyugodott, a jobb viszont térd alatt eltűnt, a fronton szolgálók szavával élve még egy fél kapca se maradt utána.
– Irigylem az optimizmusát – krákogta egy új fiú a szemközti ágyról. A bokáját és a lábfejét fekélyes sebek borították, hosszú hónapokig tartott, mire harcra alkalmatlannak nyilvánították.
– Mire bánkódjak? – vont vállat Gömöry.
Felkászálódott az ágyról, kibicegett a folyosóra, és meglátta Éva nővért, amint éppen egy faládát vonszolt magával a tartósan befektetett betegek blokkja felé. Alacsony, vézna fiatal lány volt, nehezére esett a cipekedés – ha elbotlik, magára borítja az egész dobozt.
Gömöry odabicegett hozzá, elnézését kérte, majd szabad kezével megragadta a láda fülét.
– Csak a másikat tartsa!
És így vitték a ládát, ketten, néhány kellemes szót váltva. Gömöry most örült csak igazán, hogy egyetlen létfontosságú tagja sem sérült meg abban a rémes bombázásban és kőomlásban.
Éjjelente még voltak lidérces álmai, de ezeket egyre sűrűbben váltották fel az otthoni élet idilli pillanatképei. Mielőtt bevonult volna, Rákosligetről járt be a főiskolára, bécsi és párizsi kirándulásokról álmodozott, és minden szombatját egy vízimalomban töltötte, ahol segített a könyvelésben – ebből volt a zsebpénze. Szentül hitte, hogy ez az élet várja őt vissza, immáron rengeteg előnnyel. A hadtársai szerint kripli lett, azonban egy kis méltóság, délceg kiállás, egy jó protézis csodákra képes, talán még némi előnyre is szert tehet úgy a mindennapi életben, mint a nők között.
De aztán megkapta a levelet: napokon belül érkeznek a társai, és elkomorodott.

Amikor a háromfős csapat megérkezett a kórházhoz, Gömöry ágyban maradt. Mankóját betette a szekrény mögé, és egész nap nem ivott, hogy a szája minél jobban összeszikkadjon. Maga sem tudta, miféle érzés vett erőt rajta, de frusztrálta a gondolat, hogy jelenlegi állapotában látják a bajtársai. Nem nyomorékul, hanem boldogan… Mert – és ezt magának is először vallotta be –, hosszú évek óta először boldog volt. Hogy ezért a lábát kellett áldoznia, egy év frontszolgálat után nem is tűnt annyira megrázónak.
– Gömöry tizedeshez jöttünk, kezit csókolom! – hallatszott a folyosóról Lukács őrvezető hangja. Gömöryt leverte a víz, nagyokat nyeldesett, mintha feszült lenne.
– Balra a harmadik! – felelte Éva nővér csicseregve.
A kórterembe hárman léptek be, három madárijesztő – elrojtosodott, kopott egyenruhákba bújtatott koravén emberek, egy korosabb paraszt, aki gyerekként dobot is vert Bosznia okkupálásakor, meg két nyeszlett. Lövészárokban meggörnyedt gyógyegerek, egy tizenhét éves szemüveges mimóza, aki Gömöry mellett lapította végig az utolsó hadjáratot, meg egy bajai tanító, aki önként állt be a hadseregbe, és azóta nap mint nap megbánta elhamarkodott döntését. Egy pillanatra Gömöry kifejezetten gyűlölte őket.
– Nohát, tizedes, de jó bőrbe’ van! – csattant fel Lukács. – Bocsássanak meg az urak! – hajolt a többi ágy felé, ahogy a kis szemüveges lepisszegte. – Ámbár tizedeském… tényleg jó a színed!
– A látszat csal – felelte üresen Gömöry, és bár ilyenkor illik az embernek felhúznia magát az ágyában, ő fekve maradt, akár egy darab fa.
A társai körbevették, csomagokat szorongatták, de megszólalni sem mertek igazán.
– Na, fiúk… ahogy illik! – biztatta őket Lukács.
– Tizedes, ezt a szakaszból gyűjtötték össze a fiúk – szólalt meg a szemüveges.
A rongyok közül egy töltényhüvelyekből összeforrasztott pipát húzott elő, meg egy szétszerelt olasz puska tárjából épített apró szelencét, tele dohánnyal.
– Mindig azt emlegette, hogy odahaza pipázni fog, mint az urak – mosolyodott el a tanító. – Emlékeztünk rá… Bízunk benne, hogy így hamarabb megy majd a felépülés.
Gömöry csak a szemével követte az orra előtt lebegő pipát. Szemrevaló darab volt, igazi frontrelikvia.
– Tegyétek csak az asztalra – krákogta kiszáradt torokkal. – Talán majd egyszer meglesz ennek is a helye – illetlenül szipogni kezdett. – Hát lábat nem hoztatok?
A három katona lesütötte a szemét, a szemüveges még a száját is eltátotta.
– Nagy tragédia, ami történt – szólt Lukács bánatos hangon. – Ámbár, az élet az már olyan, hogy beüt a ménkő, aztán az Isten se jön le, hogy a vállán sírdogáljon az ember. Élni kell, tizedeském. Mi mást tehetne?
– Élet ez? – intett az ágy vége felé. – Bár omlott volna rám az egész barlang! Istenemre!
– Ne mondjon ilyet! – szakadt ki a szemüvegesből. – Hazamehet, nem vigasztalja ez sem? Nincs több lövészárok, nincs több alagútfúrás, sem aknázás! Nincs több tűzhenger… se gáz!
– A gázosok sora jobb, azok legalább járni tudnak.
– Ejnye már! – csóválta a fejét Lukács. – Hogy mondhat ilyet? Emlékszik a Bognárra, a nádvágóra? Az megkapta a képébe a klórt, fél órán át köpte ki a tüdejét egy kiszögellésben. Ha látta volna, nem mondana ilyeneket.
Bognár… melyik is volt az? Atyaég, hát a Bognár! Gázos lett végül… Ilyen ez a háború. Nincs tekintettel senkire.
– Kevesebbet szenvedett, mint én, az már biztos – nyöszörögte Gömöry elhaló hangon.
A három látogató néma szomorúságba zuhant. Megszakadt a szívük a tizedesért, de mondani minderre már semmit sem tudtak. Furdalta is őket a lelkiismeret – nem voltak az ilyesmihez szokva, a legtöbben vagy rögtön meghaltak, vagy a kezeik között szenvedtek ki. Efféle élőholtakkal ritkán volt dolguk.
– Fiúk, menjünk, lekéssük a vonatot. Négy nap pihenőnk volt, sajnos a hadijáratok rosszak, többet nem tudunk maradni…
– Nem baj, Lukács, menjenek. Jobb is, ha engem felednek…
– Ejnye, tizedes, ejnye…
Megszorította az egykori bajtárs kezét, de a hideg és nedves, ernyedt kézfej szinte kicsúszott a tenyeréből. Sóhajtott egy nagyot, maga után vonta az embereit, és szép lassan távozták a kórházból. A folyosóról semmit sem lehetett hallani utánuk.
– Gömöry – recsegte a szomszédos ágyról Markos –, ocsmány egy alak vagy, ugye tudod?
A beesett arcú tizedes felé fordította a fejét, próbálta kitalálni, mire gondolhat, de közben önkéntelenül is mosoly szaladt az arcára – maga sem tudta, miért.

Hetekkel később Lukácsék fedezékébe bevágott egy olasz gránát, beszakítva a félig sziklába vájt, félig gerendákkal megerősített bunker tetejét. A szemüveges fiú okuláréja összetört, bal szeméből szilánkok álltak ki, a lábszárán pedig nyílt törés éktelenkedett. Volt a zsebében egy zsákmányolt olasz revolver, és éppen maradt annyi lélekjelenléte, hogy azt elővegye és főbe lője magát, mielőtt még a vérveszteség és a fájdalom megbénította volna. Lukács füle csengett, de így is jól hallotta a fiú utolsó szavait.
– Én ugyan nem leszek ágyban fekvő élőhalott – és már csattant is a lövés.

6 hozzászólás
>!
Edelweiss_Stjerne
Molyolók saját írásai

ma megint összenéztünk
ellehetetlenítve feledésünk
s miközben sosem-ismert hiányod
hűs cseppekben beborít
rágondolok a semmire.

hisz már minden realitás károm!
szemüveged csontkeretét reflektálva látom
szavaid álmatlan visszhangja
sötét mint ahová készülök hogy
ha visszajövök ne hiányozz

álmomban mikor találkoztunk
naivan csodálkoztunk a halálunkon
démoni fekete szőrben
közel ültél, énekeltél és néha
cinkosan, egymásra nevettünk.

Hirdetés
>!
Melly79
Molyolók saját írásai

DELÍRIUM

Ámbár adtam magamhoz sokat,
tudom nem szeretsz teljesen.
A hiány betűimbe sorvad,
míg alszik benned a jelen.

Közénk láthatatlan szál feszült,
kavicsok fedik be utunk.
S, míg két titán tombol legbelül,
önmagunkkal versenyt futunk.

Érzem, kivonsz belőlem mindent,
furcsán csak a negatívumot.
De bennem ne keresd az Istent,
rég-hogy, engem is elhagyott.

Zörög minden pillanat velem,
nincs se eleje, se vége.
Nincs szépelgés, s olyan védtelen
ez a törékeny béke.

Hiszem, megáll egyszer az idő,
s a múlt megnyílt sebein át,
majd összeláncolja a jövő,
két lélek delíriumát.

/Me||y/

>!
Angyal_Bella
Molyolók saját írásai

Virágba borulva

Az ég alja felszakadt,
betört a fény;
szemem még lehunyva,
nem sietettém.

Az ébredés álmot űző,
valót hozó;
s a szívem… oh, a szívem!
Vágyakozó.

A reggel becéző mosolya
csókkal köszönt,
de én még álmodám
azt a csóközönt.

Megáll a pillanat,
örök a szomjúság.
Bőröd érintve,
minő tébolyultság.

Egyetlen érintés,
s ébred világom.
Szerelmem ölelve
ismét virágzom.

>!
Lupin 
Molyolók saját írásai

Önigazolás

Csak arra van szüksége,
Hogy legyen egy én,
Amelyre utalhat.

>!
Holdsugár
Molyolók saját írásai

Feloldalak

Önző gyerek vagyok. Úgy bánt a kín,
a nagyvilág, hol nélküled élek.
Körülöttem zaj, emlékeket fakít,
enyhet, csendet már sose remélek.

Mert a remény halott. Sűrű korom
gyászlepelként takarja az arcom.
– Apám, miért te voltál a soron? –
hagyom, hogy a bú égessen, marjon.

Önző gyerek voltam. Mára tudom,
biztonságot vágytam, meleg fészket.
Hogy kövessél ezerféle úton,
s hibáimat előbb vedd majd észre.

Önzőn hittem. Végleg feloldalak,
nem kell könnyű pillér, szavad alél.
Kötelékünk szakad, tépett szalag,
mit messzire fúj kezemből a szél.

2014. március 19.