!

Molyolók saját írásai zóna

LyliaBloom I>!
Molyolók saját írásai

Sziasztok!
Most találtam rá a zónára, gondoltam, „közkinccsé” teszem az írásaimat. 12 éve írok szinte folyamatosan, az alábbi blogról elérhető az összes netre feltöltött írásom. Hátha érdekel valakit :)
http://lyliabloom.blogspot.hu/

2 hozzászólás
havas>!
Molyolók saját írásai

Engedni elengedni, hogy egész legyen

Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt. Háziszőttes-varrottas a levélajtó helyettesítője. Nyáron különösen praktikus, tudniillik az ajtó ilyenkor tárva-nyitva, hogy a szemközti eperfa hűvössége nyugodtan ki- bekísérhesse a látogató angyalokat. Angyalokat, akiket Isten küld Cecilnek, hogy hírt hozzanak a világból. Ebből és a másikból. Nagyon régen kezdődött. Még nem volt letelve a gyászév, amikor arccal földre borult és felordított a magasságnak, hogy most már elég! Kisfia, akit Áronnak nevezett, alig érte meg a hat hónapot. Máig kérdés maradt Cecilnek, mi történt. Mit nem vett észre, mit kellett volna látnia. Áron egyszerűen elaludt. Aztán következett Mátyás, a férje. Rák vitte el. Négy év harc után, feladta. Igen, valahányszor meglibben a háziszőttes-varrottas, Isten üzen az asszonynak. És Áron is üzent. Egyetlenegyszer. Álmában. Éppen abban az időben történt, amikor perelni volt mersze a mindenség teremtőjével. Áron szólt: – édesanyám, ne sirassál többet! Megfulladok a könnyeidtől és így soha nem tudok átérni a túlsó partra.
Cecil megértette: csak így mentheti meg kisfiát az örökkévalóságnak. Eladta a nagy családi házat, és egy régi kovácsműhelyt gyúrt át lakhatóvá két kezével. Mindenki suttogott a háta mögött, őrültnek tartották az elején, de aztán jónéhányan átlépve küszöbét, megértették, határtalan békesség árad minden szegletből. Amennyire lehetett, viszonylag nagy ablakokat csináltatott a házikóra, de függönyt egyre se tett. Bordópiros muskátlik nyújtózkodhattak a párkányon. Nyáron kívül, télen belül, szűrt és mintás-fodros fénnyel bombázva az idők során összegyűjtött könyveket. Cecil művelt volt, de szerény. Volt valami rendkívüli a lényében. A temetésen találkoztunk utoljára, és azóta múlt héten érkezett az első lap tőle. Mindössze ennyi volt ráírva: „Elengedtem. Most már várlak! Bor van, ne hozzál!”
Nem változott. Tartása és szeme a régi. Néhány ezüsthajszál előbukkan, de arca tiszta. Valamikor padtársak voltunk az iskolában.
– Tizenöt év. De most már az összes többi hátralevő az enyém – mondja. Elengedtem őket, Zsófi. Áron üzent, hogy megfullad a könnyeimtől… Tudom, hogy közhely, de az idő mindig eloszt valamit. A múltat a jelentől, mondjuk. De gyere, menjünk be, rég láttalak!
Alaposabban körbejáratva a tekintetem, végül megnyugtatva egy keresztszemes terítőn, otthon éreztem magam. Nem a tárgyak miatt, Cecilért. Kívülről semmi jelentősége a háznak, ha csak át nem léped a küszöböt. Akkor, és csakis akkor érted meg, hogy tizenöt év egy perc alatt tűnt el, és egy egész érettségi folyamat van benne. A magasságos válaszolt a lázadásra, angyalait küldte el, hogy Cecil azzá váljon, akivé csak válnia lehetett (kellett).
Az eperfa alatt vacsoráztunk. A múltat elnyelte az idő, a jelenünket Cecil múltheti lapja hozta be, a jövőnkről csak annyit, hogy enélkül a lap és vacsora nélkül, lehet, hogy nem is lenne.
Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt.

19 hozzászólás
chibizso>!
Molyolók saját írásai

Egy gyászjelentés került a szemem elé, miközben az utcát róttam.

Örökké a szívünkben élsz
Vagyis ezt te szeretnéd
De mi inkább szeretnénk.

Ha a mi szívünk is megáll,
Akkor hol élsz majd tovább?
Megbújsz fűben-fában?
Visszafogad természet anyánk?

Üres és naiv vigasz ez csupán
Rongyokba bújtatott gyávaság.
Erős emberekben van csak bátorság,
„Véget ért’ – hogy így kimondják.

SarahSparkle>!
Molyolók saját írásai

Milyen címet adnátok egy olyan történetnek, aminek a központi témája a világvége, amit egy 16 éves lánynak kell egy különleges dobozzal megakadályozni, amit az apja hagyott rá? Utazgatnak a dobozzal, és két hónap alatt több helyre is kell kell jutniuk üzenetekért. Valami ötlet? *-*

60 hozzászólás
Lady_Hope I>!
Molyolók saját írásai

Régóta motoszkál a fejemben egy történet.
Már túl régóta.
Egy öreg bácsiról szól, aki fiatal korában elveszítette mindenét. A családját, a pénzét, az otthonát, az álmait, a jövőjét, a múltját, az államosítás miatt. Magas volt, olyan aki arra termett hogy a földjén állva nézze a dolgozóit. Szinte kísért ahogy néz a forró nyárban zsebre tett kézzel. Előtte a végeláthatatlan föld. Mind az övé.
Kicsúszott a lába alól a talaj. A bátyja elhagyta, szülei meghaltak. Egyedül maradt. A kastélyban iskola működik.
Apró kunyhóban lakik haláláig. A gyerekek félnek tőle. Csomagját egy batyuban hordja. Válla meggörbül, a kutyák kikerülik…. Egy gyertya minid ég nála, hogy azt higgye még nem aludt el a tűz. Még nem halt meg a remény.
Falusi legenda lett belőle. Kriptája összedőlt, és már csak emlék maradt.
Mit kezdjek vele?
HM??

35 hozzászólás
chibizso>!
Molyolók saját írásai

kész.

Az elmúló napokra gondolok,
Mikor volt az arcokon mosoly,
Mikor hittük, hogy minden lehet,
A szavak igazak, nem árulnak el.

És mi van itt most?
Káposztaszag a villamoson,
Járókelő nyomorúság,
A húsba, csontba vájó valóság.

Lefele a föld alá, metróra szállva,
Másokkal a vak sötétben haladva,
A messzi, tompa fénybe bámulok,
És az elmúló napokra gondolok.

Aztán arra: mi értelme is volt?

Hirdetés
SarahSparkle>!
Molyolók saját írásai

Zsebre dugott kézzel sétáltam, néztem az eső elől menedéket kereső embereket, büféket, állatokat. Megállapítottam, hogy három csoportra oszthatóak az emberek, akik itt töltik az idejüket. Az első az anorexiás csoport, akik talpig futó felszerelésben, baseball sapkával a fejükön, napszemüveggel és egy egyszerű tavaszi dzsekivel futnak a téli hidegben is. A következő csoport éppen az ellenkezője, akik minden büfénél megállnak, és folyton esznek valamit. A harmadik, pedig akik a zsebkutyáikkal sétálgatnak csak úgy, bár ez utóbbiakból alig láttam egyet–kettőt. Ők, nyilván, féltették a zsebkutyáikat a víztől. Ezek mellett itt–ott elvétve csak spontán sétálgató emberek is előfordultak.

4 hozzászólás
havas>!
Molyolók saját írásai

Fazék a fazékban

– Van valami, amit nem értek – suttogta.
A fa körül, a mezőn senki nem volt, mégis halkra fogta szavát, hogy még a fűszálak se hallják meg. Roppant kiélesedett a pillanat varázsa. Megszűnt a tér és meg az idő.
– Néha nem tudok beszélni, máskor meg nem bírom leállítani magam. Válaszolj nekem, hogy van ez?
Hirtelen mindenféle válasz eszembe jutott, mindenféle bölcs mondás, de csapdába estem. Nem tudtam mit mondani. „Nem tudok beszélni” – hasított belém a gondolat.
– Kérlek, feküdj hanyatt, gurulj kettőt! Hármat is, ha jólesik – magam se tudva, mi lesz ebből, játékra hívtam.
Kényelmesen felült, és babrálni kezdett a hajával. Befonta. Aztán végigsimította égkék ruháját, karjait feje fölött kinyújtva összefogta, és nagyon, nagyon óvatosan a hátára ereszkedett. Kinyújtózott, majd egy ringó mozdulatot tett előbb jobbra, majd balra. Nem fordult át igazán egyik oldalára se, csak hintázott. Hanyatt fekve. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megállt. Anélkül, hogy kezével segített volna, igyekezett lerúgni a szandálokat a lábáról, és szemmel láthatóan élvezte, ahogy felborítja szűk kis terének rendezettségét. És gurulni kezdett. A ruha fodrozódása minden átfordulásnál sűrűbb és sűrűbb lett. A fegyelmezett fonat bomlani kezdett. Előbb csak egy tincs bukott ki belőle, majd egészen kócos barnaságként gurult, gurult lépést tartva az égkék ruha hullámzásával.
– Van valami fogalmad arról, hogy ennek a játéknak miféle nevet adjunk? – próbáltam utólérni hangommal.
– Fazék a fazékbaaaaaaan! – kiáltotta vissza, és közben abbahagyta a gurulást. Felült, és intette, hogy menjek melléje.
– Na, de hogy jön ide a fazék? – néztem rá komolyan, miközben leültem. – Ez itt mező, fű, fa, virág, érted, szóval minden, csak fazék nem….
– Dehogynem. Megmagyarázom. Tudod, van az a tálban főtt vagy fazékban, mit tudom én, ki hogy nevezi, de a lényege mindkettőnek ugyanaz. A kis fazék (és a tartalma) a nagy fazékban rotyog és rotyog és rotyog. Azt hiszem három vagy négy órán keresztül, aztán kész a finomság. Kettő a szabály: idő előtt nem levenni és csakis így lehet, kicsi fazék a nagy fazékban, tudniillik egy olyan finomság a végeredmény, amit csak kicsi vagy csak nagy fazékban külön nem lehet megcsinálni. Namármost, ez az egész játék pont olyan volt. Ez az egész mező és minden, ami körülvesz, a nagy fazék. Aztán jövök én, a kicsi fazék, és minden, ami bennem van gurul, gurul, rotyog, rotyog ebben a nagy-nagy fazékban. Minden zavaros először bent. A gyomor kavarog…, na de nem a belső szervek most a lényeg. A gondolatok. Igen, jól összerázódnak. Oda a harmónia. Mondom, csak az elején, mert minél inkább gurulsz, rotyogsz, annál inkább elveszted az érzéked az időről, majd a térről. Elvégre nem ülsz fel minden átfordulásnál, hogy megnézd, hány métert gurultál. Valahogy tudod, ha nem lehet csinálni tovább. És itt a csudajó dolog. A végén. Mivel utat ugye nem mondhatok, a mező végére minden szétszaladt gondolatod visszajön, egymás mellé áll és azt mondja neked: a beszéd nem minden; te írni tudsz, játszani, festeni, csodát megélni… Na és, ha hullámvasút a beszéded?! Te magad attól még egyenes maradhatsz. És ha ismét félnél, ne pányvázd ki a félelmet, gurulj, rotyogj, légy kicsi fazék a nagy fazékban és a rend visszaáll – mondta egy szuszra az egészet.- Köszönöm! Lehet, hogy nem tudtad, mi lesz a vége, de köszönöm! Minden egyes választ tudunk, azt gondolom, a bajosabb a kérdés szokott lenni :). Elvégre le is rajzolhatom a mondanivalóm, ha éppen sztrájkolnak a szavak – tette hozzá kuncogva.

14 hozzászólás
_natalie_ I>!
Molyolók saját írásai

presszió

kifelé nyíló
mozdulatlanságokra
választ merevít

.

apathie

öl-el-és-telen-
ül a szó papír-ágyon
élettelenül

.

mozaik

próbálom össze
illeszthetetlen darab
okból a képet

.

http://www.youtube.com/watch…

3 hozzászólás
raczlilian>!
Molyolók saját írásai

Minden annyira… zavaros volt. Csak álltam, és néztem, ahogy az emberek rohannak az utcán a munkájukba, a gyerekeiket cipelik az óvodába vagy csak sietnek valahová. Siettek. Mindenki. Egyetlen percük sem volt arra, hogy megálljanak, egy kicsit körbenézzenek; felfedezzék az emberi élet ezen nyüzsgő helyszínét, az utcát; egy kicsit rácsodálkozzanak a dolgokra… mindenre. A csodálatos emberi arcokon megjelenő mosolyokra, a sírásokra, kétségbeesésekre, elégedettségre, bármire. Ők sietnek, sajnálják, de nem érnek ilyesmire rá; hát, én is sajnálom, méghozzá őket, hisz így minden egyes perccel kevesebb boldogság jut nekik.
Bementem a pályaudvarra, s épp nagyban elmélkedtem a nekem megfelelő vonat keresgélése közben, mikor valaki belém jött, vagy én abba a bizonyos emberbe, már nem is tudom. Hátraestem, a csomagjaim pedig az anyafölddel kötöttek szorosabb ismeretséget, amelyen minden egyéb szituációban jót nevettem volna, de ekkor nem ez jutott az eszembe; szégyenszemre egy halk káromkodás csúszott ki a torkomon, mire rögtön elszégyelltem magam, s szégyenem finom elpirulás képében lett tudtára adva ismeretlen ellökőmnek. Hirtelen egy kinyújtott, finom fiúkezet láttam meg magam előtt, s ezen felbátorodva – 'csak nem fogja leharapni a fejemet egy korombeli' – ültömből felpillantottam a kéz tulajdonosára. Hatalmas, mélykék szemek meredtek rám ártatlanul; kissé zavaró módon egy különös gondolat borította el az elmémet: lehettek a ruhái akármilyen rongyosak és koszosak, egész egyszerűen nem tűnt… csavargónak. Kétségtelen volt ugyanis, hogy egy hajléktalannal akasztott össze a Sors: egy hajléktalannal, aki – ha nem takarta el az arcát, amennyire csak lehetett, a kissé koszos pulóvere kapucnijával – épp úgy nézett ki, mint egy angyal. Halkan egy 'Elnézést' motyogott, s felsegített a földről, majd összeszedte a földön heverő holmimat.; az ő hátán egy egyszerű, fekete hátizsák lógott: amolyan tipikus utazótáskának tűnő darab volt ez. Némán a kezembe nyomta az összeszedett dolgokat, majd a szemembe nézett. Meglepetésemre nem fordult el azonnal, ennek köszönhetően én még jobban megcsodálhattam e mélykék óceánt, melyet egyébiránt – igen közönséges módon – mások az ő szemének csúfoltak volna. Aranyszínű pöttyök táncoltak az óceánban, teljesen megbabonázva figyeltem kedves játékukat. Aztán véget ért a pillanat, s a fiú szeme már nem kereste tovább az enyémet. Még egyszer hátrapillantott rám, láttam zavarodott arckifejezését, melybe némi szomorú beletörődés is vegyült. Éreztem, tudtam, hogy utána kellene mennem, de mintha ólomsúly húzta volna a lábamat; mintha valami nem engedett volna; hagytam őt elmenni. És szép lassan bele is sétált a hófehér fénybe… Én pedig felébredtem.
– Milyen furcsa – gondoltam. – Tizenhét vagyok, és csak egy pillanatra ültem le a pályaudvaron, hogy a vonatra ne állva várjak, erre felelősségteljesen elalszok. Viszont… csak öt perc volt – nyugtáztam elégedetten, hogy azért akkora baklövést csak nem követtem el. Felálltam, kicsit elmerengtem, belemélyedtem a pályaudvar zajaiba, rohanó embereibe; így hát épp nagyban elmélkedtem a nekem megfelelő vonat keresgélése közben, mikor valaki belém jött, vagy én abba a bizonyos emberbe, már nem is tudom. Felsegített, én pedig a mosolytól ráncolt aranypöttyös, mélykék óceánban elveszve álltam, mint akit fejbe vágtak.
– Szia! – röpke tétovázás után csodálatos, dallamos fiúhang hagyta el irigylésre méltóan szép ívű ajkait, oly' halkan, akár egy sóhaj. Megkövülve bámultam rá, egyszerűen képtelen voltam megszólalni; pár másodpercig még hezitált, majd megrázta a fejét, sarkon fordult és elsétált. Az utolsó pillanatban (nekem legalábbis úgy tűnt) feleszméltem, aztán kiböktem az első szót, ami az eszembe jutott hirtelenjében.
– Angel! – Fogalmam sincs, hogy miért vagy hogyan, esetleg honnan tudtam a nevét; azonban akkor, abban a pillanatban talán nem is volt jelentősége ennek. Egyszerűen csak nem akartam hagyni elmenni újra.
Megtorpant, lassan hátrafordult, mozdulatai először döbbentek és tétován bizonytalanok voltak, majd hirtelen határozottak; egyenesen rám emelte a tekintetét.
Minden előjel nélkül elsötétült a világ.
It's a very-very mad world…
http://www.youtube.com/watch…

45 hozzászólás