!

Molyolók saját írásai zóna

Bence_Szollár P>!
Molyolók saját írásai

„Álom”

Szédülés tört rá, és ettől boldog volt; kezdett hatni a négydoboznyi altató. A háziorvos nem érdeklődött, minek nekik annyi – szó nélkül felírta a gyógyszert, Béla pedig még aznap délelőtt kiváltotta mind a nyolc dobozt. Négy neki, négy Erzsinek.

A napjuk úgy telt, mint már évek óta az összes korábbi: tévét néztek, olvastak, beszélgettek régmúlt dolgokról, emlékeket idéztek fel. Volt mire visszagondolni – ötvenöt évnyi házasság nem múlik el eseménytelenül…
Kora este fölhívták a lányukat, Petrát. Még az unokákkal is tudtak néhány szót váltani, és Erzsi alig bírta elfojtani sírását, amikor a hároméves Balázska beleharsogott a telefonba, hogy „Szeretlek mama, mikor jössz már?”. Béla jobbnak látta, ha inkább elveszi feleségétől a telefont, és ő köszön el kisunokájától, meg a lányától. Erzsi az ágyra zuhant, és keservesen sírt; a férfi leült mellé, átölelte, s karjaiban tartotta, egészen addig, amíg be nem sötétedett – vártak még egy keveset, aztán éjszaka végül rászánták magukat, hogy megtegyék…

Pizsamába öltöztek, fogat mostak, majd lefeküdtek – mintha csak egy átlagos, hétköznapi éjszaka lett volna. Egyesével kinyomkodták a levelekből a tablettákat, s bevették a maguk adagját. Marokszám kapdosták a gyógyszert, mint ahogy a pattogatott kukoricát szokás a moziban. Aztán Erzsi az oldalára feküdt – ilyenkor Béla át szokta ölelni őt, úgy alszanak el minden éjszaka, mióta csak összeházasodtak. Ám ezúttal a férfi először az éjjeliszekrény fiókja után nyúlt: lassan kihúzta, s ráncos ujjával kutatni kezdett a fiókban. Amit elővett onnan, az egy röntgenfelvétel volt, méghozzá felesége koponyájáról. Béla könnyes szemmel nézte a jobb agyfélteken virító, dió nagyságú foltot. Agydaganat. Már nem lehetett műteni sem. Fél év, és Béla egyedül maradt volna. Egyedül…
– Béla? – A nő hangjából rémület hallatszott ki; talán azt hitte, Béla már nincs is a szobában.
– Itt vagyok. – A férfi elrakta a képet, aztán odabújt felesége mellé. Átölelte.
– Szédülök – nyögte Erzsi.
– Én is – felelt Béla. Úgy érezte, forog vele a sötét szoba: kezdett hatni az altató.
– Te nem félsz? – kérdezte a nő.
Béla mosolygott. – Nem. Hiszen itt vagy velem.
– Talán rosszul döntöttünk.
– Így lesz a legjobb, hidd el.
– Szólnunk kellett volna Petrának, hogy halálos beteg vagyok. Miért titkolóztunk a lányunk előtt?
– Halálra aggódta volna magát. Neki most Balázskával kell törődnie, nem velünk.
– Mit fog szólni, ha ránk talál? – Erzsi már zokogott. – Lehet, hogy összeroppan. Szegény kislányom!
– A legszebb halált választottuk – mondta a férfi, és megsimogatta Erzsi fején az ősz hajfürtöket, amik egykoron gyönyörű, barna színben pompáztak. – Álomba zuhanunk, és… kész. Csendes, méltóságteljes, tiszta. Szerintem, a lelke mélyén mindenki ilyen végre vágyakozik.
Rövid hallgatás következett. Aztán…
– Valamit még árulj el nekem, Béla.
– Micsodát? – A férfi hangja egyre erőtlenebbé vált, ahogy a gyógyszer kifejtette hatását.
– Miért vettél feleségül?
Béla halkan kacagott.
– Emlékszel arra a bálra, ahol legelőször találkoztunk?
– Persze.
– Te táncoltál a legszebben.
A házaspár utoljára nevetett közösen, aztán Erzsi elcsendesült: ő ment el elsőnek…
Béla még magánál volt. Megcsókolta a halott feje búbját, majd lehunyta szemét.
– Odaát találkozunk…
Csupán egy percre maradt egyedül – amíg álomba nem szenderült ő is –, de az az egyetlen, magányos perc mindennél rosszabb volt számára…
Aztán a percnek vége szakadt.
Hatott az altató.

– Vége –

inci81 P>!
Molyolók saját írásai

ÚGY SZERETNÉK…

Úgy szeretnék útra kelni,
a világ elől menekülni.
Elbújni egy kis kunyhóban,
erdő mélyén magányomban.


Könyveimmel körülvéve,
a természet ölén megpihenve.
Csendes napok magányában,
olvasgatnék én vidáman.

Sétálnék erdő mélyén,
felkutatva minden rejtélyt.
Titokzatos félhomályban,
szívdobbantó borzongásban.

Társam csak egy farkas lenne,
ki megvédene, ha kellene.
S minden éjjel mellém bújna,
emberbőrben megújulva.


Néha mennék csak a városba,
barátokkal találkozva.
Ilyenkor újabb könyvet vennék,
kávézóban Lattét innék.

A csodás naplemente,
ismét otthonomban köszöntene.
Nem volna így semmi gondom,
de erről én csak álmodozom.

4 hozzászólás
kérem_le_itt P>!
Molyolók saját írásai

A REKEDT HANGÚ ÜZLET

Tudod, én üzlet vagyok, ahol minden ingyen kapható, merengett Bubánc. S mekkora a szellemi kínálata ennek a boltnak? kérdezte a Narrátor. Ó, végtelen a kínálat! áradozott Bubánc. Majd kirabolnak, s nézheted végtelenül, mondta kajánul a Narrátor. Miért szurkolsz a gonoszoknak? fortyant fel Bubánc. Miért, te nem sajnálod őket a tudatlanságuk miatt? kérdezte a Narrátor. Ráadásul mindent ingyen árulsz, vagyis, hol itt a rablás? fűzte hozzá. Muszáj neked olyasmiket sugallnod, amik eleve lehetetlenek? kérdezte Bubánc. Írd fel a boltod cégtáblájára mottónak ezt, mondta a Narrátor.

Nikita88>!
Molyolók saját írásai

Megint eltelt egy év, szépen lassanként ismét ujjammal érem a következő születésnapomat. Ebben az évben sem változott semmi, maximum annyi, hogy okosabb lettem. Nem lett nagyobb az arcom, tévedés. Még mindig tudom, hol a helyem. Csak egyszerűen annyi történt, megtanultam, hogy semmit nem érek az emberek szemében, csak addig vagyok jó, míg úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek. Ha én kérek valamit, akkor jön a „persze. De…” Mert mindig van egy de. Ezután általában nem fektetnek annyi energiát a kérésembe, és természetesen nem jön össze. Én meg persze megértem, hisz megpróbálták. Eddigi éveim alatt is tudtam ezt, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Nem ért váratlanul, csak egyre jobban fáj. Rám mindenki számíthat, de én senkire. Mert mindig csak az van, hogy „visszaadom, amit rám költöttél”. Ilyenkor mindig az jut eszembe: A pénz nem boldogít. Mert azt érzem, hogy minden egyes alkalommal, mikor nekem kellene valami és jön egy de, a lelkem meghal egy kicsit, mert ismét csalódtam. Hisz én nem számítok annyira, hogy ezek teljesítve legyenek. De ennek ellenére is segítek és én vagyok az, akihez lehet fordulni, ha baj van. Az is én vagyok, aki mindig megy, hogy bocsánatot kérjen, ha valakit megsértett. Még akkor is, ha nem én hibáztam.
Belém vésődött továbbá, hogy az emberek folyton korlátoznak, mert nincs az, hogy önzetlenül tesznek valamit, csak azért, hogy valaki jól érezze magát. Megteszik, de bizonyos keretek között. Megszűnt az a mai világban, hogy boldogan nézi valaki más önfeledt örömét és kizárólag azért tesz valamit, hogy a másik érezze a tényleges őszinte törődést, figyelmet.
Kontroll van, mit csinálsz, hol vagy, ekkorra legyél itt és ott. A magad ura vagy és azt csinálsz amit szeretnél és számíthatsz rám ha kell meghatározások jelentéstartalmai csak elvben léteznek, amint kimondatnak el is felejtődnek rögvest. Igazából nincsenek komolyan gondolva, csak mondják, mert szépen hangzó mondatok
… és végül: Megtanultam idén azt, hogy ne beszélj senkinek a terveidről, mert keresztbe húzzák őket az első adandó alkalommal. Ilyenek az emberek, féltékenyek a sikerekre, arra ha valaki próbál tenni magáért. Ha panaszkodsz, akkor magukban örülnek, hangosan meg azt mondják ki, hogy „megint feladod” vagy „ez gyávaság”. Szóval a legjobb amit tehet az ember gyereke, hogy kussol, tűr, nyel és mosolyog. Így nem lehet baj. Aki utálni akar az úgyis fog, tökmindegy, hogy mit csinálunk. Ne várj elismerést, köszönetet, hálát, viszonzást, megbecsülést. Csak csináld. A halál után meg már úgyis mindegy, hogy mit mondanak rólad, azt már nem hallod.
Összességében az van, mint minden évben: Még mindig tudok annak örülni, ha az én segítségem révén lesz valakinek egy picit is egyszerűbb. Sajnos nem tudok annyit segíteni érdemben, mint szeretnék, de az utolsómat is képes vagyok másokra áldozni még úgy is, hogy nem kapok ezért vissza semmit. Nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy megtettem, ami tőlem telik legyen ez bármelyik területe az életnek.
Egyébként meg egyre jobban érzem bizonyos dolgok hiányát. Ezek tények, nem mártírkodás. Hiányoznak a normális, értéket hordozó emberi kapcsolatok, a tartalmas beszélgetések (mikor nem az a téma, hogy mi nincs és valami mennyire rossz), az őszinte nevetés, az ölelés (még ha csak pár másodpercig is tart). Hiányoznak a színek.
Fáradok, érzem, úgy pihennék már. Aktívan. Kimennék a világból, csakhogy végre kiszakadhassak a hétköznapi muszájból, a kötelességből, a létfenntartásból. Hiányzik az élet.

1 hozzászólás
Qedrák MP>!
Molyolók saját írásai

Nemrég zárult le a @Gabo_SFF idei novellapályázata, ahová én is küldtem írást. A kiválasztottak közé nem kerültem be, de a kiemeltek közé igen. Alább közzéteszem, hogy a jövőbeli pályázók számára a hibái tanulságul szolgáljanak, a többieknek pedig azért, hogy néhány percnyi szórakoztatást nyújtson. :)

A mag népe

Éppen életem gólját készültem lőni, mikor háromszáznegyvenkettedik alkalommal váltam apává. Már lendült a lábam, mikor meghallottam a jól ismert hangot. Mint amikor egy öreg villanyborotva utolsókat rúgva birkózik meg a feladatával, úgy szólalt meg a nyakamon a magvédő. Egy feszes húr pattanása követte, majd az izmaim, amelyekkel néhány pillanattal korábban még nem várt cseleket mutattam be, lustán megszűntek működni. A labda szinte fáradtan kullogott le a pályáról, én pedig úgy rogytam össze, mint egy liszteszsák. A magvédőmnek a nyaki gerincem megfelelő pontjára mért elektromos impulzusának köszönhetően nem tudtam tovább mozogni.
– Pont most, amikor hátrányban vagyunk? – jajdult fel az egyik csapattársam.
– Talán kétségbe vonod az alaptörvénybe foglalt jogaimat? Értesítsem a Nemzeti Népesedési Hivatalt? – csattant fel egy női hang a közelből. Ijedt dünnyögés felelte rá, hogy szó sincs ilyesmiről. Egy divatosan rövidre nyírt haj keretezte fiatal arc hajolt fölém, kezében a legújabb, piros-fehér-zöldbe csomagolt okostelefont markolva. Kíváncsian méregetett engem, mintha meg akarna győződni róla, hogy jól választott-e.
– Figyelj, mi igazából béreljük ezt a pályát… – hangzott fel a tanácstalan ellenkezés.
– Seperc alatt végzek – fogadkozott hívatlan vendégünk, és így is tett. Lerángatta rólam a rövidnadrágomat meg az átizzadt alsóneműmet is, közben néhány keresetlen megjegyzést tett a testszagomra. A telefonján megerősítette a magvételezési szándékát, mire a magvédő ágyékomon lévő fele is engedelmesen szétnyílt. Gyorsan elővette a csapolót, kissé ügyetlen mozdulatokkal rám tette, és bekapcsolta. A gép tette a dolgát, és néhány perc alatt teljesen kiürített. – Nem is annyira szörnyű, mint aminek időnként lefestitek, igaz? – paskolta meg az oldalamat, miután gondosan visszacsatolta rám a magvédőt. Úgy viharzott el, mintha ott sem lett volna.
Az addig tanácstalanul szemlélődő társaim fölém gyűltek. – Ugye nem baj, ha mi folytatjuk a játékot, amíg rendbe nem jössz? – Bólogatni sem tudtam, úgyhogy jobb híján egy beletörődő sóhajjal jeleztem, hogy részemről azt csinálnak, amit akartak. Végül hatan ragadtak meg, és amennyire csak egy csapat focizni vágyó felnőtt férfitól telik, gyengéden kivittek a pályáról, és lefektettek az egyik üres padra. Percekkel később hallottam is a káromkodással elegyes kiáltásaikat.
A magvételezés után nagyjából fél óra szokott lenni, míg visszanyerem a mozgási képességemet. Addig pedig bámultam a szikrázóan kék eget, és némán átkoztam azt a pillanatot, amikor hallgattam Vazulra, és a középiskolai baráti társaságomba bekéredzkedtem focizni. Jobban jártam volna, ha otthon gubbasztok és elkerülöm az újabb magvételezést.
Ki kell szállnom ebből az egészből, mielőtt bajom esne, vagy teljesen becsavarodnék, állapítottam meg sokadjára. Nagyjából huszonöt év vár rám még a MAG-ban. Addig nem bírom ki.
Nem álltam vissza játszani, amikor már ismét tudtam mozogni. Hiába marasztaltak, kurtán elköszöntem a többiektől. Nem vágytam se a sajnálatukra, se az irigykedésükre. Az öltözőben a telefonomon Bulcsú üzenete várt: „Milyen volt a foci?”. „Ez volt a világ legrosszabb ötlete! Meg akarok szabadulni ettől a szartól!” – írtam válaszul. „Beszéljünk róla! Ma este?” Bulcsúnak ajánlottak egy lehetőséget, legalábbis ezt mondta. „Nincs kedvem” feleltem, és bár a rezgés figyelmeztetett arra, hogy válaszolt, nem érdekelt.
Fásultan csoszogtam el a legközelebbi NKK-kocsiig, amit találtam. A nemzeti színekben pompázó jármű ajtaját azonban hiába rángattam, nem nyílt ki. $@!% meg, ennek is pont most kell elromlania, káromkodtam magamban. Ha már ez a jármű nem ismeri fel a telefonom jelét, gyorsan előkaptam a készüléket, hogy keressek egy másikat, de a képernyőn két üzenet is várt rám, ami mindent megmagyarázott.
Az egyik a Nemzeti Népesedési Hivataltól jött. Az automata üzenet értesített arról, hogy új értékelés született a MAG-profilomon, amit sietve nyitottam meg. „Izzadt és mocskos volt, a feltöltött fotókhoz képest nagyon elhanyagolt állapotúnak néz ki. A vagány képek megtévesztőek, ráadásul a barátai fenyegetőztek, mialatt éltem a jogaimmal. Senkinek nem ajánlom!” A velős szöveg mellett egy egycsillagos értékelés virított. Az ötből. Legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont. Mégis mit gondolt ez a nyomorult $@!%, mindig olyan kikenve-kifenve parádézunk, mint az NNH kötelező fotózásán? Az értékelés ellen azonban nem tehettem semmit. Egész életemben, illetve amíg orvosilag termékenynek számítok, hirdetni fogja, hogy készületlenül ért a magvételezés.
Vészjóslóbban villant a profilom mellett a vörösen izzó 3,99-es szám. Négyes átlagértékelés alatt nem férhetek hozzá bizonyos javakhoz, amíg vissza nem tornázom a bűvös számot négy fölé. Eszembe jutott, hogy egy darabig nem fogok tudni csokoládét venni a MAG-kártyámmal, és már bántam, hogy nem vettem meg legalább azt az egy táblát, amit az NNH előírásai a négy és 4,25 közötti átlagos értékeléssel megenged és ami a hivatalos ajánlások szerint sem rongálja a magot. És persze nem juthattam haza közösségi autóval sem.
A Nemzeti Közösségi Közlekedés alig két perccel később indított üzenete meg is erősítette, hogy elveszítettem a jogosultságomat arra, hogy használhassam a járműveiket.
Gyűlölöm a tömegközlekedést. A MAG-ban résztvevők számára a legrosszabb hely, amit csak el lehet képzelni. A magvédő nyakamon lévő felét még télen is láthatta mindenki. A férfiak irigyen bámultak, hogy termékeny maradtam és ezért az ő adóikból tartanak el engem. Néhány terméketlen srác divatból fémesen csillogó hasonmásokat kezdett el hordani, csak azokba nem építettek műholdas nyomkövetőt és egy okostelefon jelzésére nem bénította meg az embert, az ágyékon viselt párjáról nem is beszélve. Ha tudnák, hogy mivel jár a viselése, akkor sikoltva tiltakoznának egy ilyen ékszer ellen. Mai tudásommal én sem csatlakoznék a programhoz, hiába találtak termékenynek az iskolai orvosi vizsgálatokon. De a kamaszkorom közepén jó bulinak tűnt, hogy kapok ingyen bérlakást meg havi költőpénzt, egy kis műtéti beavatkozásért cserébe, amikor a nyakamra és az ágyékomra erősítették az NNH kincstári eszközeit, utóbbit felét azért, hogy ne pazaroljam felelőtlenül a magot. Egy függetlenedésre vágyó tizenévesnek más sem kell, én pedig leléptem a szüleimtől, hogy elkezdhessem a saját életem.
Ez az élet most úgy nézett ki, hogy amikor felszálltam a kopott fényű villamosra, akkor gyorsan körülnéztem hány potenciálisan veszélyes nő utazik rajta. Ha valamelyik látta a fém magvédőt a nyakamon, és utána a telefonját kezdte el nyomogatni, akkor biztos lehettem benne, hogy körülbelül tizenöt másodpercen belül mindent megtudhat rólam. A MAG-profilom értékeléseit, a legutóbbi orvosi vizsgálatom laboreredményeit, benne a vércukor és a koleszterinszintemmel, a testsúlyomat, sőt az intim méretemet is. Ha húsz másodpercen belül elteszi a telefont, akkor megmenekültem, és utazhatok tovább zavartalanul. Bulcsú egyszer azt mesélte nekem, hogy egy ilyen alkalommal: az utolsó trolin igyekezett haza, amikor az egyetlen utastársa magvételezést kezdeményezett. A sofőr viszont a végállomás után nem vette észre az ülések között aléltan fekvő Bulcsút, így éjszakára bezárta a troliba. Később megbüntették amiatt, mert illetéktelenül tartózkodott üzemi területen és összevizelte a járművet. Az NNH be is hívta őt egy fejmosásra, amiért a MAG-programban résztvevők rossz hírét keltette, büntetőpontot kapott és egy darabig csökkentett keretösszegből kellett gazdálkodnia a MAG-kártyáján.
Szerencsére senki nem tűnt veszélyesnek a villamoson. Az egyik ülésen ugyan egy napszemüveges, szőke nő előkapta a telefonját, de nem sokkal később el is rakta. Fáradtan rogytam le egy hívogatóan üresen lévő székpár egyik ülésére.
Csordultig teltem az egésszel. Szívesebben lettem volna egy futurista filmszereplő, aki ki tud lépni a testéből. Otthagytam volna, mint egy rossz cipőt, aztán vissza se tértem volna, elvégre az úgyis köztulajdonnak számított, amit rajtam kívül az ország fele használhatott.
Miközben félig lehunyt szemmel ezen töprengtem, a csörögve vánszorgó múzeumszökevény villamos folytatta kanyarokkal tarkított útját. Miközben a végállomás felé tartottunk, egyre többen szálltak fel. A velem szemben lévő ülésre is váratlanul lehuppant egy fiatal nő. Ottfelejtett rágógumiként fehérlett rajta a fülhallgatója, amiből jól hallhatóan dübörgött a Pilis Piramisai legújabb slágere.
Egyszer csak elcsendesült a zene, és előkapta a telefont. Csak tekerd tovább a zenét, és hagyj békén, szuggeráltam magamban. Ám a képernyőn csúszkáló ujjak egyszer csak megálltak, a barna szempár pedig megpihent rajtam. – Szabolcs?
– Igen? – mordultam rá.
– Nos… Ööö… Szabad lesz? –
Rendes volt, legalább megkérdezte, pedig senki nem kötelezte rá. Többnyire derült égből villámcsapásként érkezik a magvédő hangja, hogy a gerincvelőmre mért áramütéssel átmenetileg mozgásképtelenné tegyen, elősegítve ezzel nemzetünk gyarapodását.
– Szálljunk le két megállóval később, ott akad egy csendesebb hely. – indítványoztam.
A forgalmas út mellett, néhány szikkadt bokor takarásában kerítettünk sort a magvételezésre. A fiatal nő idegesen babrált a csapolójával, még egy cigire is rágyújtott előtte. Mikor már bénultan feküdtem a lábainál, elszívott pár újabb szálat, és közben magáról mesélt. Már régóta szerettek volna gyereket vállalni, de a férje lelkiismeretét nyomasztotta a tény, hogy azok közé tartozott, akiknek nincs magja. Nemrég elszánták magukat, most pedig ezzel a meglepetéssel akar hazatérni. Miközben beszélt a közelünkben lévő okosplakátokra bámultam, amelynek algoritmusai személyre szabottan, falloszként égbe meredő diagramokkal hirdették nekünk a Magyar Anyák Gyermekeiért, röviden a MAG, fantázianevű kormányprogram sikerességét.
Másokkal ellentétben nem hagyott magamra, miután végzett. Ez szintén szokatlan gesztusnak számított, ahhoz képest, hogy bénult állapotomban már háromszor szabadítottak meg a pénztárcámtól. Persze hiába mentem panaszt tenni a rendőrségre, ott azt a választ kaptam, hogy valószínűleg a viselkedésem eredményezte a magvételezők cselekményét. Most azonban a doboz cigi maradékát is megkaptam, amit az NNH kártyájával nem vásárolhattam meg, mivel a dohányzás károsítja a spermákat. – Köszönöm! – puszilta meg az arcomat búcsúzóul, majd sietve a megállóba bezötykölődő villamoshoz sietett.
A szokatlan gesztus után emlékeztetnem kellett magam arra, hogy meg akarok szabadulni a magvédőtől.
A telefonomon több nem fogadott hívás várt. Mindegyik Kadosától, úgyhogy felhívtam. – Mi történt? Aggódtam miattad! – vágott a szavamba köszönés helyett. Gyorsan elmeséltem a félresikerült napomat az értékeléssel. Megkönnyebbülten válaszolt. – Bulcsú üzent, hogy nem sikerült a focid és aggódik érted, én meg hiába hívtalak. Attól féltem, hogy valami hülyeségre készülsz.
– Csak meg akarok szabadulni ettől a szartól.
– Mindannyian meg akarunk, hidd el – felelte Kadosa. Elszégyelltem magam, neki ugyanis kissé komplikáltabb élet jutott, tekintve, hogy meleg volt. Fiatalon őt is beszédítették a MAG-ba, ahogy mindenki mást. De a lelkesedése hamar lelohadt a program iránt, hiába az ingyen lakás és a MAG-kártyára küldött havi apanázs. Írt ugyan kérvényeket arról, hogy szeretne kilépni a programból, és hivatkozott a szexuális irányultságára is, méltányosságot kérve. A Nemzeti Népesedési Hivatal azonban arról tájékoztatta őt, hogy ebben az esetben ki kell fizetnie az összes költséget, amit addig az adófizetők pénzéből áldoztak rá, ráadásul kártérítést kell fizetnie a jövőben meg nem termékenyülő édesanyák miatt. Ez az összeg nagyjából tíz évnyi átlagbérnek felelt meg. Kadosa értékelése azóta valahol 2,5 és három között tanyázott, ami a vásárlási korlátozások mellett többek között azzal járt, hogy a hivatal rendszeresen tanfolyamokra küldte, amelyeken a fényes jövő iránti felelősséget próbálták beleoltani, mérsékelt sikerrel.
– Holnap este találkozunk? Meghívom Bulcsút és Vazult is.
– Oké, ott leszek – hagytam rá.
Pechemre várt rám a Nemzeti Népesedési Hivatal üzenete, amely arról értesített, hogy másnap fáradjak be a székházba egy beszélgetésre, mivel a statisztikáim romló eredményeket mutatnak. Ezek az alkalmak annyira hiányoztak nekem, mint egy foghúzás, de ha nem akartam a pontszámaimat a hivatal értékelésével lerontani, akkor el kellett mennem.
Másnap reggel munkakezdés előtt elrohantam a hivatal központjához, hogy minél kevesebb emberrel kelljen együtt utaznom, és az épület közelében, egy kapualjban megbújva vártam ki az időt. Ezúttal rám mosolygott a magyarok Istene, és nem kellett valamelyik ház aljában magvételezés után fél óra hosszat mozdulatlanul feküdnöm az aszfalton.
A hivatal organikus stílusban felhúzott épülete hét, életfát mintázó tornyával vetett árnyékot az őt körülvevő szürke, pesti bérházakra. Tetejét három, gyermekét az ég felé nyújtó anya szobra díszítette. A kompozíció annyira megtetszett a döntéshozóknak, hogy az egyik nőalak stilizált figuráját választották ki a hivatal jelképének. Egyszer azért kellett egy ehhez hasonló elbeszélgetésre bejönnöm, mert az egyik közösségi oldalon megosztottam egy olyan mémet, amely a hivatal jelképét az Oroszlánkirály jól ismert jelenetével cserélte fel. Az adminisztrátor, aki az ügyemet kezelte, tájékoztatott arról, hogy a társadalomra kirívóan veszélyes destruktív magatartásról tettem tanúbizonyságot, ami súlyos fenyegetést jelent a közös boldog jövőre nézve. Ezért választhattam, hogy vagy magam törlöm a bejegyzést és nyilvánosan elnézést kérek miatta, vagy kénytelenek csökkenteni a havi juttatásomat és a MAG-profilomra a hivatal kiegészítő értékelését elhelyezni, ami gyorsan 2,5 alá vitte volna a pontjaim átlagát. Azalatt pedig csak igen korlátozott dolgokra költhettem volna a kártyámon lévő pénzt. Természetesen az első megoldást választottam.
Az épület belsejét világos folyosók, hatalmas, osztott ablakok és a Magyar Anyák Gyermekeiért program kék színű plakátjai varázsolták a fényes jövő élő templomává. A diagramok arról árulkodtak, hogy a reprodukciós ráta, amely szóösszetételt az egyik hírportál a huszonegyedik század legfontosabb szókapcsolatának választotta, már valahol 1,5 fölött jár, ami évtizedek óta nem látott eredmény. Az egyik plakáton Vazult is felfedeztem, aki hibátlan mosolyt villantott a kétezredik gyermekére, alatta pedig a miniszter asszony szavai hirdették: „Meg tudjuk csinálni!”.
A folyosón gondterhelt arccal siető hivatalnokok pillantásaitól kísérve lépdeltem végig. „Dr. Lázbérci Diána, főosztályvezető-helyettes”, hirdette a tábla a piros-zöldre mázolt ajtón.
Azonnal fogadott. A faburkolatú szobában méretes asztal mögött egyedül foglalt helyet, mögötte pedig tekintélyes könyvespolc üzente, hogy komoly ember hívott magához. Észrevettem a Magyar történelem hősnői hétkötetes díszkiadását, valamint az Alaptörvény legutóbbi, nagyalakú, fénylő papírra nyomott változatát is. A falon Szűz Mária és a miniszter asszony, valamint az Európai Unió és Magyarország zászlaja díszelgett. Maga Lázbérci Diána bürokratakosztümben, divatosan félrefésült frizura alól, a vastagkeretes szemüvegén keresztül vizslatott.
– Áldás! Remélem, kedves Szabolcs, tudja, hogy miért került sor erre a látogatásra?
– Gőzöm sincs – feleltem egykedvűen.
– Nos, akkor frissítsük fel egy kicsit az emlékezetét – tért a tárgyra sietve. Felnyitotta a laptopját, a szemüvegéről visszatükröződött a monitor fénye. – Az orvosi eredményei csapnivalóak. Az aktái szerint kezdődő elhízással és állandósuló magas vérnyomással küzd, ami kihat a termékenységére. A kártyájával nem véletlenül nem vásárolhat nagyobb mennyiségű édesipari terméket, amely tovább ronthatja ezt az állapotát. Ahogy elnézem, ezen most sem fogunk tudni változtatni – korbácsolt végig rajtam a tekintete, belém fojtva a szót.
– Azt is szomorúan olvastam, hogy az átlagértékelése immár négyes alá süllyedt. Ez nem helyes. Nézze, – fordult felém – fel kell emelnünk ezt az országot, de ez maga nélkül nem megy. A szebb jövő nem jön el magától, azért mindenkinek dolgoznia és küzdenie kell. Hogyan segíthetnék magának, hogy ezt belássa? – Egy kicsit előre hajolt és a kezét patetikusan az enyémre helyezte. Pont beleláttam a szűk dekoltázsába is, ami akár meg is dobogtathatta volna a szívem, ha a szexuális életem nem kizárólag magvételezésekből állt volna.
– Például leszedhetné rólam ezt a vackot. –
Tekintete jeges fuvallatként hűtött le és a kezét is gyorsan elkapta, mintha valami leprást érintett volna meg. A szemüvegén villódzni kezdtek a monitor képei. – Ez természetesen lehetséges, ámbátor a költségek kiszámítása körülbelül fél havi juttatásának megfelelő adminisztrációs költségbe fog kerülni. A helyében nem számítanék túlságosan alacsony összegre a végeredményt illetően. Megfelelő képzettség híján munkát sem fog hamar találni, lakni pedig addig sem lakhat a MAG-programba bevont ingatlanokban. Biztos, hogy bele akar vágni?
– Hagyjuk – legyintettem.
– Mi az, amit szeretne?
– Megelégednék azzal, hogy felszállhatnék úgy a villamosra, hogy ne kelljen azt figyelnem, hogy nem akar-e valaki vakamit tőlem.
– Nos, azt hiszem, hogy a hivatal szakpszichológusi segítségét fogom felajánlani.
– Szükségtelen. – vágtam közbe, de Lázbérci nem hagyta magát és úgy folytatta, mintha meg se szólaltam volna. – Tisztában vagyunk azzal, hogy a MAG-programban résztvevők lelkesedése idővel egy kicsit megkopik. Ez természetes. Nekünk az a feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a közös boldogulás mindenkitől közös erőfeszítéseket igényel, olykor olyan erőfeszítéseket is, amelyeket nem szívesen teszünk meg. Különösen azóta, hogy környezeti okok miatt ilyen drasztikusan visszaesett a termékeny férfiak száma… – Körülbelül a kézikönyv vonatkozó fejezetének összes figyelemlohasztó mondatát elsorolta, miközben a kezei szorgosan jártak a hivatali laptopján.
– Azt javaslom, hogy ezentúl hetente két alkalommal vegyen részt az NNH ingyenes képzésein, amelyen tanácsokat kap, hogy miként viselkedjen a leendő édesanyákkal szemben. Ezek a képzések kiválóan alkalmasak arra, hogy elkerülje azokat a kínos szituációkat, amelyekbe belekeveredhet.
– Köszönöm, de nem szeretnék ilyesmin részt venni.
– Félreértjük egymást – emelte meg a hangját a főosztályvezető-helyettes. – Ez a maga érdekét szolgálja. Destruktív magatartás esetén viszont számolnia kell a következményekkel! A jövő héten kezdődik egy kurzus a magafajtáknak. Felírhatom? –
Éreztem, hogy itt csak egyetlen helyes választ adhatok. Ha viszont megtagadom, akkor nemcsak a közösségi autózás lehetőségét veszítem el, hanem ki tudja, hogy még mit. Már éppen feleltem volna, amikor a telefonom hangja szaggatta szét a csendet, majd egy röpke pillanattal később Lázbérci laptopján is felvillant valami.
– Nocsak, egy új értékelést kapott… – Elkezdte olvasni, de én is előkaptam a telefonomat. Az előző napi nő írt a villamosról. Csendesnek és kedvesnek írt le, ahogy azt mindenki szeretné ilyenkor, és adott egy ötcsillagos értékelést. Az átlagom visszakúszott a kívánatos tartományba.
– Látja, tud maga, ha akar – kopogtatta meg a körmeivel a képernyőt Lázbérci. – Nos, azt hiszem ezúttal eltekinthetünk a képzéstől. De ne feledje, szeretnénk minél több ehhez hasonló elégedett értékelést olvasni a maga lapján! Ez így jó mindenkinek, magának, az eljövendő édesanyának és a nemzetnek is. Ha esetleg mégis szüksége lenne segítségre, itt a számom. – küldte át üzenetben a kapcsolati adatait.
A siker okán egy ideig az arcomon maradt a mosoly, ismét kocsiba ülhettem, és alig vártam, hogy este a többiekkel megbeszéljük a MAG-ból történő menekülésünk részleteit.
Kadosa hasonló bérleményt kapott, mint én. Utoljára a háború után felújított, lepusztult házban lévő, ötletszerűen szétfalazott, hatalmas magasságú nagypolgári lakásban tengődött, aminek a téli kifűtése felemésztette a havi apanázsunk jelentős részét. Mindketten többször folyamodtunk váltásért, de azt a választ kaptuk, hogy az elégedetlenkedésünk érthetetlen. A további panaszainknak az vetett véget, hogy a parlament hozott egy olyan törvényt, amelyben a MAG-ban résztvevők megalapozatlan kérvényezés esetén büntetőpontokat kaptak a profiljukra. A megalapozottságot pedig az NNH vizsgálhatta ki. A következő hónapokban az okosplakátokon pedig egy sokatmondó grafikon jelent meg, amely szerint 100%-kal növekedett a MAG-gal való elégedettség.
Én érkeztem meg először. Kadosa megölelt az ajtóban és beljebb invitált. Ő legalább értett ahhoz, hogy miként varázsolja az otthonát egy melegebb kuckóvá. A falakat szőttesekkel aggatta tele, amelyek egy részét maga készítette el évek munkájával. Csak néhány együttesről szerzett dedikált poszternek hagyott helyet, amelyek száma évről évre gyarapodott. Most is megpillantottam az egyik új szerzeményét.
– Igazán leállhatnál ezzel – csóváltam a fejem. – Nem vall érett jellemre, hogy még mindig ezeket gyűjtöd.
– Nem kaptam érte pontlevonást a profilomon. Háttérképnek pedig nem állíthatok be erkölcsileg megkérdőjelezhető életművel rendelkező művészeket.
– Hibátlan válasz. – vigyorogtam rá. Kadosa sokkal gyakrabban forgatta az NNH kézikönyvét, hogy tisztában legyen a helyzetével. Én egy idő után félredobtam. Pont olyan unalmas olvasmánynak bizonyult, mint a miniszter asszony politikai önéletrajza, amelyet két évvel ezelőtt minden MAG-ban résztvevő megkapott karácsonyi ajándéknak.
Bulcsú húsz perccel később érkezett meg. Szabadkozott egy keveset, mert pontossághoz kevéssé illett az effajta késlekedés, de pechjére belefutott egy magvételezésbe. – Az a primitív kurva meg otthagyott egy húgyszagú kapualjban. Mellettem nem sokkal meg ott virított egy kisebb adag kutyagumi. Nem is értem, hogy hogyan nem hánytam el magamat. Csupa mocsok vagyok.
– Használd a fürdőszobát, ha szeretnéd. – intett a fejével a mosdó felé Kadosa. Bulcsú hálásan elfogadta az ajánlatot, pedig mindig konszolidált megjelenésén nem láttam nyomát hibának. Egy kicsit bosszantott, hogy nem tudtam vele azonnal szót váltani. Meg akartam szabadulni a MAG-tól minél előbb.
Mikor végzett, megint másra terelődött a szó. Velem ellentétben ugyanis ő ajándékkal lepte meg a házigazdát, és egy könyvet nyújtott át. – Verseskötet. A miniszter asszony ajánlásával. – kacsintott Kadosára. Mindketten rajongtak a kortárs irodalomért, no persze nem a Nemzeti Irodalmi Társaság által kiadott kötetekért, hanem az underground műekért. Kadosa emeletes könyvespolcot fabrikált magának, amelyhez egy kisebb létrát is ácsolt, hogy megfelelő sorrendbe helyezhesse el a szívének oly kedves munkákat. Egy fullasztóan unalmas beszélgetés következett a kortárs magyar irodalom helyzetéről kettejük között, és már-már éles hangon félbe szakítottam volna őket, amikor kis társaságunk negyedik tagja berobbant a lakásba.
– Szebb jövőt, pajtások! – köszönt be Vazul, majd le sem vette se a márkás kabátját, se a cipőjét, hanem szétszórta az ajándékait. Az én ölemben két tábla belga csokoládé landolt. Bulcsú kapott két doboz cigit, meg néhány szivart, Kadosa pedig gazdagabb lett egy üveg whiskyvel.
– Hogy sikerült ezeket beszerezned? – kérdeztem szájtátva.
– Némi ügyesség kell hozzá. Ti is gyakorolhatnátok – kacsintott vissza.
No, igen. Ügyesség. Vazul a Magyar Anyák Gyermekei program arcává küzdötte fel magát. Magas és vékony termetével szinte vonzotta a fényképezőgépeket, az okosplakátokon pedig gyakran találkoztam fogkrémreklámokat megszégyenítő mosolyával. Azt mondják, hogy a miniszter asszony is őt szemelte ki gyermekei magforrásául. A MAG-profiljára 4,9—es átlag vöröslött, a nők versenyt futottak az idejéért, ő pedig az előnyére fordította ezt a figyelmet. Jobb ruhák, jobb lakás, készpénz, MAG-kártyával nem vásárolható áruk özönlöttek hozzá, hogy megfelelő kérés esetén a megfelelő helyen legyen. Azzal is eldicsekedett, hogy előfordult, nem mindig csatolták rá vissza a magvédőt, hanem váltottak vele még egy kört, immár bénító kiütés nélkül. Kadosa révén került a társaságunkba, amikor Vazul előadást tartott egy MAG-rendezvényen a program nyújtotta előnyökről. Valamiért vonzotta őt Kadosa irodalomszeretete és állandóan tanulni akart tőle.
Vazul és Bulcsú kivonult a zsebkendőnyi erkélyre rágyújtani a friss szerzeményekre. Utóbbi átszellemült arccal tüdőzte le a füstöt, mivel ő sosem jutott másképpen dohányhoz.
– Hallottam nem sikerült jól a focid. – fordult felém Vazul.
Én pedig készen álltam arra, hogy minden keserűségemet ráöntsem. – $@!% szar ötlet volt! Ha legközelebb valami hasonló javaslatod van, inkább levágom a tökeimet, minthogy hallgassak rád!
– Mi történt? – kérdezte egy nyugdíjas körorvos hangján, két leszívott slukk között. Összefoglaltam a történteket. Vazul figyelt, bólogatott, néha közbekérdezett, de hagyta, hogy mindent elpanaszoljak neki.
– Ennyi? – érdeklődött, miután befejeztem.
– Ennyi? Hát ez nem elég? –
Vazul nagyot sóhajtott. – Az a bajotok, hogy a jó dolgotokat nem tudjátok értékelni. Csak nézzetek körül! Kaptok ingyen lakást, egy talicskányi pénzt és cserébe senki nem vár tőletek teljesíthetetlen dolgokat. Legfeljebb annyit, hogy egy kicsit vegyetek részt a jövő építésében. Születhettetek volna valami afrikai koszfészekbe, szabadon álló fasszal, csak aztán lehet, hogy tizenkét évesen bedrogozva harcolhattatok volna valamelyik hadúr gyémántbányájáért, utána pedig majomként csünghetnétek valamelyik európai állam határkerítésén. Vagy járhattatok volna úgy, hogy nektek sincs életképes magotok. Akkor robotolhatnátok napi nyolc meg tizenkét órát nem sokkal több pénzért, mint amennyit most kaptok. Meg féltékenykedhetnétek a feleségetekre, hogy vajon kitől szerezhette be a működő spermát. Tényleg olyan nehéz lenne a sorsunk? –
Utolsó mondata költői kérdéssé vált, miután egyikünk sem felelt. Vazul teátrális mozdulatokkal végzett a szivarjával és gyújtott rá a következőre, mielőtt folytatta volna. – Szerintem a legrosszabb, amit csináltok, hogy nekibúsultok és Magyarországot Európa segglyukának képzelitek, ahol semmi szabadságotok nem maradt. Nézzetek rám! Budai lakásom van, mindenki körülrajong, extra pénzeket keresek, jobban élhetek, mint az ország négyötöde. És nem búsongok az ágyékomon lévő fém miatt. Szomorkodjon az, akinek ennyi sem jutott! –
Leszívta a füstöt és folytatta. – Nektek még csak annyit sem muszáj csinálnotok, mint nekem. Egy kis mosoly, egy kis beszéd. Némi sport és mozgás, némi odafigyelés a magvételezőkre, és záporozni fognak az ötösök a profiljaitokra. Csak egy kicsit kellene többet áldozni rá, mint a kisujjatok megmozdítására. Kevesebb energiába kerül, mint könnyeket ontani afelett, hogy tizenévesen nem tudtatok ellenállni az ingyen lakásnak. Én sem tudtam, és most lám, kisegítem a szüleimet. Ti mit tesztek azért, hogy jobbá tegyétek a környezetetek életét?
– Marhaság. – feleltem, de jobb ellenérv nem jutott eszembe.
– Nem az. Mi, magyarok vagyunk a mag népe, ahogy az új tankönyveink mondják – karolta át és húzta magához Bulcsút, miközben a kezében tartott szivarral mutogatott körbe rajtunk. – De igazából mi vagyunk a MAG népe! Mi vagyunk az élet császárai! Mi vagyunk a jég a kólában! A sportkipufogó a gépkocsin! A kereszt a Szent Koronán! Csak ti nem veszitek észre.
– Majd szólj, ha van mit észrevenni az okosplakátok kék színén túl – döntöttem le két korty italt. Vazul csak vállat vont, és nem folytatta a továbbképzési kézikönyvekből amúgy is megismerhető álláspontját.
Később előhúzott egy újabb üveget, mégpedig a Magyar Nemzeti Pálinka Szövetség nagydíjának tavalyi nyertesét, a Bábel haragját, amely a címkéje szerint az ősi sumér pálinkafőző hagyományok felélesztésével készült. Kétségtelenül elérte a kívánt hatást, két feles és nagyjából fél óra után mind a négyen összekapaszkodva és teli torokból énekeltük az egyik kedvenc énekünk rigmusát, hogy „ISTEN VÁRD MEG A MAGYART, MAJD ODAÉRÜNK, CSAK MÉG VESSZÜK A KANYART!”. Ezt egészen addig csináltuk, amíg a szomszédok át nem zörgettek, hogy csendesedjük el. Egyikünk sem kívánt rossz pontokat a MAG-profiljára, ezért lejjebb vettük a zenét és abbahagytuk a dalolászást.
Ahogy ott feküdtem a kanapén kavargó fejjel, miközben Vazulék megint kivonultak az erkélyre füstölni, eszembe jutott, hogy miért jöttem. – Bulcsú, azt mondtad, hogy tudsz egy módszert, amivel megszabadulhatunk ettől a szartól. – fordultam félig kicsavarodott testtel a többiek felé.
– Miről beszélsz? – hallottam egy kisebb füstpamacs mögül Vazul hangját.
Bulcsú végre elmondta, amit tudott. – Néhány nappal ezelőtt az egyik magvételezés után az egyik nő megjegyezte nekem, hogy irigyli a jó sorsomat, mire visszapofáztam, hogy bármikor cserélnék vele. Szó szót követett, és felajánlotta, hogy ha akarom, meg tud szabadítani a magvédőtől. Nem fog rájönni az NNH, hogy kiléptem. Olykor persze kell eredményét produkálnom és a kötelező orvosi vizsgálatok idejére is vissza kell tennem, de a hatás garantált.
– Ez egy hatalmas baromságnak hangzik.
– Hogyan lehet ezt elérni? – kérdeztem, nem törődve Vazul közbevetésével.
– Nem értettem pontosan. Azt mondta, hogy programozó, és valami vírust írt a barátnőivel, ami megtéveszti a magvédőbe érkező jelet. Csak egy okostelefon kell hozzá.
– Ez egy kamu. Egy szavát se hidd el. – Vazul sommás ítéletét ismét eleresztettem a fülem mellett.
– Nem kért semmit érte?
– Nos, van ára – Bulcsú szégyellős pirulását a füstfüggöny sem tudta leplezni. – Fél évi apanázsunk. Készpénzben.
– Az baj – állapítottam meg. A készpénz igazi kincsnek számított a MAG-programban, miután csakis a MAG-kártyával vásárolhattunk bármit. Így készpénzre úgy tehettünk szert, ha társaságban fizettünk mások helyett és az árát a többiek odaadták nekünk. Utána bármit vehettünk rajta, ha eltakartuk a fémet a nyakunkon. A készpénz szabadságot jelentett, de nem sok állt rendelkezésünkre. – Én kábé másfél havit kapartam össze.
– Akkor dobjuk össze valakinek. Az első később adhat a többieknek, ha már megszabadult a MAG-tól. Másfél havi nekem is van – javasolta Bulcsú.
– Tetszik a dolog, bár én nem egészen egy havit tudok felajánlani – csatlakozott Kadosa
Minden szem Vazulra szegeződött. Dühösen nyomta el a szivarját. – Basszátok meg! Basszátok meg mind a hülyeségeteket!
– Nem akarsz nekünk segíteni? – érdeklődött csendesen Kadosa.
– Dehogynem! Nekem van félévnyi lóvém. Nincs rá szükségem, megkapjátok az egészet. De ez egy baromság, és ha van egy csöpp eszetek, nem dőltök be neki. A MAG jó, csak ti szúrjátok el.
– Ki legyen az első? – kérdezte Bulcsú. – Én még kibírom egy kicsit.
– Én megyek. – jelentettem ki hangosan. A levegő megfagyott körülöttünk. Az erkélyről kósza füstpamacsok libbentek be.
Vazul törte meg a csendet.
– Egy önző pöcs vagy, Szabi.
– Miért? – A hangomból áradó ingerültség nem zökkentette ki a sztoikus nyugalommal pöfékelő Vazult.
– Tegyük fel, hogy ez a hülyeség, amit Bulcsú talált, nem közönséges pénzlehúzás. Te és Kadosa abba akarjátok hagyni a MAG-ot. Szerinted kettőtök közül kinek jelent nagyobb terhet a részvétel? Segítek: Kadosa a saját kapujára játszik. –
Vendéglátónk kerülte a tekintetemet, a könyvespolcán kiválasztott egy hiányosnak tűnő részt, és azt fixírozta, mialatt az ő szándékait próbáltam kifürkészni. Bulcsú fáradtan mosolygott rám, sejtette, hogy mit fogok felelni.
– Oké – mordultam fel. – Kadosa megy először.
– Ne aggódj! Megígérem, hogy te leszel a következő! Gyorsan össze fogjuk szedni a hiányzó pénzt! – biztatott Bulcsú. Erre már csak horkantam egyet, jelezve, hogy nem érdekel a folytatás.
Megkeseredett a számban minden, hiába ittunk egy kört Kadosára.
Vazul távozott először. Rendbe szedte magát és közölte, hogy este valami céges partin van jelenése, ahol a MAG üzleti vonatkozásairól tart előadást. Amikor Kadosa és Bulcsú elkezdett információt cserélni a részletekről, én is leléptem.
– Hívni foglak majd. – ígérte.
Nem érdekelt. Néhány nappal később a pénzt is Bulcsúval küldtem át neki. Ennek ellenére Kadosa lelkes maradt. A nagy nap előtt még nekem is írt külön, hogy majd elmeséli, milyen érzés.
Aztán másnap mégsem üzent.
Sőt, a rákövetkező napon is hallgatott.
Végül megelégeltem a hallgatást, és három nappal később írtam neki. Még csak el sem olvasta. Ekkor mérgemben felhívtam, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de nem vette fel a telefonját. Kétségbeesetten csöngettem, mint valami eltévedt ételfutár, hasztalanul. Fortyogó dühvel hívtam fel Bulcsút, hogy mi történt, de hamar lecsillapodtam, mert ő sem tudott semmit. Kadosa neki sem válaszolt, nem vette fel a telefont, mintha a föld nyelte volna el.
– Mondtam, hogy ostobaságot csináltok. Én a helyetekben azonnal szólnék a rendőrségnek. – tanácsolta Vazul, miután felhívtam őt is. Más ötlet nem jutott eszébe, egyébként is gyorsan letette, mert egy fontos konferencián vett részt, ami a MAG-nak a demográfiai fordulatban játszott szerepéről szólt, és a miniszter asszony is előadást tartott rajta. Vazulnak pedig mellette kellett ülnie.
A rendőrségen egy lárvaarcú tiszt fogadott, aki unott fejjel hallgatta végig a Kadosa eltűnéséről szóló bejelentésemet. Nagyjából öt és fél óra alatt sikerült is elérnem nála, hogy foglalkozzanak az üggyel. Ehhez el kellett hallgatnom azt a tényt, hogy a MAG-tól akartunk megszabadulni, cserébe a tiszt végig arról próbált meggyőzni, hogy Kadosa csak a felettem érzett szerelmi csalódásában tiltotta le a hívásaimat. Amikor távozóban megjegyeztem, hogy végezhetnék kicsit odaadóbban a munkájukat, sértődött hangon kaptam meg, hogy jobb, ha tartom a pofám, hiszen én egy dologtalan léhűtő vagyok és az ő adójából henyélek egész nap.
Három nappal később kaptam egy értesítést a telefonomra, hogy a rendőrség bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást.
Kadosát pedig hiába hívtam újra meg újra, nem vette fel. Elmentem a lakására is, de hiába zörgettem, hiába csöngettem, nem nyitott ajtót senki. Bulcsú közben végigjárta Kadosa ismerőseit és megpróbálta hívni azt a számot is, amit ő szerzett a kilépéséhez, de azt sem vették fel.
Napokon keresztül csaknem teljesen becsavarodva keresgéltük szerte Budapesten, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom, és az ő számát jelezte ki.
– Kadosa, merre vagy? Mindenütt kerestünk! –
Elkínzott hang felelt, alig ismertem rá.
– Bocsáss meg, Szabi… Csak el akartam búcsúzni.
– Miféle búcsú? Legalább mondd el, miről van szó! –
A többször könnyekbe fulladó beszédéből végül kihámoztam a történteket. A Bulcsúnak adott ajánlat nem maradt meg az egyszerű átverésnél. Kadosát elvitték egy félreeső tanyára, ahol egy kisebb baráti társaság gyűlt össze, és őket kellett szórakoztatnia. Amikor rájött a csalásra és el akart menni, kiütötték a MAG segítségével. Amikor visszanyerte a mozgásképességét és nem engedelmeskedett, újra elővették a telefont, hogy a MAG elvégezze a dolgát. Drogot itattak vele, megalázták, éjjel-nappal dolgoztatták a ház körül, magatehetlenségében szórakoztak vele. Végül megunták, kihajították a közeli főút mellé. Hívta a rendőröket, de azok azt hitték, hogy részeg, ezért hazavitték és adtak neki büntetőpontot a MAG-profiljára a hatóság felesleges zaklatása miatt. Kadosa egyszerűen besokallt. Többször megismételte, hogy meg akar halni.
– Figyelj, ne csinálj semmi hülyeséget. Átmegyek hozzád, rendben? Felhívom Bulcsút és Vazult, ott leszünk nálad hamar. –
Pechünkre egyikük sem vette fel a telefont, pedig gyorsabban átértek volna, mint én. Két hangos káromkodás között azonban eszembe jutott még kontakt, amit felhívhattam.
– Mi van? – dörrent bele Lázbérci a telefonba. Gyorsan összefoglaltam a problémát és a veszélyt. – Helyesen tette, hogy felhívta a hivatalt. Garantálom, hogy ezért jutalompontokat fog kapni a MAG-profiljára! –
Visszahívtam Kadosát. Óráknak tűnő percek teltek el, mire felvette a telefonját. – Figyelj! Átmegyek hozzád, most indulok, rendben? Addig beszéljünk! –
Bármelyik népszerű pszichológiai teszten megbuktam volna, de most működött a trükk, Kadosa beszélt. A hangja nyugodtabban csengett, nem akarta letenni, én pedig mindig tájékoztattam arról, hogy éppen merre járok. Futólépésben szántottam fel az aszfaltos utcákat, hogy odaérjek, mielőtt kárt tesz magában. Ha megjönnek a hivatal emberei, akkor talán tudnak rajta segíteni.
A fáradt villanyborotva hangja szakította félbe a gondolkodásomat. Elpattant egy feszes húr, és elterültem a járdán. A telefonom messzire repült tőlem. Ó, csak most ne, gondoltam. Csikorgó fogakkal próbáltam meg feltápászkodni, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Két középkorú nő fordított a hátamra.
– Pont őt szemelted ki? Hát nézd meg, hogy milyen torz fejet vág!
– A profilja alapján nem a legjobb, de megteszi. –
Üvölteni akartam, hogy hagyjanak békén, de a MAG tökéletesen működött. Lerángatták rólam a nadrágot, a telefonjukkal kikapcsolták a magvédőt, és a csapoló nekiláthatott a dolgának.
Hamar végeztek, visszazárták a magvédőt, és ügyetlenül feljebb húzták a nadrágom, aztán otthagytak. Az utcán sétálók kikerültek, mint valami elázott hajléktalant, aki ott felejtette magát a konszolidált polgárok szeme előtt. A telefonomat néhány arra járó fiatal vette magához. Máskor is előfordult már, hogy az utcán kellett az eljövendő nemzedékekről gondoskodnom, de többnyire nem siettem sehova. Most viszont Kadosa veszélyben forgott, így minden egyes eltelt perc évszázados hosszúságúnak tűnt.
A tagjaimba fokozatosan tért vissza az élet. Hangokat is ki tudtam adni, de beszéd helyett artikulátlanul motyogtam. Mire fel tudtam ülni, kiérkezett a rendőrség is, megnézni, hogy miért jajong valaki az utcán, megzavarva a békés polgárokat. Mivel nem nagyon tudtam még beszélni velük, felnyaláboltak, és minden tiltakozásom ellenére bevittek. Hiába győzködtem őket, hogy van fontosabb dolgom is, vért vettek tőlem, és órákig benntartottak. Végül megállapították, hogy nem fogyasztottam se drogot, sem alkoholt, valóban megfelel a tényeknek, hogy csak magvételezés történt, amint azt a profilomra frissen felkerült háromcsillagos értékelés tanúsította A telefonom ellopását be sem jelentettem, nem akartam újabb órákat tölteni a kopott bútorok és szürke falak között.
Száguldottam Kadosa lakása felé, és órákkal azután, hogy beszéltünk, megérkeztem.
A lakás ajtaja tárva-nyitva állt, két NNH-s jelvényt viselő figura lépett ki. Bár odabiccentettem nekik, levegőnek nézve haladtak el mellettem. Bent a lakásban látszólag minden ugyanaz maradt, de a helyiség közepén ott állt Lázbérci, és gondosan jegyzetelt a telefonjába.
– Hol van Kadosa? – kérdeztem a sietős köszönés után. Szigorú tekintettel nézett fel a készülékből.
– Öngyilkos lett. Nem értünk ide időben. A mentők újraélesztették, de a kórházban agyhalált állapítottak meg. Ettől függetlenül a megígért pont természetesen marad. –
Visszamélyedt a telefonjába, és a ránk ereszkedő csöndben, amíg én emésztettem a hallottakat, végzett a feladatával. Már indult volna kifelé, de merészen elálltam az útját.
– Vállalom a temetés megszervezését, csak szeretnék néhány hónapnyi juttatást előre elkérni. –
Lázbérci szeme villámokat szórt.
– Temetés? Szó sem lehet róla!
– De hát meghalt!
– Hát semmit nem tanult a hivatal korábbi képzésein? Még a végén át kell gondoljam azt a plusz pontot! –
Tátott szájjal meredtem rá, és nem értettem a dolgot. Talán ezért könyörült meg rajtam, és anyáskodó hangon folytatta.
– A kórházból kapott tájékoztatás szerint ugyan agyhalált szenvedett el, de más szervei, többek között a számunkra legfontosabbak, teljesen épek. Ezért a MAG-profilját nem zárjuk le, hanem még további magvételezésre nyitva hagyjuk. A nemzet jövője érdekében.
– De hát…
– Az embernek nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak. Még akár ilyen állapotában is. Most pedig, ha megbocsát… Mivel a lakás kiürült, a hivatal új lakót delegál ide, az értéktelen tárgyakat pedig eltávolítja. Ha van valami, amit el szeretne vinni, csak tegye bátran, bár az előbb itt jártak a lakhatási osztály emberei, a leltárt még nem vették fel. – kacsintott rám.
Magamra hagyott a néma lakásban. Néhány percig csak bódultan kóvályogtam föl és le, majd leültem oda, ahol alig két hete még arról ábrándoztunk, hogy miként szabadulunk meg a MAG-tól. A közelemben lévő asztalon egy nyitva felejtett verseskötet soraira tévedt a tekintetem:

„Mert ott áll
eleve sírodnál
ő mondja meg, ki voltál
porod is neki szolgál.”

Hirdetés
Melly79>!
Molyolók saját írásai

ZIVATAR

Valamit égve hagyott lelkemben,
valami tép, mintha kirabolna,
önmagamba nézek, és tudom: ha
Isten lennék, ezt sosem hagytam volna.

Sosem alkudoztunk. Kár. Mert, mégis
egymásnak furcsa zálogot adtuk át.
Most vegyes minden. Sebeinket álom
feszíti szét, mint évgyűrűk a fát.

Gazdátlan állatok -zárt osztályon,
mint tetovált ikont- hordozzuk lelkünk.
Tegnap sétálni mentem. Zivatar lett.
Elhaló fát láttam. Egyszer mi ültettük.

1 hozzászólás
BookwormDragon>!
Molyolók saját írásai

Hajnal

Hajnal. Dermesztő hideg, vaksötét. De holnap van.
Sehol a fény. Egyedül állok a teraszon.
Mellettem vagy. Legalábbis ezt képzelem.
Jó lett volna magammal hozni egy takarót. Fázom.
A kávé kihűlt kezemben. Nem ittam meg.
Elered az eső. Semmilyen előjel, csak jött.
Megázok. Ennek ellenére nem mozdulok.
Itt kéne lenned. Meg kéne ölelned. De nem vagy itt.
Lehunyom a szemem. Az ég felé fordítom arcom.
Hagyom, hogy az eső lefolyon rajta.
Nem tudom, hogy vegyül e könnycseppekkel.
Villámlik. Felnyitom a szemem, és ott vagy.
Átölelsz. A fülembe súgsz. Azt, hogy itt vagy.
Hogy csak álom volt. Nem vagyok egyedül.
Hisz itt vagy

Gooblin>!
Molyolók saját írásai

Szürke az égbolt
s a vihart várod.
Megver az álom,
így sem bánod.
Morajlását hallva,
magadba is zárod.
Belüvőlte a mondókád.
Ez csak dínom-dánom.

Scarlett0722 MP>!
Molyolók saját írásai

Ikerláng
spoiler

…porszem vagyok, égen szállok,
őszi esten szélre várok -
őszi lombok felett szépen
dombok súgnak benn az éjben.

Szellő vagyok; szárnyra kaplak,
önnön képed alá szablak -
folyam vagyok, hűvös, bátor,
ha az éjben Hold világol…

És te mi vagy? Honnan jöttél?
Önmagamhoz miért kötöztél?
Sugár vagy te, fönn az égen;
fényed érzem nagyon régen.

Te az álom – én az éjjel;
e világon tünde fényjel.
Te a fény, s én fény az árnyban,
lenn a létben, kettéváltan…

4 hozzászólás