Morfin, erős dohány, sámánjelleg
Visszatérsz a száműzetésből. Már nem emlékszel az anyanyelvedre sem. Újra használni kezded; védtelenül, irgalmatlanul akarod őt. Úgy viselkedsz, mint a tébolyodottak. Lassan múlik, bitang lassan. Kemény, ostoba az ébrenlét. Álmok hiába gyógyítanának. Aztán kitisztulsz. Józan ész veri a tested. A test, jobb dolga nem lévén, ellenáll.
Hangyák jönnek, s tovább mennek,
akárcsak az örökké tartó percek,
melyek tényleg megismételhetőek.
Ballag tova, szedi lábát,
eltakarítja az ember kárát,
s meghosszabbítja annak korát.
De mit érdekli őt, mit érzel,
mit érdekli őt, neked mennyi idő kéne…
Mit várjunk el egy nem érző dologtól,
hogyha ezt nem várhatjuk el a saját fajunktól?
De tudod mit sajnálok?
A könnyek nem szállnak sehova,
a sebeid nem mennek tova,
azt bizony nem bírja el egy hangya.
Játsszunk!
Írok egy aprócska részletet egy piszkozatomból amiből valószínűleg soha nem lesz már semmi és hozzászólásban írjátok meg, szerintetek miről van szó, vagy mire asszociáltok, mit képzeltetek el olvasás közben, aztán leírom a hozzá tartozó röpke szöveget is.:)
„Ahogy a felhős arcon kontrasztosan csordogáltak az összefagyott könnyek, kavargó nyugalomban.”
(Logosz)
A nyelv struktúrájából indulunk ki,
amikor elkezdünk emlékezni.
…
A magyar nem egy árja nép.
A magyar nem egy árja nép.
…
…ha tudod, mit jelent ez,
töltsön el a büszkeség.
…
(A magyar nem egy indo-európai (="árja") nép.)
(h)ideg
sebes fák ágai
csontos hálót szőnek
az égbolttól messze
istentelen ölbe
vézna ujjaikkal
markolják a hiányt
a hálón áteső
magány még felkiált
(Akarat)
Felfelé tör
a szent Napnak
sugára
az ég magasába.
Az Egek,
a szelíd,
leereszkedik.
Sugárzó tiszta
végtelenség,
erővel áthatott
szentség.
Az egyik felfelé tör,
a másik leereszkedik,
Geb és Nut szeretkezik.
Erővel áthatott végtelenség,
sugárzó tiszta akarat,
szentség.
…
Javaim nehézzé tették lépteimet,
ezért megszabadulok mindentől,
nem viszek mást magammal,
csak az eget.
(Tégedet.)
Egész nap a fényt keresem,
azt a fényt mely a szemedbe ég.
Mindent felraktam egy kártyalapra.
Mondd ez a föld vagy már az ég?
A kettő közt a hontalan lelkem
minden fűzfa mögött téged kutat.
Minden résbe, minden odúban
kíváncsi tekintettel keres utat.
Hozzád. Minden versben, szóban,
és már a gondolataim között vagy.
Minden áldott-áldattlan állapotban
Te vagy csak biztos. Egy erős kar.
Egy védelmező. Te vagy a Múzsám.
Harang vagy mely éjhideg nesszel
felveri álomtalan álmos lelkem.
És itt vagy. Tényleg itt
Tovább nem hallgatom a fűzfánk
apró neszeit. A szellőt, mely bús
éjjelen szerelmes vigaszt nyújt.
Már érzem az ajkaid játékát
Érzem az édes puha csókod ízét,
felettünk nyúló barackvirág illatát
– Mindent éreznék, mindent ami Te vagy.
Csak találj végre rám.
MEGREKEDT
Elment a tél. Most már tudom.
Hallom a tavaszmadár dalát.
Szótlan vagyok, csak bámulom
ahogy versem írja önmagát.
A messzeség úgy közelít
vele napba nézhetek bele.
A kriptahűség is szelíd
egyre-csak nyaggat, hogy érzem-e
a megújulást, az életet
mi lendülettel van tele
-kérdések nélkül a lényeget,
hogy a hidegeknek szele
most már garantáltan visszafogy?!
Kezemben ásót képzelek,
kiásni magamból valahogy
a bennem megrekedt telet.
