!

Molyolók saját írásai zóna

>!
Praetorianus P
Molyolók saját írásai

    A szürkület közeledtével a természet tüntetőleg ködöt bocsátott körülöttem mindenre. Talán így próbálja elrejteni Isten szeme elől a szörnyű valóságot. Piszkosszürke pamacsok kísérnek az úton, amik játékosan siklanak jobbra-balra a lépteim elől, és idegesítően gomolyognak a fejem körül. Az őrületbe kergetnek azzal, hogy a felhőtakaró mögött nyugvó nap utolsó sugaraitól is megfosztanak. A jelek szerint a fény ugyanúgy lemondott erről az átkozott városról, mint korábban a lakói. Mind a húszezren. Hihetetlen, hogy néhány kósza lelken kívül senki sem maradt a népes lakosságból. A város szinte egyedül az enyém. Én lettem a Völgy királya. Király, aki uralkodni próbál élete romjain.
    Már messziről látom, hogy az enyészet itt is remek munkát végzett. A kerítés alapja nagyrészt leomlott, a belőle kinyúló díszes vaselemek vörösek a rozsdától. Lámpám fényénél a kapu úgy fest, mintha vérrel öntözték volna. A rácsokon túl csorba és gondozatlan síremlékek váltakoznak hivalkodó mauzóleumokkal és kriptákkal. Penészes sírkövek sorakoznak a kövezett sétányok bonyolult hálózata mellett, rothadó kőszobrok és márványangyalok groteszk serege követi tekintetével minden léptemet.
    A kapu nyikorgása élesen hasít a halotti csöndbe. Ha egy filmben lennék, most biztosan hollók tucatjai rebbennének fel a fejfákról mérges károgással, de ezt a helyet már a halál utolsó hírnökei is rég maguk mögött hagyták. Növényi rothadástól és penésztől terhes szag nehezedik a mellkasomra, miközben lassú léptekkel óvakodok a kissé beljebb emelkedő épület felé. A ravatalozó és a paplak összenőtt párosa tökéletes példája a mindent körül ölelő elmúlásnak. Rogyadozó falak, csupasz bordákra emlékeztető födém, betört üvegek. A sétány kövei között átütött a gaz, derékig érő szárak és kacsok bizonyítják, hogy a halál tökéletes táptalaj valami új dologhoz.

>!
GloriaKWreiter P
Molyolók saját írásai

A lelkemet széttépi mindaz, amit évek óta egyre halmozok és halmozok. A mellkasom, akár egy fekete, tátongó űr, amiben keresve se találhatnának egyetlen egy boldog szikrát sem. Úgy falta fel a testemet a gyász, mint veszett állatok az elejtett vadat. Kegyetlenül, türelmetlenül, és legfőképpen mindenféle megbánás nélkül.
A drog és az alkohol egyfajta menedék lett, elsüllyedhettem egy tudatalatti világban. Ahol nem számított semmi, és senki. Ott nem voltak következmények, csak a homály. Olyan homályosság, amin nem láttam át időben. Elveszítettem mindent.
Gyűlöltem. Legfőképpen magamat. A tetteimért, és azért, amit nem voltam képes megtenni. Lényegében az egész létem értelmetlenné vált számomra, hiába őrjöngött ezer meg ezer ember, amikor énekelni kezdtem a színpadon. Én egyetlen egy arcot kerestem a tömegben, de ő már messze járt. Oly végtelen messzeségben, ahonnan nem vezetett vissza hozzám út.
Egy józan pillanatomban valaki felnyitotta a szememet, ennyi kellett ahhoz, hogy végre megtegyem azt, amire már réges rég készültem.
És, hogy mi volt az utolsó gondolatom?
– Megérdemled a halált…

>!
Sárhelyi_Erika I
Molyolók saját írásai

Egyszerű fohász

Tehozzád szólok, habár nem érdemlem,
mert hitem voltaképp rém hiteltelen,
hisz ha hívlak, az mindig önös érdek,
és lám most megint csak magamnak kérek.

Add, hogy bírja az elviselhetetlent
és földre gyűrje a legyőzhetetlent,
hogy elviselje a kibírhatatlant
és eltűrje az elfogadhatatlant,
hogy kiállja mindazt, amit nem lehet…
Könnyítsd meg vállán a roppant terheket.

És adj nekem odaadó türelmet,
reményt, hogy tán elér ez az üzenet,
add, hogy higgyek akkor is, ha nincs miben,
és úgy szeressem őt, mint még senki sem.

>!
Onkie
Molyolók saját írásai

A Google szólt, hogy túlléptem a biztosított tárhely-méretet, így kicsit takarítanom kellett a Drive-on és az emailek között. Így bukkantam rá erre a gyöngyszemre (vigyázat, nagyon szakbarbár!):

Szénlánc-mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt az éterben egy kisketon. Ez a kisketon egyszer nagyon megunta magát, szörnyen negatív hangulata lett, rászállt hát egy erős savra.
– Kis savacska, protonálj meg engemet! – kérte.
– Nem protonálom, biz én, senki kisketonját! – mordult rá a sav gorombán.
A kisketon megharagudott, elúszott onnan. Amint úszott, uszikált, talált egy aniont.
– Anion, vedd el az erős sav protonját! – kérlelte.
Anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Ment, mendegélt tovább a kisketon, talált egy aprótikus oldószert.
– Oldószer, meztelenítsd le az aniont! – az oldószer azonban nemkötő elektronpárját sem mozdította.
Oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. A kisketon még nem adta fel, úszott, uszikált tovább az éterben, egyszer csak rábukkant a desztilláló oszlopra.
– Desztilláló oszlop, desztilláld nekem az oldószert! – az oszlop azonban végig sem hallgatta a kérést. Persze, hiszen nem is volt fűtése.
Oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Sebaj, ment, mendegélt tovább, épp kezdte feladni a keresést, amikor szembe jött vele a borszeszégő.
– Borszeszégő, fűtsd meg az oszlopot!
– Ahhoz előbb hozz nekem szeszt, kisketon! De naturáltat!
… Borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Ő azonban fellelkesedve kereste fel az etanolt.
– Etanol, adj nekem egy kis szeszt, hadd gyújtsam be a borszeszégőt!
– Mit képzelsz magadról?! Ketonokkal én nem elegyedem.
Etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Kedveszegetten bandukolt hát tova, majd kilyukadt az emulgeátor kuckójánál.
– Emulgeátor, elegyíts engem az etanollal!
– Kisketon, ahhoz nekem fázistranszfer katalizátorra lesz szükségem!
Emulgeátor nem elegyített, etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Úszott, uszikált tovább, mikor belebotlott a koronaéterbe.
– Koronaéter, segíts az emulgeátornak elegyíteni engem az etanollal! – a koronaéter azonban nem is figyelt rá.
Koronaéter nem segített, így emulgeátor nem elegyített, etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Neki azonban hirtelen jó ötlete támadt, és meglátogatta az s-mezőt.
– S-mező, adj nekem fémiont, ami koordinálódik a koronaéter üregébe!
– Kisketon, adnék én káliumot, de hozz előbb permanganátot!
S-mező nem adott káliumot, koronaéter nem segített, így emulgeátor nem elegyített, etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Érezte azonban, hogy már közel jár a célhoz, így egyenesen a d-mező mangán-szférájába trappolt.
– Mangán, adj nekem egy kis permanganátot!
– Nem adhatok kisketon, nem vagyok elég oxidált állapotban hozzá!
– Még egy ilyen szeszélyes fém-inát… – gondolta magában a kisketon.
Mangán nem adott permanganátot, s-mező nem adott káliumot, koronaéter nem segített, így emulgeátor nem elegyített, etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Aggodalomra semmi ok, kisketon meglátogatta az ózonréteget.
– Kedves ózon, oxidáld el nekem a mangánt!
– Nem vagyok én elég felvilágosult hozzá! Hö-hö – nevetett rosszindulatúan.
Ózon nem oxidált, mangán nem adott permanganátot, s-mező nem adott káliumot, koronaéter nem segített, így emulgeátor nem elegyített, etanol nem adott szeszt, borszeszégő nem fűtött, oszlop nem desztillált, oldószer nem ment mezteleníteni, anion nem ment protont elvenni, a sav mégsem protonálta a kisketont. Szerencsére azonban jóban volt az UV-lámpával, aki amúgy is lógott neki egy szívességgel.
– UV-lámpa, barátom, világosítsd fel az ózont!
UV-lámpa szalad, világosítja az ózont, ózon szalad, oxidálja a mangánt, mangán szalad, ad permanganátot a káliumnak, kálium szalad, koordinálódik a koronaéterrel, koronaéter szalad, segít az emulgeátornak, emulgeátor szalad, segít elegyedni az etanollal, etanol szalad, ad szeszt a borszeszégőnek, borszeszégő szalad, megfűti a desztilláló oszlopot, oszlop desztillálja az aprótikus oldószert, oldószer szalad, lemezteleníti az aniont, meztelen anion szalad, elveszi a savtól a protont, így most már belőle lett sav. Így szól hozzá a kisketon:
– Kis savacska, protonálj meg engemet!
– Nem protonálom, biz én, senki kisketonját… – kezdte az anion.
Kisketon azóta is idegesen szaladgál, ha azóta meg nem protonálódott.

2 hozzászólás
>!
shizoo I
Molyolók saját írásai

JELENTÉS – MINDEGY MIKOR
Bedecs Lászlónak

A felejtésnek írok.
Ejteném. Fel.
Ellentétes értelmű gravitáció
vonzásába fújva
szavak csiszolt jeleiben
gomolygó jelentést.
A fel ejtésnek jelentenék.
Jelent ejtenék. Fel.

A felejtésnek írok.
Bízva a harminc-negyven
alkalmanként szavamba kóstoló ember
feledékenységében.
Megrögzött jelentő
lévén a felejtésnek.
Tényleg csak a fel ejthető
jelentés érdekel –

a jelentőség nem.
Most megint jelentés,
fel-le jelentgetés lejtő-ideje jön.
Fel-le jelentők jönnek emlékezet-
vonzásunkba vonva
a romlékonyságot.
Jelentőségteljes szavaik
sorsdöntő tények –

a jelentőség nem
érdekel. Csak a jelentés.
Ami fel ejthető. Jelekbe
ezt rögzíteném.
A felejteni valót.
Mert tartalmuk kopott szavak,
mint megváltás, meg lélek
nekem még miért ne
jelentenének.

>!
Magyaralexa
Molyolók saját írásai

Mi fontos nekem? Egy embernek elég sokminden fontos, nem? A kérdés az, hogy mi jut eszedbe először a kérdés hallatán? Család , barátok, jólét, egészség… Itt ülhetünk egész este, és akkor talán fel tudom sorolni a számomra fontos dolgok harmadát. Talán.
„Mi fontos neked?„ ez olyan, mintha megkérnélek, hogy sorold fel az összes ember nevét, akivel valaha szóba elegyedtél. Mindegyiküket ismered, és az agyadban el is vannak raktàrozva a neveik de nem tudod azonnal felsorolni gondolkozás nélkül. Pedig az összes név alapvetően ott van az agyadban, de nem tudod őket egyszerre, azonnal felsorolni. Pedig az összes név alapvetően ott van a fejedben, de egy ilyen kérdés hallatán nem tartanak találkozót és gyűlnek egy helyre, hogy egyszerűen felsorolhasd őket.
Ilyen az a kérdés is, hogy mi fontos nekem. Hiszen bolond lennék, ha nem azzal kezdeném, hogy a családom, a barátaim, az állataim, az egészség, a szeretet…nem? Mint amikor megkérdezik az embert: mizu? Ezerféle válasz létezik rá, de automatikusan rávágjuk, semmi különös. Mert így helyes. Ez az elvárt. Igy nem néz hülyének senki. Kérdés, válasz.
Tehát mi fontos nekem? Valószínűleg ugyanaz a válaszom rá, mint neked. Csak ez a válasz számomra mást jelent mint számodra, és számodra is mást jelent, mint bárki más számára.

Hirdetés
>!
Magyaralexa
Molyolók saját írásai

Van az az érzés, amikor üvölt a füledben a zene, és odakint vihar tombol, pont úgy, mint a szívedben. Ide-oda csaponganak a gondolataid, amikre később talán nem is fogsz emlékezni, és közben csak nézed a természetet. És gyönyörűnek találod. Elvarázsol.
A vihar gyönyörű. A napsütés is az, persze, de a vihar mitől ne lehetne az?
Olyan, mint az érzések. Nem lehet igazán megfogalmazni vagy definiálni, hiszen minden vihar más. Valamiben különbözik az előzőtől. És ha jobban belegondolsz, te csak egy vihart látsz egyszerre, de naiv lennél azt hinni, hogy ez az egyetlen vihar jelenleg a világon. És valahol talán sokkal nagyobb pusztít.
Hiába tombol vihar a szívedben, hiába érzed magad egyedül, nem vagy. Rengeteg másik ember szenved. Milliók szívében tombol vihar. És ez összeköt minket. Embereket.

>!
Légiba
Molyolók saját írásai

Madárdallal és napsütéssel áramlott be az októberi meleg a szobámba, megszakítva a marcangoló gondolkodás folyamatát.
Bejött egy poloska.
Becsuktam az ablakot.

1 hozzászólás
>!
Peter_F_Wolf I
Molyolók saját írásai

Megtört szív

A lány szemmel láthatóan haragudott rá, pedig John, most az egyszer tényleg nem tudta, mit követett el. A férfi műbőr székében összekuporodva leste, ahogy kedvese egy szál hálóingben mosogat. Szótlanul figyelte, ahogy a nő egyik poharat mossa el a másik után. Elméjét erőltetve próbálta megformálni a szükséges szavakat, de most valamiért egy olyan sem jutott eszébe, amivel könnyíthetett volna a feszült helyzeten. Ann kisírt, barna szemei csiszolt márványként csillogtak a félhomályban. Az egyszobás stúdiólakás legnagyobb része halvány, éjszakai fényben úszott. Ann számítógépének monitora kékes fénnyel festette meg a szemközti konyha sárga lámpáinak elnyúlt sziluettjét. A nő egy elmosott vizespoharat helyezett a csepegtetőre, majd magához vett egy kis, fehér kávéscsészét a pultra készített kupacból. Ekkor egy rövid pillanatra megtorpant, mire vöröslő szemhéja remegni kezdett. Orrlyuka enyhén kitágult, elülső fogaival pedig, mit sem törődve a fájdalommal, saját, kiszáradt ajkába harapott. Csillogó szeme újfent keserű könnyeket kezdett ontani.

– Ann, szerelmem! – nyöszörögte erőtlen hangon John, majd néhány lépésre álló menyasszonya felé nyújtotta csupasz karját. Ennél többre viszont képtelen volt. Nem tudta, mihez kezdjen, mert őszintén rettegett attól, hogy csak rontana a helyzeten.

Ann ekkor már zokogva nyitotta meg ismét a vízcsapot, mire a tőle karnyújtásnyira függesztett gázkészülék búgva munkához látott. John lehunyt szemmel, ugrásra készen várta ki, hogy a víz csobogása megszűnjön. Készen arra, hogy szükség esetén, akár erejét használva vessen véget kedvese önmarcangolásának, mielőtt még komoly kárt tesz önmagában. Amikor a hang elült, a térdét a mellkasához szorító férfi óriási sóhaj következtében tért vissza a valóságba. Az erőlködéstől szikrázó szemeivel látta, ahogy Ann a sütőajtóra függesztett konyharuháért nyúl, és felitatja vele apadni látszó könnyeit.

A nő, egy pillanatra a foltos, egykor almazöld színben pompázó rongyba temette az arcát, majd kifújta magát és újra munkához látott. A pohárba tóduló habos víznek, a szivacsnak és Ann határozott mozdulatainak köszönhetően egykettőre eltűntette az odaszáradt maradékokat kedvese csészéjéről.

– Uhh, de meginnék most egy olyan finom kávét, amit csinálni szoktál! – jelentette ki John elcsukló hangon, bele sem gondolva a következményekbe.

Ann, ekkor egy határozott mozdulattal földhöz vágta a kezében szorongatott csészét, mire az darabokra robbanva megadta magát. A szanaszét repülő szilánkok szétterültek a pici konyha linóleumpadlóján. John, ha lehetett, most még kisebbre húzta magát. Őrült gondolatok forgolódtak a fejében miközben arra próbált választ találni, hogy vajon hol hibázhatott ekkorát. Szíve a torkában dobogott, és keserű íz keveredett a nyálába, amikor belegondolt, hogy akár örökre is elveszítheti élete egyetlen igaz szerelmét.

– Ann! Én… – kezdett bele iszonyú lassúsággal – sajnálom.

Amikor az utolsó szót kimondta, feje és hallása visszhangozni kezdett, nyakába pedig őrült, görcsszerű fájdalom nyilallt. A következő dolog, amire felfigyelt, az Ann elsuhanása volt. Menyasszonya, legalább is az, akit John akkor még szeretett volna annak hinni, mit sem törődve John fájdalmával a hálószoba felé vette az irányt. Az ajtóhoz érve leoltotta a konyha lámpáját, majd lenyomta a szobába vezető nyílászáró kilincsét és belépett a sötét szobába. A számítógépből áradó fény csak akkor ült el, amikor John már kedvese nyomába eredt.

Ann ugyan nyitva hagyta a háló ajtaját, de a fülledt nyári éjszaka miatt John ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Mire a férfi belépett a helyiségbe, Ann már felvette a szokásos alvó pózt. Takaróját bokától a fejéig húzta, baloldalán fekve, felhúzott jobb és kinyújtott ballábbal hevert a kétszemélyes, fehér ágyban, akár egy szárnyaszegett angyal. John tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy a jelen helyzetben egyáltalán van-e joga elfoglalni a szabadon maradt helyet, szerelmük közös fekhelyén. Bűntudat, keserűség és félelem feszült a szívében. Szája szóra nyílt, de még mindig nem tudta, mit kéne mondania.

A nő ekkor enyhén megmozdult. Takaróját igazítva fészkelődni kezdett. Néhány mozdulattal később Ann háta és kinyújtott lába megvillanni látszott a halványan beszűrődő holdfényben. Biztos melege van – gondolta John. A férfi teste ismét meggondolatlanul, de végre cselekvéshez látott. Két lépést tett, mindenkori fekhelye irányába, majd egy irányzott ám finoman kivitelezett mozdulattal behuppant a puha ágyba, és kedvese mögé kúszott. Csupasz mellkasát szerelme hátának feszítette, szabad kezével pedig takaróstul átkarolta őt.

John sosem bírta jól a meleget. Rettegve gondolt bele, hogy talán életében utoljára érezheti kedvese testének melegét, ezért egyre szorosabban ölelte őt magához. A levegő köztük szinte egy pillanattal később már forrósodni, nehezedni kezdett. Talán egy, vagy másfél percet tölthettek el így, újra összebújva, de a férfi már alig kapott levegőt. Ann szuszogása gyorsulni kezdett, ami már az álom közeledtét jelezte nála. John tudta, hogy ha most nem áll elő valami jóval, másnap sokkal nehezebb lesz a nő közelébe férkőznie.

– Neked nincs meleged? Ne nyissak ablakot? – suttogta.

– A-a – nyögte Ann rekedt hangon – én fázok!

John elméje megingott. Fejét újabb távoli visszhangok kezdték gyötörni, nyakába pedig most még erősebb görcs sugárzott. Karját leemelve szerelméről a hátára fordult, majd levegő után kapkodva a torkához kapott. Az ágy melletti éjjeliszekrényen ekkor puha fény gyúlt, ami egy halkan csippanó telefonból eredt. John felismerte a készüléket, de a kijelzőn megjelenő üzenet szövegét fekvő pózban képtelen volt kibogarászni. Fel akart ülni, hogy ellenőrizze, de törzse nem engedelmeskedett az akaratának. Fejét megfordítva próbált segítségért kiáltani, de amikor felfigyelt a menyasszonya nyakára kiült libabőrre, a szó egyszerűen beléfagyott. A férfi hirtelen úgy érezte, hogy az ágy bekebelezi tehetetlen testét, mintha valami ismeretlen, hatalmas erő magába szívná őt.

Ann ekkor újabb mozgolódásba kezdett. A nő kényelmet keresve megfordult, majd lábait felhúzva, teljes testével a takaró alá bújt. Csupán pirospozsgás arca és immár fehérnek tűnő ajka látszott ki a paplan alól. Szája szóra nyílott, majd lehelete párás ködként távozott reszkető fogai közül.

– Miért hagytál el, John? – lehelte.

– Hogy én? De hát itt vagyok! – Köhögte a férfi, kétségbeeséssel átitatott hangon.

– John?!

A férfi úgy érezte, egyre távolodni kezd attól, amitől a legkevésbé sem szeretett volna. John nem mozdult, teste viszont mozgásba lendült. A hátán fekve, kitekert nyakkal száguldott keresztül a háló falán, el a nappali és a konyha mellett, majd ki a hetedik emeleti lakás ablakán. Innen egyenes irányban elindult a házuktól néhány sarokra húzódó autópálya felé. A férfi a másodperc töredéke alatt maga mögött hagyta a várost, végül egy guminyomokkal teli biztonsági sávban, ért földet.

Ebben a pillanatban a nő szeme egyszeriben kipattant, homályos tekintete pedig a telefon elhaló fényébe fúródott. Ann eztán felült az ágyon, és magához vette az éjjeliszekrényen heverő mobilt. Baljával kócos hajába túrt, azzal potyogó könnyek kíséretében leolvasta az iménti üzenetet.

“Őszinte részvétem, Ann!”

1 hozzászólás