A mumus
– Szép álmokat – suttogta Steve, majd egy-egy csókot nyomott Judy és Lillian homlokára.
A férfi az ajtó felé indult. Lillian felült az ágyában, s cincogva szólt apja után.
– Apu! Ma estére égve hagynád a lámpát?
Steve megfordult. Próbált megértőnek tűnni, bár halálra idegesítette kisebbik lánya sötétségtől való félelme.
– Lillian, kérlek! – sóhajtott a férfi. –Tegnap lefekvéskor már megbeszéltük: nem kell félned a sötétségtől. Éjszaka minden pontosan ugyanolyan, mint nappal. A játékaid, a mesekönyveid ott vannak a polcon, csak éppen nem látod őket. Nincs mitől tartanod. A nővéred sem fél, látod? Aludjatok!
Judy rápillantott a szomszédos ágyból kishúgára. Barátságosan mosolygott, ám Lillian nem nyugodott meg, nem feküdt vissza. Még mindig ült, takaróját egy picit feljebb húzta, majdnem az álláig.
– Én nem a sötéttől félek – szeme elkerekedett, úgy suttogott, mintha félt volna, hogy más is meghallja. – Hanem a mumustól.
És már megint itt tartunk!, gondolta bosszúsan Steve. Óriási! Újra előmászott a mumus Lillian fantáziájából! Most mit tegyen? Bújjon oda hozzá és nyugtatgassa? Bizonygassa, hogy rémalakok és szörnyetegek nem léteznek? Vagy kiabáljon? Ordítsa le, hogy végre megszűnjenek a téveszméi? Hiszen még csak gyerek! Nem, ezt nem teheted! Inkább higgadj le. Oké? Hiszen még az anyja sem tudta neki elmagyarázni, hogy kísértetek vagy csúszó-mászó szörnyek egyáltalán nem leselkednek rá a szoba sarkából. Az anyja… aki már két hónapja…
– Kicsim! Tudod, hogy a mumus nem létezik! Egy ilyen okos kislány, mint Te hogyan hiheti el a szekrényben lakó szörny meséjét?
– Ő nem a szekrényben lakik, apa – szólt félelemtől fagyos hangon Lillian. – Hanem alattam. Az ágyam alatt.
Steve nem akart többet harcolni lánya lidérceivel. Belefáradt. Már éppen elég ideje küzdött a saját rémálmaival, nem maradt benne erő. Nagyon egyedül maradt, mióta Catherine meghalt. A drága Catherine! Akivel le akarta élni az életét, aki világra szülte csodaszép lányait. És ő már nincs. Nem maradt senki, akiből erőt meríthetett volna. Leszámítva azt az üveg behűtött bort, ami a konyhában várt rá. Már megyek is, gondolta.
– Semmi és senki nem lakik az ágyad alatt, kislányom. A legjobb az lesz, ha végleg elfelejted ezt a butaságot és megpróbálsz aludni. Hidd el, ha nem gondolsz rá, nem bánthat. És most már aludjatok mindketten!
A könnyebb utat választotta. Nekiláthatott volna hosszú perceken át megmagyarázni Lilliannek, hogy csupán az anyja halála miatt, a hirtelen veszteség okozta trauma hatására képzel mindenfélét maga elé. Megígérhette volna kislányának, hogy találkozik még az anyukájával, hazudhatott volna akármit. De nem. Ő inkább lekapcsolta a lámpát, aztán kilépett a szobából. Becsukta az ajtót. Bezárta az összes félelmet és kétséget oda a lányai szobájába, hogy ott is maradjanak, ne jöhessenek elő többet. Ez meg is van, gondolta Steve. Jöhet a bor. Lesétált az emeletről, egyenesen a konyhába. Még pohár sem kell. Csak úgy, az üvegből.
***
A gyerekek szobája fekete leplet öltött. A polcról figyelő játékok hirtelen ezernyi fogat, karmot és szarvat növesztettek, a vidám mesekönyvek húsevő fenevadakká változtak. Lillian reszketve nézte ezeket a szörnyszülötteket. Az árnyékokat, amik fenyegetően kúsztak egyenesen az ágya felé. Az ablakon túl vadul süvített a szél, kíméletlenül tépte a fák csupasz, levéltelen ágait. A gyermeki képzelődés összes gonosz teremtménye egyszerre támadt Lillian törékeny testére. Judy kinyitotta a szemét. Látta kishúgát, amint ott ült az ágyán, kiszolgáltatva a rémségeknek. Akárcsak egyetlen, magára hagyott fehér gyertyaszál a temető sötétjében. A két lány egymásra nézett. Lillian suttogott, hátha nem hallják meg a szörnyek.
– Judy! Apa miért nem hisz a mumusban?
Nővére az oldalára feküdt. Barna hajfürtjeit kisöpörte arcából. Így szólt:
– A felnőttek soha nem hisznek a gyerekeknek. Azt gondolják, folyton hazudunk. Pedig valójában ők hazudnak csak igazán!
Lillian lenézett az ágya mellé. Várta az onnan előbújó, hullafehér kezet, vagy a borzalmas csápot, vagy bármi mást. Inkább ismét a nővérére nézett, majd megszólalt.
– Szerinted mit akar tőlünk? Mármint a mumus?
– Hogy mit? – sziszegte Judy. – A félelmünket. Az a tápláléka. Ha félünk, nem marad éhes.
– És meddig akar enni?
– Ha már elég volt neki, ha eleget evett, akkor… nincs többé szüksége ránk.
– És mi történik azután?
Judy nem felelt rögtön.
– Megöl minket.
Lillian gyomrában a forró kis gombóc, ami eddig ott lángolt, hirtelen jéghideg áramlattá alakult át. Ez az érzés lassan szétterjedt kicsiny testében, behatolt a végtagjaiba, az ujjaiba, a szívébe.
– Honnan veszed? – kérdezte Lillian. – Honnan tudsz ennyi mindent a mumusról?
– Onnan, hogy… elmondta nekem.
Lillian kis híján lefordult az ágyról ijedtében. Nem hitt a fülének. Judy beszélt a mumussal? És nem bántotta? Ez meg hogy lehet?
– Tessék? Úgy érted… találkoztál vele?
– Nem, nem láttam – felelte Judy. – Senki nem tudja, hogyan is néz ki. Soha nem mutatja meg magát. Csak a hangját hallottam. Az ágyam alól. Azon az éjszakán, amikor anya meghalt.
Lillian szíve megállt egy kis időre. De csak azért, hogy utána olyan vadul kalapáljon, mint még azelőtt soha.
– Miről beszélsz, Judy? Félek. Nagyon félek!
– Én is félek, Lillian. Anya is félt. Rettegett, hogy bajunk esik. A mumus ebből a félelméből táplálkozott. Aztán… végzett vele. Ő ölte meg anyánkat!
Lillian nem hitt a fülének. Sem a nővérének. Hazudik. Biztosan hazudik! A kislány szeméből könnyek potyogtak a takaróra.
– Nem igaz! – súgta dühösen Judy felé. – Nem igaz! Hazudsz!
Fájdalmas zokogása Judyban együttérzést és mérhetetlen szomorúságot keltett. A nagyobbik lány kitakarózott, majd felkelt az ágyból. Meztelen lábbal végiglépkedett a hideg padlón, azután felmászott húgocskája ágyára. A testvérek átölelték egymást. Lillian Judy vállára hajtotta fejét, aranyszőke haja zuhatagként borult nővére világoskék pizsamájára. Judy suttogva így szólt:
– Tudom, hogy szomorú vagy, Lillian. Azt is tudom, hogy hiányzik Anya. De a mumus mást is mondott azon az éjszakán.
Lillian ránézett kipirosodott szemével az idősebb lányra. Fiatal, hófehér bőrét könnycseppek szántották végig.
– Mit? – kérdezte elcsukló hangon. – Mit mondott a mumus?
– Azt, hogy nem éri be Anyával. Vissza fog jönni. Előmászik az ágy alól és megöl még valakit. Aztán újra és újra és újra. Amíg az egész családot ki nem pusztítja. Érted?
Lillian azonnal felugrott. Piciny súlya alatt halkan recsegett az ágy.
– Akkor meneküljünk, Judy! – Hangjából eltűnt a szomorúság. Helyét átvette a pánik és az élni akarás. – Most azonnal! Szóljunk Apának és menjünk innen! Amíg vissza nem tér a mumus!
– Késő – sóhajtotta Judy. – Már itt is van. Az ágyad alatt. Érzem a szagát. Hallom a légzését. Ahogy vérre szomjazva hörög. Mindjárt előjön! Lillian, készülj! Nemsokára itt van!
A kislány térdre rogyott, nővére ruhájába kapaszkodva várta a rettenetet. Apró ujjai belemartak Judy bőrébe a pizsamán keresztül. Légzésük felgyorsult, a félelem láthatatlan, karmos keze a lelküket kaparta. Torkuk kiszáradt. Lillian elkeseredett, végső sikolyai szavakat formáltak:
– Neee! Apa! Segíts!
***
Steve becsapta a hűtőszekrény ajtaját, majd az üveget szorongatva átballagott a nappaliba. Ott aztán ledobta magát az egyik igencsak megviselt, kopottas kanapéra. Istenem, gondolta Steve. Mennyi nőt lefektettem már erre a kanapéra, mielőtt megismertem Catherine-t. Meghúzta az üveget. A bor életet adó nedűként csurgott le a torkán. Jó ég, Catherine! Ki gyilkolt meg téged? Ráadásul úgy, hogy én ott feküdtem melletted az ágyunkban! Újabb korty a fájdalmas emlék leöblítésére. Steve elképzelni sem tudta, hogyan osonhatott be valaki hangtalanul a hálószobába és hogy vágta el a felesége torkát mindenféle zaj nélkül? Az egésznek semmi értelme nem volt! Steve életben maradt, a pénzhez és a többi értéktárgyhoz nem nyúltak. A gyerekeket sem rabolták el. Talán egy beteges, pszichopata állat tört be hozzájuk? És csak Catherine-re vadászott, csak ő kellett neki? De miért? Steve már két hónapja, minden este a borosüveg alján kereste a választ. Szegény Catherine! A férfi pontosan emlékezett mindenre, miután felébredt halott felesége mellett. A nő üveges szemére, ami a plafon szürkeségét bámulta. Az iszonyatos, óriási vágásra a torkán, ami úgy nézett ki, mintha valaki egy második szájnyílást kanyarított volna oda. A falakról, bútorokról és a mennyezetről csöpögő vérre. Sok-sok vér szétfröcskölődve, szerte a szobában. Catherine-t szabályosan kivéreztette az az állat! Istenem…
– Neee! Apa! Segíts!
A sikoltozás a lányok szobájából jött. Steve azonnal felpattant a kanapéról, s felvágtatott az emeletre. A lépcsőkön bukdácsolva az járt az eszében, hogy talán a felesége gyilkosa tért vissza. Csak a gyerekeimet ne! Szívesen megöllek, de várj, amíg felérek! Addig ne bántsd őket! Utána elkaplak, ígérem! Csak őket ne!
***
Végre felért az emeletre. Közvetlenül előtte ott volt a lányok szobája. Reszkető ujjai ráfonódtak az ajtó kilincsére. Mindent ledöntő erővel rontott be. Rácsapott a villanykapcsolóra, a fény engedelmesen felgyulladt.
– Hagyd békén a gyermekeimet, te rohadék! – üvöltötte. Aztán egy darabig csak állt ott, szótlanul. Próbálta feldolgozni a látványt. Nem volt képes elviselni a nyomást, így hát összeomlott. A küszöbre zuhant, miközben tágra meredt szemmel az ágyak felé bámult. Ez nem lehet…
Először csak a vért látta. Azt a rengeteg vért, ami beterítette a paplant, és a padló egy részét. Aztán észrevette Lillian vergődő, aprócska testét. Kislánya az ágyon hevert, elmetszett torkából egyre gyengülő sugárban spriccelt a vér. Még egy utolsó, elhaló sóhaj, aztán Lillian nem mozdult többé. Tágra nyitott szeme a plafont figyelte, mintha segítséget várna onnan. De nem volt segítség. Csak halál. Judy ott állt az ágy mellett, csurom véresen és egy kést szorongatott. Lillian holttestét figyelte, majd apjára nézett. A férfi visszatekintett rá. Nem látott mást, csak gonoszságot és gyilkos szenvedélyt. Hirtelen, mint egy jéghideg penge hasított belé a felismerés: a tulajdon lánya irtotta ki a fél családját. Az ő kislányát és szeretett feleségét. Steve szédült, forgott vele a világ. Hányni akart, de csak alig érthető szavak csúsztak ki a száján:
– Mit műveltél, Judy? Mit tettél?
Judy tekintetéből az őrület és önkívület váratlanul elszállt. Ismét az a barna hajú, ártatlan teremtés vált belőle, akit Steve a lányaként ismert. Judy eldobta a véres kést, majd sajnálkozó hangon megszólalt.
– Nem én voltam, Apa! A mumus tette! Ő volt! A mumus!
~ Vége ~
