!

Molyolók saját írásai zóna

>!
Rosalie_2 P
Molyolók saját írásai

Próbababa

Néha úgy érzem magam, mint egy próbababa
amikor rám nézel úgy érzem
nem mozdulhatok
szemeid béklyóként betonoznak a földbe
s csak miután kiengedtél szembogarad ketrecéből
válhatok újra szabaddá s szökellhetek a széllel

Néha úgy érzem magam, mint egy próbababa
kívülről szemlélem az embereket
akik megpróbálják tönkretenni egymást
semmi okuk nincs rá
de mégis

Néha úgy érzem magam, mint egy próbababa
olyan dolgokat látok, amelyeket nem szabadna
és olyan dolgokat érzek, amelyek
nem rám tartoznak

Néha úgy érzem magam, mint egy próbababa
s elmerengek azon
lesz-e valaki aki önként beáll majd mellém a kirakatba

2 hozzászólás
>!
Rodolfo 
Molyolók saját írásai

"Nem emlékszem pontosan álomba szendergésem pillanatára, de nem is lényeges. Az a förtelmes, rémisztő vízió azonban, amelyet tudattalanom legmélye tárt elém, felébresztve bennem a legősibb félelmek legősibbjét, annál inkább beszédre ösztönöz.
Látomásomban istentelen dimenziókban jártam, amit teljes egészében belengett, az elmúlás áporodottságával terhes, kénes szagú levegő. A narancsvörös eget, melyen három Nap is izzott, ismeretlen lények serege szántotta; abnormális, torz kinézetüket képtelen lennék leírni, vagy bármely általam ismert fajéhoz hasonlítani. A hőségtől vibráló horizonton öt különböző színű és nagyságú bolygó rajzolódott ki egymás takarásában, melyekből hármat ovális gyűrűje font körbe. Éteri látványban volt részem, meg kell hagyni; még a legnagyobb költők sem volnának képesek hűen visszaadni ennek az eónok előtti letűnt világnak minden részecskéjében idegen, mégis ámulatba ejtően festői valóját.
Ekkor egy delejező, a kaleidoszkóp színeiben sugárzó fényáradat keletkezett, majd erőteljes térbeli rázkódást éreztem, és e fantasztikumokba illő túlvilági illúzió töredezni, bomladozni kezdett. Ám még mielőtt maradéktalanul szertefoszlott volna, elmémre jótékony sötétség borult, s megkezdtem hosszú zuhanásom a feneketlen semmibe.
Az éjszakai égbolt végtelen bársonyát parányi gombokként ezer meg ezer csillag döfte át, és a sápadt holdsarló matt fényével karöltve világították be a kósza nyári szélben hullámzó, tarka fűszálakkal telt völgyet – ahová érkeztem.
Megráztam magam, és éppen elindultam volna a kedvetlenül fölibém tornyosuló obskúrus bércek egyike felé, amikor valamit hozott a szél… Valamit, aminek hallatán mozdulatlanná dermedtem, és éreztem, ahogy a félelem jeges karmai felszaggatják gúnyám, hogy a mezítelen testemhez férve deréktól a tarkómig minden szőrszálat égnek állítva, végigtáncoljon gerincemen.
A közvetlen közelemből, mögülem jött ez a leginkább tompa hörgéshez hasonlatos, azonban minden egyetemes normalitásnak ellentmondó, ép ésszel fel nem fogható, infernális förtelem. Viszolyogva, lassan megfordultam, és amikor megpillantottam azt, amihez a szörnyű hang tartozott, ösztönösen felsikoltottam.
Maga a névtelen, eternális gonosz, ki minden lélegzetvételével az Urat káromolta; a bestia, a fenevad, a letaszajtott, akinek létezésének igazát réges-rég elfeledett és elégetett poros kódexek igazolták csupán; Ő állt előttem, és vicsorgó, nyáladzó, bűzös pofájából, egy újabb ocsmány morgás tört fel…"

/Részlet az 'Estém Wolf Rockban' című novellámból…/

>!
Nilse P
Molyolók saját írásai

Most gyönyörű vagy. Mintha ez újdonság lenne neked.
Olyan pimaszul mosolygott. Mégis, nyugodtan, mintha mindent tudna. Mintha meglátta volna azt a helyett ő is és vele együtt kivirágzott. Már nem csöpögött víz a ruhájából. Nem volt halottfehér, szürke foltokkal szemei alatt, zúzódásokkal a lábain. Ragyogott. Úgy lélegzett, hogy nem emelkedett a mellkasa. Már nem tűnt ijedtnek, nem kapkodta fejét folyton hátra, mint akit üldöznek.
Már nem kell sietnem. A vért elvitte a patak. Látod milyen tiszta a víz? A kövek alatt semmi nincs csak homok. Elvitte a bűneimet is.
És eltűnt a hideg. Már nem fázom. Látod, süt a Nap, Dobol a szívem, felelget a madaraknak. Hallod? Nem tudnak elfáradni.
Már szívesen jársz ide, nem csak akkor, ha menekülsz. Itt örökké lehet táncolni.
Úgy mosolygott, mint aki elfogadta. Mindent tudott.

>!
Scarlett0722 MP
Molyolók saját írásai

Felejtés

Halhatatlan fényes álom,
bús remények tiszta lángja –
nap-szólamok aranyában
hív hajnali hűvös pára.

Sugarának nincsen párja,
csonka csillag lett az ágon;
fénycsóváknak lenge árnya
suhan selyem avar-ágyon…

Selyme mélyén sosem volt tűz,
csak hunyt parazsa a lángnak;
holt szikrája árnyékot űz –
s az éjszakával elszállnak…

Várja őt a hajnali ég
s amíg befogadja némán,
arcait simítja a Vég… –
De már nem emlékszik énrám.

Én maradtam, egymagamban
benn, egy törött szilánkban,
darabjában ottragadtam –
árnyak között; imákban…

>!
Bence_Szollár
Molyolók saját írásai

A mumus

– Szép álmokat – suttogta Steve, majd egy-egy csókot nyomott Judy és Lillian homlokára.
A férfi az ajtó felé indult. Lillian felült az ágyában, s cincogva szólt apja után.
– Apu! Ma estére égve hagynád a lámpát?
Steve megfordult. Próbált megértőnek tűnni, bár halálra idegesítette kisebbik lánya sötétségtől való félelme.
– Lillian, kérlek! – sóhajtott a férfi. –Tegnap lefekvéskor már megbeszéltük: nem kell félned a sötétségtől. Éjszaka minden pontosan ugyanolyan, mint nappal. A játékaid, a mesekönyveid ott vannak a polcon, csak éppen nem látod őket. Nincs mitől tartanod. A nővéred sem fél, látod? Aludjatok!
Judy rápillantott a szomszédos ágyból kishúgára. Barátságosan mosolygott, ám Lillian nem nyugodott meg, nem feküdt vissza. Még mindig ült, takaróját egy picit feljebb húzta, majdnem az álláig.
– Én nem a sötéttől félek – szeme elkerekedett, úgy suttogott, mintha félt volna, hogy más is meghallja. – Hanem a mumustól.
És már megint itt tartunk!, gondolta bosszúsan Steve. Óriási! Újra előmászott a mumus Lillian fantáziájából! Most mit tegyen? Bújjon oda hozzá és nyugtatgassa? Bizonygassa, hogy rémalakok és szörnyetegek nem léteznek? Vagy kiabáljon? Ordítsa le, hogy végre megszűnjenek a téveszméi? Hiszen még csak gyerek! Nem, ezt nem teheted! Inkább higgadj le. Oké? Hiszen még az anyja sem tudta neki elmagyarázni, hogy kísértetek vagy csúszó-mászó szörnyek egyáltalán nem leselkednek rá a szoba sarkából. Az anyja… aki már két hónapja…
– Kicsim! Tudod, hogy a mumus nem létezik! Egy ilyen okos kislány, mint Te hogyan hiheti el a szekrényben lakó szörny meséjét?
– Ő nem a szekrényben lakik, apa – szólt félelemtől fagyos hangon Lillian. – Hanem alattam. Az ágyam alatt.
Steve nem akart többet harcolni lánya lidérceivel. Belefáradt. Már éppen elég ideje küzdött a saját rémálmaival, nem maradt benne erő. Nagyon egyedül maradt, mióta Catherine meghalt. A drága Catherine! Akivel le akarta élni az életét, aki világra szülte csodaszép lányait. És ő már nincs. Nem maradt senki, akiből erőt meríthetett volna. Leszámítva azt az üveg behűtött bort, ami a konyhában várt rá. Már megyek is, gondolta.
– Semmi és senki nem lakik az ágyad alatt, kislányom. A legjobb az lesz, ha végleg elfelejted ezt a butaságot és megpróbálsz aludni. Hidd el, ha nem gondolsz rá, nem bánthat. És most már aludjatok mindketten!
A könnyebb utat választotta. Nekiláthatott volna hosszú perceken át megmagyarázni Lilliannek, hogy csupán az anyja halála miatt, a hirtelen veszteség okozta trauma hatására képzel mindenfélét maga elé. Megígérhette volna kislányának, hogy találkozik még az anyukájával, hazudhatott volna akármit. De nem. Ő inkább lekapcsolta a lámpát, aztán kilépett a szobából. Becsukta az ajtót. Bezárta az összes félelmet és kétséget oda a lányai szobájába, hogy ott is maradjanak, ne jöhessenek elő többet. Ez meg is van, gondolta Steve. Jöhet a bor. Lesétált az emeletről, egyenesen a konyhába. Még pohár sem kell. Csak úgy, az üvegből.
***
A gyerekek szobája fekete leplet öltött. A polcról figyelő játékok hirtelen ezernyi fogat, karmot és szarvat növesztettek, a vidám mesekönyvek húsevő fenevadakká változtak. Lillian reszketve nézte ezeket a szörnyszülötteket. Az árnyékokat, amik fenyegetően kúsztak egyenesen az ágya felé. Az ablakon túl vadul süvített a szél, kíméletlenül tépte a fák csupasz, levéltelen ágait. A gyermeki képzelődés összes gonosz teremtménye egyszerre támadt Lillian törékeny testére. Judy kinyitotta a szemét. Látta kishúgát, amint ott ült az ágyán, kiszolgáltatva a rémségeknek. Akárcsak egyetlen, magára hagyott fehér gyertyaszál a temető sötétjében. A két lány egymásra nézett. Lillian suttogott, hátha nem hallják meg a szörnyek.
– Judy! Apa miért nem hisz a mumusban?
Nővére az oldalára feküdt. Barna hajfürtjeit kisöpörte arcából. Így szólt:
– A felnőttek soha nem hisznek a gyerekeknek. Azt gondolják, folyton hazudunk. Pedig valójában ők hazudnak csak igazán!
Lillian lenézett az ágya mellé. Várta az onnan előbújó, hullafehér kezet, vagy a borzalmas csápot, vagy bármi mást. Inkább ismét a nővérére nézett, majd megszólalt.
– Szerinted mit akar tőlünk? Mármint a mumus?
– Hogy mit? – sziszegte Judy. – A félelmünket. Az a tápláléka. Ha félünk, nem marad éhes.
– És meddig akar enni?
– Ha már elég volt neki, ha eleget evett, akkor… nincs többé szüksége ránk.
– És mi történik azután?
Judy nem felelt rögtön.
– Megöl minket.
Lillian gyomrában a forró kis gombóc, ami eddig ott lángolt, hirtelen jéghideg áramlattá alakult át. Ez az érzés lassan szétterjedt kicsiny testében, behatolt a végtagjaiba, az ujjaiba, a szívébe.
– Honnan veszed? – kérdezte Lillian. – Honnan tudsz ennyi mindent a mumusról?
– Onnan, hogy… elmondta nekem.
Lillian kis híján lefordult az ágyról ijedtében. Nem hitt a fülének. Judy beszélt a mumussal? És nem bántotta? Ez meg hogy lehet?
– Tessék? Úgy érted… találkoztál vele?
– Nem, nem láttam – felelte Judy. – Senki nem tudja, hogyan is néz ki. Soha nem mutatja meg magát. Csak a hangját hallottam. Az ágyam alól. Azon az éjszakán, amikor anya meghalt.
Lillian szíve megállt egy kis időre. De csak azért, hogy utána olyan vadul kalapáljon, mint még azelőtt soha.
– Miről beszélsz, Judy? Félek. Nagyon félek!
– Én is félek, Lillian. Anya is félt. Rettegett, hogy bajunk esik. A mumus ebből a félelméből táplálkozott. Aztán… végzett vele. Ő ölte meg anyánkat!
Lillian nem hitt a fülének. Sem a nővérének. Hazudik. Biztosan hazudik! A kislány szeméből könnyek potyogtak a takaróra.
– Nem igaz! – súgta dühösen Judy felé. – Nem igaz! Hazudsz!
Fájdalmas zokogása Judyban együttérzést és mérhetetlen szomorúságot keltett. A nagyobbik lány kitakarózott, majd felkelt az ágyból. Meztelen lábbal végiglépkedett a hideg padlón, azután felmászott húgocskája ágyára. A testvérek átölelték egymást. Lillian Judy vállára hajtotta fejét, aranyszőke haja zuhatagként borult nővére világoskék pizsamájára. Judy suttogva így szólt:
– Tudom, hogy szomorú vagy, Lillian. Azt is tudom, hogy hiányzik Anya. De a mumus mást is mondott azon az éjszakán.
Lillian ránézett kipirosodott szemével az idősebb lányra. Fiatal, hófehér bőrét könnycseppek szántották végig.
– Mit? – kérdezte elcsukló hangon. – Mit mondott a mumus?
– Azt, hogy nem éri be Anyával. Vissza fog jönni. Előmászik az ágy alól és megöl még valakit. Aztán újra és újra és újra. Amíg az egész családot ki nem pusztítja. Érted?
Lillian azonnal felugrott. Piciny súlya alatt halkan recsegett az ágy.
– Akkor meneküljünk, Judy! – Hangjából eltűnt a szomorúság. Helyét átvette a pánik és az élni akarás. – Most azonnal! Szóljunk Apának és menjünk innen! Amíg vissza nem tér a mumus!
– Késő – sóhajtotta Judy. – Már itt is van. Az ágyad alatt. Érzem a szagát. Hallom a légzését. Ahogy vérre szomjazva hörög. Mindjárt előjön! Lillian, készülj! Nemsokára itt van!
A kislány térdre rogyott, nővére ruhájába kapaszkodva várta a rettenetet. Apró ujjai belemartak Judy bőrébe a pizsamán keresztül. Légzésük felgyorsult, a félelem láthatatlan, karmos keze a lelküket kaparta. Torkuk kiszáradt. Lillian elkeseredett, végső sikolyai szavakat formáltak:
– Neee! Apa! Segíts!
***
Steve becsapta a hűtőszekrény ajtaját, majd az üveget szorongatva átballagott a nappaliba. Ott aztán ledobta magát az egyik igencsak megviselt, kopottas kanapéra. Istenem, gondolta Steve. Mennyi nőt lefektettem már erre a kanapéra, mielőtt megismertem Catherine-t. Meghúzta az üveget. A bor életet adó nedűként csurgott le a torkán. Jó ég, Catherine! Ki gyilkolt meg téged? Ráadásul úgy, hogy én ott feküdtem melletted az ágyunkban! Újabb korty a fájdalmas emlék leöblítésére. Steve elképzelni sem tudta, hogyan osonhatott be valaki hangtalanul a hálószobába és hogy vágta el a felesége torkát mindenféle zaj nélkül? Az egésznek semmi értelme nem volt! Steve életben maradt, a pénzhez és a többi értéktárgyhoz nem nyúltak. A gyerekeket sem rabolták el. Talán egy beteges, pszichopata állat tört be hozzájuk? És csak Catherine-re vadászott, csak ő kellett neki? De miért? Steve már két hónapja, minden este a borosüveg alján kereste a választ. Szegény Catherine! A férfi pontosan emlékezett mindenre, miután felébredt halott felesége mellett. A nő üveges szemére, ami a plafon szürkeségét bámulta. Az iszonyatos, óriási vágásra a torkán, ami úgy nézett ki, mintha valaki egy második szájnyílást kanyarított volna oda. A falakról, bútorokról és a mennyezetről csöpögő vérre. Sok-sok vér szétfröcskölődve, szerte a szobában. Catherine-t szabályosan kivéreztette az az állat! Istenem…
– Neee! Apa! Segíts!
A sikoltozás a lányok szobájából jött. Steve azonnal felpattant a kanapéról, s felvágtatott az emeletre. A lépcsőkön bukdácsolva az járt az eszében, hogy talán a felesége gyilkosa tért vissza. Csak a gyerekeimet ne! Szívesen megöllek, de várj, amíg felérek! Addig ne bántsd őket! Utána elkaplak, ígérem! Csak őket ne!
***
Végre felért az emeletre. Közvetlenül előtte ott volt a lányok szobája. Reszkető ujjai ráfonódtak az ajtó kilincsére. Mindent ledöntő erővel rontott be. Rácsapott a villanykapcsolóra, a fény engedelmesen felgyulladt.
– Hagyd békén a gyermekeimet, te rohadék! – üvöltötte. Aztán egy darabig csak állt ott, szótlanul. Próbálta feldolgozni a látványt. Nem volt képes elviselni a nyomást, így hát összeomlott. A küszöbre zuhant, miközben tágra meredt szemmel az ágyak felé bámult. Ez nem lehet…
Először csak a vért látta. Azt a rengeteg vért, ami beterítette a paplant, és a padló egy részét. Aztán észrevette Lillian vergődő, aprócska testét. Kislánya az ágyon hevert, elmetszett torkából egyre gyengülő sugárban spriccelt a vér. Még egy utolsó, elhaló sóhaj, aztán Lillian nem mozdult többé. Tágra nyitott szeme a plafont figyelte, mintha segítséget várna onnan. De nem volt segítség. Csak halál. Judy ott állt az ágy mellett, csurom véresen és egy kést szorongatott. Lillian holttestét figyelte, majd apjára nézett. A férfi visszatekintett rá. Nem látott mást, csak gonoszságot és gyilkos szenvedélyt. Hirtelen, mint egy jéghideg penge hasított belé a felismerés: a tulajdon lánya irtotta ki a fél családját. Az ő kislányát és szeretett feleségét. Steve szédült, forgott vele a világ. Hányni akart, de csak alig érthető szavak csúsztak ki a száján:
– Mit műveltél, Judy? Mit tettél?
Judy tekintetéből az őrület és önkívület váratlanul elszállt. Ismét az a barna hajú, ártatlan teremtés vált belőle, akit Steve a lányaként ismert. Judy eldobta a véres kést, majd sajnálkozó hangon megszólalt.
– Nem én voltam, Apa! A mumus tette! Ő volt! A mumus!

~ Vége ~

5 hozzászólás
>!
wes
Molyolók saját írásai

béke

a tojáshéjkék ég, a zongora
hogy nem tudni, mit hoz a holnap
és ez nem fáj, nem fájnak a szavak
valami nyugalom, ami a szíved leg-
belső, ismeretlen részében fekszik
és ha naponta hatvan pillanatra
eljutsz oda – már az is halvány csoda

a legszebb dolgok azok, amikbe
nem lehet kapaszkodni: szavak,
könyvek hősei, felhők, napsugár,
apró madárszárnyak, hangok színei

tétova mozdulat csak a dobogó szíved
kedves, mint a fény, ami lassan csurog
ahogy ereidben a vér, éltet, összetart
és visszatükröz. halmozódik az élet
néha elfogy, aztán lassan visszatér
s te néha tovább adod, mintha
nem számítana. és sokszor még mindig
úgy engeded ki ujjaid közül a fényedet
mintha nem is tudnád róla, hogy létezik

Hirdetés
>!
Nilse P
Molyolók saját írásai

Milyen mélyre ástad el magadban? Vajon, ha a var szélét, ha megkapargatjuk, mi ömlene ki erre a csinos kis porcelán bőrre? Megkocsonyásodott szavak, avarszagú bűnbánat, kátrányos szégyen, hervadt virágai a megakadt nevetésnek? Félelem, ami csíp, mint az éjszakai fagy és lelassul tőle a véred folyása? Remegés, amitől összekoccannak a fogaid?
A fény áttör a levelek között, némán folyik a patak vize, beleolvadnak lábaid, talpad alatt gördülnek az apró kövek.
Nem kell félni. Semmi nincs mögötted, senki nem üldöz. Néha csak egy suttogás. A semmi hideg keze simogat. A semmi szór meggyet a folyós tésztába, elkeveri a hallgatásból kisarjadt vérrel. Biztonságosabb mezítláb járni, semmi nem sérti fel bőrödet, kapaszkodsz a földbe. Nincs olyan szél, ami eldönthetne. Fejjel lefelé a világ átalakul, feltöltődsz, homokóra vagy. Ide-oda, mindent látsz, és még többet is, mintha csak faként állnál, hajladoznál.

2 hozzászólás
>!
Bla I
Molyolók saját írásai

Görgey Gábor a ’80-as években íródott tárcái közt volt egy, amely a tehenekkel foglalkozott. Gyermekkori utazásai alkalmával a vonatablakból a magyar vidéken megszokott látvány volt a magyar tarka fajtájú tehenek számos csoportja. „Hozzátartoztak a tájhoz, mint fű, fa, domb, kazal, égalj, eső, napsütés. Foltos alakjuk mintha ott nőtt volna ki a mezőn. ” Az író gyermekkori tehénleső utazásai mindig jó eredménnyel jártak,” foltos alakjuk mindig felbukkant a láthatáron”. De felnőtt korban rá kellett döbbennie, hogy Ausztriában, Svájcban még látja őket, de a magyar legelőkről eltűntek – ahogy a legelők jó része is, teszem én hozzá. „A nyilvánvaló ok: a nagyüzemi szarvasmarha-tenyésztés.”
A tehenekkel kapcsolatosan nekem is van egy releváns élményem. Gyermekkoromban – mintegy 6 éves voltam akkor – két hetet tölthettem Balatonlellén, rokonságban, anyám családjánál. Akkor még – épp hogy a ’60-as évek kezdődtek – a házak nagy többségében tartottak állatot, így teheneket is. Az volt szokásban – amire én rácsodálkoztam – hogy reggel végigsétált a falu gulyása a főutcán, s a kapukat kinyitva a gazdák kiengedték hozzá teheneiket. Azok csordába tömörülve követték a kolomppal a nyakában az élen járó tehenet, s együtt kiballagtak a legelőre, ahol délutánig ettek és emésztettek szabadon. Délután aztán a gulyás ismét végighajtotta őket visszafelé a főutcán, s az állatok – akik számára előre kinyitották a kerítéskapukat –, hibátlanul egyénenként hazatalálva bevonultak az istállókba. Valahogy tudták, hogy hol laknak. Egyik sem tévesztette el, nem akart a másik helyére bemenni. Számomra ez ma azt erősíti, hogy az állítólagos ösztönös állati élet lényegesen magasabb szintű döntési mechanizmusokat is tartalmaz, mint amennyi ismerünk, feltételezünk általában róla. Emlékszem, a tehenek hallgattak a nevükre is, mert mindegyiknek ilyen is volt.
Csak meg akartam osztani ezt az elgondolkodtató emlékemet, mert a mai fiatalság, még a vidéken élők sem láthatnak már ilyesmit.

Kapcsolódó könyvek: Görgey Gábor: A fél kutya másik fele

Görgey Gábor: A fél kutya másik fele
4 hozzászólás
>!
Estella
Molyolók saját írásai

Borgőzös éjjel
csókért adsz lelket, enyém
csak józanságod.

– haiku, mert megcsaltak, úgy szerettek

>!
Kun_Gergely
Molyolók saját írásai

Dalból novella

Paff

Pffalweidenorindol’sha aludt. A végtelen óceán partján, sziklabarlangjában hevert. Az ősöreg, vörös sárkány hatalmas teste a legnagyobb terem kőpadlóján terült el. 30 éve aludta álmatlan álmát, álomország határán. Mozdulatlanul feküdt, csupán szemhéja rebbent meg néha-néha. A valaha büszke sárkány vörös pikkelyei mostanra kifakultak. Két, hatalmas bőrszárnya, mely egykor fáradhatatlanul szelte a levegőt, a teste mellett csüggött, ernyedten. Lassan és mélyen lélegzett. Mellső lábainak félelmetes karmai egy apró madártollat szorongattak.

Jani véletlenül talált rá a sárkány barlangjára. Álmában a tengerparton játszott. Kavicsokat és kagylókat gyűjtött. Gyermeki boldogsággal szaladt a homokban, és néha-néha belegázolt a sekély vízbe is, élvezve, hogy a hullámok sós permetet szórnak arcába. Ilyenkor felkacagott, és karjait kitárva érezte, övé az egész világ, ő parancsol a szélnek és a vizeknek.
A barlang egy magas sziklafal oldalában tátongott. Jani megállt, és kíváncsian pislogott a sötét üregre. Óriási barlang volt, és rejtélyes módon, mintha hívogatta volna a kisfiút. Rövid töprengés után elindult felfelé. Könnyen mászható volt a sziklafal, rengeteg kapaszkodóval, kiszögelléssel. Mikor felért a barlanghoz, és szemben állt annak sötétségével, jeges borzongás futott végig a gerincén. Érezte, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy bentről valaki figyeli. De már nem volt visszaút. És Jani, bár félt, rendíthetetlen lovagnak érezte magát, aki legyőzhetetlen. Megragadta képzeletbeli kardját és belépett.
A hatalmas, vörös sárkány a barlangban feküdt. Mellső lábaira fektette állát, és kíváncsisággal vegyes derűvel figyelte a fészkébe tévedő szöszke kisfiút. Jani markolta a kardját (meglepetten vette észre, hogy tényleg kardot tart a kezében), és megtorpant.
A sárkány felemelte fejét lábairól, és mosolyogva felvonta a szemöldökét.
– Meg ne mozdulj! – kiáltott rá Jani, akinek testét immár fényesen csillogó páncél borította, és szárnyas sisak díszelgett a fején. – Meg ne mozdulj, vagy felnyársallak!
– Miért akarsz engem bántani? – kérdezte a sárkány derűsen. A hangja mély volt, és bársonyos. Semmi fenyegető, csak barátságosan zengő, tiszta hang. Aranyszín szemei kíváncsian méregették az aprócska lovagot.
– Te sárkány vagy. Tűzokádó – közölte Jani a tényt, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
A szörnyeteg meghajtotta fejét.
– Pffalweidenorindol’sha vagyok. Szolgálatodra kisember.
Jani lebiggyesztette száját.
– Kicsoda?
– Pffalweidenorindol’sha.
A kisfiú homlokán hátratolva a sisakot, megvakarta fejét. Félrebiccentve fejét, figyelte a sárkányt.
– Én Jani vagyok.
– Örülök, hogy meglátogattál – mosolygott barátságosan a sárkány.
– Ööö… én is. Én is? – dadogott Jani. – Te nem akarsz bántani? Elrabolni? Felfalni?
A sárkány felkacagott.
– Reggelinek túlontúl kevés volnál. Nem érné meg azt a kockázatot, hogy esetleg megsebezz azzal a bökővel a kezedben – mosolygott, kivillantva fogait, amik már nem is tűntek félelmetesnek.
– Nem vagy emberevő sárkány? – kérdezte a fiú. – Ilyet még nem hallottam. Minden sárkány gonosz.
– Akkor nagyon keveset tudsz még a világról kisember. Mert Pffalweidenorindol’sha embert még sosem bántott.
Jani leengedte a kardját.
– Akkor én sem foglak bántani Paff – vigyorgott.

Így találkozott a kisfiú és a sárkány. És így kezdődött barátságuk. Minden éjjel Jani elment a barlanghoz. Együtt szelték át az óceánt. Jani Paff hátán ült, és élvezte, ahogy a szél belekap szőke fürtjeibe. Együtt mentek csatába az óriások ellen, kik a világot fenyegették. Együtt játszottak az homokban, és rajzolták bele a sárkányt és a kisfiút, akik egymás kezét fogták.
Egy kalandos nap után, mikor kalózokkal közösen keresték Feketeszakáll elrejtett kincsét, elhevertek a parton a homokban, élvezve a napsütést és a lágy szellőt.
– Paff – szólalt meg Jani vékony de komoly hangon.
A sárkány megérezte, hogy jelentőségteljes dologról lesz most szó. Jóságos, aranyló szemeivel türelmesen figyelte Janit.
– Sosem hagysz el engem, ugye? Örökre velem maradsz!
Paff mosolygott. Ebben a mosolyban minden szíve, az összes érzelme, lelkének minden szeretete benne volt.
– Én mindig itt leszek, ahol véget ér a valóság, és elkezdődik az álom. Itt bármikor megtalálsz. És szívem legszebbik szegletében csináltam neked helyet.
A kisfiú mélykék tekintete boldogan felragyogott.
– Ezt neked hoztam – mondta szégyenlősen, és átnyújtott egy színes madártollat.
A sárkány hatalmas mancsával gyengéden átvette az ajándékot. Szeretettel nézegette, forgatta ujjai között.
Majd hasra fordulva felemelkedett, és félretolta kis barátját. Belemarkolt a homokba. Vett egy hatalmas, mély lélegzetet, és erőteljesen kifújta. Az orrán és száján kiömlő levegő, mintha szikrát kapott volna, lángra lobbant. Janit megcsapta a hő, haja lobogott a forró szélben. A sárkány csak fújta a tenyerébe a pusztító lángcsóvát, ujjai között kanyarogtak, tekeregtek a tűzkígyók. Mikor kifogyott a levegőből, lassan kinyitotta markát. Egy ragyogó üveggolyó csillogott benne. Visszatükrözte a sárkány elégedett, és a fiú elképedt arcát. Paff ünnepélyes arccal átnyújtotta az ajándékát.
Jani könnyes szemmel borult a sárkány nyakába.
Teltek az évek, és számtalan kalandot éltek át együtt. Álomországban úgy híresültek el: a fiú és a sárkány.

Időközben Jani felnőtt. Egyre ritkábban látogatta barátját. Az iskolára koncentrált és a tanulásra. Próbálta megmagyarázni Paffnak, hogy ez mennyire fontos. Aztán egy új, mindent elsöprő kalandba kezdett. Ennek a kalandnak hosszú, szőke haja, szikrázó, kék szeme volt, és Marikának hívták.
Paff napokig, majd hetekig, hónapokig várt a tengerparton barátjára, de Jani nem jött többé el.
A sárkány szeméből egy könnycsepp indult útnak. Legördült pikkelyes arcán, és szikrázó csillogással a homoka hullt. És az elsőt követték a többiek is. Paff ült az óceán partján, és sírt. Minden egyes könnycseppje egy kedves emléke volt barátjáról.
Sóhajtott egy nagyot és elindult vissza, a barlangjába. Lassan, megfáradtan cammogott be fészkébe. Kezébe fogta az apró madártollat, megsimította, és lefeküdt barlangja hideg kőpadlójára. Még egy utolsó könnycseppet engedett el aranyló tekintete, egy utolsó emléket, Jani gyermeki, vidám arcának, szélben lobogó szőke hajának emlékét. Majd lehunyta szemét, és Pffalweidenorindol’sha öntudatlanságba merült.

Eltelt 30 év. Paff aludt, Jani élt. Egy totyogó, szőke kisgyermek, akit apja után kis Janinak hívtak, aranyozta be a felnőttek életét. Gyermeki kacaj, öröm és boldogság töltötte be napjaikat. És az idő rohant. A kis Jani büszkén mutatta édesapjának az első osztályról szóló kitűnő bizonyítványát.
– Várjál csak – mondta büszkén az édesapa. Itt van valahol az én bizonyítványom is. Amit akkor kaptam, mikor annyi idős voltam, mit most te.
Nyikorogva nyílt egy ősöreg kétajtós szekrény. Benne régi emlékek: első hajtincs, első rugdalózó, cipő, rajzok, kiesett tejfogak.
– Megvan! – kiáltott fel elégedetten az apa. – Itt is van – egy megfakult, zöldes kis könyvecskét vett elő.
– A bizonyítványom.
De a kis Jani nem azt nézte. Egy üveggolyó gurult ki a szekrényből. Lassan görögve a lábánál állt csak meg.
– De gyönyörű! – kiáltott fel.
Az apa gyengéden kezébe fogta a golyót. Zavartan elmosolyodott.
– Ez a golyó nagyon kedves volt nekem gyerekkoromban. Mindig magamnál tartottam. Azt képzeltem, egy sárkánytól kaptam – nevetett fel.
– Hű! Egy sárkánytól – szólt lenyűgözve a kisfiú. – Milyen sárkánytól?
Jani tekintete a múltba révedt.
– Azt hiszem Paffnak hívták. Sokat fantáziáltam róla akkoriban. Mintha a barátom lett volna.
Az apa elmerengett még egy percig. Nosztalgiával vegyes szomorúság bujkált a tekintetében.
– Nade erre nem érünk rá! Ünnepelnünk kell! Hiszen az én kisfiam kitűnő bizonyítványt hozott. Irány fagyizni! – megborzolta kisfia fejét, és elindult a bejárat felé. – Öltözz Jani! Indulunk. Három gombócot is kérhetsz.
De a kisfiú nem is hallotta mit mondott az apja. Csak bámulta az üveggolyót.
– Hű! – suttogta maga elé. – Paff. A sárkány.

Álomország tengerpartján, egy barlang sötét mélyén, Pffalweidenorindol’sha lassan kinyitotta szemét.

4 hozzászólás