!

Molyolók saját írásai zóna

Scarlett0722 P>!
Molyolók saját írásai

Régi mese

Három vadász megy a völgyben
lábuk esős harmat vágja -
fönn a nap már lemenőben,
völgy beborul; hallgat rája.
Lenn a mélyben cifra kendő,
véráztatta selyem fénylik -
rajta minta a jövendő;
leány szőtte – azt beszélik…

Földre hullik le a fegyver,
kezükben a tarka szőttes;
körbevonul rajta egy jel -
bükkfalevél, barka, őszes.
S a magasból égi jelként
villám sújt le, le a völgyre,
lesújt vérző karra sebként;
két test hullik le a földre…

Megy a vadász, megy magában,
zsebében a tarka kendő -
Kél a nap már a határban;
szeme fénye lett a felhő…
Előtte egy barna sírhant;
rajta levél, barka, őszes -
Nem borítja hó, se girland,
fele párja lett a szőttes…

Két vadász megy, megy az úton,
föl a magas égi várba -
lépkednek a földi múlton;
tetején a réti lányka…
Nem borítja őt se sír már,
együtt mennek fel a hegyre;
csak egy vadász, maga sír tán:
Lenn a földön, kirekesztve.

7 hozzászólás
Lexoris>!
Molyolók saját írásai

Távozás
Csend ereszkedett a szoba négy sarkára. Olyan tömény, mint a fagy, melytől a hideg téli éjszakákon nem véd a duplafalú, régi faablak. Két tenyerem közé fogom az arcom, és lassan előre borulok az íróasztal lapjára.
Az asztal is hideg.
Az ember legnagyobb bánata, hogy képtelen az érzéketlenségre. Akárhányszor lehajtom fejem, érezni fogom ezt az átható hidegséget. Két éve már, hogy nem jövök rá, pontosan honnan is jön.
Lehunyom a szemem.
Elképzelem, hogy megnyílik a repedezett plafon felettem, és beköltözik a szobámba a csillagos ég. A légüres tér. A végtelen semmi. A sötétség és a hangtalan magány beeszi magát gyönge kis lelkembe. Lassan eggyé válok az űrrel, egy leszek csak a többi céltalanul mozgó test közül, visszaverve a nap fényét. A forróságából nem érzek semmit.
Kinyitom a szemem.
A plafon a helyén van, a lámpa sárga fénye megvilágítja az előttem álló íróasztalt. De a légüres tér itt van. Az nem tűnt el, és úgy tetszik, mindig is itt volt.
A hideg belőlem jön.

ZantyManty P>!
Molyolók saját írásai

K edves szülők, értem küzdöttek eleget.
R endes gyerekkor, nem ütöttek engemet.
I nnen kell immár lépdelnem az életben.
Sz ívvel kell nékem léteznem az éterben!
T úl sok helyzetben bizony hiszékeny vagyok.
I lyenformán nevem naiv hírében ragyog.
Á lmodozó vagyok ebben a világban.
N em vagyok celeb, nincs nevem a ligában.

Keiran_Rowley IP>!
Molyolók saját írásai

CSIZMÁS

A sötétség alattomos tolvajként kúszik előre a végtelen sugárutak egyenes vonalai között, hogy elrabolja a fényt. Az árnyak hosszan kinyújtóznak, és fekete ujjaikkal sorra kioltják a Nap utolsó, fáradt sugarait a felhőkarcolók üvegtábláin.
Leszáll az este New York városában, és az eső lustán szemerkélni kezd. Esernyők nyílnak és csukódnak a Downtown utcáin.
Egy félreeső kapualjban fény lobban. A cigaretta izzó parazsa egy villanásnyi ideig halvány derengésbe vonja a borostás arcú idegen szögletes, határozott vonásait a fedora alatt. Szemében különös, sárga fény pislákol.
A következő pillanatban a nyakába csapja a ballonkabát gallérját, és útnak indul az esőben. Léptei fürgék, puhán toppannak a vizes betonon.
Követed.
Fél óra múlva az egyik kocsmában támasztja a pultot a Broadway végén. A kabátjáról a padlóra csorog a víz, a kalapját maga előtt tartja a white russan mellett.
Te egy félreeső asztal mellől figyeled, ahogy hanyag mozdulattal beletúr göndör, fekete hajába, majd néhány pillanatnyi zavart matatás eredményeképp előhúz egy viharvert Chestert a belső zsebéből, kiütöget belőle egy szálat, és rágyújt.
– Parancsol valamit? – A pincérnő váratlanul beáll a képbe.
– Egy pohár sört – feleled, és próbálsz elnézni a csámcsogó lány vaskos dereka mellett.
– Milyet? – A pincérnő hangjából csak úgy árad az unalom.
– Mindegy, valami világosat – válaszolod ingerülten.
– Jóvanna! – A lány buborékot fúj a rágójából, és hagyja, hogy nagy csattanással szétdurranjon. – Máris hozom.
Mihelyst oldalra lép, ismét a férfit keresed a tekinteteddel.
Nem látod. Hova tűnt?
Ekkor egy kéz úszik be látóteredbe, és az ujjai közt tartott fedorát hanyag mozdulattal az asztal sarkára helyezi.
– Már bocsánat! – Tettetnél felháborodást, de a férfi leül veled szembe, és a szavadba vág.
– Hagyjuk a formaságokat! – Szemében a sárga fény fenyegetően villan. – Én azért vagyok itt, mert keresek valakit.
– Nem értem, nekem mi közöm ehhez. – Próbálnál menekülni a helyzetből, de a férfi keze a csuklód után kap. Szorítása határozott, mégis érzed, elengedne, ha úgy akarnád.
– Kérlek, ülj vissza! – húzza el a szája sarkát a férfi, mintha mulattatná a viselkedésed. – Nem akarok balhét.
Te sem, így hát engedelmeskedsz.
– És most elárulhatnád, hogy miért követsz engem?
A férfi szemében függőleges csíkká szűkül az írisz, és már tudod, nem menekülhetsz. Ezt érezheti egy egér, amikor a tekintete összeakad egy rá vadászó macskáéval.

Kapcsolódó könyvek: Keiran Rowley: Hanyatlás

Keiran Rowley: Hanyatlás
7 hozzászólás
Kapusi_Farmosi_Dóra P>!
Molyolók saját írásai

-Hány éves?
-Hat.
-Akkor már a felénél jár.

Rám mosolyog. Kell egy kis idő, mire felfogom, hogy miről beszél. Még hat évet jósol a kutyámnak. Annyira megdöbbenek, hogy nem is tudok mit reagálni, csak felveszem a „hátigen” arcom és beterelem a konyhába, hogy javítsa már meg végre az a hülye csapot. Eredetileg ugyanis ezért jött, nem azért, hogy megmondja, meddig él majd a kutyám.

https://csakegypercre.hu/nyomok-a-hoban/

2 hozzászólás
papeerzsepi>!
Molyolók saját írásai

Vasárnap jöttél értem először. Emlékszem az volt a leghidegebb nap abban az évben és te már tudtad, hogy a várba viszel forralt borozni, ezért mondtad, hogy jól öltözzek fel. Tetszett, ahogyan a stílusoddal levettél a lábamról. Mindig hozzám akartál érni, mintha én jobban tudtalak volna melegíteni, mint a bor, pedig engem te hoztál tűzbe, azt tudtam visszaadni. Két féle bor volt a hotel kitelepülésén: klasszikus vörös és fehér aperolos. Te az elsőt, én a másikat ittam, de megbántad a döntésed, mert utána az én választásom mellett tetted le a voksodat. Remélem azért csak ebben döntesz rosszul és engem nem bántál meg. Miután kissé felszabadultunk elkezdtél kvantum fizikáról beszélni, amiben az tetszett a legjobban, hogy lehet értelmes dolgokról is beszélni veled, nemcsak általános baromságokról és a végén megcsókoltál. Hazavittél magadhoz és pizzát ettünk melegszendviccsel, majd mi is szendvics lettünk. Arra emlékszem, hogy nem vegetáriánus szendvicsek voltunk, de glutén és laktózmentes. Itt hús a hússal találkozott és test a testtől kapott megoldást a válaszaira. Reggel nézted, ahogyan öltözködöm, olyan voltál mint egy felnőtt gyerek a tekinteted alapján.
Legközelebb mikor vacsorával vártál, kérted vigyek magammal ezt-azt. Fogkefét, tusfürdőt, alvós ruhát. Mikor már bekuckóztunk a hálószobába, megbeszéltük, hogy elviszel vásárolni, mert én inkább a te kinyúlt pólóidban alszom, nem valami csábító, de hideg csipkében. Ennek ellenére is tetszem neked, habár ha lehet akkor inkább legeltetnéd a szemed hiányos öltözetem alól kibukkanó pőreségemen. A reggeli készülődés közben egy költői kérdést is feltettél a fogkefémre vonatkozólag, hogy miért teszem el, hagyjam csak ott nálad, aztán végül a tusfürdőmet is ott „felejtettem” véletlenül. A szívemet vajon mikor hagyhatom nálad?

lilyluna>!
Molyolók saját írásai

nem akarok kikopni magamból
ebből a testből egy eszméletnyi rándulással
nem akarok széthulló csontokkal zuhanni
se puhára, se fagykeményre
ijeszt a tudatlan várakozás
a lilás szemhéj alá futó képek
hogy nem tanítottak meg a segítség-
kérésre, csak az aggódásra
hogy nem számít a hajkefébe gyűrt csomó
a faág-csukló roppanása, izmok
gyenge fájdalom-lüktetése
a vérpecsétes, szorongatott zsebkendő
iránti torokgombócos iszonyat
mind csak a hétköznapok megszokása
mindez elfogadottá válik és magával húzza
a vállvonások és félmosolyok összeért csendjét
de mintha egyre jobban kikop-
pannék magamból, mintha nem
lennék napról-napra ugyanaz és ez
megijeszt, mert folyton elém gurulnak
mások szavai, gyárban dolgozó lányoké
és nagybeteg öregembereké, másokról írt
memoárok túl ismerős fordulatai
én az élethez akarok hasonlítani
nem hófehér, letisztogatott csontokhoz
nem visszatekintő portrékhoz kedves,
de a lélegzethez gyenge emberekről
arcokhoz, melyeken bánat ült valamikor
és maguk után is – szinte illendőn –
egy kis bánatot hagytak

czenegabi>!
Molyolók saját írásai

Álomutak

Mostanában megint sokszor álmodok
S álmomban oly valódinak tűnnek
Rég elment rokonok, elképzelt életek

Itt él bennem szülők kitartása
Mellyel nap mint nap küzdöttek
Mentek tovább s nem adták fel

Leszek-e szülő, ki aggódva érez
Vagy beteljesült már sorsom
Szemtanuként látni az eljött kort.

Bence_Szollár I>!
Molyolók saját írásai

„Az Ouija-tábla”

Helen mosolyogva nézte az előtte heverő boszorkánytáblát az asztal négy sarkában meggyújtott gyertyák pislákoló fényében. Szembe vele a szeánsz kitalálója, Deborah foglalt helyet, balján Ann, jobbján pedig Beverly – Helen meg volt győződve arról, hogy barátnői valóban komolyan veszik ezt a badarságot, mert az ő arcukon semmi jelét nem látta kételkedésnek, vagy gúnynak.
A kicsiny, dohos levegőjű szobában hideg sötétség uralkodott, csupán az asztali gyertyák nyújtottak némi halovány, narancssárga fényt. A boszorkánytáblán két, enyhén ívelt sorban az ábécé betűi sorakoztak, a tábla két felső sarkában a Holdat és a Napot ábrázoló kis rajz volt látható, a betűk alatt pedig két szó: „Igen”, „Nem”. A tábla mellett egy ovális falapocska is várakozott, a közepébe fúrt lyukban egy üveggel; ez volt az „olvasó”.
A szobára fagyos csend telepedett, amit Deborah mély hangja hasított ketté:
– Kezdhetjük? – kérdezte a szertartás ötletgazdája.
– Nem is tudom – bizonytalankodott Beverly. – Muszáj ezt tennünk? Ráadásul pont itt?
– Ebben a házban halt meg – felelte Deborah változatlanul mély hangon. – Egyértelmű, hogy csupán itt léphetünk kapcsolatba vele.
– Hallottam rémtörténeteket – jegyezte meg Ann. – Olyan emberekről, akik játszottak ezzel a táblával, aztán szép lassan… megtébolyodtak. Vagy meghaltak.
Helen nem bírta tovább visszafojtani nevetését.
– Lányok! – kiáltott fel Helen. – Halljátok magatokat? Úgy beszéltek, mint valami gagyi horrorfilmben!
– Jól van – dőlt hátra székében Deborah. – Aki fél tőle, az álljon fel, és menjen haza nyugodtan. Én akkor is beszélni fogok vele!
– Deborah – mondta együttérző hangon Beverly –, tudom, hogy hiányzik neked. Hidd el, mi is rettentően szomorúak vagyunk, amiért meghalt, de ez a cirkusz ezzel az… Ouija-táblával egy kissé abszurd, nem? Most komolyan szellemet akarsz idézni?
Deborah gyilkos pillantással nézett Beverly-re, aki félénken elhúzta a száját.
– A barátunk volt. – Deborah hangja hidegebbnek tűnt, mint a szoba, ahol ültek. – Ti nem akartok beszélni vele? Ennyit jelentett nektek a barátsága?
– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – szólt csendesen Beverly. – Minden vágyam az, hogy újra itt legyen köztünk, de én… ne is haragudj, nem hiszek az ilyesmikben. Ezzel a játékkal tizenéves kislányok szórakoznak, hogy bizonyítsák a bátorságukat. Dedós játékszer, semmi más.
– Félek – súgta Ann. – Félek, hogy ha használjuk a boszorkánytáblát, áthívunk a mi világunkba valamit… ami nem ide való.
– Hű, bepisiltem! – gúnyolódott Helen. – Remélem, hoztatok vécépapírt!
Deborah előrébb hajolt, s egyesével belenézett mindenki szemébe.
– Már nem először csinálom. – A lány hosszasan elidőzött valamennyiük tekintetén, miközben beszélt. – Bízzatok bennem, kérlek! Ez az egyetlen módja annak, hogy ismét köztünk lehessen. Emlékeztek még, mennyit ökörködtünk együtt? Nektek nem hiányzik a hangja, a nevetése? Nem akartok újra vele együtt kacagni? – A többiek némaságba borultak, mert megérintették szívüket Deborah szavai.
– Működhet? – kérdezte Beverly, mire Deborah halványan elmosolyodott.
– Működnie kell – felelte a lány, aztán rácsúsztatta ujjait a falapra, s a tábla közepére húzta.
– Tegyétek rá az ujjaitokat az olvasóra – utasította őket Deborah –, aztán csukjátok be a szemeteket!
Mind így tettek – Helen kivételével, aki fél szemét nyitva tartotta, úgy vizslatta barátnőit, közben alig hallhatóan kuncogott.
Deborah mély levegőt vett, majd így szólt:
– Tartózkodik valaki ebben a szobában rajtunk kívül?
Csend. A gyertyák táncoló lángjai elnyújtott, fekete árnyékokat vetítettek a falakra, valahonnan pedig vízcseppek halk koppanásai visszhangoztak – ám ezen kívül semmi…
– Tartózkodik valaki ebben a szobában rajzunk kívül? – ismételte Deborah, majd hozzátette: – Ha igen, adjon magáról jelet! – Kicsivel később így folytatta: – Itt van az a személy, aki ebben a házban halt meg?
Helen nesz nélkül végignézett barátnőin, aztán vigyorogva oldalra fordította a fejét, s a lehető legcsendesebben elfújta az egyik gyertyát, majd rögvest behunyta a szemét.
– Mi volt ez? – kérdezte Ann riadtan. – Ti is éreztétek?
– Kialudt az egyik gyertya – állapította meg Beverly.
– Helen, te csináltad? – érdeklődött Deborah, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét.
– Ugyan már, dehogy! – mondta Helen színlelt komolysággal, s közben igyekezett elfojtani feltörő nevetését.
– Ez egy jel – szólalt meg transzba esve Ann. – Valami eloltotta a gyertyát!
– Köztünk van – mosolygott Deborah. – Érzem. – Ezután a szeánsz szövegével folytatta. – Mutassa meg magát az, akivel kapcsolatba akarunk lépni!
– Miért nem mozdul az olvasó? – érdeklődött Beverly. – Nem ez volna a lényeg?
– Talán még nem áll készen arra, hogy beszéljen velünk – válaszolt Deborah. – Egyelőre csak kérdezgessük!
Helen vállai reszkettek néma kuncogásától; még mindig nem hitte el, hogy barátnőit ennyire könnyű rászedni. Már éppen a következő gyertya elfújására készült, amikor megpillantott valamit – döbbenetében még a tüdejét megrepesztő levegőt is elfelejtette kifújni.
Az öregasszony mintha a falra telepedett sötétségből mászott volna elő; hullafehér, viaszos bőre a csontjaira feszült, ritkás, ősz haja összetapadt csomókban csüngött a koponyájáról. Szaggatottan mozogva megkerülte az asztalt, miközben vérfagyasztó mosollyal a lányokat figyelte. Sötétlila nyelvét kiöltötte, s megnyalta az ajkát.
– Lányok – súgta Helen félelemtől elfúló hangon, mire a vénség ránézett.
Helen sikítani akart, ám annyira lebénult a látványtól, hogy moccanni sem volt képes. A nőt figyelte, aki csontos ujját a szája elé emelte, s halk, hosszas pisszentést hallatott.
– Add jelét annak, hogy itt vagy! – mondta Deborah. – Lépj velünk kapcsolatba!
– Deborah, ne! – préselt ki magából pár szót Helen, amikor a vénasszony Deborah mögé lépett, s a haját kezdte simogatni.
– Mind meghal – hörögte a nő, s oldalra szegte a fejét. – Az összes barátodat megölöm. – Rettenetes, hátborzongató nevetés tört elő a torkából, Helen pedig úgy érezte, menten elájul.
– Valami hozzáért a hajamhoz – súgta Deborah. – Helen, te vagy az?
– Nem, esküszöm, hogy nem én csinálom! – Helen úrrá lett bénultságán, s fölpattant a székből. – Fordulj meg, Deborah! Fordulj meg, ott van mögötted! Meneküljünk innen!
Sem Deborah, sem pedig a többiek nem nyitották ki a szemüket.
– Helen, itt vagy köztünk? – kérdezte Deborah.
– Itt vagyok! Hát nem lát…
– Miért ölted meg magadat, Helen? Miért hagytál itt minket?
És akkor Helen mindent megértett; döbbenetében a falig hátrált, elgyengülő lába beleakadt a székébe, s felborította azt.
Mindhárman kinyitották a szemüket, s a földön fekvő székre meredtek.
– Azt a… – suttogta Beverly.
– Láttátok ezt? – örvendezett Ann. – Láttátok?
– Ez biztosan Helen! – Deborah arcára őszinte boldogság rajzolódott ki. – Mondtam ugye, hogy működni fog?
– Hihetetlen. – Beverly a táblára meredt. – Tényleg itt van. Helen. A drága Helen!
Ann sírva fakadt:
– Annyira hiányzol, Helen! Mondd, miért tetted?
Az Ouija-táblán hagyott olvasó hirtelen megmozdult, a lányok elkapták a kezüket.
– Ez mi?
– Válaszolni fog nekünk! – Deborah majd’ kiugrott a bőréből. – Beszélni akar hozzánk!
Döbbenettel vegyes csodálattal figyelték, miként csúszik egyik betűről a másikra a falap. Deborah hangosan felolvasta a betűket:
– M. E. N. E. K. Ü. L. J. E. T. E. K.

– Vége –

csomabence>!
Molyolók saját írásai

Esett a hó

Ropog a friss hó, hallgatni jó,
Csend honol, ez megnyugtató.
Mint ünnepi abrosz, oly fehér,
Vidám hópihék, kacajuk ledér.

Ropog a hó, csúszik a szánkó,
Minden lépésem alig hallható,
Fehérbe bújt tetők és udvarok,
Fűtött szobákban puha fotelok.

Ropog a hó, s készül a hóember,
Lesznek társai, tíz, száz és ezer,
Strázsálnak az utcán és udvaron,
Hógolyók csapódnak a házfalon.

Ropog a friss hó, és hallgatni jó,
Újra havazik, hull a sok millió,
Pajkos hópihék, könnyű szélben,
Mint egy valódi, téli mesében.

2021. január 17.