Molyolók saját írásai zóna

Králl Kevin:

LOPOTT CSÓK (2. rész)
Fragonard azonos című festménye ihletéséből

Két napra rá találkoztam újra férfival, éppen aznap, mikor egy fiatal fiút felakasztatni vittek a város szívének terére. Sokan készülődtünk arra az eseményre, természetesen mi nők is, a fiú állítólag többször lopni merészelt.
A férfi megállt előttem egyszer csak az egyik szobában, éppen befejeztem ruhám igazítását, és így szólt:
-Nézze, én igazán nem szeretek kertelni, főleg, ha hölgyekről van szó.
-Ez igazán szép gesztus… – feleltem, és igyekeztem arrébb állni, ám ő ott toporgott előttem folyvást.
– Ön bekebelezte szívemet a bájosságával, a szerénységével… Más, mint a többi hölgy…
– Indulnom kell – mondtam neki, mintegy félmosollyal kiegészítve.
– Akkor megengedi, hogy adjak önnek egy búcsúcsókot?
– Hát nem jön az eseményre?
– Célom most máshova kívánkozik, de hamarosan visszatérek e birtokra, apám és emberei kíséretében.
– Oh, értem. Hát akkor, ez esetben, viszont látásra…
– Friedrich gróf, kérem.
– Szólítson Annamarie-nek, Friedrich gróf.
– Rendben, hát akkor… fogadja csókomat.
Miközben nagynehezen elérte orcámat, én a hirtelen cselekvésének köszönhetően belemarkoltam a mellettem lévő kisasztalon hagyott ruhadarabra. Szája csak éppenhogy leheletnyire megérintette az arcomat, így gyorsan utamra tudtam indulni, visszamentem a csarnokba, ahol már Adéle-ék és családaink vártak rám.
Az azt követő időkben egyre többször találkoztam a gróffal, és újra és újra bekövetkezett az a lopott csók. Egy idő után már nyilvánosság előtt is, melyet hol „mindenen átívelő szerelmes közeledésként” kommentáltak, máshol felháborítva fordították el a fejüket.

*

Izzadt testeink összeborultak a gyönyörtől, és mi boldogan feküdtünk vissza a kandalló elé, mely pattogóan táncoló, rőt lángjaival melegített minket. Ő felém került, én elsimítottam a haját, mely az arcába lógott… Sok ideig csak néztünk egymás szemeibe.
– Láttalak téged a gróffal minap, ki újra csókkal távozott tőled.
– Lopott csók volt az, és álca, semmi több haszna nincs ennél – feleltem megnyugtatóan kedvesemnek, Léának. Léa egy idős volt velem, teste is hasonló, hosszú, barna göndör haja volt, és már egy ideje szerettük egymást. S csakúgy, mint a női kéjek eltitkolása, ez is a titok homályába volt burkolva, csak sokkal fontosabb dolog volt annál.
– Biztos ez?
– Mi lenne biztosabb annál, ha azt felelem neked egy ilyen estén, hogy szerelmünket védem, s fennmaradása érdekében titkolom? Bárcsak lenne más megoldás… De nincs, kedvesem.
Láttam, amint boldogtalanul nézett végig rajtam, és szemében mintha a következő üzenetet sugározta volna nekem: Jó lenne innen elmenekülni!
– De ne feledd – mondtam – nincs miért feladnunk a szerelmünket… Szép dolog, s ettől ugyanolyan nők vagyunk, mint a többi.
– Semmiért nem adnám fel a szerelmünket – felelte Léa.
Majd csókot adtunk egymásnak.

*

– Szándékomban áll elvenni magát, Annamarie – felelte a gróf, mikor egy bál alkalmával újra találkoztunk.
– Ne haragudjon, grófúr, de nem lehetséges ez…
– Ugyan miért ne lenne az?
– Csupán nem. Fontosnak tartom, hogy egy hölgynek is legyenek saját választásai. S habár ez butaságnak hangzik, de tartom magam ehhez.
– Mit nem talál bennem megfelelőnek?
– Kérem, csak hagyjon engem. Beszélgetőtársak lehetünk, a csókot is megengedem… De többet ennél én nem kérek.
– A csók, mely így is csak futócsók? Nem igazi az… Hát menjen, én békét adok önnek. Bánni fogja még maga, hogy nem engedett nekem…
Szó nélkül hagytam ezt, és nemes egyszerűséggel sarkon fordultam…
Léával aznap este találtak ránk, a bál kastélyának egyik szobájában. Ránk nyitottak, és alig pár óra elteltével máris kitört a botrány. Mikor kihurcoltak minket, immáron felöltözve, láthattam barátnőim csodálkozó tekintetét, és a gróf kárörvendő arckifejezését. Apám szigorúan nézett rám, mint aki letett lányáról, mintha boszorkányság derült volna ki. Kiáltották is ránk odakint elegen, merthogy addigra lelkes kis tábor gyűlt össze a bál vendégeiből…

*

Rosszakaró, és mindenben rosszat látó ez a társadalom, amiben élünk. Ennek köszönhetem azt, hogy most itt lehetek, és pár nap múlva megtudom ítéletemet. Valószínűleg akasztás lesz. Léa nem várta ezt meg, mint én… Pár órája találtak rá élettelen testére cellájában… Mikor behoztak minket ide, már előre figyelmeztetett engem, mit fog tenni… Hiába elleneztem tervét, s mondtam neki, ezzel nem adja meg a tiszteletet szerelmünknek, szerinte így volt helyes. Ha kell – mondtam neki – én inkább mártír módjára fogom megadni kapcsolatunk tiszteletét. Hogy lássa ez a világ, melyben éltem, hogy attól még nem vagyok más, hogy egy hölgyet szerettem. Ugyanaz vagyok, mint akit láttak bennem. Hogy mások a férfiak általi szerelemnek hódolnak, az az ő dolguk, s nem gondolom azt sem rossz dolognak. Ők is csak nők. Akik szerelmesek. Ugyanúgy, akárcsak én.
Vége

Novellám a Helikon folyóiratban. :)

A buszon

Aznap szállt buszra először, mióta megkapta a hallókészüléket. Kiengedte a haját, hogy eltakarja, de folyton a füléhez nyúlt, nem tudta megszokni, úgy érezte, mindenki azt nézi a megállóban. Zavarta a figyelem, gyerekesnek látta magát a lapos talpú cipőben és a piros rakott szoknyában, amit anya kikészített. Most még felvette, egy hónap, és szeptember, akkor úgyis elmegy. Egyetemista lesz, felnőtt, aki maga dönt arról, mit visel, csak a tömegközlekedést kell megszoknia addig, hogy be tudjon járni.
Napok óta erre az útra készült, de ahogy ott állt, és gyűltek az emberek, elbizonytalanodott. A beszélgetések, a rengeteg információ, amiről eddig sosem értesült, vagy csak tompán érzékelt, most tiszta lett, hallható, és befogadhatatlan mennyiségű.
Távolabb ment a megállótól, oda, ahol ketten csendben szívták a cigarettát. A füst megállt a forró levegőben, majd lassan kibomlott, követte a szemével. Az autók zúgása, a város zaja monoton volt, megszokható, a beszéd tűnt kiszámíthatatlannak.
Amikor a busz már látszott a kanyarban, izzadni kezdett a tenyere. Azzal nyugtatta magát, hogy hamar vége az útnak, igazán semmiség. A végállomáson száll majd le, egy csendes utcán hazasétál. Elővette a bérletét, anya már egy hete megvette, hogy ne a vezetőnél kelljen jegyet váltania, mert ő nem beszélt, nem szerette hallani a hangját, tudta, hogy furcsa.
Mindenki tülekedni kezdett, ő óvatosan mozgott, utolsóként szállt fel. Csak állóhely maradt, az üléssorok közti kapaszkodót szorongatta. Mellette két fiatal lány vihogott, az egyiknek ki volt szíva a nyaka, a sofőr rádiót hallgatott. Hiába nyitották ki az ablakokat, nem járt a levegő, a rövidnadrágos combok ráizzadtak a barna műbőr ülésekre, cuppogó hangot adtak minden mozdulatnál.
Két megálló után megtelt a sor, a kanyarban megdőlt a busz, a mögötte álló férfi hozzásimult, a mellkasa a hátához, a lágyéka a csípőjéhez tapadt. Megbénult az idegen test közelségétől, a tenyere szétnyílt, a bérlete a padlóra esett. Érezte a férfi verejtékét, az átázott ingét, hogy a száján vette a levegőt, a lehelete a válla bőrét csiklandozta. Lehunyt szemmel várta, hogy kiérjenek a kanyarból, hogy eltávolodjon, de a test nem mozdult, mintha még mindig hatott volna rá az erő, ami összetartotta őket. Előrébb akart lépni, de nem volt hely, csak toporgott. Akkor a férfi ujjai a nyakához értek, finoman, könnyeden, akár egy véletlen gesztus. Egyetlen pillanat volt, a szeme sarkából látta a suhanó kezet, a piszkot a köröm alatt, aztán el is tűnt, de az ő bőre lángolt az érintés helyén.

A teljes novella itt olvasható
https://www.helikon.ro/a-buszon/

Biciklinyeregben igyekszem hazafelé. Már az utcánkban vagyok, amikor észreveszem, hogy valaki követ. Autóban ül, szándékosan lassít, hogy egy tempóban gurulhassunk. Szeretnék gyorsan eltekerni, de mintha vízben haladnék, a kerekeim ellenállásba ütköznek. Úgy néz ki, az idő igencsak összeszorította a markát a járművem körül. Az autós férfi azonban könnyedén uralja a gyorsulást, vagy ez esetben a lassulást. Most már mellettem halad. Végigpillantok magamon: ma még véletlenül sem mondható el rólam, hogy kihívóan öltöztem. Ahogy a tekintetem egyre lejjebb siklik, úgy gördíti le a férfi a kocsiablakot. Beszélni kezd hozzám. Rá sem nézek. Kimérten érzelemmentes tekintettel bámulok előre, a kezem azonban megfeszül a kormányon. Az ő egyik keze hanyagul karolja át az anyósülés támláját. Könnyed hangon beszél, mintha már ezerszer találta volna magát ilyen szituációban. Nem is értem, mit mond. A fejemben gondolatok cikáznak – miért nem tudsz megszólalni csak mondd hogy hagyjon békén találj ki valamit küldd el a fenébe miért nem képes gyorsabban menni ez a hülye bicikli mit akar tőlem miért akar tőlem bármit –, a szívem egyre szorongóbban ver, a légzésem viszont egyenletes. A férfi továbbra is beszél hozzám, fogalmam sincs, miért vagy mit gondol, de közben fesztelenül mosolyog. Azt hiszem, mondanom kellene valamit. Meg kellene szólalnom, vagy végre száguldásra bírni a kétkerekűmet, de egyik verzió sem megy. Az idő légmentes burokként zárul össze körülöttem, még egy kósza izomrángást sem engedélyez. Pedig az agyam az első pillanattól kezdve azon dolgozik, hogy elrángasson onnan. Egy örökkévalóság után végre befordulok – befordulunk – a sarkon. Arra gondolok, hogy más felé kellett volna mennem, mi lesz, ha meglátja, hol lakom, vajon zaklatni fog? Miért nem mentem másik irányba? Émelyítően lassan mozgunk előre. A férfi folyamatosan próbál szóra bírni. Az egész utcában sehol senki, senki, aki segíthetne, aki észrevenne. És egyedül vagyok, egy végtelenségig nyújtott pillanatba zárva, egy sötét autó és a még sötétebb lehetőségek közé szorulva.

Régen minden annyira zavaros volt, annyira utáltam azokat a napokat. Sokszor sírtam, mert muszáj volt kiengednem magamból, de közben tudtam, hogy semmi értelme érted könnyeket ejteni. Tudtam, és az volt a vicc, hogy minden egyes alkalommal beleestem a hibába. Mindig egy újabb esélyt adtam, hátha… De csak egyre rosszabb lett. Én csak a jót láttam benned, a rosszat nem.
Aztán telt-múlt az idő, és utána valahogyan mégis újra összehozott minket a sors, mert nem tudtál másra támaszkodni. Belül rohadtul féltél, miközben szórakoztál velem, még ha te ezt észre sem vetted. Addig fajult ez, hogy már mindent elnéztem, és egyszerűen muszáj voltam, hogy barátok legyünk. Nem csinálhattam azt újra, hogy megint újra, és újra veszekszünk. Azt nem tudtam volna elviselni. De most mikor újra megbántottál? Tényleg úgy éreztem, hogy elegem van belőled. Közben $@!% bőgtem, mint egy hülye gyerek, aztán felálltam a rohadt életbe is! Te engem padlóra küldeni, még egyszer? Nem fogsz!
Egy erős nő vagyok.
Nem fogsz velem szórakozni soha többé csak, azért mert nem tudod, hogy kit akarsz. Csak egy pótlék vagyok mára. Ott van most már Ő neked. Előtte meg jó volt beszédíteni nem? Jó érzés volt csak, azért mert szeretet hiányos voltál. Vagy. »»
https://www.wattpad.com/story/147109903-cafatok-a-sz%25…

spoiler

– Elég rosszul néz ki az úr – jegyezte meg a sofőr, mikor beültek hátra.
– Még nem józanodott ki – nevetgélt a nő, mintha csak egy utóbuliról jöttek volna.
– Emma, my dearest one – dudorászta anyanyelvén az amerikai ügynök.
– Félrebeszél – magyarázott Nicole. – Majd rendbehozom.
„Mi a jó francot adtak be neked, te szerencsétlen? És hova lett reggelre a támadód?”
– Amerikai? – próbált szóba elegyedni a taxis.
– Az – felelte lakonikusan a nő.
– Béna banda – fújt egyet megvetőn a férfi. – Inni sem tudnak rendesen!
– Oooh – Ray egy rekedt, bizonytalan tónusú énekre fakadt: – Let me be your Valentine…
– Now you stop this! – reccsent rá Nicole, és felhúzta a könyökét, hogy jelezze: kész volt vele eszméletlenné tenni.
A sofőr lekicsinylő mosollyal nyugtázta a jelenetet.

„Számlát nem tudott adni?”
„Nyugtát se. Csak mosolya volt.”
„Ige-e-en? Van egy adóhivatalnok ismerősöm…”
„Tudjuk! Ez most nem az a történet!”

– És fejezzék már be maguk is! – szólt ki és be a főhősnő. Nekünk! A kis merész… – Azt hiszik, nem figyelek?
– Á, a két idióta kritikus hang a fejünkben – bólogatott együttérzően a taxis. – Mint a Muppet Showban! Hülye amerikaiak, amerikai hülyék!

„Oké, értettük! Egyébként az már majdnem Gyalog galopp… És azok angolok.”
„Hah! …Taxi! Taxi! …Kérem, elvinné a kollégámat? …Mindegy, hová, csak messze legyen a könyvemtől! …Köszönöm!”

<- R.O.W. ->

Ki lettem én?

Manapság elgondolkodom azon, hogy kivé váltam.
Más vagyok, mint pár évvel ezelőtt. Sőt más vagyok, mint pár napja.
Néha nem tetszik, hogy ilyen lettem.
Máskor pedig ettől érzem erősnek magam.
Vicces belegondolni, hogy olyan lány vagyok, aki szinte semmitől sem fél.
Horror filmek? Ugyan.
Ejtőernyőzés? Mikor?
Pókok? Nem kell segítség, lecsapom én.
És mégis… Van valami amitől rettegek.
Az érzésektől félek.
Nem hagyom, hogy beférközzenek a körém emelt falon. Csakhogy így szépen lassan elszalad mellettem a világ.
Mindenki változik, előre lép, szórakozik. Figyelem őket.
Én pedig egyhelyben ácsorgok.
Néha az is fáj, hogy egyes régi szokások is elhalványodtak. Olyan mintha a felnőtté válás kiszívná az emberből mindezt…
Hisz ezek az apróságok már nem fontosak a munka és a felelősség mellett.
Már nem fontos, hogy a zenét bömböltetve énekelni kezdjek vagy táncra perdüljek. Már nem fontos, hogy annyit olvassak. Már nem fontos a rajzolás. Már nem fontos az írás sem.

De ezek nélkül ki is vagyok én?
Hová tart az életem?

Újra itt :* <3

Bakos R. Laura : Megélt életek 17. fejezet – Dávid

„- Van kutyapelenkájuk? – tettem fel egy egyszerű kérdést.
– Mekkora kutyára kellene? – tette el a készülékét a zsebébe, és rám nézett.
– Mondjuk ekkorára – kicsit kicsomagoltam Cuclit, hogy megmutassam neki segítségképpen, mert nem tudtam, milyen méretekkel rendelkezik a malacom.
– Ez egy malac! – állapította meg csodálkozva.
– Gratulálok a zseniális megállapításhoz, de sürgősen szükségem lenne a pelenkára!
– Miért akar kutyapelenkát adni egy malacra?
– Azért, hogy ne fossa össze a lakást.
– Akkor tartsa kint a szabadban!
– Tartanám, csak állatkínzásnak minősülne, ha kizárnám az erkélyre. (…)"

LINK —> https://megelteletek.blogspot.com/p/normal-0-21-false-f…

Gazdátlanná vált szavak
(Kapui Ágota és Kányádi Sándor emlékére)

Amikor egy költő meghal,
az ég megtelik elszabadult szavakkal,
mint mikor a ménes megriad,
s a lovak céltalan a messzeségbe futnak.
És nem lesz vége sosem annak a sornak,
az a rím többé már nem leli meg a párját,
s a strófák sem találják helyüket
a félbehagyott versben.

Mikor egy költő meghal,
a Hold nem süt fényesebben,
s nem lesz szerdából hirtelen vasárnap,
nem vet véget az a perc a mának.
Csak gazdátlan szavak pörögnek a föld felé,
egyre gyorsuló iramban,
a szélnek is ellenállva zuhannak
végül a porba.
S nincs oly vihar, mi onnan
őket valaha is szertehordja.

Elcsókolt szerelem

Fúj a vidám tavaszi szél,
bús az idő, az emberhez mér.
Kezemmel már nyakad kulcsolom:
ez csak egy elcsókolt szerelem, tudom.

Fáj, de tudom, enyém nem lehetsz,
még is közelebb vonlak magamhoz;
üvegszilánk csupán csak lelkem,
de tudom, ezt most meg kell tennem.

Fúj a vidám tavaszi szél,
búgnak a fákon a gercilék;
ajkam ajkadhoz ér –
csókom szerelmet kér.

2016

Písszt!
Hallgasd
a csendet,
maradj csendben,
s átölel a zen!

-engs- apeva