„Az Ouija-tábla”
Helen mosolyogva nézte az előtte heverő boszorkánytáblát az asztal négy sarkában meggyújtott gyertyák pislákoló fényében. Szembe vele a szeánsz kitalálója, Deborah foglalt helyet, balján Ann, jobbján pedig Beverly – Helen meg volt győződve arról, hogy barátnői valóban komolyan veszik ezt a badarságot, mert az ő arcukon semmi jelét nem látta kételkedésnek, vagy gúnynak.
A kicsiny, dohos levegőjű szobában hideg sötétség uralkodott, csupán az asztali gyertyák nyújtottak némi halovány, narancssárga fényt. A boszorkánytáblán két, enyhén ívelt sorban az ábécé betűi sorakoztak, a tábla két felső sarkában a Holdat és a Napot ábrázoló kis rajz volt látható, a betűk alatt pedig két szó: „Igen”, „Nem”. A tábla mellett egy ovális falapocska is várakozott, a közepébe fúrt lyukban egy üveggel; ez volt az „olvasó”.
A szobára fagyos csend telepedett, amit Deborah mély hangja hasított ketté:
– Kezdhetjük? – kérdezte a szertartás ötletgazdája.
– Nem is tudom – bizonytalankodott Beverly. – Muszáj ezt tennünk? Ráadásul pont itt?
– Ebben a házban halt meg – felelte Deborah változatlanul mély hangon. – Egyértelmű, hogy csupán itt léphetünk kapcsolatba vele.
– Hallottam rémtörténeteket – jegyezte meg Ann. – Olyan emberekről, akik játszottak ezzel a táblával, aztán szép lassan… megtébolyodtak. Vagy meghaltak.
Helen nem bírta tovább visszafojtani nevetését.
– Lányok! – kiáltott fel Helen. – Halljátok magatokat? Úgy beszéltek, mint valami gagyi horrorfilmben!
– Jól van – dőlt hátra székében Deborah. – Aki fél tőle, az álljon fel, és menjen haza nyugodtan. Én akkor is beszélni fogok vele!
– Deborah – mondta együttérző hangon Beverly –, tudom, hogy hiányzik neked. Hidd el, mi is rettentően szomorúak vagyunk, amiért meghalt, de ez a cirkusz ezzel az… Ouija-táblával egy kissé abszurd, nem? Most komolyan szellemet akarsz idézni?
Deborah gyilkos pillantással nézett Beverly-re, aki félénken elhúzta a száját.
– A barátunk volt. – Deborah hangja hidegebbnek tűnt, mint a szoba, ahol ültek. – Ti nem akartok beszélni vele? Ennyit jelentett nektek a barátsága?
– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – szólt csendesen Beverly. – Minden vágyam az, hogy újra itt legyen köztünk, de én… ne is haragudj, nem hiszek az ilyesmikben. Ezzel a játékkal tizenéves kislányok szórakoznak, hogy bizonyítsák a bátorságukat. Dedós játékszer, semmi más.
– Félek – súgta Ann. – Félek, hogy ha használjuk a boszorkánytáblát, áthívunk a mi világunkba valamit… ami nem ide való.
– Hű, bepisiltem! – gúnyolódott Helen. – Remélem, hoztatok vécépapírt!
Deborah előrébb hajolt, s egyesével belenézett mindenki szemébe.
– Már nem először csinálom. – A lány hosszasan elidőzött valamennyiük tekintetén, miközben beszélt. – Bízzatok bennem, kérlek! Ez az egyetlen módja annak, hogy ismét köztünk lehessen. Emlékeztek még, mennyit ökörködtünk együtt? Nektek nem hiányzik a hangja, a nevetése? Nem akartok újra vele együtt kacagni? – A többiek némaságba borultak, mert megérintették szívüket Deborah szavai.
– Működhet? – kérdezte Beverly, mire Deborah halványan elmosolyodott.
– Működnie kell – felelte a lány, aztán rácsúsztatta ujjait a falapra, s a tábla közepére húzta.
– Tegyétek rá az ujjaitokat az olvasóra – utasította őket Deborah –, aztán csukjátok be a szemeteket!
Mind így tettek – Helen kivételével, aki fél szemét nyitva tartotta, úgy vizslatta barátnőit, közben alig hallhatóan kuncogott.
Deborah mély levegőt vett, majd így szólt:
– Tartózkodik valaki ebben a szobában rajtunk kívül?
Csend. A gyertyák táncoló lángjai elnyújtott, fekete árnyékokat vetítettek a falakra, valahonnan pedig vízcseppek halk koppanásai visszhangoztak – ám ezen kívül semmi…
– Tartózkodik valaki ebben a szobában rajzunk kívül? – ismételte Deborah, majd hozzátette: – Ha igen, adjon magáról jelet! – Kicsivel később így folytatta: – Itt van az a személy, aki ebben a házban halt meg?
Helen nesz nélkül végignézett barátnőin, aztán vigyorogva oldalra fordította a fejét, s a lehető legcsendesebben elfújta az egyik gyertyát, majd rögvest behunyta a szemét.
– Mi volt ez? – kérdezte Ann riadtan. – Ti is éreztétek?
– Kialudt az egyik gyertya – állapította meg Beverly.
– Helen, te csináltad? – érdeklődött Deborah, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét.
– Ugyan már, dehogy! – mondta Helen színlelt komolysággal, s közben igyekezett elfojtani feltörő nevetését.
– Ez egy jel – szólalt meg transzba esve Ann. – Valami eloltotta a gyertyát!
– Köztünk van – mosolygott Deborah. – Érzem. – Ezután a szeánsz szövegével folytatta. – Mutassa meg magát az, akivel kapcsolatba akarunk lépni!
– Miért nem mozdul az olvasó? – érdeklődött Beverly. – Nem ez volna a lényeg?
– Talán még nem áll készen arra, hogy beszéljen velünk – válaszolt Deborah. – Egyelőre csak kérdezgessük!
Helen vállai reszkettek néma kuncogásától; még mindig nem hitte el, hogy barátnőit ennyire könnyű rászedni. Már éppen a következő gyertya elfújására készült, amikor megpillantott valamit – döbbenetében még a tüdejét megrepesztő levegőt is elfelejtette kifújni.
Az öregasszony mintha a falra telepedett sötétségből mászott volna elő; hullafehér, viaszos bőre a csontjaira feszült, ritkás, ősz haja összetapadt csomókban csüngött a koponyájáról. Szaggatottan mozogva megkerülte az asztalt, miközben vérfagyasztó mosollyal a lányokat figyelte. Sötétlila nyelvét kiöltötte, s megnyalta az ajkát.
– Lányok – súgta Helen félelemtől elfúló hangon, mire a vénség ránézett.
Helen sikítani akart, ám annyira lebénult a látványtól, hogy moccanni sem volt képes. A nőt figyelte, aki csontos ujját a szája elé emelte, s halk, hosszas pisszentést hallatott.
– Add jelét annak, hogy itt vagy! – mondta Deborah. – Lépj velünk kapcsolatba!
– Deborah, ne! – préselt ki magából pár szót Helen, amikor a vénasszony Deborah mögé lépett, s a haját kezdte simogatni.
– Mind meghal – hörögte a nő, s oldalra szegte a fejét. – Az összes barátodat megölöm. – Rettenetes, hátborzongató nevetés tört elő a torkából, Helen pedig úgy érezte, menten elájul.
– Valami hozzáért a hajamhoz – súgta Deborah. – Helen, te vagy az?
– Nem, esküszöm, hogy nem én csinálom! – Helen úrrá lett bénultságán, s fölpattant a székből. – Fordulj meg, Deborah! Fordulj meg, ott van mögötted! Meneküljünk innen!
Sem Deborah, sem pedig a többiek nem nyitották ki a szemüket.
– Helen, itt vagy köztünk? – kérdezte Deborah.
– Itt vagyok! Hát nem lát…
– Miért ölted meg magadat, Helen? Miért hagytál itt minket?
És akkor Helen mindent megértett; döbbenetében a falig hátrált, elgyengülő lába beleakadt a székébe, s felborította azt.
Mindhárman kinyitották a szemüket, s a földön fekvő székre meredtek.
– Azt a… – suttogta Beverly.
– Láttátok ezt? – örvendezett Ann. – Láttátok?
– Ez biztosan Helen! – Deborah arcára őszinte boldogság rajzolódott ki. – Mondtam ugye, hogy működni fog?
– Hihetetlen. – Beverly a táblára meredt. – Tényleg itt van. Helen. A drága Helen!
Ann sírva fakadt:
– Annyira hiányzol, Helen! Mondd, miért tetted?
Az Ouija-táblán hagyott olvasó hirtelen megmozdult, a lányok elkapták a kezüket.
– Ez mi?
– Válaszolni fog nekünk! – Deborah majd’ kiugrott a bőréből. – Beszélni akar hozzánk!
Döbbenettel vegyes csodálattal figyelték, miként csúszik egyik betűről a másikra a falap. Deborah hangosan felolvasta a betűket:
– M. E. N. E. K. Ü. L. J. E. T. E. K.
– Vége –
