!

Merítés zóna

>!
pepege MP
Merítés

(f.: ilea.org)

Kispróza túladagolást alig-alig megúszva összeállítottam nektek a következő évtized legemlítésre méltóbb kispróza köteteiről szóló válogatást, melyet hamarosan olvashattok a Merítés magazin Kortárs magyar irodalom rovatában.

Akiknek a tartalmait ezúttal kikanalaztam:
@Archibald_Tatum
@Csabi
@V_Sysy
@nyerw
@deardurr
@Chöpp
@GTM
@korkata
@metahari
@Mafia
@Pixelhiba
@olvasóbarát
@vicomte
@csauperjel
@M16
@B_Niki
@cinkos
@Frank_Spielmann
@tündérróka
@kolika
@Véda
@Rita_Sándor
@KWera
@Belle_Maundrell
@zonga
@encsy_eszter
@balagehs
@DaTa
@Quator
@chibizso
@modus_operandi
@fióka
@Almost_Zed
@Bubuckaja
@fülcimpa
@Tarja_Kauppinen
@graphoman
@Karabekian
@vargarockzsolt
@ppeva

Köszönet érte.

29 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISMP
Merítés

Ismét közeleg a |Merítés és |A_hónap_külföldi_írója ideje. :)

Hogy ki az, azt talán a fenti képből ki lehet találni. Talán nem. :)

Mindenesetre a helyes megfejtők virtuális mogyorós csokit kapnak, háromszínű csomagolásban.

A helytelenek is. :)

28 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IMP
Merítés

(Kép: Angus McBride festménye az 1914 telén spontán kialakult karácsonyi békéről, forrás: Independent)

A Merítés szerkesztői egy különálló extra rovattal is készülnek az I. világháború lezárásának századik évfordulójára. A felhozatal vegyes lesz: más rovatokból kimaradt könyvek, színes kis érdekességek a háborús mindennapokból, friss és régi megjelenések, kihívások, és befigyel majd egy interjú is. Nem kell már sokat aludni!

A tartalmakért a molyközösség soron következő tagjainak tartozunk nagy-nagy köszönettel:
@Algernon, @gesztenye63, @eeszter, @marcipan007, @Bélabá, @Nikka, @makitra, @ddani, @Katherine_Grey, @Meguliuna, @Wally, @MissTimon, @ppeva, @Gergely_Ratting, @Keikorca, @TheEArt, @MK_, @Takács_Adri, @arpika92, @gizad, @Ananiila, @Molymacska, @LNB, @Ross, @Lazacc, @Kek, @B_Niki, @dokijano, @AniTiger, @moncsicsi83, @kshkonyvtar, @Gedi, @Kuszma, @nero, @Véda, @regulat, @morin5, @Ildó, @GTM, @csillagka, @Draskovics_Edit, @miriel, @kaporszakáll, @mate55, @Dominik_Blasir, @mezei, @darkfenriz, @oscarmaniás, @Cipőfűző, @lzoltan, @Zsuzsi_Marta, @Dyta_Kostova és @Katyesz

https://www.youtube.com/watch…

38 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IMP
Merítés

(Kép: német katonák segítenek ki a sárból egy francia bakát 1916-ban, a verduni csata idején – forrás: rarehistoricalphotos.com. A fénykép eredete bizonytalan, Léon Poirier 1928-ban forgatott háborús filmjéből, az 1928-as Verdun: Visions of History_-ból származik, melyben vegyesen használtak eredeti és újraforgatott jeleneteket.)_

A novemberi merítésben a VilágKlasszik rovat az I. világháború irodalmi hagyatékát fogja górcső alá venni. A közismert klasszikusok mellett lesz benne kevésbé ismert induló a hazai pályáról, partvonalra szorított, társadalomkritikus brit nagyregény, és egy nyomasztó orosz elbeszélés-gyűjtemény is. A kiemelt tartalmakért köszönettel tartozom:
@Zsuzsi_Marta, @Monty, @Smici, @Hanging_Moss_9102, @E_W, @SteelCurtain, @Timár_Krisztina és @Ceri molyoknak!

https://www.youtube.com/watch…

6 hozzászólás
>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@raniaki: Virágoskert

A pizzaszeleten figyelő ráncos gombaszeletet bámulta, kizárólag azért, hogy ne kelljen bekapcsolódnia a körülötte folyó beszélgetésbe. Órák óta ültek összecsukható sörpadokon valakinek a kertjében, akit ő személyesen nem ismert, de most, hogy ő is félig-meddig hivatalos volt a családi összejövetelekre, bemutatták neki. A férfi egyetlen alkalommal sem találta el a nevét, ő pedig nem hibáztatta, különben sem bajlódott azzal senki, hogy kijavítsa.
A pizza a hosszú idő alatt kihűlt, a sörből, amit töltöttek neki, már rég kiszállt az összes buborék. Nem akart inni, mert tudta, hogy akkor beszélni kezd, és beszélni még sokkal kevésbé akart, mint itt lenni.
Mindenesetre úgy illett, hogy ha már valamennyire a családhoz tartozik, meghívják őt is, és úgy illett, hogy ő pedig elfogadja a meghívást, na meg úgy is illett, hogy végig jó képet vágjon az összes beszélgetésre tett kísérlethez, szemtelen megjegyzéshez, és az érdeklődéshez, hogy mikor tervez gyereket szülni.
Az első tizenöt gondolatot le kellett nyelnie, mert egyetlen válasz sem volt olyan, aminek az elmesélését úgy kezdhette volna, úgy illett.
Fogalma sem volt, mit képzelnek ezek az emberek. Mitől gondolják azt, hogy közük van hozzá. Tizenhét éves kora óta számtalan alkalommal feltették neki ezt a kérdést, – utoljára két napja, egy állásinterjún – és ennyi idő alatt megtanulta már, hogy nincsen helyes válasz. Hogyan is lehetett volna, mikor maga a kérdés rossz volt? Pontosabban az azt feltevő személyek voltak rosszak. Az egyetlenemberrel, aki feltehette a kérdést, mert az utódok létrehozásában tevékeny szerepet kellett vállalnia, már rég megtárgyalta, és a vele való beszéd nem is esett nehezére. Mikor azt mondta, fél, és ijesztő, és nem biztos benne, hogy akarja, az egyetlen azt mondta rendben, majd vesznek egy kutyát. Vagy örökbe fogadnak. Vagy majd együtt félnek. Vagy majd túllesznek rajta, és szaporodnak, mint a gomba, hogy ne hagyják a rokonaikat belekötnivaló nélkül.
Az ilyen mondatok voltak azok, amelyek miatt teljesen biztos volt benne, hogy szereti őt.
A gombáknak egyszerű dolguk volt, nem volt szükségük fényre, csak egy pici helyre, és nedvességre. Ezek az emberek itt, a padon mellette és szemben ülve, sört pukkasztottak, pizzát ettek, nevetgéltek, mind lágy szárú virágok voltak.
Az egyetlen illeni tudott közéjük mikor akart, pedig nem tartozott igazából oda. Olyan volt, mint egy kaktusz. Hosszú időt élt tápanyagmentes földben, csak a reménnyel, hogy jönni fog az eső. Az egyetlen túlélte víz nélkül, pontosan úgy, ahogy ő túlélte napfény nélkül olyan sok időn át. Így találkoztak, és tudták, hogy rendben lesznek egymás mellett.
Az egyetlen, bár nagyon jól tudta, hogy nem ebben a kertben a helye, szerette ezt a napfényes társaságot, időnként jól esett neki megmártózni a fényükben, a sörpadra ülni melléjük, nevetgélni és labdázni a testvérei gyerekeivel, így hát itt voltak, sütött a nap, ő pedig türelmet erőltetett magára, beszélgetést kezdeményezett, elnézően mosolygott, és visszanyelte mind a tizenöt első gondolatát, mert egyszerűen úgy illett.

3 hozzászólás
>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@littlelinda: Sleepwalking

Az iskola folyosója kihalt volt. Csak egyetlen pillanat kellett hozzá, s ahogy megszólalt a csengő, diákok sokasága özönlött ki az ajtókon – amikor megállt az idő. Mozdulatok lassultak le és arcok fagytak grimaszokba; a hangzavar pedig ismét megnyugtató csenddé halkult. Az egyetlen, ami megtörte azt, a lépteim halk zaja volt, miközben szinte öntudatlanul sétáltam a mozdulatlanná dermedt emberek között.
Nem tudtam, hol vagyok. Itt kellett lennem. De hol van az „itt”?
Egyre csak haladtam előre a folyosón, a falakra felszerelt tükrök suttogását hallgatva, s éreztem, ahogy a megdermedt emberek árnyékai utánam néznek. A táska húzta a vállamat, s a következő lépésnél ernyedten csúszott le a vállamról, ám nem ért földet, a levegőben megállt, ahogy a folyosón mindenki, az idővel együtt.
Mintha alva járnék.
Idegen léptek hangja csatlakozott az enyémhez, s hirtelen befordultál a folyosó sarkán. Zsebre tett kézzel jöttél felém, és ahogy lépkedtél, mintha vibrált volna körülötted a levegő. Az idő még jobban lelassult, ezúttal ránk is kifejtve hatását. Éreztem, ahogy a szemhéjam alig csukódik a szememre, s szinte külön éreztem minden egyes hajszálam esését, ahogy haladtam előre. Láttam, ahogy felnézel, láttam a szempilláid rezgését, és hallottam a ruháid suhogását.
Nem tudtam, mi történik. Nem gondolkodtam, nem éreztem. Csak öntudatlanul lépkedtem feléd és néztem, ahogy közeledsz. Hirtelen villódzni kezdett a folyosó, s mintha szakadozott volna a látásom, az előttem lévő kép gyors változásokba kezdett: a falak sötétek lettek, repedezettek és mocskosak; az emberek a földre kerültek kitekeredett végtagokkal; süvített a szél, s te is megváltoztál. A ruháid és az arcod véres volt, s a kezedben egy fegyvert tartottál; az arcod tökéletes maszkba fagyva – bármilyen érzés nélkül. Nem féltem.
Aztán eltűnt.
Újra a fehér falú folyosón haladunk egymás felé, körülöttünk az időben megfagyott emberekkel. Ahogy egyre közelebb értünk egymáshoz, észrevettem, hogy zenét hallgatsz, s alig hallhatóan ugyan, de énekeled a szöveget. Már szinte egymással szemben álltunk, amikor le tudtam olvasni a szádról: „csak álmodsz”.
Fájdalmasan ütközött egymásnak a vállunk, s az erősség nagyságától éreztem, ahogy megcsúszok a világ peremén.
Amint a folyosó padlójára estem, az idő újra elindult – az emberek haladtak tovább, s te egyre távolodtál.

Hirdetés
>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@Flow: Mici

Micimackó egyik reggel arra ébredt, hogy haragszik. Büntetni akart. Volt is egy személy, aki egy ideje a bögyében volt: Malacka (alvilági nevén „A Disznó”).
Mici (az éjszakai életben Medveként is emlegetik) rájött, hogy túl szűk kettejüknek a Nyócholdas Pagony nevű lakótelep. Malacka állandóan zabál, lassan kihízza a munkáskerületet. Ráadásul nem moslékot fogyaszt, mint más jóravaló sertés, hanem Mici mézével tömi az arcát. Medve úgy döntött, a mézzabálónak mennie kell. A sertés teherré vált e lepusztult betondzsungel s munkanélküli lakói számára.
– Hé! – óbégatott Mici az ágyból nehézkesen kifordulva. – Hová lett az a nyüves méz? Megint elvitted, te mocsok?! – Medve panellakásának linóleumpadlóján bizony méztől ragacsos sertéslábnyomok sorakoztak. – Most véged van, öreg!
Micimackó lerohant a negyedik emeletről, félrelökve néhány gyanútlan lakót, akik aztán törött bordával fetrengtek szerteszét. Lerobogott a térre, el a drogot árusító úriemberek mellett, majd Malacka otthona felé irányozta be ormótlan testét.
A sertés egy alagsori önkormányzati lakásban tengette életét. Ritkán akadt látogatója, mert kórosan túlsúlyos volt, na meg büntetett előéletű.
– Odabent vagy?! – zihálta Mici elgyötörten. Több mint tíz métert kellett megtennie vízszintes terepen. Az pedig kimerítő tud lenni.
– Sajnos nem vagyok itthon! – jött a fojtott válasz a műanyag ajtó mögül.
– Nem, a fenét! Látlak, te nyomorult! Miért telefonfülke-ajtóval pótoltad a régi beszakadt ajtót? Ez teljesen átlátszó! Látom, ahogy ott ülsz a TV előtt és zabálsz!
– Én ugyan nem! Mert nem vagyok itthon. Ja, és azért a telefonfülke-ajtó, mer’ az volt ócsó. Ingyen loptam.
– De ha nem te vagy az, aki ott nyeli a mézet literszámra a Mici feliratú csupromból, akkor ki röhög ott lezabált atlétában?
– Az ikertestvérem – vágta rá Malacka elmésen.
– Mi? Kinek az ikertestvére vagy te?!
– Hát az enyém: Malackáé! Ki másé, te marha?!
– Hoppá! Elszóltad magad! Te vagy az, Disznó! Végig te voltál! Egész idáig a bolondját járattad velem!
– Idáig? Két perce állsz ott, te szerencsétlen! Sztrókot kaptál, vagy mi bajod van? Ma hülyébb vagy, mint kéne. Igen, én vagyok az! És akkor mi van? Le se tudsz jönni! Akkorára szteroidoztad magad, hogy az ajtón se férsz be!
– Én naturálba’ edzek! – mondta Mici sértődötten. – Azért vagyok kétszáz kiló színizom, mert először felhíztam háromszázra, aztán onnan szálkásítottam vissza.
– Jó duma! – legyintett Malac méztől ragacsos csülökkel. A lopott aranykarkötők csak úgy csörögtek a csuklóján. – El is hinném, ha nem tőlem vetted volna a kokszot! Menjé’ inkább vissza gyúrni a terembe. Vagy fitneszezni, mint egy kiscsaj! Ugyanis elárulom: a Mici női név!
– Női név?! – toporzékolt Albert Medve. (A történtek után erre változtatta meg a nevét.) – Ez azért övön aluli volt! Megyek, és szólok Róbert Gidának!
– Csak azt ne! – fogta Disznó azonnal könyörgőre. – Komoly összeggel tartozom a tagnak! Inkább vidd a fenébe a lopott, ukrán mézutánzatodat! Úgysem igazi, csak mézaroma meg E23!

9 hozzászólás
>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@Z_Tom: Hol volt, hol nem

A haldokló neoncső szabálytalanul vibrál, búrája alatt tompa zümmögéssel egy csapdába esett darázs vergődik. Ráment a fényre, mert ahol világosság van, ott élet is. Ezt mondja az ösztön. De néha az is csal.
Délután kettőre már fáj a fejem. Szerencsére lejárt a munkaidő, igyekszek arra gondolni, hogy megérte ez a szombat. Jövő héten hosszú hétvége, kirándulást tervezünk Tokajba. Ősz, laza túrázás, bor. Minden rendben lesz.
Ezt mantraszerűen ismételgetem, miközben hazafelé sietek a körúton. A délutáni felhők takarót húztak a város fölé, a nappali sötétségben kerülgetem a betonjárda repedéseibe gyűlt tócsákat. Figyelem, ahogy a kikapcsolt jelzőlámpák sárgán villognak, tátognak, akár a partra vetett halak. Az albérlet már csak két sarok.
A lépcsőházban megcsap a pincéből feláramló dohos, hűvös levegő, almaszag terjeng mindenfelé. Pénzeséknek kertjük van, ők hordják haza a kompótnak valót. A lépcsőfordulóban véletlenül megfogom a korlátot, amire sok öreg kéz hordott ragacsos, feketéllő mocskot. Hiába takarítják.
Mire felérek a negyedikre hevesebben ver a szívem. Mintha csak a lépcsőzéstől lenne. Az ajtóban hangosan kattan a zár, egyszobás cellánk nyílik. Odabent a megszokott félhomály fogad, az ismerősség érzésébe tömjénillat vegyül. Nemrég éghetett le a füstölő.
Lerúgom a cipőt, hátizsákomat a konyhában a szék karfájára akasztom. Szomjas vagyok, de nem találok poharat. A tegnapi vacsora romjai eltűntek, nekünk semmi nyomunk. A padló is szokatlanul tisztán csillog, csak a mosogatóban makacskodik továbbra is a feketepenész. Fejben újra lejátszom az esti veszekedést, a reggeli némaságot.
Átmegyek a fürdőbe, kezet mosok és felfrissítem magam. Így is szarul festek, lefeketedett szemekkel, beesett arccal nézek a tükörbe. Nehéz hetek ezek. Megtörölközöm, és ahogy visszafordulok kezdenek feltűnni az apróságok. Kevesebb fogkefe, a kád szélén megritkult a flakonarzenál, a polcokról hiányoznak a krémek, olajok. A törölközője sehol.
Minden üres. A szoba kopár, akár egy legénylakás, egy árva kaktusz sem maradt az ablakban. Felkapcsolnám az állólámpát, de nincs mit. Ahogy nézem a hűlt helyét eszembe jut az a pesti út, meg hogy mennyit szerencsétlenkedtünk a dobozokkal a metrón meg az InterCity-n. Kiállt a kezünk mire hazaértünk a lámpával és a dohányzóasztallal. Az még itt van.
A könyvespolcon látszik a Kundera sorozat helye – annyit vitte el –, meg a por, amit mindig is utált, én meg nem törölgettem le soha. A közös képeken még mosolygunk.
Hirtelen úgy érzem magam, mint akit jeges hógolyóval tarkón vágtak, aztán jó alaposan megfürdettek. Ég a bőröm és lüktet a fülem. Hányingerem van.
Kimegyek a WC-be, nekitántorodom a falnak. A kezem egyre hidegebb, a talpam alatt alig észrevehető lassúsággal csúszik a szőnyeg, miközben a világ a megértésen túlra szökik. Kapaszkodóként a tartály alatti plakátról betűnként olvasom le a Prague feliratot, és azon kezdek gondolkodni, hogy az éjszakai utcán hátat fordító Kafkának miért rajzoltak macskafüleket.

>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@zia0822: Hétköznapi hősök

A hétköznapi hősök
Mindenkinek mások,
Mégis közös bennük:
Számíthatunk rájuk.

Az én életemben is vannak
Ilyen hétköznapi hősök;
Azok a fiúk, akik férfiak,
Akik becsületből, emberségből
Újra és újra bizonyítanak.

Ők bátrak, nem hátrálnak.
A helyzetekbe beleállnak,
Tudásuk szerint megoldást találnak.
Olykor, mint a mogorva medvék,
Mégis, ha kell, mellém állnak.

Akik nem nyomnak el,
Hanem, ha kell, támogatnak.
Barát, társ vagy testvér:
Hálás vagyok azért, mert vannak.

>!
Tarja_Kauppinen IMP
Merítés

A Merítés pályázatának legutóbbi fordulójából:

@Amethyst: Foltok

Egy eper landolt puha koppanással a padlón. Alsó része teljesen kilapult, krémesen terpeszkedett mind szélesebben, nedve beleivódott a szőnyeg hófehér szálaiba. Bár a zuhanás nem keltett visszhangot, az éppen reggeliző gyerek figyelmét mégis felkeltette a pirosas jelenség, mely természetellenesen domborodott ki a szőrméből. Eleinte enyhe bűntudat furdalta a lelkét, de a drága, egyhangú szőnyeget mondhatni feldobta az az egy, oda nem passzoló folt, így a végén még büszke is lett a műalkotásra. Hála előbbi hanyag mozdulatának, most elemi erővel tört fel benne egy kis játék iránti vágy. Megismételte tettét, a padlóra újabb eper hullott. Ez kissé éretlennek bizonyult, leve nem fröccsent széjjel, egy darabban maradva gurult arrébb pár centit. No, ez nem is olyan könnyű játék. Mindjárt egy újabb gyümölccsel próbálkozott a gyerkőc, ezt már nem csupán leejtette, hanem erőnek erejével a földhöz vágta, hogy lássa szétloccsanni, s a pépes levet rózsa módjára a szőnyegen virítani. Pirosas virágáradatba kívánta vonni a már-már kényelmetlen tisztaságot, mely születésétől fogva körülölelte, s ölének börtönébe zárta őt. Korai lázadás volt ez, s a harmatpöttyös eprek hűséges gránátokként szegődtek a fiú oldalára.
Kitárult a kétszárnyú faajtó, az oroszlánfejes kopogtatóban meg-megremegett a karika, s egy fekete arcú, kopott ruhájú gyermek hozta a tűzifát a kandalló mellé. Állától a füléig csupa korom volt, mezítelen lábán régi és új lilás-zöldes sebek éktelenkedtek. Vízhólyagos tenyerével szorgalmasan rakosgatta a hasábokat a kovácsolt vasállványba. Monoton munkája során néha-néha megrezzent, ha bőrébe szálkák szaladtak. Gondolatban felidézte annak a piros, édes illatú gyümölcsnek a látványát, melyet gazdája parancsára egy kosárba gyűjtött s a konyhába cipelt. Összefutott száraz nyelvén a nyál, ha elképzelte, milyen ínycsiklandó zamata lehet azoknak a számára ismeretlen bogyóknak, melyeket szájába sosem vehetett, s ha mégis megpróbálkozott a kóstolással, a csősz szíjat hasított a hátából.
A szemkontaktus bekövetkezett. Már beléptekor is felfigyelt az ismétlődő, alig hallható koppanásokra az ura fiának irányából, s mikor dolga végeztével a kijárat felé vette az irányt, szeme sarkából véletlenül megpillantotta az úrfit, amint egyenként szedi ki az epret az üvegkehelyből, s arcán eszelős vigyorral kíméletlenül a szőnyegnek vágja őket. A fekete gyereket sokként érték a látottak, a valótlan jelenet rögvest retinájába égett. Tekintete elhomályosult, lába összecsuklott. Sovány teste holtan esett össze, meghasadt szíve hamar feladta a küzdelmet.
Az úrfi felfigyelt a rabszolga rövid haláltusájára. Először megrémült a fekvő alaktól, de egy pillanattal később arcát már széles, elégedett vigyor szántotta ketté.
– Jé! Egy fekete folt a szőnyegen!