!

Irodalomtörténet zóna

Országos_Idegennyelvű_Könyvtár U>!
Irodalomtörténet

2021. február 25-én Larisza Petrivna Kocsacs-Kvitka (1871-1913) – írói álnéven Leszja Ukrajinka – az ukrán klasszikus irodalom legnagyobb női költője, közéleti személyiség, az ukrán kultúrtörténet egyik központi alakjának születésének 150. évfordulóját ünneplik szerte a világon, és többek között Magyarországon is.

Leszja Ukrajinka munkássága sokrétű: költészet, dráma, próza (kisregények, elbeszélések, mesék), publicisztika, műfordítás, episztoláris örökség, tankönyvek, továbbá gazdag folklór gyűjtemény hagyott maga után. Az írónő új témákkal és motívumokkal gazdagította az ukrán irodalmat, munkásságával világszínvonalra emelve azt. Műveiben kiállt az ukrán függetlenségért, élesen támadta a cári rendszert, aktívan támogatta a nők egyenjogúsági törekvéseit, politikai részvételüket.

Az irodalomkritikusok sorra hangsúlyozzak, hogy Leszja Ukrajinka munkája meglepően európai, egyetemes, és aktuális különböző történelmi időszakokban, minden nemzedék számára új lelki kincseket tár fel. Az írónő művei alapján számtalan film, színházi előadás, balett látott napvilágot. Leszja Ukrajinka műveinek újranyomását végzik ma világszerte, örökségével a kortársaink foglalkoznak. A költőnő műveit több nyelvre is lefordították, számos városban szobrot is állítottak emlékére.

Ukrán referensünk blogbejegyzése bővebben itt olvasható:
https://blog.oik.hu/leszja-ukrajinka-150/

Kapcsolódó alkotók: Leszja Ukrajinka

Országos_Idegennyelvű_Könyvtár U>!
Irodalomtörténet

Leszja Ukrajinka 150
150 éve, február 25-én született Leszja Ukrajinka ukrán költőnő, drámaíró.
Szíves figyelmükbe ajánljuk ezt a kis válogatást az OIK-ban megtalálható Leszja Ukrajinka művekből.
https://www.facebook.com/Orszagos.Idegennyelvu.Konyvtar…

Kapcsolódó alkotók: Leszja Ukrajinka

Országos_Idegennyelvű_Könyvtár U>!
Irodalomtörténet

A Magyar Kultúra Napja és Mészöly Miklós születésének 100. évfordulója alkalmából

az Országos Idegennyelvű Könyvtár szeretettel vár minden érdeklődőt ONLINE előadására:

„A BILINCS A SZABADSÁG LEGYEN"

Felolvasószínház Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből

Előadják:

Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész

Trill Zsolt Jászai Mari-díjas színművész

Szerkesztő rendező: Seres Tamás

„Újból rájöttem, hogy nagyszerű egyedül lenni a lakásban. Olyan oldott és laza vagyok, ha nem vagy otthon, rengeteg időm van mindenre, ugyanakkor üres is a nap. Furcsán teli, mert sokat tudok dolgozni és pihenni, de valahol értelmetlenül üres is. A fene ezt az ambivalenciát, hát két nap lehet az ember csak problémamentes?” (Polcz Alaine Mészöly Miklósnak)
/A bilincs a szabadság legyen : Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997 / sajtó alá rend. Nagy Boglárka. – Bp. : Jelenkor, 2017./

Kezdés: 2021.01.22. 17.30

Megtekinthető az OIK Facebook oldalán és YouTube csatornáján január 25-ig.
https://www.facebook.com/Orszagos.Idegennyelvu.Konyvtar/

A rendezvényt támogatta Belváros-Lipótváros Önkormányzata,
a KÖNYV(tár)TÁMASZ Egyesület és a HINNLI Alapítvány

Kapcsolódó alkotók: Polcz Alaine · Mészöly Miklós

Bla I>!
Irodalomtörténet

Most, hogy olvasom Harper Lee másodikként megjelent első könyvét kicsit utánanéztem a tényleges történteknek.
Erről érdemes elolvasni ezt a linket, amely a valósághoz hűen leírja azokat:
https://wmn.hu/kult/29999-mese-az-egykonyves-iro-ket-re…

S ha jobban el kívántok mélyedni Harper Lee művészetében, nézzétek meg a regényből készített filmet. Tudjátok: „Az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film!” Ha nem is abszolut, de igazság. Megnézni érdemes és kihagyhatatlan!

https://videa.hu/videok/film-animacio/ne-bantsatok-a-fe…

Kapcsolódó könyvek: Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! · Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Kapcsolódó alkotók: Harper Lee

aróD_zsirÍ_agraV IP>!
Irodalomtörténet

Galagonyalány

Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra

"1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán dolgoztam mint Tolnai Gábor titkárnője. (…) Tehát dél volt, mindenki elment már; egy óra vagy fél kettő lehetett. Tolnai Gábor azt mondta: „Szeretnék végre egy órát nyugodtan dolgozni, bárki keres, házon kívül vagyok.”
Kopogtak, és belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki. Szerencsére nem szoktam másként szólni a szegény emberekhez vagy az alacsony sorban lévőkhöz, mint azokhoz, akik elegánsan öltözöttek. Persze lehet, hogy másként, de semmiképp sem lekezeléssel és elutasítással.
A fiatalember belép, megáll tétován az ajtóban, egyik lábáról a másikra nehezedik, kicsit oldalt hajtja a fejét, és megszólal vékony, kisfiús hangon – Sanyikának mindig ilyen maradt a hangja: „A főigazgató urat keresem.” „Házon kívül van – mondom –, segíthetek valamiben?” Tétován válaszol: „Csak a kötetemet hoztam el neki” – belenyúl a zsebébe, kihúzza.
„Weöres Sándor vagyok”, és nyújtja felém a kötetet. Én akkor már ismertem a verseit, nagyon szerettem, becsültem.
Megdöbbenek, meghatódom, ami nem tudom, látszott-e rajtam, mutattam-e vagy sem. Azt válaszoltam: „Várjon egy pillanatig, megnézem, nemrég lépett ki az ajtón, hátha még utolérem a főigazgató urat.” Azzal berohanok, nem is tudom, hogy kopogtattam-e vagy sem, és azt mondom Tolnainak: „Weöres Sándor van itt.” Ő is meglepődik: „Jó, vezesse be!” – int nekem. Beviszem Sanyikát. Nem tudom, már nem emlékszem, mennyi ideig volt benn.
Amy Sándornak szólította. De Miklós is, én is megmaradtunk a Sanyikánál – magamban még mindig így szólítom. Ezen sokszor eltűnődöm. Nekem, nekünk örökre Sanyika maradt-marad, mert olyan volt, mintha nem is volna igazán ember, hanem valami különleges lény: a moha, a manó és az ember között.
Az első perctől kezdve éreztem rajta ezt a területenkívüliséget, a nem konkrét valahová tartozást. Azt hiszem, hogy mindig is ilyen maradt. Nagyon szerettem a költészetét. És aztán őt is, ámbár ez a kapcsolat sok szempontból nagyon ambivalens volt.
A lényeg, azt hiszem, az, hogy sosem tudtam a költőt, a barátot, az embert, a férfit egy szintre hozni. Nekem valahogy mindig külön szinteken mozgott, s azonkívül azt a szeretetet és azt a szerelmet, amivel felém fordult, nem ismertem föl, és nem is hittem benne igazán, csak közvetlenül a halála előtt, mikor egyenesen beszélt róla. S éppen azért, ahányszor úgy közeledett hozzám, mint nőhöz, azt hittem, hogy ez csak valami általánosítás vagy éppen csak a területenkívülisége, és számára abban a pillanatban nem vagyok más, mint egy olyan lény, amelyik a másik nemet képviseli. Tehát a saját énazonosságom ebből a kapcsolatból mindig kimaradt. Valahogy olyan volt, mintha erre a területenkívüliségre én nem tudnék úgy belépni, hogy én legyek – csak a halálos ágyánál.
Csak most, annyi év és Sanyika halála után – mert ott voltam a halálos ágyánál – tudom megérteni. És csak most, Miklós halála után – mikor kezdem az életet, az életeket másként nézni, most kezdem megérteni, milyen is volt a kettőnk kapcsolata.
De nem csak egyszerűen a kettőnk kapcsolatáról van szó. Hiszen ott van Amy, ott van Miklós, ott vagyunk mindig mind a négyen – ki-ki hogy vett részt ebben a barátságban? Mit jelentett Miklósnak Sanyika? Mit jelentett Amynak Miklós? És milyen volt a négyesünk? És milyen volt, amikor nagyobb társaságban voltunk együtt?
Akkor ott bevezettem Tolnai Gáborhoz, aztán kinn végeztem a munkámat. Nem volt már sok tennivalóm zárás előtt. Mivel grafológiával foglalkoztam, és írásokat gyűjtöttem, mikor kijött, megkértem, írjon nekem pár sort, és írja alá a nevét.
„Igen? Tényleg?” – kérdezte.
Odament az íróasztalomhoz, föltérdelt a székemre, s félig hason fekve az íróasztalon, előhúzott a zsebéből egy irkát, olyat, amilyenbe gyermekek szoktak írni. (Nem emlékszem, hogy vonalas vagy kockás volt-e.) S elmerülten írni kezdett.
Nem akartam zavarni, csöndben oldalt álltam. Aztán fölnézett, lemászott az asztalról, lelépett a székről, és talpra állt. Kitépett egy lapot a füzetből, átadta: „Ezt most írtam magának.”
Néztem, egy vers volt:
GALAGONYA
Őszi éjjel
izzik a galagonya,
izzik a galagonya
ruhája.
Tekintettel arra, hogy rosszul szoktam idézni, meg kell nézzem pontosan a verset. Pedig ez az egyik kedvenc versem. Nagyon szép, nagyon szerettem mindig. Egy pillanatig se hittem el, hogy valóban ott akkor nekem írta. Negyven vagy ötven évvel később – ki kell számítsam, amikor az életinterjút készítettük velük, és mind Amy, mind Sanyika azt kívánta, hogy én legyek a kérdező, amitől én nagyon megrémültem –, akkor próbáltam olvasni újból a Sanyika verseit, foglalkozni az életével, Amyval – akkor hittem el. Ki akartam térni, de ők ragaszkodtak hozzám. S amikor megérkeztem – kértek, menjek félórával hamarább, mint a stáb –, elkezdtünk beszélgetni, és akkor Sanyika azt mondta a kis vékony hangján, amit olyan jól ismertem: „Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.”
Elképedtem. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy ilyen vers születhessen egypár perc alatt. Amy közbeszólt: „De hát volt belőle már két sorod, mondtad.” „Igen – mondta Sanyika –, kettő volt készen bennem, de a verset akkor írtam.”
És aztán folytatta: „Tudja, én féltem Miklóstól, és mindenkit kértem, ne mondják meg, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondták?”
„Nem, soha!”
Erre Sanyika nézett rám döbbenten: „Látja, milyenek az emberek, már abban se lehet hinni, hogy nem tartják meg a szavukat. Azért kértem, hogy ne mondják meg, mert reméltem, hogy megmondják.”
Akkor lépett be a stáb, Xantus Jánosék. Mérei Zsuzsa is jött velük, aki már azután született, hogy Mérei a börtönből szabadult. Azért jött a férjével, aki forgatta a filmet, hogy lássa Sanyikát, Amyt. Nagyon kedvesen segített sok mindenben a forgatás alatt. Hagyjuk abba a beszélgetést, kérték, majd a kamera előtt mondjuk ezt el. A kamera előtt folytassuk. A forgatásnál kezdjük újból ezt a részt is.
Úgy történt. Sanyika hozzáfűzte: „Aztán írtam még egy verset, itt van, elő is kerestem.” Felolvasta, és nekem adta. (Nem tudom, hol van, nekem is elő kell keresnem.)
„Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint” – valahogy így.
Azt mondta: „Látja, sohase tekintett vissza rám. Nem értette meg, hogy szeretem.”
(…)
A költészete nagyon sokat jelentett számomra. Sok versét mondom még ma is magamban. Ezt is: „Őszi éjjel izzik a galagonya…” Sokat tűnődtem rajta, hogy mit jelent. Csak most, Miklós halála után értettem meg, amikor mentem át Orosziban a nagyréten. Van ott két kedvenc galagonyabokrom. Mindig lemegyek hozzájuk a dombról tavasszal, amikor nyílnak, hihetetlenül gazdagon ragyognak, egyetlen nagy virágcsokor. És az arcomat közéjük rejtem. Elfedem magamat velük. Aztán lemegyek ősszel is, amikor tele vannak piros bogyókkal. Érdekes, errefelé alig ismerik a galagonyát. Gyerekkoromban mi még ettük is a piros bogyóit. Nincs különösebb íze, de az, hogy az ember egy vad növény gyümölcsét eszi – jó érzés. Szederkényi Júliától tanultam, úgy ismerkedik a növényekkel, hogy megeszi a leveleket, csak egy kicsit, azaz egy levelet elrágcsál. Én se félek sose, hogy mérgezne egy növény. Miért mérgezne? Pedig tudom, hogy vannak gyilkos növények is, de azt érezném. Biztos, hogy érezném. Aztán az ember megsimítja a törzsét, ágát. A levelet szagolja is, szagolja összedörzsölve az ujjaival, és bemegy a lombok közé.
(…)
Bolyongok a réten, mondogatom Sanyika verseit, az „Izzik a galagonyá”-t, most értettem meg, mit látott meg bennem Sanyika. Akkor jöttem át Erdélyből, szöktem át egyedül a határon. Egyedül voltam az idegen nagyvárosban, Budapesten. Akkor ismertem föl, hogy tarthatatlan a házasságom Jánossal. Átszöktem miatta, mert magyar állampolgár volt, utána én is. Így nem kaptam munkavállalási engedélyt. Ő pedig hosszú ideig meg se próbált utánam jönni. Írtam egy elköszönő levelet. Nem azért, mert nem jött utánam, pedig miatta jöttem ki, miatta szöktem át a határon előre. Írtam egy elköszönő levelet, amiben mellékeltem meghatalmazást ügyvéd édesapámnak, hogy adja be a válópert.
Ezek után gyorsan kijött Magyarországra, de én már nem akartam fölújítani a házasságunkat. Akkor még Budapest romokban hevert. Jártunk romeltakarításra. Vagy megváltottuk pénzzel. A Vérmező mély teknő volt, a romokat oda hordtuk, feltöltöttük, abból lett a mai park. A Kálvin tér sarkán volt egy kiálló lámpavas. Kiállt a bombasérült lámpavas, este volt, havazott. Azt mondta János: „Nézd meg ezt, ide akasztom föl magamat, hogyha elhagysz.”
De még azelőtt volt benn Sanyika a Széchényi Könyvtárban. Ő az első találkozáskor láthatta rajtam, amit én nem tudtam:
„Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.”
Hát igen, Sanyika mindegyik világban otthon volt. De úgy látszik, én nem eléggé. Később aztán, nem tudom, hogy, kialakult a barátság, mikor Miklós felesége lettem. Sokat voltunk együtt, sokat jártunk össze.
(…)
Egy másik ilyen este Szigligeten, az Alkotóházban voltunk többen. (…)
Akkor este ott ültünk a szobájukban, ittunk, tárt ablakok mellett. Első emeleti szoba volt, az egyik legszebb szoba. Beszállt egy pillangó, egy gyönyörű, színes lepke – Sanyika cipőjének a sarkára. Próbáltuk kihajtani az ablakon, nehogy valami baja legyen. Sikerült, de megint visszaszállt, és megint hol Sanyikára, hol meg rám repült. Különös volt.
Sanyika akkorra már becsípett, és mindenkinek odamondott valamit. Ilyenkor démoni manó lett. (…) Engem pedig beszorított egy sarokba, és szájon csókolt. Eszembe sem jutott, hogy ez a személyemnek, nekem szól, és valóban engem csókol szájon. Azt hittem, mivel én voltam a legfiatalabb nő a társaságban, és hosszú ideig megőriztem a lányos külsőmet, azért történt. Nem jártam fodrászhoz, a hajam vállig ért, természetes hullámos volt, és nem is festettem magamat. Nagyon egyszerűen öltözködtem, persze főleg a szegénység miatt. De voltak ennek belső motivációi is. Úgy éltem meg, azért csókolt szájon, mert én voltam az a fiatal nő, aki lánynak néz ki.
A csókról nincs semmiféle emlékem. Hogy a helyzet egy kicsit kínos, az evidens volt – Amy miatt és Miklós, a többiek miatt. Miklós mondta is nekem egyszer később: „Mondd, mit tehettem volna? Hogyha megütöm, elterül a földön. Hogyha számon kérem, mit kérjek számon rajta? Hiszen mindenkivel lehetetlen volt. Az egész estét számon lehetett volna kérni rajta.”
(…)
Ez az este sokáig megmaradt bennem. Amy másnap eperohamot kapott. Vagy már aznap éjszaka? Nem csodálom. Mindenki kikészült Sanyika pokoli őszinteségétől és kemény szavaitól. A démoni manó kitört belőle aznap éjjel.
Miklósnak is mondott valami kellemetlent, amit elfelejtettem. Nyilván, mert nem akartam emlékezni. A csókját is a felejtenivalók sorába tettem. Mikor másnap erről beszélgettünk, Miklós egyetértett a magyarázatommal, mivel valóban ezt gondoltam.
Nem ismertem fel a Sanyika szerelmét.
De persze lehet, hogy nem is volt mit felismernem. Villanó pillanatok. Noha az tény, hogy emlegette: talán mégis komolyabb volt? Nem tudom. Vagy talán sok mindenkivel volt így? Mindenesetre sokszor jut eszembe:
„Ezer sugár találkozik az űrben
s a katlan mélyében ezer varázs.
S ezer meg ezer búzaszem a csűrben.
Csak a sorsok közt nincs találkozás.”
De számomra lehetetlen volt Sanyikával a találkozás. Én a költészetét szerettem. Hogyha ő valóban szeretett, nem tudom, mit szeretett bennem. Számomra sohasem volt valóságos emberi lény, számomra Sanyika nem volt férfi.
Sokat tűnődtem rajta. Mintha ő lett volna az a manó, akit megfognak egy szőrcsipesszel. Igen ám, csakhogy ez a manó hatalmas szellemiség is volt. Ezt a szellemiséget szerettem, a verseit szerettem, és a gyermekességét is szerettem. De mindezt úgy, mint látványt, úgy, mint az életnek egy játékát – ámulva néztem.
(…)
Most értem meg, hogy ő a Széchényi Könyvtárban, mikor először látott, fölismerte az én magányomban reszkető sorsfordulómat; és elkerülhetetlennek érzem, hogy ki-ki fut a maga ösvényein, bejárja az életét – csak a sorsok között nincs találkozás. Tudom, hogy őszi éjjel izzik a galagonya ruhája – amit le kell vetni. Ha akarod, ha nem.”

(A Galagonyá-t Weöres Sándor 1935-ben írta, a vers kötetben először 1943-ban jelent meg [Medúza, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda] a Rongyszőnyeg-ciklus 99. darabjaként. – A szerk.)

https://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemleke…

Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/552465079270752276/

Kapcsolódó alkotók: Polcz Alaine · Weöres Sándor

7 hozzászólás