!

Irodalmi díjak zóna

>!
Csabi P
Irodalmi díjak

Meglepő módon még senki nem emlékezett meg róla (pedig már 5 napja), de kiosztották idén is a Prima Primissima díjakat (ami nálam amúgy elnyerte a legbénább nevű díj címet, inkább valami fagyasztott zöldség márka jut eszembe róla).
Irodalom kategóriában, ahogy azt sejtettem, nem Oravecz Imre kapta a díjat (ahogy tavaly nem Bodor Ádám), pedig még az MMA-nak is tagja. Ezzel szemben a díjazott, tadadamm: Kodolányi Gyula, akiről azt kell tudni, hogy … na, majd @sophie utánanéz. Egyébként Kodolányi legnépszerűbb könyvét a Molyon pont 0 moly olvasta, szóval lehet újra szégyenkezni, ahogy tavaly is Turczi István díjánál (akinek olvasottságán nem segített ez a díj, amiről szerintem @Kuszma tehet, mert miért ad 1,5 csillagot egy ilyen príma szerzőnek?).

63 hozzászólás
>!
balagesh IP
Irodalmi díjak

Dragomán György és Závada Pál olvasói elismerésben részesült
sajtóhír

A moly.hu könyves közösségi oldal 7. születésnapját ünnepelte november utolsó hétvégéjén. A szokásos évzáró találkozó díszvendégeként vehette át a két író a Merítés-díjat.

Az első ízben átadott díjat a moly.hu regisztrált felhasználói ítélték oda a 2014-es év legjobb prózakötetének. A magyar nyelven született regényeket és novellásköteteteket a Merítés című Moly-magazin köré szerveződött zsűri szűkítette le tíz címre, hogy az átlagos, sokat olvasó felhasználó is körültekintően adhassa le szavazatát.

A szeptember 24-én zárult közönségszavazáson Dragomán György Máglya című regénye végzett az élen. A 18 fős zsűri különdíját pedig Závada Pál Természetes fény című regénye kapta meg.
Mindkét szerző a Magvető Kiadónál publikálta művét. A kiadó munkásságát elismerő oklevelet Dávid Anna főszerkesztő vette át.

A 2014-es Merítés-lista:
Csabai László: Száraz évszak
Dragomán György: Máglya
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat
Háy János: Napra jutni
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
Szilasi László: A harmadik híd
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
Závada Pál: Természetes fény

Forrás és további információk:
http://moly.hu/merites-rovatok/i-merites-dij
Fotó © @Csabi

Megjelenések:
http://www.irodalmijelen.hu/hirek/molyhu-konyves-kozoss…
http://librarius.hu/2015/12/04/olvasoi-elismeresben-res…
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/hirek/cikk/2015-12-1…
http://gittegylet.com/2015/12/15/dragoman-gyorgy-es-zav…

Kapcsolódó könyvek: Závada Pál: Természetes fény · Dragomán György: Máglya

Závada Pál: Természetes fény
Dragomán György: Máglya
9 hozzászólás
>!
SzSzoni
Irodalmi díjak

Fiatal tehetségek figyelem! :)
Ha érdekel az írás (novella, vers), nevezz bátran erre a versenyre. ;)
http://demigodcritics.blogspot.hu/2015/11/muveszetek-he…

>!
vargarockzsolt P
Irodalmi díjak

Szombaton, az éves moly-szülinapon spoiler az egyik vendég Dragomán György lesz, akinek a Merítés-díj közönség díját spoiler is át fogjuk adni, a Máglya című remek könyvét megköszönve. Persze nem csak protokoll lesz, hanem beszélgetés is. Ennek első fordulóját már olvashattátok a |Merítés legutóbbi számában, a Kortárs irodalom rovatban spoiler.

Ezekhez is kapcsolódva idézek két rövid részletet Károlyi Csaba most megjelent interjú kötetéből, egy 2008-as beszélgetésből, amelyben Dragomán György írói pályakezdéséről is beszél:

D.Gy.:
…mindig a szabadság hiányáról írok, a szabadság kérdése, valahogy éppen a hiányán keresztül, benne van mindenben, amit csinálok, még akkor is, ha olyan dolgokat írok, amik most játszódnak. Vannak olyan novelláim, melyek a jelen időben játszódnak, és azok is a kiszolgáltatottságról szólnak. Az biztos, hogy számomra a szabadság fogalma meghatározó. Mikor írni kezdtem, nem gondoltam, hogy ez így lesz. Filozófus akartam lenni, nagyjából 10-12 éves koromtól kezdve. Apám elég jó könyveket adott a kezembe, Platónt, Pascalt. Ezeket együtt olvastam a szépirodalommal. Azt gondoltam, hogy etikával fogok foglalkozni, megpróbálok válaszolni a klasszikus metafizikai kérdésre, hogy van-e szabadság, és ha igen, az milyen. Egyetemen filozófiát kezdtem tanulni. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy engem nem az elmélet érdekel. Azt kezdtem érezni, hogy a fogalmak nem fedik a valóságot. Kamaszkoromban megpróbáltam fogalmakat konstruálni, hogy leírjam a valóságot, és naivan azt hittem, hogy én rendszert fogok építeni. Egyre inkább rájöttem, hogy a fogalmak, amelyeket én a szabadságról próbálok konstruálni, nem működnek. Hanem inkább emberi helyzetek vannak és emberi történetek. A filozófia a klisékről szól. Azt gondoltam, ezeket el kéne kerülni. És akkor kezdtem el regényt írni.
[…]
K.Cs.:
Mikor indultál az írói pályán, ki segített neked? Tudjuk, hogy az első regényed borítószövegét Závada Pál írta. És az első kritikát talán Takács Ferenctől kaptad.
D.Gy.:
Az első regényt titokban írtam. A Láthatatlan Kollégium tagja voltam, ott az ember azt tanult, amit akart, csodálatos volt. Kitaláltam, hogy én a regényről akarok tanulni Takácsnál. Az első kérdése az volt, hogy regényt akarok-e írni? Mondtam, hogy nem. Vele mint tutorommal nagyjából végigolvastuk a XX. századi angol és amerikai regényirodalmat, nagyon sokat tanultam tőle a regényről. Közben írtam, a végén aztán be is vallottam ezt neki, elnézően mosolygott. Mikor aztán kész lett a könyv, nem tudtam, hogy mi lesz, aztán Várady Szabolcson keresztül a szöveg eljutott Závadához, aki elolvasta, és tetszett neki. Ajánlotta a Magvetőnek, de nekik akkor nem kellett, így került a Balassihoz. A pusztítás könyve megkapta a legjobb első regénynek kiírt Bródy-díjat, én meg nagyon szerettem volna a feleségemmel egy kiadónál lenni, úgyhogy amikor kész lett A fehér király, megint tettem egy próbát a Magvetővel. Nekem anyám kiskoromban azt mondta: ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon. Visszamentem. Nagyon kedvesen fogadtak.
Károlyi Csaba: Mindig más történik. Kalligram Kiadó 2015. 158. és 166-167. oldal

Kapcsolódó könyvek: Károlyi Csaba: Mindig más történik

Károlyi Csaba: Mindig más történik

Kapcsolódó alkotók: Dragomán György

1 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Irodalmi díjak

Szombaton, az éves moly-szülinapon spoiler az egyik vendég Závada Pál lesz, akinek a Merítés-díj zsűri díját spoiler is át fogjuk adni, a Természetes fény című remek könyvét megköszönve. Persze nem csak protokoll lesz, hanem beszélgetés is! :)
Ezt megelőlegezve idézek Károlyi Csaba most megjelent interjú kötetéből, egy 2006-os beszélgetésből, Závada Pál szülőfalujához való kapcsolatáról, szociográfusi-írói pályakezdéséről:
K.Cs.:
– Rendszeresen jársz még haza?
Z.P.:
– Járok, de gyűjtési szándékkal már nemigen. A szociográfiához és az első két regényhez sok mindent még otthonról hoztam, a harmadikhoz és a mostanihoz másfelé kellett már tájékozódnom. Viszont járok író-olvasó-találkozókra, most is lesz egy Tótkomlóson. Néha zavarbaejtően megható tud lenni, amit tapasztalok – a valódit meg a kitaláltat egybeolvasztó befogadás vagy egy-egy önálló életet élő és akár vissza is érkező motívum.
K.Cs.:
– Hogy lettél szociológus?
Z.P:
– Részben első szociológiatanárom, Pauker Csaba hatására, akivel mint fiatal oktatóval közös kollégiumban laktam Pécsett. Ugyanis az ottani közgazdasági karra jártam, noha nem akartam közgazdász lenni. De közben részt vettem egy kérdőíves, életút-interjús kutatásban – pécsi munkásokhoz, bányászokhoz és Pécs környéki falusiakhoz jártunk –, ez is megtetszett nekem. Eszembe jutott persze, hogy ezt otthon is meg lehetne csinálni, de halogattam. 1978-ban gyakornok lettem a pécsi tanszéken, szemináriumokat vezettem, és közben jártam az ELTE szociológia kiegészítő szakára. Amikor pedig azt 82-ben elvégeztem, Ferge Zsuzsa tanárnőm fordított életutam irányán, mert az akadémiai Szociológiai Kutatóintézetbe hívott, így kerültem Pestre. Szociálpolitikával kapcsolatos kutatásokba kezdtünk, helyszínünk főleg Pásztó volt, amelynek aztán szinte minden közintézményét és munkahelyét fölmértük. Én konkrét technológiai, emberi-gépi munkafolyamatokat és -körülményeket írtam le a magam tényirodalmi eszközeivel – a számadatokkal, emlékszem, nem jutottam sokra. Inkább afféle termelési kisprózákat produkáltam tehát, mégpedig azért, mert meghökkentőnek találtam, amit látok. És persze a korabeli Mozgó Világ szociográfus-kitűnőségei, Tar Sándor, Csalog Zsolt és Diósi Ágnes hatottak rám, illetve jó barátom, Vági Gábor. Mind halottak már. Mire viszont elkészültem a Kulákprés egyik fejezetével, amellyel kedvenc folyóiratomban debütálni szerettem volna, a régi Mozgónak vége lett.
K.Cs.:
– Természetes volt-e neked, hogy a saját faludba menjél kutatni? A 30-as években is számos szociográfia született meg így, hogy a népi írók közül, aki tehette, hazament a falujába. De az utóbbi évtizedekben ez kevésbé volt tán jellemző.
Z.P.:
– Szülőföldjét meg a Puszták népét, és műfajának legkitűnőbb művét írta meg Illyés, saját vidéke, sajátjainak élete ihlette meg továbbá Veres Péter, Sinka, Féja vagy Darvas József munkáit – az ő értékrendjük, észjárásuk némely elemét viszont igen problematikusnak tartom. De Szabó Zoltán vagy Kovács Imre inkább a föltárandó bajt kutatva kerestek helyszínt, amikor egy-egy falut vagy tájegységet kiválasztottak. Megint más típust jelent Erdei Ferenc, aki társadalomkutató szociográfusként kiterjedt vidékek, településfajták, gazdálkodás- és életforma-féleségek föltérképezője. És eszembe jut még a régiek közül Boldizsár Iván példája, akit egy életen át túl távolról csábított a magyar vidék és a szociográfia, így alig sikerült idehaza, falun kutatnia. Úgyhogy volt régen is sokféle verzió. Énnekem attól fogva, hogy 1983-ban a padlásunkon megtaláltam a családi dokumentumokat – és láttam, hogy a levelezés már magában páratlan lelet –, egy percig nem volt kétségem, hogy akkor ezt kell megírni. Azt is tudtam, saját falumban könnyebben fognak szóba állni velem, mintha idegenben próbálkoznék…
Károlyi Csaba: Mindig más történik. Kalligram Kiadó 2015. 130-132. oldal

Kapcsolódó könyvek: Károlyi Csaba: Mindig más történik

Károlyi Csaba: Mindig más történik

Kapcsolódó alkotók: Závada Pál

Hirdetés
>!
pepege MP
Irodalmi díjak

A Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat 2013-ban alapították a fiatal alkotók megsegítésére. Az idén Áfra János lett a szerencsés díjazott a Két akarat c. verseskötetének köszönhetően:
http://moly.hu/konyvek/afra-janos-ket-akarat

A jelöltekről és a bizottság tagjairól már olvashattatok a korábbi karcomban:
http://moly.hu/karcok/600862

Kapcsolódó könyvek: Áfra János: Két akarat

Áfra János: Két akarat
>!
balagesh IP
Irodalmi díjak

A Frankfurti Könyvvásáron jelentik be hagyományosan a Német Könyvdíj (Deutschen Buchpreis) győztesét.
Bár nagyon sok jelentős német díj van, mind nemzetközi, mind német nyelvi szinten, a Goncourt-díjhoz (vagy a magyar Aegonhoz) hasonló, legjobb könyvnek járó német díj csupán a 11. évadát futja. Az évtizedes múlt azonban nem hátrány egy óriási könyvpiacon, és minden évben komoly média- és olvasói figyelem kíséri az egész procedúrát. A hétfős zsűri 199 művet vizsgált meg és szűkített először egy húsztételes, hosszabb listára, majd végül egy hat finalistából álló szűkített listára. A hatos igaz németséggel 3:3 arányban tartogat nagy- és kiskiadós művet, férfi és női szerzőt. És, ahogy minden jó díjnál, itt sem a két favorit győzött (Ulrich Peltzer komor kapitalizmuskritikája és Jenny Erpenbeck menekültekkel foglalkozó műve), hanem az igazán unikális Die Erfindung der Roten Armee Fraktion durch einen manisch-depressiven Teenager im Sommer 1969 (Miképpen találta ki a Vörös Hadsereg Frakciót egy mániás-depressziós tini 1969 nyarán?).
Frank Witzel (1955) komolyzenei képzettségével és illusztrátori munkáival igazán sokoldalú egyéniség. A negyedik regénye hozta meg számára az áttörést. A zsűri az indoklásában arra hivatkozott, hogy ez a mű a legjobb értelemben vett mértéktelenséggel felépített regényszerkezet ("ein im besten Sinne maßloses Romankonstrukt"), mivel a bő 800 oldalas könyvben egészen különböző formák összjátékának lehetünk élvezői. Van itt a belső monológtól az akciódús jelenetekig és a filozófiai értekezésekig minden. A német értékelésben még olyan különleges kifejezések bukkannak fel, mint spekulatív realizmus, meg hogy a regény a popból, a politikából és a paranoiából készített hibrid-kompendium ("ein hybrides Kompendium aus Pop, Politik und Paranoia") – már maga a zsűri értékelése is műalkotás.
Komoly meglepetést szereztek mindenkinek, és meglepődnék, ha a Magvetőn kívül bárkinek eszébe jutna magyarul kiadni.
Bővebb infók a díj honlapján: http://www.deutscher-buchpreis.de/
A szűkített lista:
Jenny Erpenbeck: Gehen, ging, gegangen (Knaus, August 2015)
Rolf Lappert: Über den Winter (Carl Hanser, August 2015)
• Inger-Maria Mahlke: Wie Ihr wollt (Berlin Verlag, März 2015)
• Ulrich Peltzer: Das bessere Leben (S. Fischer, Juli 2015)
• Monique Schwitter: Eins im Andern (Droschl, August 2015)
• Frank Witzel: Die Erfindung der Roten Armee Fraktion durch einen manisch-depressiven Teenager im Sommer 1969 (Matthes & Seitz, Februar 2015)
A rossz minőségű fotó igazából tiszta vagi, mert ezt én készítettem Frankfurtban.

4 hozzászólás
>!
encsy_eszter
Irodalmi díjak

Kappanyos András, Géczi János és Bereményi Géza, az Alföld-díjak átadóján. :) Egyébként szuper este volt, rövid de velős gondolatokkal.
A kép nyomokban @encsy_eszter -t és @bodnarnoemi -t tartalmazhat! :)

http://www.litera.hu/hirek/beremenyi-geza-geczi-janos-e…

https://www.facebook.com/media/set/…

Kapcsolódó alkotók: Géczi János · Bereményi Géza · Kappanyos András

>!
sophie P
Irodalmi díjak

@M_Nagy_Miklós: Szvetlana Alekszijevics és a Nobel-díj
ÉS / 2015.10.16
http://www.es.hu/m_nagy_miklos;szvetlana_alekszijevics_…

Maga Alekszijevics mondta egy interjúban – s most ezt világszerte idézik tőle –, hogy amikor egészen fiatal korában, részben a híres belarusz írót, a „mesterét”, Alesz Adamovicsot követve, megtalálta a műfaját, a sokszólamú dokumentumregényt, úgy érezte, hogy abban egyszerre lehet „író, újságíró, szociológus, pszichoanalitikus és aktivista…”

Az utolsó szót, „propovednyik”, jobb híján fordítottam „aktivistának”, igazából valamilyen eszme hirdetőjét, aktív terjesztőjét jelenti, s kicsit talányos ebben a felsorolásban. Milyen eszmét „hirdet” Alekszijevics? És egyáltalán: nevezheti-e magát egy nagy író „aktivistának”? Vagy „eszmehirdetőnek”? Nem amolyan elavult dolog ez?

Induljunk ki egy egyszerű tényből: Alekszijevics a nyolcvanas évek elejétől kezdve, tehát több mint harminc év alatt alkotta meg Az utópia hangjai című, öt kötetből álló ciklusát. Egy-egy könyvön öt-tíz évet dolgozott, interjúk ezreit készítette, s ezekből több száz került be a könyvekbe, vagy önmagában is izgalmas történetekként, vagy csak fel-felvillanó motívumokként, amelyek gazdagítják a sokszólamú kórust. És akár valamelyik háborúról írt (mint A háború nem asszonyi dologban, Az utolsó tanúkban vagy a Fiúk cinkkoporsóban című könyvében), akár a csernobili katasztrófáról (a Csernobili imában), akár arról, hogy a kommunizmus bukását és a Szovjetunió szétesését hogyan élték át a szovjet emberek, akiket évtizedeken át a kollektivista eszmére neveltek, s most hirtelen „szabaddá” kellett volna válniuk (az Elhordott múltjainkban, amely hamarosan megjelenik magyarul), elsősorban mindig az áldozatok hangját kutatta, azokét, akikre elviselhetetlen szenvedéseket zúdított a történelem, a politika, a hatalom, az eszme, az eltorzult utópia. Ha komolyan vesszük azt a bizonyos szót, hogy ő „propovednyik” is, valamilyen eszme vagy igazság hirdetője (és miért ne vennénk komolyan?), akkor egy sor olyan szó, kifejezés, fogalom juthat az eszünkbe, melyeket az irodalom kapcsán manapság szinte kényelmetlen említeni: irgalom, könyörület, humanizmus, megértés, pacifizmus…

Az eddigi orosz Nobel-díjasokat illetően mindig felmerült, hogy „politikai döntés” született; s most, hogy a belarusz, de orosz nyelven alkotó Alekszijevicset díjazta a bizottság, ez az oroszországi reagálások egyik fő motívuma (Moszkvában írom ezt a cikket): hogy ez arcátlan politikai döntés, ezzel is Oroszországot akarták büntetni, ez egy újabb szankció… Nagyszerű írók keseregnek azon (Prilepintől Leventalig), hogy nem egy „igazi” író kapta a Nobelt (és nem végre egy orosz), hanem egy újságíró, akinek az a fő mondanivalója, hogy az oroszok „mindig öltek, ölnek és ölni fognak”…

Bizonyos, nagyon tág értelemben szerintem is politikai döntés született. Egyrészt a stockholmi bizottság olyan írót díjazott, akinek a nemzetiségi hovatartozását nem olyan egyszerű meghatározni. Szvetlana Alekszijevics nem egyszerűen belarusz, hanem ukrán is (az anyja révén, sőt Ukrajnában is született, csak aztán költözött a család Belorussziába), meg orosz (hiszen orosz nyelven alkot, Oroszországban kezdték el kiadni a műveit, az orosz irodalmon nőtt fel), és ugyanakkor európai (miután sokáig európai országokban élt, aztán mégiscsak visszatért a hazájába, ahol nem adják ki a műveit), és bizonyos értelemben „szovjet”. Az új könyvéhez rengeteg történetet gyűjtött össze olyan emberekről, akik a Szovjetunió szétesése után is szovjetek, „szovik” maradtak, mint ahogy ő maga is kicsit az maradt: a saját gondolataiban és tetteiben is folyton felfedezi a szovjet reflexeket – a pszichoanalízis egyben kegyetlen önelemzés is! A stockholmi bizottság olyan írót díjazott, aki a lehető legtávolabb áll bármilyen nacionalizmustól. Akit, mellesleg, a fehéroroszok, az ukránok és az oroszok együtt ünnepelhetnének most… És olyat, aki a menekültválság meg az ukrajnai és a szíriai háború idején minden könyvével azt sugallja, hogy az irodalomnak lehet ilyen feladata is: együtt érezni a szenvedőkkel, meghallgatni és megörökíteni az egyszerű emberek történeteit, fájdalmait… És persze azt is, hogy mit gondolnak ők a történelemről és azokról az ideológiákról, amelyek megnyomorították az életüket. Alekszijevics interjúalanyai többnyire nők, gyakran olyan nők, akik a férjüket vagy a gyereküket vesztették el valamelyik háborúban. Akár ebbe is beleláthatjuk a stockholmi „politikai döntés” egyik motívumát, de…

De mindezek mellett azért mégiscsak lényeges kérdés, hogy Alekszijevics írásai mennyire maradandók mint „irodalmi” művek. Mert remek újságíró, az biztos (az a fajta, aki éveken át képes körüljárni egy témát), kiváló szociológus (aki hihetetlen mennyiségű „oral history” anyagot gyűjtött össze az elmúlt évtizedekben), pszichoanalitikusnak is nevezhető (a nyitottságával, a figyelmével el tudja érni, hogy az emberek megnyíljanak neki, és miközben elmesélik a sorsukat, talán meg is könnyebbülnek), de mennyire „szépíró”? Az orosz nacionalisták szerint, ahogy már említettem, semennyire; igaz, számukra most Szolzsenyicin, a „saját” Nobel-díjasuk is ellenség, mert A Gulag szigetvilágban annyit hazudozott a sztálini lágerekről, amelyekben igazából sokkal kevesebben haltak meg, és azok is csak egy-egy túlbuzgó lágerfőnök miatt, miközben a rendszer egésze alapvetően humánus volt…

Mondhatnám, sőt mondom is, hogy ezt, Alekszijevics szépírói nagyságának kérdését, ki-ki maga döntse el. Az egyik olvasó szerint talán csak az az igazi író, aki történeteket, saját világokat tud kitalálni, a másik szerint talán csak az, akinek a metaforái vagy jelzői úgy csillannak meg, hogy azt érezzük, az egész világot új fénytörésben látjuk, a harmadik szerint meg talán épp az a legmagasabb rendű irodalom, amit Alekszijevics művel: az emberi valóság minél pontosabb, minél részletgazdagabb rögzítése. Amire a negyedik olvasó azt mondhatja: „Ugyan már, mi az a valóság?…”

És mindegyiknek igaza lehet.

Kapcsolódó könyvek: Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban · Szvetlana Alekszijevics: A háború nem asszonyi dolog · Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban
Szvetlana Alekszijevics: A háború nem asszonyi dolog
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Kapcsolódó alkotók: Szvetlana Alekszijevics