!

Ifjú/kezdő írók köre zóna

Trivium_Egyesület KU>!
Ifjú/kezdő írók köre

10 SZAVAS JÁTÉK

Mától olvashatjátok a Trivium Egyesület 10 szavas játékának szeptemberi novelláit, amiket a következő kulcsszavak felhasználásával írtak a szerzők:

árokpart, bambusznád, egér, fénycsóvát, fürgén, jött, lator, mennyezetre, napra, vakond

Mától szeptember 26-ig szavazhattok, és szöveges értékeléseket is írhattok a novellákra. A legérdekesebb, legtöbb szavazatot kapott novella szerzője nevezheti meg az októberi forduló kulcsszavait.

Hajrá!

A novellákat itt találjátok: https://triviumnet.hu/2020/09/16/szeptemberi-novellak-3/

A játék kiírását pedig itt: https://triviumnet.hu/2020/09/01/jatssz-velunk-10-szava…

Bence_Szollár I>!
Ifjú/kezdő írók köre

„A busz”

– A rohadt életbe! – Ryan már csak a távolodó busz kihunyó féklámpáit látta; a jármű kikanyarodott a megállóból, aztán már bele is veszett a reggeli csúcsforgalomba. Ryan abbahagyta a futást, és azon kezdett gondolkodni, vajon mikor jön a következő járat.
Leült a padra. Maga mellé tette barna aktatáskáját, miközben egyenletesen lélegezve próbálta meg lelassítani a sprinteléstől hevesen kapálódzó szívét. Megtapogatta az inget hóna alatt; átázott. A fene egye meg…
Elővette okostelefonját, s felhívta a titkárnőjét.
– A kocsim bedöglött – mondta köszönés nélkül –, úgyhogy busszal megyek. Kezdjék el nélkülem a konferenciát, megértette Martha? Kicsoda? Steven? Már megint gondja van a kölykével? Rúgja ki! Az én utasításomra. Nem fogom tűrni, hogy holmi gyerek miatt megakadjon a projekt. Fél óra Martha! Addigra legyen kávé az asztalon, vagy megnézheti magát!
Lerakta a telefont, s térdére támaszkodva várta a legközelebb érkező buszt. Senki nem volt a közelében; egyedül üldögélt a megálló kopottas padján. Egyetlen társasága egy gyorséttermi papírpohár volt, amit kifényesített cipőjének gurított a hűvös szél. Ryan ingerülten odébb rúgta a poharat.
Húsz perc. Ezalatt nem történt semmi érdekes; csak egy bénult lábú, narancssárga kukát vonszoló takarító sepregetett mellette dúdolva – ő vette föl a papírpoharat Ryan lába mellől –, meg egy alkoholtól bűzlő, mosdatlan hajléktalan botorkált oda hozzá, hogy aprót, s némi ételt kérjen. Ryan előhúzta pénztárcáját, s gúnyos vigyorral a kéregető felé nyújtotta.
– Ha könyörögsz érte – mondta Ryan –, kapsz pénzt.
A hajléktalan térdre omlott, s rimánkodásba fogott. Ryan jót kacagott a showműsoron, aztán elrakta a tárcát.
– De… azt ígérte… – hebegett a kéregető.
– Ha tudnád, mennyi mindent megígértem már életem során. És most hagyjál békén!
A hajléktalan feltápászkodott, s eloldalgott – éppen jókor, mert megérkezett a busz. Ryan kézbe vette táskáját, s elindult a kinyíló ajtó felé, ám félúton megtorpant. Alaposan szemügyre vette a járművet, amiről már régen lekopott a fehér festék, ablakai töröttek voltak, a kipufogóból pedig füstgomolyagok távoztak, hatalmas dörrenések közepette. A szélvédő mögötti tábla, amin a 17-es járatszám volt olvasható, szénfeketévé változott a piszoktól.
– Mi a baj? Nem akar felszállni? – érdeklődött az öreg, ősz hajú sofőr, kihajolva a kormány mellől.
– Én erre a hulladékra nem szállok fel.
– Pedig jobban tenné – erősködött a sofőr. – A következő járat egy óra múlva jön.
– Egy óra? Mégis hogy képzeli ezt a busztársaság? Miért nincs gyakrabban járat?
– Őket kérdezze.
Ryan fellépett a buszra, s megvette a jegyet.
– Munka után az lesz az első dolgom – mondta a sofőrnek –, hogy panaszt teszek a busz állapota miatt. Förtelmes! Hogy szállíthatnak ezen embereket?
A sofőr becsukta az ajtót, s gázt adott; a motor felbőgött, mint egy dühös állat, a busz pedig nagyot ugrott. Ryannek meg kellett kapaszkodnia, hogy állva tudjon maradni. Bosszúsan csattogott nyelvével, aztán körülnézett; mélabús, öreg emberek utaztak a buszon, maguk elé révedve, ráncokkal „ékesített” arcukról évtizedek keserűsége köszönt vissza. Óriási, gondolta Ryan; sikerült kifognom a leglehangolóbb nyuggerjáratot az egész városban! Mi jöhet még ezen a pocsék reggelen?
Úgy döntött, inkább előveszi a telefont, hogy újabb utasítást adjon titkárnőjének – a kávé, Martha, ne felejtse el, hogy két cukorral iszom, legutóbb is elfelejtette –, amikor rekedtes hang szólt mellőle, az egyik szakadozott ülésről.
– Miért nem ül le, fiatalember?
Ryan unottan nézett a hang irányába; egy görnyedt hátú öregasszony mosolygott rá, s ráncos kezével az ülést paskolta maga mellett.
– Miért nem ül le mellém? – kérdezte a nő, letörölhetetlen vigyorral aszott arcán.
– Bocsi, de inkább állok – válaszolta Ryan, aki émelyegve gondolt az idősek jellegzetes, dohos szagára. Eszébe sem volt odaülni a vénség mellé, hogy aztán egész úton az a szag lengje körül. Köszi, de menj a fenébe, bűzös némber!
– Vannak gyerekei? – kérdezte mézesmázas hangon a nő.
– Hogy mi van? – Ryan értetlenségébe cseppnyi harag is keveredett; ugyan mi közöd van hozzá?
– Azt kérdeztem, vannak e gyerekei.
– Ide figyeljen! Nincs kedvem magával foglalkozni, érti? Föl sem akartam szállni erre a mozgó koporsóra.
– Pedig milyen jól tette, hogy mégis felszállt – sóhajtott az öregasszony.
– Tényleg?
– Tudja, magának segítségre van szüksége.
– Jaj, hagyjon már!
– Fortyog a lelkében a düh. Érzem. Az anyja miatt?
– Tessék?
– Pokollá tette a gyermekkorát, ugye? A teljesíthetetlen követeléseivel. A folytonos szidalmaival. Azzal, hogy elüldözte az apját…
– Maga… ezt… ezt meg honnan…
– Tizenhat éves korára már gyomorfekélyt kapott miatta. „Ryan, nem érdekelnek a kifogásaid! Vagy a legjobb leszel, vagy egy senki maradsz!” Ezt mondta mindig, ugye? Arra tanította, hogyan taposson el másokat.
– Elég volt! Le akarok szállni!
– Szabaduljon meg az anyja emlékétől! Ne lássa minden kihívásban őt!
Ryan az ajtóhoz rohant, s ököllel verni kezdte.
– Álljon meg! – kiabált a sofőrnek. – Álljon meg, le akarok szállni!
– Néha törődjön másokkal is – folytatta a nő, még mindig ülve –, ne csak azzal, hogy mit szólna az anyja, ha még élne. És önmagával is törődjön, Ryan! Ez a legfontosabb!
A busz nyikorogva megállt; az ajtó kicsapódott, Ryan pedig leugrott a járműről. A megálló oszlopának támaszkodva, zihálva figyelte, hogy az öregasszony mosolyogva integet neki a koszos ablakon át. A 17-es járat ősöreg motorja ismét felmordult; a busz füstöt eregetve hagyta faképnél Ryant, aki szédelegve huppant a padra. Térdére támaszkodva, fejét lába közé hajtva próbált megnyugodni.
Ekkor zörgést és dúdolást hallott, s lassan felnézett; a béna takarító volt az, maga mögött vonszolva narancssárga kukáját, ami „hűségesen” követte gazdáját, bárhová is ment. A takarító nekiállt, hogy ezt a megállót is megszabadítsa a szeméttől, amikor észrevette Ryant. Odabicegett mellé, s szolgálatkészen így szólt:
– Sajnálom uram, de jobban jár, ha inkább taxit hív. A következő busz egy óra múlva jön csak.
– Igaza van – mondta Ryan feldúltan. – Utálom a taxikat, de soha többé nem utazok busszal.
– Miért? Történt valami? – érdeklődött kedves hangon a takarító.
– Igen. A 17-es járaton belém kötött egy utas. – Ryan elővette a telefont, hogy bepötyögje a taxi számát. – Zaklatott. Hiába akartam lerázni, egyszerűen nem lehetett.
– Szóval, a 17-es járaton utazott? – kérdezte fejét vakargatva a takarító.
– Ja! De soha többé tömegközlekedést!
– Bocsánat uram, de az képtelenség.
– Micsoda?
– Ön nem utazhatott a 17-es járaton. Húsz éve nincs olyan.
– Miket beszél? Hiszen láttam a táblát! Az állt rajta, hogy 17-es járat!
– Lehetetlen. Az a busz húsz évvel ezelőtt balesetet szenvedett. Azóta nincs is ilyen számú járat.
– Mi… miket beszél?
– Bizony! Karambolozott egy kamionnal, és kigyulladt. A belvárosban történt, minden utasa meghalt. Elevenen megégtek. Brrr, borzasztó! – A takarítót kirázta a hideg. – Jókora balhé lett belőle. Tudja, már akkor itt dolgoztam a busztársaságnál, úgyhogy ismerek minden aprócska részletet. – Nekilátott, hogy felsöpörjön egy használt zsebkendőt, amit megtáncoltatott a szél. Halkan felkacagott, s így folytatta: – Tudja, mi a vicces? Állítólag utazott azon a buszon egy ilyen… látnok is, vagy mi a csuda. Ekkora ostobaságot! Még hogy látó, he? Akkor hogyan nem látta előre a busz sorsát?

– Vége –

Szabó_Zsófi_Sophie_Taylor I>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok :)
Múlthéten a munkahelyi káosz és az ebből következő fáradtság miatt elmaradt a fejezet :(
Most viszont megérkeztem vele :)
Út a pokolba -Lélekfoszlányok Nyolcadik lépés ✒️
Amiben újabb és újabb meglepetések várnak rátok és a szereplőkre is ‼️
Lehet választ kapunk arra kicsodák Drake szülei…. Lehet meglepőbb, mint gondoljátok
https://bnc.lt/m/EIlOOaamH9…

Bence_Szollár I>!
Ifjú/kezdő írók köre

„A boncmester”

Todd Caine felhúzta frissen mosott kezére a zöld gumikesztyűt, aztán maszkot húzott; minden nap ezt tette, immár ötven éve, amióta csak boncmesterként dolgozott. Ezen idő alatt orra érzéketlenné vált az örökös fertőtlenítőszagtól, s már első látásra megállapította, ki miért távozott az élők sorából…
Az első pár alkalommal megviselte a halottak látványa, de aztán szépen lassan hozzászokott a mozdulatlan testek némaságához, a halál csendjéhez. Egy idő után Todd azt vette észre magán, hogy gyűlöl emberek közé menni – legalábbis, élők közé. Az évek során rá is döbbent, miért; a halottak nem tudnak senkit megbántani.
Akárhányszor csak kilépett a boncterem békés légköréből, rendszerint igen hamar visszakívánkozott oda. Látta, hogyan viselkednek az élők egymással. Hallotta a gyűlölködésüket, a kiabálásukat, érezte a haragot, ami szívükben tombolt. Jobbnak találta a holtak világát – az a „másik világ”, amiben boldognak kellett volna lennie, idegennek tűnt, távolinak, mint egy másik galaxis…
Persze, nem mindegyik halál volt nyugodt és csendes – főleg mostanság. Fiatal nőket, életerős férfiakat is „vendégül látott” magányos birodalmában, akikről valaki úgy határozott, nem érdemlik meg az életet, vagy ők döntöttek úgy, hogy ennyi volt. Todd néha elképzelte, hogy türelmetlen emberek hosszú sora áll ajtaja előtt, és ilyeneket ordibálnak, hogy: „Engem is! Engem is boncoljon fel! Kééérem!”. Rengeteg baleset, öngyilkosság, gyilkosság „eredményét” gurították be hozzá – és az egészben az volt a legborzasztóbb Todd számára, hogy egy idő után már semmin sem lepődött meg…
A letakart test ott hevert a boncterem közepén, az ezüstösen csillogó asztalon – ismeretlen, hetven éves férfi, aki a munkahelyén kapott szívrohamot. Todd megmozgatta gumikesztyűs ujjait, aztán a kocsit, amelyen szerszámai pihentek, nyikorogva a holttest mellé gurította. Szikék, csontfűrész, körfűrész a koponyához – mindegyik eszközt szépen elrendezte a tálcán, méret szerint növekvő sorrendben, egymástól pontos távolságra. Todd precizitása mindig megmosolyogtatta kollégáit, vagy a tanulókat, akik boncmesternek készültek, de őt ez nem zavarta. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ember tartson rendet maga körül munka közben, még akkor is, ha agyvelő fröccsen a ruhájára…
Todd a halott fejéhez lépett; a fehér lepedő alól kikandikált az öregember feje búbja, néhány ősz hajszállal együtt. Évtizedes rutinnal készült munkához látni; először a külső vizsgálat tetőtől-talpig (ütések, zúzódások, erőszak nyomai), aztán jöhet az „Y” vágás, milliméter pontossággal kivitelezve. Megragadta a lepedőt, ám ekkor kinyílt a boncterem ajtaja, s két fehér ruhás alak lépett be; egy férfi, és egy fiatal nő, térdig érő, hófehér köpenyben. Maszkot viseltek, ám ha nem lett volna rajtuk, Todd akkor sem ismeri föl őket.
– Mit keresnek itt? – érdeklődött Todd.
A nő ránézett a holttestre.
– Ki a mai alany? – kérdezte vékony hangon (Todd nagyjából húsz évesnek gondolta, minden bizonnyal tanuló).
A boncmester ellépett az asztaltól, s mérgesen leráncigálta arcáról a maszkot.
– Azt kérdeztem, mit keresnek itt? – ismételte meg Todd. – Ide nem léphetnek be!
– Nem fogja elhinni – kacagott az idegen férfi –, de ő tanította volna magát.
– Miért, ki ez a férfi?
– Boncmesterként dolgozott ebben a kórházban. Todd Caine-nek hívták. Fura egy fazon volt, az már igaz! Néha látták, hogy a halottakhoz beszél.
A lány megborzongott.
– Fú! Súlyos eset lehetett ez a Mr. Caine!
A köpenyes jövevények a holttest két oldalára álltak.
– Az volt – felelte a férfi. – Én ugyan nem ismertem, mert egy másik kórházban dolgozok, de a kollégái meséltek róla. Lelkiismeretesen dolgozott, azt mondják; több, mint ötven éven át. Ha tegnapelőtt nem kap szívrohamot, lehetséges, hogy most ő állna itt.
A nő felhajtotta a lepedőt, s Todd-ra meredt.
– Milyen békés – mondta, miközben a sápadt, öreg arcot nézte.
– Hm. Azért vicces egy kicsit.
– Mármint mi? – pislogott a lány értetlenül.
– Vajon gondolt-e valaha is Todd Caine a saját halálára? Vagy arra, hogy egyszer majd ő fog ezen az asztalon feküdni, amin már több száz hullát felvágott?
A lány nem szólt semmit. A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Maga szokott a halálra gondolni? Mert az emberek többsége nem, vagy legalábbis, nem hiszem. Mintha… félnének tőle. Maga is fél?
Miközben ezt mondta, tekintete a tálcára tévedt, s megpillantotta a szerszámokat. Eszébe jutott róluk, mit meséltek Mr. Caine kollégái. Furcsa, gondolta a férfi; valaki úgy rendezte el a szikéket, mint ahogyan Todd Caine szokta.

– Vége –

Zanbar>!
Ifjú/kezdő írók köre

Nyelv mimózizmus…

Két kérdésre keresem a választ, és érdekelne a véleményetek. Szigorúan olvasói/írói dologról van szó, ezt előrebocsátom.

– Az tudjuk, hogy az ember máshogy beszél, mikor fiatal és máshogy mikor felnőtt. Saját magamon is tudom, hogy kamasz koromban kötőanyagként, malterként használtam a káromkodásokat, és kaptam is érte rendesen a szüleimtől, ám a környezetemben, saját közegemben mindenki így beszélt akkoriban a korosztályomban. Mégis mikor könyvet veszek kézbe, sokszor érzem azt, hogy még akkor is ha kamaszokról, kamaszoknak szól a könyv, akkor is egyfajta „shakespeare-i angolt” beszél mindenki. Akkor is, mikor egy hétköznapi történetben szerepel szülő-gyerek, kamasz-kamasz interakció s ez utóbbiban is közelebb vagyunk az eltartott kisujjas társalgáshoz, mint a valódi beszélgetéshez. Élénken élnek bennem azok az emlékek, mikor úgy tudta megúszni egy-egy komolyabb verést, erre hajlamos osztálytársaimtól, hogy úgy beszéltem velük, mint a szüleink szoktak volt, és a pillanatnyi „adásszünetet” kihasználva meg tudtam lógni. Az, hogy elgondolkodtak-e azon amit mondtam, vagy éppen kiröhögtek totál mindegy volt, az egérút a fő.

– A másik egy adott korszak nyelvezet. A szükségtelen archaizálás, és a korszak szlengének beható ismerete nélkül is volt elég különbség az egy évszázaddal ezelőtt élt ember és a ma embere között, ha csak arra gondolok, hogy mennyivel több minden miként állt a szájára. Elég csak egy adott korszakban íródott könyvet olvasni – vagy egy hozzá korban minél közelebb álló fordítását és máris képet kapunk arról, hogy akkoriban bizony nem verték szájba az embert azért, mert kimondta a k, az n, vagy a zs betűvel kezdődő szavakat, sőt egyes szubkultúrák ismét csak nyelvi malterként használták azokat. Na most kérdem én, egy ma íródó, de a 30-as évek Amerikájában játszódó történetben kimondhatja-e egy déli, aki a feketéket lenéző/kizsákmányoló kultúrában nőtt fel, hogy néger, csak i-vel és két g-vel?

2 hozzászólás
Bence_Szollár I>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok!

Ma egy éve jelent meg a Frontláz című könyvem; ezalatt az idő alatt akadt néhány olvasója a könyvnek, születtek kritikák is, amikért nagyon hálás vagyok!

Ezen alkalomból ingyenes e-könyvet biztosítok az érdeklődőknek!

Kapcsolódó könyvek: Szollár Bence: Frontláz

Szollár Bence: Frontláz
Bence_Szollár I>!
Ifjú/kezdő írók köre

“Pizzafutár”

Csöngettek. Olivia az ajtóhoz futott, s kinyitotta. Már éppen ideje volt, gondolta a lány; éhen halok. Ahogy az ajtó kitárult, Olivia éhsége hirtelen elszállt, ő pedig meglepetten pislogott az előtte álló alakra.
– Mike?
– Szia Olivia.
A pizzafutár kezében hatalmas doboz – Olivia érezte a dobozból áradó illatot –, barna hajfürtjeit piros baseballsapka rejtette. Istenem, mélázott a lány, mennyire imádtam beletúrni a hajába…
– Mit keresel te itt? – érdeklődött Olivia.
Mike gesztenyebarna szeme őt vizslatta a sapka takarásából; a fiú alaposan felmérte hosszú, derekáig lógó haját, napbarnított combját, fehérre lakkozott körmeit, fekete, testéhez simuló ruháját. Ugyanaz a kéjes sóvárgás ült Mike szemében, mint amikor először randiztak…
– Dolgozok – felelte Mike egykedvűen. Tekintete Olivia meztelen lábfején kalandozott még mindig.
– Nem tudtam, hogy futár vagy. Ha tudom…
– Máshonnan rendelsz?
– Nem, nem erről van szó – magyarázkodott Olivia –, csak nem értem, miért te hoztad ki.
– Amikor fölismertem a címet, először nem akartam. De aztán… arra gondoltam, jó volna találkozni. – Mike benézett a lakásba; minden megváltozott, még a fal színe is – milyen ocsmány az a méregzöld kanapé! Olivia láthatóan mindent elkövetett, hogy semmi ne emlékeztesse őt régi életükre. – Az újdonsült párod ötlete volt a narancssárga festék? – pislogott Mike a falra. – Ő is itt van, ugye?
– És ha igen?
– Semmi, csak kíváncsi vagyok rá.
– Mióta melózol pizzafutárként? – Olivia igyekezett más mederbe terelni a beszélgetést. – A szakításunk óta?
– Ha jól tudom – Mike kissé fölemelte a hangját –, nem szakítottunk, hanem kidobtál.
– Ne csináld ezt! Te is tudtad, hogy nem fog működni a dolog.
– Hittem kettőnkben. És szerintem… te is.
Olivia pénzt nyújtott Mike-nak.
– Tiéd a visszajáró.
– Miért jobb ő, mint én?
– Mike, kérlek!
– Csak áruld el, miért őt választottad helyettem?
A méregzöld kanapéról egy szemüveges, kopaszra borotvált férfi állt fel; világoskék ingje alól kidolgozott mellizmok domborodtak, vállain csaknem széthasadt a ruha. Odalépett Olivia mellé, s átkarolta derekát – Mike biztos volt benne, hogy a férfi keze már jóval a derék alatt jár…
– Minden oké, bébi? – érdeklődött szemüvegét igazgatva az izomkolosszus.
– Persze Tom – válaszolt Olivia –, csak későn ért ide a pizza.
– Bizony – mondta bólogatva Tom. – Már nagyon vártuk a pizzát. Legközelebb igyekezz vele, öcsi!
– Ha te mondod – dünnyögte Mike, s átnyújtotta a dobozt. Olivia elvette, s ki akarta fizetni, ám Mike feltartotta a tenyerét. – Ajándék – mondta a futár, azzal hátat fordított, és a lift felé indult.
– Akarod tudni – kérdezte utána kiáltva Olivia –, hogy miért őt választottam? Mert van célja az életével! Bizony, Tom el akar majd költözni innen, méghozzá egy kertesházba! Te mihez kezdtél volna a kapcsolatunkkal? Soha nem voltak céljaid, csak egy helyben toporogtál! Én élni akartam, fejlődni! Tovább lépni, de te csak akadályoztál! Mondd csak, hol tartasz most? Ne engem hibáztass, hanem nézz magadba egy kicsit!
Mike belépett a liftbe; mielőtt becsukódott volna az ajtaja, még utoljára visszapillantott Oliviá-ra.
– Jó étvágyat a pizzához – mondta alig hallhatóan Mike. – Remélem, ízleni fog.
Olivia dühösen becsapta lakása ajtaját, aztán a kanapéhoz ment, s leült. Tom lehuppant mellé, s értetlenül bámult rá szemüvegén keresztül.
– Ki volt ez a barom? – érdeklődött a férfi.
– Nem láttad? Hát a pizzafutár!
Olivia szoláriumban barnult keze felnyitotta a pizzásdobozt; kivett egy szeletet, amit átnyújtott Tomnak, aztán magának is választott egyet. A sajt még forró volt, gőzölgő masszaként csüngött a szeletekről.
– Tudom, hogy ő volt a futár – válaszolt Tom, és beleharapott a pizzába –, de nem így értettem. Hm! Isteni ez a pizza!
– Ő az exem – mondta Olivia. – Fél éve szakítottunk, de egyszerűen… nem tudja még most sem elfogadni, hogy vége.
– Micsoda lúzer! – csámcsogott Tom. – Nem csoda – óriási nyelés –, hogy otthagytad.
– Magának köszönheti.
– Miért nem eszel? – kérdezte Tom, miközben egy sonkadarabka lógott ki szájából. – Siess, mert – még egy nyelés – bezabálom az egészet!
Olivia kedvetlenül leharapta a szelet végét; elmélyülten rágta a falatot, fölöslegesen hosszú ideig. És ez Tomnak is feltűnt.
– Rá gondolsz? – érdeklődött a férfi meglepően őszintén.
– Mi van? – mosolygott zavartan Olivia. – Dehogy! Nem, csak… annyira felhúzott! Miért jött ide, amikor pontosan tudta, hol lakunk? Idegesíteni akart?
– Ne is foglalkozz vele! – Tom a hatalmas szelet felét már betömte, zsíros ujjaival hadonászva beszélt. – Ez egy örök vesztes, látszik rajta. Hogy tudtál vele összejönni? Nem is értem bébi, komolya…
Tom hirtelen elhallgatott; a torkához kapott, fuldoklott, mint aki félre nyelt. Olivia rémülten nézett rá.
– Tom, jól vagy?
– Istenem – nyögte a férfi –, hívd gyorsan a mentőket! Az exed… azt hiszem, megmérgezte a pizzát!
Olivia kapkodva vette elő telefonját. Tom teste heves rángatózásba kezdett; keze-lába összevissza kalimpált, félig lecsúszott a kanapéról. Olivia úgy érezte, menten szívrohamot kap, amikor Tom hangosan felröhögött.
– Nem hiszem el, hogy tényleg bevetted!
Tom majd’ megpukkadt a nevetéstől, Olivia pedig dühösen a férfi izmos vállát csapdosta.
– Hülye állat! – sikította a lány. – Komolyan azt hittem, hogy bajod van! Hogy lehetsz ennyire idióta?
– Látnod kellett volna magadat! – Tom a térdét ütötte jókedvében, s akkorákat nyerített, mint egy ló. – Hú, de megszívattalak!
– Befejezted végre? – Olivia sértődötten dőlt hátra, kezében a pizzaszelettel. Duzzogva bámulta barátját, aztán nagyot harapott a pizzából.
Üveg roppant a fogai között. Olivia szeme elkerekedett, szájába iszonyatos fájdalom hasított. Lassan szeme elé emelte a pizzát; a sajtos-sonkás feltét alatt áttetsző üvegdarabok lapultak. A lány eldobta a szeletet, s a szőnyegre köpte a falatot, amiből szilánkokra tört, véres üvegdarabkák kandikáltak ki. Hirtelen megérezte a jellegzetes, fémes ízt – az ő vérének sem volt más íze…
Belenyúlt a szájába; tapogatózó ujjai egy szájpadlásába ékelődött üveget tapintottak. Bénult nyelvét végighúzta felső fogsorán; érezte, hogy fogai közé is szilánkok szorultak…
– To… Tom! Segí… segíts! – Próbált érthető szavakat formálni; makogáshoz hasonlító beszédét bíbor színű vérpatak kísérte, ami lassan a zöld kanapéra csorgott.
Tom semmit sem fogott fel az egészből; még mindig önfeledten röhögött, könnyes szemmel bámulva a plafont. Azt sem vette észre, hogy szája mindkét szegletéből vér folyik, komótosan átitatva az ing gallérját. Olivia a párja kezében tartott pizzaszeletre meredt; akárcsak a sajátja, Tom pizzája is telis-tele volt üveggel…

Miközben Mike lefelé haladt a lifttel, mókás reklámszöveg fogalmazódott meg benne: “Éttermünk legújabb, kihagyhatatlan ajánlata! Extra feltétként darabokra tört vodkásüveget kínálunk, kizárólag friss szerelmeseknek! Egyenesen a futártól, aki készséggel áll rendelkezésükre! Válogatós ex-barátnőknek és izomagyú tuskóknak kedvezményt adunk! Ne hagyják ki ízletes, megújult pizzánkat!”.
Mike a lift magányában már előre azon kacagott, mit szól majd főnöke ehhez az egyedi újításhoz.

– Vége –

2 hozzászólás
Trivium_Egyesület KU>!
Ifjú/kezdő írók köre

Még 2 hétig jelentkezhetsz az őszi online regényíró képzésre!

TRIVIUM EGYESÜLET SZEMINÁRIUMA – Hogyan írjunk regényt? III. – felvételi novellapályázat

A képzés három szintből áll, online történik elméleti és szövegközpontú interaktív oktatás keretében. A feladatok személyre szabottak, az oktatók a résztvevőkkel egyénileg foglalkoznak.
Azzal a pályázóval, aki elfogadja az ajánlatot, az egyesület szerződést köt a képzésre.

A felvételi novellapályázat részletes kiírását az egyesület honlapján megtalálod…
https://triviumnet.hu/2020/03/08/trivium-egyesulet-szem…

Dobó_Dorka IP>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok,
az alábbi blogbejegyzésben összeszedtem a könyvkiadás szépséges gyötrelmeivel kapcsolatos gondolataimat és tapasztalataimat, ha netán valakinél aktuális lenne a kérdés.
https://zapumaihirmondo.blogspot.com/2020/09/tapasztala…
Az előkészületben álló regényről pedig a könyv facebook oldalán találtok infókat: https://www.facebook.com/A-zapumai-k%C3%B3bor-villamos-…

Lexen P>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok!
Blogot vezetek az írásról, mindenről, ami egy (feltörekvő) írót érdekelhet. Most épp a gyerekirodalomról írtam. Sokat dolgoztam ezen a bejegyzésen. Többször visszaállítottam nyilvánosról magánra, és egy könyvtáros barátommal is elolvastattam, többször átalakítottam. Végülis íme, itt van, blogbejegzésem felújított változata a gyerekirodalomról, az irodalmi előítéleteket tárgyaló bejegyzéssorozat első részeként. A kérdés kapcsán olyan híres írókat szólaltattam meg idézet formájában, mint Erich Kästner, Oscar Wilde és Tóth Krisztina. Hozzászólásoknak is nagyon örülök, erre a blog Facebook-oldalán ( https://www.facebook.com/sorokbaszedve ) is van lehetőség. A blogbejegyzés: https://sorokbaszedve.wordpress.com/2019/12/14/irodalmi…