!

Ifjú/kezdő írók köre zóna

Bence_Szollár P>!
Ifjú/kezdő írók köre

„A boszorkány” (fantasy-horror)

spoiler

A falu főtere minden péntek reggel csordultig telt nézelődő emberekkel – természetesen, hiszen ezeken a napokon tartották a nyilvános kivégzéseket. Minden alkalommal, amikor valakit máglyára küldtek, akasztottak, vagy éppen kínoztak, a söpredék a főtérre tódult, hogy önfeledten mulasson a vádlott haláltusáján. Gyermekek és öregek, férfiak és nők, akik a hétköznapokon egymás ellen küzdöttek a kenyérért, péntekenként félretették sérelmeiket, és ha csupán kis időre is, de megbékéltek egymással; amíg az áldozat a kötélen lógva fuldoklott, vagy a fogait tépték ki, ők kedélyesen csevegtek és röhögtek. A kisebb gyerekek csak a kivégzés végeztével gyűltek a vesztőhely köré; leköpdösték a kötélen csüngő halottat, kővel dobálták, levizelték, vagy a nyelvüket nyújtogatták feléje.
Azon a reggelen egy fiatal – valaki szerint alig tizenhat éves – lány utolsó pillanatait kívánta látni a felhergelt nép. Legalább kétszáz ember gyűlt a térre, tisztes távolságból figyelve az eseményeket. A leányt négy katona tartotta fogva a tér kellős közepén; volt még ott két, ereje teljében lévő ló is, valamint a földön egy kihegyezett végű cölöp.
A lány zokogott, de megőrizte méltóságát. Szőke, csapzott haját vadul tépázta a szél, szakadozott ruháján a vérfoltok arról árulkodtak, hogy minden bizonnyal megismerte már a kínzómesterek ilyen-olyan furmányosságait. Bal szeme bedagadva, pucér, koszos lábáról hiányoztak a körmök, összekötözött kezén néhány ujj természetellenes pózban állt; még mindig látszódtak rajtuk a harapófogó nyomai…
A csürhe egyre hangosabban zúgolódott – szájuk habzott a vérszomjtól, rothadt zöldségeket és ürüléket dobáltak a vádlott felé. Ekkor feltűnt a bíró, a tömeg pedig elhalkult.
A bíró egy magas, méltóságteljes férfi volt; állát felszegve sétált oda a zsoldosokhoz, fekete, hosszú ruhája a macskakövekkel kirakott utat súrolta. Sem a lányra, sem pedig a katonákra nem nézett, amikor odaért hozzájuk; szó nélkül széthajtogatta a kezében hurcolt, megsárgult papírt, aztán hivatalos hangon felolvasta, ami benne állt:
– A megye bírája a vádlottat bűnösnek találta boszorkányság gyakorlásáért. Mint ismeretes, az elítéltet többször is látni vélték állatokkal, többek között madarakkal, kígyókkal és békákkal társalogni, valamint bájital alkalmazásával megbetegített egy gyermeket is.
A tömeg ismét zúgolódásba fogott:
– Halál reá! Halál reá! – kárálta egy öregember.
– Vesszen a boszorkány! – így egy ragyás arcú fiú.
– Öljétek meg a banyát! – rikácsolta egy vak, görnyedt hátú, ősz hajú vénasszony, akinek mindkét szemgolyója tejfehéren, üvegesen nézett a semmibe.
– Leprát kapott miatta az anyám! – kiabált egy, a vádlottal egykorú leány.
– Valamint – folytatta a bíró –, többen is hallották, hogy éjszakánként felajánlotta testét a Sátánnak, és megtagadta Krisztust.
– Halál reá! Halál reá! – zengték kórusban a falusiak, s többen keresztet vetettek.
– A vádak… hamisak… – hebegett a fiatal áldozat. – Nem bájital volt az, hanem… gyógytea. A gyermek pedig… jobban lett tőle. Én csak… segíteni…
A bíró türelmetlenül intett, mire az egyik zsoldos lánckesztyűs keze nagy csörgéssel a leány arcának csapódott. Kitört fogak potyogtak a macskakövekre, véres nyál kíséretében.
– Az ítélet – mondta érzelemmentes hangon a bíró – halál, ami rögvest végre is hajtatik. Mivelhogy boszorkány felett ítélkeztem, aki ráadásul nő is, így semmiféle jog nem illeti meg az utolsó szóra.
Ismét intett, s a katonák leteperték a lányt. Egy zsoldos a vállait szorította, kettő a lovakhoz ment, egy pedig kötelet csomózott mindkét lábára, aztán a kötelek végét a lovak nyakába kötötte. Mikor végzett, a karó mellé térdelt, s erősen megragadta. Azok, akik a lovaknál álltak, vezetni kezdték az állatokat; a kötelek megfeszültek, a leány pedig a hegyes cölöp felé csúszott. Hiába vergődött, vonaglott, sikoltozott – szilárd kezek tartották, a karó pedig egyre csak közeledett.
A tömeg teljesen elveszítette az eszét: kiabáltak, tapsoltak, röhögtek. A gyerekek ugrándoztak örömükben, a férfiak pedig részegre itták magukat az olcsó bortól. A katonák is nevettek. A bíró mosolygott – most először mutatott bármiféle emberi érzést, habár ez sokkal inkább káröröm volt, semmint valódi érzelem…
A karó reccsenve fúródott a lány combjai közé; a lovak egészen lelassultak, így gazdáik kénytelenek voltak erősebben húzni őket. A kötelek nyikorogva nyúltak meg, a lány arca pedig fájdalomba torzult. Ahogyan a cölöp egyre beljebb és beljebb hatolt testébe, úgy nyomódtak hasfalának a belsőségei; iszonyatos reccsenések közepette tört utat magának a rúd, csontok és zsigerek roppantak, a fiatal, törékeny test pedig görcsösen rángatózott.
A zsoldosok kiváló munkát végeztek: húsz percig is eltartott, amíg a karó vége elő nem bukkant a lány szájából, a beleivel együtt. Közben az áldozat végig magánál volt – mindent érzett. Mindent…
Aztán vége lett; az elítélt szépség válla még utoljára megrázkódott, majd lassan elernyedt. Véres szeme a felhők borította eget nézte, orrából habos vér csordogált. A falusiak egyre csendesedtek, ahogy a látványosság abbamaradt, s szép lassan oszolni kezdtek – bár sokan csalódottak voltak, amiért nem szórakozhattak tovább, derűlátóan tekintettek a jövőre. Hiszen hét nap múltán ismét összegyűlhetnek majd, hogy valaki halálán viduljanak. Kell ennél több? Van mire várakozni…
Hirtelen mennydörgés riasztotta meg az embereket, s mindenki ijedten kémlelt az égre. Vihar? Ebben az évszakban? Hogyan lehetséges…?
Aztán orrfacsaró mocsárszag lengte be az egész teret, a zsoldosok közül pedig ketten holtan estek össze – az egyik pillanatban még éltek, míg a következőben már a macskaköveken hevertek.
A harmadik katona szájából egy csörgőkígyó tolakodott ki, majd rátekeredett a nyakára, s megfojtotta. A negyedik futásnak eredt; egy láthatatlan erő elgáncsolta, aztán kicsavarta minden végtagját, meg a nyakát is.
A bíró riadtan figyelte az eseményeket. Hátrálni kezdett, amikor hirtelen felsikoltott, s az arcához kapott; szeme kifolyt a gödréből, ő pedig térdre zuhant.
– A szemem! Megvakultam! Megvakultam! – sírta a bíró.
A falusiak eleinte tanácstalanul bámészkodtak, de eluralkodott soraikon a pánik, mert ilyen kiáltozások hallatszódtak:
– Segítség! Nem látok! Nem látok!
– Vak lettem én is! Krisztusom, segíts!
– A boszorka megátkozott minket!
– Végünk van!
– Leprás lett a fiam!
Rohangáló, veszettül ordítozó emberek lepték el a teret; mindenki úgy iszkolt, mint a hangyák. Egymáson áttaposva menekültek a térről – ki vaktában botladozva, ki véresen, gennyes kelésektől, üszkös sebektől gyötörten.
Nem sokan látták, hogy egy görnyedt hátú alak lassan felemelkedett a magasba; az ősz hajú, vak öregasszony volt az…
Ott lebegett a tér fölött, kezét kitárta, ruhájából pedig kígyók kúsztak elő. Mosolyogva tekintett le a felbolydult tömegre – bár vak volt, de valahogy mégis látott.
A felhők vérvörössé változtak, villámok cikáztak az égen, mennydörgés dübörgött. A boszorkány mély, reszelős hangon nevetett az embereken. Többen, akik látták, remegve borultak térdre, s imádkozásba fogtak, ám ő egyre csak vigyorgott.
– Ostobák! – nyögte, már-már fulladozva a gúnyos nevetéstől. – Ostobák!

– Vége –

Bence_Szollár P>!
Ifjú/kezdő írók köre

„A döntés”

spoiler

– Utoljára mondom – kiabált az apja –, hogy nem találkozhatsz vele többé! Megtiltom!
Éva az ágy szélén ült; rövidre nyírt, bordó hajából egy tincs az arcába lógott, mint valami inga, a fekete festék pedig pókhálószerűen folyt szét szeme alatt, könnyeivel keveredve.
– Megtiltom! – ismételte a férfi, és belerúgott az ágyba, ami odébb csusszant pár centit.
– De… szeretem őt – súgta Éva, mire az apja arca – ami eddig is rákvörös volt – egészen eltorzult a dühtől.
– Szereted?! – ordítozott a föléje tornyosuló alak. Éva még a papucsán át is érezte, hogy édesapja hangjától valósággal reszket a padló. – Ez nem szerelem, hanem fertő! Tizenöt éves vagy, Éva! Mit képzeltél, hogy majd engedem? Hagyom, hogy elcseszd az életedet?
– Nélküle nincs életem, apa.
– Ezt nem hiszem el! Tényleg nem fér az agyadba, hogy amit művelsz, az erkölcstelen? Inkább a jegyeiddel foglalkoznál!
– Jó jegyeim vannak, te is tudod. – A lány füle már csengett, szíve a torkában kalapált.
– Ne feleselj velem, te kölyök! – Még egy rúgás az ágy sarkába; Éva kis híján a padlóra esett. A férfi így folytatta: – Hallom ám, miket műveltek ti ketten az iskolában! Bizony! Azt hitted, nem jut el hozzám a hír? Hogy te, kislányom, minden egyes szünetben azzal a hulladékkal enyelegsz a lányvécében! Az egész kóceráj rajtatok kacag! Szerinted milyen érzés ez nekem?
– Ő megért engem – mondta halkan Éva, és kisimította arcából a tincset. – Bármit is teszel, szeretni fogjuk egymást halálunkig. Nem tilthatod meg, hogy…
Éva képtelen volt befejezni, mert meglátta a feléje rontó, robosztus alakot, s ösztönösen behúzta a nyakát. Apja tenyere az arcának csapódott, Éva pedig sikítva omlott az ágyra. Sajgott a bal orcája, szájában pedig hirtelen szertefutott a vér jellegzetes, fémes íze. Fejét a gyűrött takaróba nyomta, de még így is érezte, hogy a férfi ott áll felette; érezte leheletét a tarkóján, s ettől a hideg futkosott gerincén.
– Hogy merészelsz ellent mondani nekem? – Apa már nem kiabált, hanem sziszegett, mint egy kígyó: szavait a fogai közt préselte ki. – Hálátlan kis takony. Csak hogy tudd; ha még egyszer ellenszegülsz az akaratomnak, be foglak törni, mint egy lovat. Ha kell, addig verlek, amíg el nem ájulsz. A $@!% anyádat is elintéztem, te sem jelentesz gondot. A kis szerelmedet pedig megölöm, érted? Kinyírom, ha nem tartja magát távol tőled!
Azzal a férfi kiviharzott a szobából; úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy a tópartot ábrázoló ceruzarajz – amit még a szerelmével közösen készítettek tavaly nyáron – lepottyant az ajtóról, s lágyan hullámozva a földre siklott.
Éva felült; törékeny teste a matracba süppedt, vékony ujjaival az arcát simogatta. Sírt. Zokogott. Nyelvével az ajkáról csordogáló vért nyaldosta.
– Jól vagy? – kérdezte a suttogó hang, egyenesen az ágy alól. – Nem esett bajod?
– Annyira fáj…
– Az a rohadék! Remélem, tényleg meg fog ölni, mert különben én nyírom ki őt!
Miközben ezt mondta, lassan előmászott az ágy alól; Évához hasonlóan ő is vékony, de izmos testalkatú volt. Rövid haját szőkére festette, tengerkék szeme haragtól szikrázott.
– Biztos, hogy jól vagy? – érdeklődött, s Éva mellé ült. Mutatóujjával lágyan letörölte a vért szerelme ajkáról.
– Mi lesz velünk? – sírta Éva. – Apám eltiltott minket egymástól.
– Tudom, hallottam.
– Nem bírok nélküled létezni! Egyszerűen… nem megy.
Éva ráborult a vállára – ő átölelte, csókot nyomott homlokára, aztán arcát Éva hajának nyomta. A rövid hajzat jólesően cirógatta bőrét, s mosolyogva szívta magába a lány illatát. Mindig ilyen édes illatú a hajad, Éva – gondolta. Hogy csinálod ezt, kislány…?
– Mi lesz velünk? – kérdezte megint Éva; könnyei átáztatták a másik ruháját.
– Egyetlen dolgot tehetünk – felelt ő.
– Meg akarsz szökni? Apám úgyis ránk talál. Anyával már megpróbáltunk elmenekülni, de nem sikerült. Nincs kiút ebből a pokolból. Mindennek vége!
– Oda, ahová menni akarok, nem jöhetne utánunk.
Éva nedves szeme kérdőn bámult rá. Aztán mindent megértett, mert meglátta szerelme kinyújtott tenyerében a fénylő pengéket. Úgy gondolt azokra a pengékre, mint kulcsokra egy jobb világ kapujához. Csak használni kellett őket…
– Velem akarsz jönni? – kérdezte Évától. – Itt nem maradt már semmi számunkra.
– Tényleg megtennéd… értem? Képes volnál rá?
– Ha ez az ára annak – felelte –, hogy együtt legyünk, megteszem. Velem tartasz?
Éva mosolygott. Ő visszamosolygott rá. Aztán csókolózni kezdtek – készen álltak az útra…

A kád aljára fülsértő zajjal zúdult a forró víz. Levetkőztek, ruháikat egyetlen kupacba szórták. Megvárták, amíg a kád teljesen megtelik, aztán elzárták a vizet, s bemásztak. Nyakig elmerültek a lágyan ringó vízben, élvezték a körülöttük lebegő forróságot. Ölelkeztek – pucér testük egybeolvadt az átlátszó víztükör alatt. Éva ráhajtotta fejét az ő mellkasára, s így is maradtak még egy percig; félelmet nem éreztek, csupán egymás melegét.
– Szeretlek – mondta Éva.
– Minden rendben lesz. Ne félj!
– Nem félek.
Aztán megtették; könnyű dolguk volt, mert a pengék minden gond nélkül szelték át az ereket csuklójukon. A kiömlő vér belecsurgott a vízbe – eleinte csupán bíbor felhőként lebegett körülöttük, aztán befestett mindent.
Boldognak érezték magukat. Gondtalannak. Szívük egyenletes ütemben ontotta testükből a vért – valóban nem féltek.
A kád peremén lassan túlcsordult a véres víz; rózsaszín tócsákban gyűlt a hófehér, járólapokkal kirakott padlón. A párás levegő megtelt az elmúlás szagával, s szomorú vízcseppeket varázsolt a tükörre, amik szótlanul kúsztak le a sima felületen – minden annyira, de annyira csendes volt…
Lassan elvéreztek. Utolsó pillanatukig szorosan egymáshoz simultak, majd testük elernyedt, arcuk pedig lebukott a víz alá.
Éva halott volt. A szerelme is – a szerelme, akit Rékának hívtak.

– Vége –

9 hozzászólás
Dyta_Kostova IP>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok
Nem sűrűn promotálom az írásaimat, de most mégiscsak ajánlanám azok figyelmébe, akik szeretik az űrhajózást, a YA és a nemzetközi konfliktusok meg egy kis szerelem témáját vegyítve (vagy akár külön-külön is). Hátha megtalálja a közönségét :)

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/dyta-kostova-exodus…

Szabó_Zsófi_Sophie_Taylor I>!
Ifjú/kezdő írók köre

Ha péntek, akkor Út a pokolba – Lélekfoszlányok ;)
Negyedik lépés
https://www.wattpad.com/929074269-%25C3%25BAt-a-pokolba…
"– Az adrenalin nem tart ki a végtelenségig, ezt te is tudod – felelte nyugodtan a lány. Tudta, hogy semmire sem megy, ha most ő is felhúzza magát. – És nem segítesz senkinek azzal, hogy gondolkodás nélkül nekiindulsz a világnak. Démonokkal harcoltunk, késő van, és azt sem tudjuk, mi történt itt. Majd holnap, megpróbáljuk, tiszta fejjel végiggondolni, mit tegyünk.
– Szólni kell a többieknek…
– Azt is megtesszük. Összehívatjuk a tanácsot, kitaláljuk, mit csináljunk és megbosszuljuk Ambrielt. De kérlek, most gyere… – A fiú csak bólintott, de mégsem mozdult. – Rendben, amíg összeszeded magad, megnézem az emeletet. – Puszit nyomott a fiú hajára, még egyszer elmondta, hogy mennyire sajnálja, bár tudta, hogy nem fog segíteni, majd kifelé indult.
– Hogyan lehet eltemetni egy angyalt? – Lexi hirtelen megtorpant. Lassan fordult hátra, a fiú felé, de az továbbra sem nézett rá.
– Nem tudom, Nico – suttogta Lexi.
– Nem… nem akarom így itt hagyni – csuklott el Nico hangja. – Ő nem való a föld alá… Ha elégetem, a lelke visszatér a teremtőhöz? Mi van, ha még mindig itt van a lelke? Hogyan adhatom meg neki a végtisztességet, mikor egy angyal sosem hal meg? Hogyan?
– Bárcsak tudnám a kérdéseidre a választ – Lexi csak bámult a fiúra és érezte, hogy remeg belül mindene és kitörni készül belőle a sírás. Hatalmasat nyelt, mert még mindig nem volt arra ideje, hogy összeomoljon.
– Mindjárt megyek és bekapcsolom a rendszert – törte meg Nico a beállt csöndet.
– Rendben."
angyalok démonok fantasy halál

Cathreen_Misery>!
Ifjú/kezdő írók köre

Meg foglak menteni – Evelina története

Fülszöveg
"Evelina Gyermekotthonba kerül, ahol megismerkedik három sorstársával, Tímeával, Mercédesszel és Amirával. Eleinte semleges a kapcsolatuk, később viszont olyan erős barátság alakul ki köztük, ami elpusztíthatatlannak tűnik. Emellett Evelina rájön, hogy az olvasás nagyon hasznos dolog és ezzel nem csak elmenekülhet a valóságból, de még okosodhat is.

Minden igyekezet ellenére pár gonosz ember elkezdi behálózni Tímeát és Mercédeszt épp úgy, ahogy azt évek óta teszik minden nagykorúság előtt álló fiatallal. Evelina képtelen csendben és ülve végignézni, ahogy barátnőit elcsalogatják, elcsábítják, hamis ígéretekkel egy keserves jövővel rendelkező életbe taszítják.

A pszichológus, a nevelőnő és a törvény szolgái segítségével Evelina megvív egy harcot, egy igen komoly csatát az említett barátnőiért. S amikor azt hinné vége és nincs, több szörnyűség kiderül, hogy Amirát a saját szülei taszítják szolgasorba. Nála se tud vakon és süketen tovább élni, egyszerűen lehetetlenség. Elhatározza hát magát, hogy megmenti őt is és belekezd egy újabb csatába. Ekkor viszont nincs egyedül."

Ha kíváncsi vagy a történetre, melyből már öt fejezet olvasható, akkor kérlek keresd fel az alábbi linket:
wattpad.com/cathreenmisery

Az oldalamon megtaláljátok a fenn említett című írásomat. ^^ Köszönöm, ha benéztek és még hálásabb vagyok, ha nyomot hagytok magatok után.

Bence_Szollár P>!
Ifjú/kezdő írók köre

„Iratkozzatok fel!”

spoiler

Anita a számítógép előtt ült, albérletének elsötétített hálószobájában, s kifejezéstelen arccal nézte a monitort, ami az egyetlen, halovány fényforrás volt a feketeségben. Bejelentkezett, majd megnyitotta a csatornáját. Nem csalódott; aznap sem iratkozott fel rá senki.
Némán ült a sötétben, és bámulta saját videóinak indexképeit: önmagát látta, s egyáltalán nem volt megelégedve.
Ezért nincsenek feliratkozóid, gondolta Anita. Hiszen nézd csak ezeket a videókat; kilátszódik a pofacsontod, az arcod be van esve, a fogaid meg akár egy lóé. Mondjuk ki nyíltan, kisanyám, hogy ocsmány vagy.
Még a „legnépszerűbb” videója (a „Gondolatok egy kitaszított lányról” című) is csupán tizenegy megtekintésnél járt, az egyetlen komment pedig egy damien666 nevű felhasználótól érkezett, aki azt javasolta Anitának – borzasztó helyesírással persze –, hogy szúrja torkon magát. És Anita komolyan el is mélázott ezen a lehetőségen…
Minden egyes nap azon töprengett (munka közben a gyárban, a buszon utazva, özvegy anyjával folytatott telefonálásai alatt), már-már a rögeszméjévé vált, hogyan tudna több nézőt szerezni. Irigykedve gondolt azokra a videósokra, akik akkora nézettséggel dicsekedhettek, hogy már pénzt is kaptak érte. Mikor jut el ő erre a szintre? Valószínűleg soha…
De aznap este, amikor egyedül ült a sötétben, és a monitort bámulva saját kudarcain agyalt, hirtelen beléhasított valami; olyan ötlet ugrott be neki, ami bizonyára addig még egyetlen videósnak sem jutott eszébe. Anita majdnem kiugrott a bőréből örömében. Ez az! Most végre hatalmasat robbantok! Igen, holnap este meg is csinálom! Reggel beteget jelentek, a barkácsbolt pedig eléggé közel van – senki nem vesz majd észre, gond nélkül beszerezhetem a kellékeket. A kellékeket, hahaha…!

Eljött az este. Anita bejelentkezett, majd élő közvetítést indított csatornáján. Ezúttal nem sminkelte ki magát, ahogyan a felvételek előtt szokta. Lába mellett, a számítógépasztal alatt ott hevert a fekete szatyor, amiben a „kellékek” várakoztak. A lány vigyorogva belebámult webkamerájába, nagyot sóhajtott, aztán kezdetét vette a műsor…
– Sziasztok! Anita vagyok, és ez egy élő adás, amint látjátok. Köszönöm azoknak, akik velem tartanak! Higgyétek el, nem mindennapi dolgokat fogtok itt látni. De mielőtt belefognék…
Anita várt még egy kicsit – csak két nézője volt egyelőre –, és ledarált egy monológot elfuserált életéről, elszalasztott lehetőségeiről, sosemvolt kapcsolatairól. Tíz percig beszélt, aztán damien666 írt egy hozzászólást: „mikorr döglesz mán megg??”. Anita mosolygott.
– Úgy látom – mondta a lány –, picit türelmetlenek vagytok. Érthető persze, hiszen rendhagyó show-t ígértem nektek. Nos…
Lehajolt, kibontotta a fekete szatyrot, s elővett egy tapétavágó kést. Lassú kattogással kitolta a sniccer pengéjét, majd megmutatta az eszközt a webkamerának is.
– … remélem, tetszeni fog, amit majd láttok. Ne felejtsetek el nyomni egy like-ot, és iratkozzatok fel a csatornámra!
Azzal Anita feltartotta bal kezét, széttárta ujjait, a pengével pedig jókora X-et hasított a tenyerébe. Mindeközben nagyon ügyelt arra, hogy mutatványa tisztán, pontosan látható legyen. Grimaszolt, ahogy a tapétavágó felszántotta a húsát, de a követőiért bármilyen fájdalmat hajlandó volt elviselni.
A monitorra nézett; csalódottan látta, hogy nincs új néző, nem érkezett újabb komment.
– Szóval nem elég ennyi? – pislogott a kamera lencséjébe. – Oké. Felőlem durvulhatunk!
Kinyújtotta nyelvét, mint amikor egy óvodás gyerkőc csúfolódik, aztán a sniccerrel mélyen belevágott. Az izmos nyelvből vérpettyek hulltak a billentyűzetre, Anita pedig könnybe lábadt szemmel mosolygott.
– Nem fáh ahhira – mondta kissé furcsán, lassan. Ezután elrakta a kést, a szatyorból pedig egy csavarhúzó került elő. Kitátotta a száját – fogait véres nyál szennyezte, nyelvén jól látható volt a vágás –, majd a csavarhúzót átnyomta jobb orcáján. A hegyes szerszám pukkanás-szerű hanggal szakította át a bőrt és a húst, a fém vég pedig beékelődött a felső-és az alsó fogsor közé. Anita ráharapott a csavarhúzóra, s elengedte a markolatát; úgy csüngött ki az arcából, mintha egy gép kapcsolókarja lett volna.
A lány lassan kihúzta magából a szerszámot, majd eltette. Közben a monitort figyelte, s szája bénult mosolyra húzódott (csak a bal arca „működött”): nézőinek száma tízre hízott, és már három komment is érkezett:
damien666: „navégre már! valami jótis látunkk”
zúzó99: „Most nyomd ki a szemed!”
laurakiss: „te egy beteg picsa vagy b*szod…”
Újabb komment, damien666-tól: „halodd, hívom a barataimat iss, mer ezt látnuikk kel!!”
– Ó, persze, hívd sak őket! – mondta Anita. – Had lássák ők is.
Várt tíz percet, hogy gyűljenek a nézők – közben meghúzott egy vodkásüveget, fájdalmait csillapítandó (az ital egy része vérrel keveredve kicsordogált a lyukból az arcán).
Tizenöt néző. Húsz. Huszonnégy. Harmincegy. Csodás, csodás! A kommentek pedig csak úgy özönlöttek. Anita a mennyekben érezte magát; még sosem volt ennyire népszerű…
– Most pedig – mondta, s lehajolt a szatyorhoz –, következzen a show vége. Ne aggóhjatok, sokáig tart majd.
Kezébe vette a harapófogót, amit kereken háromezer forintért vásárolt (micsoda rablás!).
– Köszönöm, hogy itt voltatok ma este – szólt Anita a fogóval hadonászva. – Ne feledhétek, iratkozzatok fel a satornámra, a like-okat pedig szívesen veszem.
A kommentszekció pedig efféle gyönyörűségekkel telt meg:
„Ne dumálj annyit, hanem csináld!”
„jézusom de durvaaa!!!”
„Tényleg nem hívja senki a mentőket?”
„Minek hívnánk? K*rva jó a műsor :)!”
Anita satuba szorította a fogóval az egyik metszőfogát, majd egyetlen erős rántással kitépte ínyéből. Perceken belül hasonló sorsra jutott a többi metszőfog is…
„Itt tényleg mindenki egy beteg állat? HÍVJATOK MÁR MENTŐT ENNEK A SZERENCSÉTLENNEK!”
„Kussolj, inkább élvezd!”
„nekem tetszik ne hagyd aba!”
„Sajnos azt kell mondanom, öld meg magadat! Aki ilyet művel a saját testével, az nem való emberek közé…”
Kilencvenkilenc néző…
Száz…
Ez az!!!
Következtek a szemfogak; a jobb minden gond nélkül kijött, ám a bal beletört az ínybe. Anita szájából ömlött a vér – szédült, remegett mindkét keze, az asztalon pedig ott hevertek a saját fogai, némelyik gyökerén egy-egy cafat az ínyéből. A kommentek végeláthatatlanul sorakoztak, az élő adás pedig már a kétszázas nézőszámhoz közelített. Hölgyeim és uraim, új rekord született!
Az első őrlőfoghoz ért; amikor kirántotta, vér fröccsent a monitorra. Ruhája ujjával szétkente a vért, aztán megrázta a fejét. Homályosan látott, érzékei kezdtek eltompulni.
– Aszt hiszem – mondta halkan Anita –, ideje mentőt hívnom…
Telefonja után nyúlt, ám szeme fönnakadt, rángatózni kezdett a teste, aztán elvesztette az eszméletét, s ráhanyatlott a billentyűzetre. A számítógépasztalon egyre nagyobbá hízott a vértócsa, s lassanként bordó patakok csurogtak a padlóra.
Bár Anita már nem tudott róla, de érkezett még néhány komment:
„Hát… ez már unalmas :( Léptem”
„szerintetek meghalt a csaj?”
„Ki a f*szt érdekel? Én jól szórakoztam.”
„ja, én is!! de most menem kel mert valami hüje petöfinek a sz*r versét kel megtanulnom b*szod :(:(!! csá!”.

– Vége –

4 hozzászólás
Hirdetés
Bence_Szollár P>!
Ifjú/kezdő írók köre

„Álom”

Szédülés tört rá, és ettől boldog volt; kezdett hatni a négydoboznyi altató. A háziorvos nem érdeklődött, minek nekik annyi – szó nélkül felírta a gyógyszert, Béla pedig még aznap délelőtt kiváltotta mind a nyolc dobozt. Négy neki, négy Erzsinek.

A napjuk úgy telt, mint már évek óta az összes korábbi: tévét néztek, olvastak, beszélgettek régmúlt dolgokról, emlékeket idéztek fel. Volt mire visszagondolni – ötvenöt évnyi házasság nem múlik el eseménytelenül…
Kora este fölhívták a lányukat, Petrát. Még az unokákkal is tudtak néhány szót váltani, és Erzsi alig bírta elfojtani sírását, amikor a hároméves Balázska beleharsogott a telefonba, hogy „Szeretlek mama, mikor jössz már?”. Béla jobbnak látta, ha inkább elveszi feleségétől a telefont, és ő köszön el kisunokájától, meg a lányától. Erzsi az ágyra zuhant, és keservesen sírt; a férfi leült mellé, átölelte, s karjaiban tartotta, egészen addig, amíg be nem sötétedett – vártak még egy keveset, aztán éjszaka végül rászánták magukat, hogy megtegyék…

Pizsamába öltöztek, fogat mostak, majd lefeküdtek – mintha csak egy átlagos, hétköznapi éjszaka lett volna. Egyesével kinyomkodták a levelekből a tablettákat, s bevették a maguk adagját. Marokszám kapdosták a gyógyszert, mint ahogy a pattogatott kukoricát szokás a moziban. Aztán Erzsi az oldalára feküdt – ilyenkor Béla át szokta ölelni őt, úgy alszanak el minden éjszaka, mióta csak összeházasodtak. Ám ezúttal a férfi először az éjjeliszekrény fiókja után nyúlt: lassan kihúzta, s ráncos ujjával kutatni kezdett a fiókban. Amit elővett onnan, az egy röntgenfelvétel volt, méghozzá felesége koponyájáról. Béla könnyes szemmel nézte a jobb agyfélteken virító, dió nagyságú foltot. Agydaganat. Már nem lehetett műteni sem. Fél év, és Béla egyedül maradt volna. Egyedül…
– Béla? – A nő hangjából rémület hallatszott ki; talán azt hitte, Béla már nincs is a szobában.
– Itt vagyok. – A férfi elrakta a képet, aztán odabújt felesége mellé. Átölelte.
– Szédülök – nyögte Erzsi.
– Én is – felelt Béla. Úgy érezte, forog vele a sötét szoba: kezdett hatni az altató.
– Te nem félsz? – kérdezte a nő.
Béla mosolygott. – Nem. Hiszen itt vagy velem.
– Talán rosszul döntöttünk.
– Így lesz a legjobb, hidd el.
– Szólnunk kellett volna Petrának, hogy halálos beteg vagyok. Miért titkolóztunk a lányunk előtt?
– Halálra aggódta volna magát. Neki most Balázskával kell törődnie, nem velünk.
– Mit fog szólni, ha ránk talál? – Erzsi már zokogott. – Lehet, hogy összeroppan. Szegény kislányom!
– A legszebb halált választottuk – mondta a férfi, és megsimogatta Erzsi fején az ősz hajfürtöket, amik egykoron gyönyörű, barna színben pompáztak. – Álomba zuhanunk, és… kész. Csendes, méltóságteljes, tiszta. Szerintem, a lelke mélyén mindenki ilyen végre vágyakozik.
Rövid hallgatás következett. Aztán…
– Valamit még árulj el nekem, Béla.
– Micsodát? – A férfi hangja egyre erőtlenebbé vált, ahogy a gyógyszer kifejtette hatását.
– Miért vettél feleségül?
Béla halkan kacagott.
– Emlékszel arra a bálra, ahol legelőször találkoztunk?
– Persze.
– Te táncoltál a legszebben.
A házaspár utoljára nevetett közösen, aztán Erzsi elcsendesült: ő ment el elsőnek…
Béla még magánál volt. Megcsókolta a halott feje búbját, majd lehunyta szemét.
– Odaát találkozunk…
Csupán egy percre maradt egyedül – amíg álomba nem szenderült ő is –, de az az egyetlen, magányos perc mindennél rosszabb volt számára…
Aztán a percnek vége szakadt.
Hatott az altató.

– Vége –

4 hozzászólás
Tia_Mahallt>!
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok! Kikerült a harmadik részlet is A Jövendölés c. regényemből.
Ha érdekel, megtalálod a blogomon.

Most egy olyan világba juthatsz el, ahol csodák, mágia és hihetetlen erők feszülnek egymásnak. Kiderül egy apró részlet abból, miért olyan fontos Pixie ebben a történetben…
Vagy talán a dolgok nem is azok, amiknek gondolnánk?
Nemsokára az is kiderül! ;)

https://tiavilaga.blog.hu/2020/08/01/aj3_ameryne

Szabó_Zsófi_Sophie_Taylor I>!
Ifjú/kezdő írók köre

Ha péntek, akkor Út a pokolba- Lélekfoszlányok Harmadik lépés
Amiben a négy főszereplőket jobban megismerjük, kiderül Drake mire képes és Nico szíve megáll…

https://bnc.lt/m/gTdQHxGAz8…

védelmezők boszorkányok különlegestetoválás romantika #fantasy

Minden építő kritikáért nagyon halas lennék :)