!

Ifjú/kezdő írók köre zóna

>!
Praetorianus P
Ifjú/kezdő írók köre

Kifordult Világ Közjáték
A gyermek Aaron Edwards 2.

    A Spotswood Street kellemes, nyugodt kis utcácska volt Denver Littleton nevű elővárosában. Nem ez volt a legolcsóbb környék, és még a városba való bejárás is sok időt elvitt az életükből, de Trisha már akkor első látásra beleszeretett a szép kis házba, amikor még csak képen látta egy ingatlanhirdetésben. Márpedig a nők hihetetlen érzékkel választják ki a családi fészket, így Shawn Edwards nem is ellenkezett. Reggelente közösen kocsikáztak be a városba, a munkahelyükre, Trisha a kiadóhoz, Shawn az autószerelő műhelybe. Aztán amikor hat évvel korábban megérkezett Aaron, a dolog kissé körülményesebbé vált. Apja innentől kezdve tömegközlekedéssel ingázott, legalábbis ha felesége nem tudott hozzá alkalmazkodni a gyerek miatt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy még egy autót vegyenek. Minek tartanánk fenn még egy ilyen benzintemetőt, ha nincs is rá szükségünk? – kérdezte Shawn, és egy tollvonással kihúzta az ötéves tervből a második gépjármű ötletét. Na és persze nem is beszélve az egybeállós garázsról, és a szűk feljáróról. A család feje egyikért sem rajongott, de hát Trisha ezt választotta, és változtatni már nem lehetett a dolgon.
    Sötétedett, amikor hazaértek. Anyja még szinte le sem állította a motort, amikor ő már ki is pattant, és futva a műanyag kuka felé szaladt, aminek a tetejét már nem lehetett lecsukni a benne fölhalmozott szemeteszsákoktól. Ekkor támadta meg a vadállat.
    A hatalmas testű, szürke kandúr játékosan körbeugrálta Aaront, mintha kutya lenne, ő pedig nevetve hajolt le, hogy megsimogassa a fejét. A macskát Mr. Franknek hívták. Elég ostoba név egy négylábúnak, de Shawn Edwards szerint nem is csoda, tekintve az állat gazdáját, akinek – ahogy fogalmazott – biztosan csúszik az ékszíja. Néha azt is mondta rá, hogy kuplungos, vagy hogy kiégett néhány gyertyája. Aaron számára úgy tűnt, hogy apja sosem fogy ki az ostoba autószerelős viccekből. Még az sem zavarta, hogy családja körében nem aratott velük osztatlan sikert. Legfeljebb anyja nevetett néha, de az is inkább csak kényszeredett mosolygás volt, fenntartandó a családi békét. Az említett hölgy egy egyedülálló, nyugdíjas asszony volt, aki Shawn szerint még valamikor az özönvíz idején köthetett ki a környéken. Nem szívelte a nőt, ahogy fogalmazott, a nyugdíjasokkal mindig csak a macera van. Aaron azonban szerette Morint. Tény, hogy voltak némi zavarai nyaktól felfelé, de alapvetően nagyon kedves idős hölgy volt. Kivéve, ha egyetlen szerelméről, Mr. Frankről volt szó, akkor ugyanis igazi boszorkánnyá változott. De bármennyire is tiltotta Mrs. West, Aaron rendszeresen tejjel traktálta a macskát. Amikor a kiérdemelt fenyítések után apja az övét visszacsatolva otthagyta őt a garázsban, vagy az emeleti gardróbban, rendszerint haragudott az egész világra, és senkivel sem akart találkozni. Ilyenkor Mr. Frank volt az egyetlen barátja. Azt mondják, az állatok remek terápiás partnerek, ha lelki sérülések begyógyításáról van szó. Ő ezzel tisztában volt. És ha mással nem is hálálhatta meg a kandúrnak a sajnálkozó dorombolást, néhány korty tejet mindenképpen megérdemelt. Ahogy most is.
    – Oké, oké, nyugi. Mindjárt hozom – mondta nevetve, majd végigszaladt a feljárót a bejárattal összekötő, térkövezett járdán. Mire a hűtő becsukódott mögötte, már el is felejtette, hogy mi a kötelessége. Nesze neked közös felelősségvállalás.

    A vacsora finom volt. Mint minden hétköznap. Ilyenkor ugyanis mindenki azt választhatott a gyorséttermek és kifőzdék szórólapjaiból, amit csak szeretett volna. Trisha feszített időbeosztásába nem fért bele a főzés, így a konyhában csak hétvégén pörögtek az események. Shawn, mint mindig, valami zsíros hússzeletet marcangolt, Trisha pedig elégedetten mosolyogva fogyasztotta a salátáját. Aaron egy óriási szelet sajtos pizza mögül figyelte őket, és némán hallgatta a beszélgetést, ami több volt számára, mint érdekes. Néhány nappal korábban nagy csődület támadt az utcájukban, egy kicsit északabbra tőlük, Morin Westtől néhány háznyira. Az volt a környék egyetlen sorháza, a szegényebb családoknak. Ott történt valami, amire Shawn csak megrántotta a vállát.
    – Ugyan már Trisha, nem gondolhatod komolyan. Ha az ürge volt olyan barom, hogy kinyírta magát, akkor nem sajnálatot, hanem inkább megvetést érdemel.
    – És a szerencsétlen fia?
    – Mi van vele, ő életben van, nem? Majd elfelejti az öregét. Jobb is lenne neki. Akkor nem kell majd öregkorában azon keseregnie, hogy az apja egy utolsó vesztes volt.
    – Az istenért, Shawn, a fiú még csak gyerek. Annyi idős lehet, mint Aaron. Mit lesz most vele?
    – Mi lenne? Bevágják a zaciba, aztán majd kieresztik, ha felnőtt.
    – Ez egyáltalán nem vicces, Shawn.
    – Nem is annak szántam. Úgy nézek ki, mint aki mosolyog?
    Valóban nem mosolygott. Shawn Edwards sosem mosolygott. Kivéve akkor, amikor saját ostoba vicceit szajkózta. Aaron csendben majszolta a pizzáját, és a hallottakon gondolkodott. Azon a hideg szenvtelenségen, amivel apja egy szerencsétlen, megpecsételt sorsú gyerekről beszélt. De Isten nem bottal ver. Ez anyja egyetlen mondása volt, ami megmaradt benne. Talán nem is volt neki több. Talán volt, csak a nagyhangú Shawn Edwards miatt sosem volt lehetősége kiadni magából. Aaron úgy gondolta, hogy anyja mondása nagyon is találó. Az olyan lekezelő, felületes, érzéketlen emberek, mint apja, előbb-utóbb megkapják megérdemelt büntetésüket. Felülnek a körhintára, amit nevezzünk a sors kerekének, és egyszer csak kiesnek belőle. És abban a szerencsétlen pillanatban nem biztos, hogy lesz mellettük valaki, aki könnyet hullat értük.
    Aaron megrettent saját magától. Attól, hogy egy pillanatig haragot érzett az egyik ember iránt, akinek az életét köszönheti. Tény, hogy Shawn nem volt éppen egy szeretetreméltó példakép, de mégis hálával tartozik neki. Mindenért. Még a verésekért is, amik mindig az ő épülését szolgálják. Ennyi erővel haragudhatna anyjára is, aki némán tűrte férje fenyítéseit. Aaron biztos volt benne, hogy fél az apjától, és ezért nem lép közbe, amikor szükség lenne rá. De mindegy is. A karma nem ismer kegyelmet, és egyszer mindannyian megkapják, amit érdemelnek. De hogy ez a pillanat egy expresszvonat sebességével közeledik feléjük, arról a fiúnak fogalma sem volt.

>!
BambooStoffer
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok!

Elindult a legújabb összesen 6 részből álló folytatásos történetem.
Cím: Vámpír Dave
Link: https://www.wattpad.com/story/107016956-v%C3%A1mp%C3%ADr-dave
Címkék: humor, vámpír, vérfarkas
Fülszöveg:
Dave vámpír. De Dave nem erre számított, mikor azon az éjjelen kiszállította a pizzát.

Dave azt hitte, a vámpírok mind jóképűek, kifinomultak, esetleg züllöttek, de még mindig jóképűek, és éjszakánként pezsgőspohárból szürcsölik a vért vagy óvatlan lányokat kapnak el a sikátorokban. Dave szerint még az is belefért volna, ha időnként csillogni kezd a bőrük. Dave láthatóan nem tudott valami sokat a vámpírokról, és azt még álmában se gondolta volna, hogy második „apja” a legősibb vámpír nemzettség egyik alapítója lesz. Az ősvámpírok pedig az éjszaka legrusnyább lényei. Szőrösek, hosszú karmaik vannak és rossz szaguk.
Dave megpróbált köztük élni, de ő egy kicsit más. Még nem teljesen halott, ezért fura szokásai vannak, amiért a többiek kiközösítették.
Dave megszökött a karmaik közül, csak azért, hogy aztán néhány még veszedelmesebb karom csapdájában találja magát.

Dave hamar megtanulja, mi az a rossz vér és, hogy jobb elkerülni, de vajon képes lesz rá, ha az a vér a világ legszebb és legvadabb lányának ereiben csordogál?

Részlet az első fejezetből:
"Sötét éjszaka volt, felhős, holdtalan. A külvárosból kivezető út szélén strázsáló sárgás fényű villanyoszlopok beleremegtek a sikoltásba és monoton zümmögésükbe diszharmonikus hörgések keveredtek. Egy szőrös hang suttogva fordult a mellette haladó árnyhoz.
– Mi volt ez?
A másik összehúzta dús szemöldökét, majd lassú, reményvesztett sóhaj hagyta el cserepes ajkait.
– Dave megint borotválkozni próbál – mondta úgy, mintha a világ legértelmetlenebb és legfeleslegesebb cselekvése lenne a borotválkozás, s mesteri módon még egy kevés szemrehányást is sikerült belecsempésznie a négy szóba. A pontot az egész végére egy újabb kiáltás tette, mintha nyúznának valakit… és nagyon dühös lenne e miatt.
A két hang tulajdonosai megtorpantak, s hallgatták, ahogy a sikoly vissza-visszaverődik a kőfolyosó falairól.
– Kár, hogy már nem veszi ennek hasznát… – sóhajtott ismét a második. – Teljesen hatástalan.
Csüggedten sétáltak tovább a szűk, ablaktalan folyosón."

>!
FairyDust P
Ifjú/kezdő írók köre

Meghoztam a történetem második részét. :)
https://missreaders.com/stories/details/2

olvasd el az elsőt is! https://missreaders.com/stories/details/1

Fülszöveg:
A Marlowe lányok egy átlagos családban nőttek fel.
Hétköznapi életet éltek mindaddig, míg egy titokzatos személy az életükre nem tör.
Aztán egy csapásra megváltozik minden, és nem marad más, csak a kétségbeesés.
Az ismeretlen zaklató követi őket, furcsa ajándékokat küldözget nekik és minden apró részletet ismer a múltjukból. Az elején még tréfának titulált események egyre inkább elszakadnak a realitást talajától. A bizarrabbnál bizarrabb történések élhetetlen helyzetté alakítják az addig nyugalmas mindennapokat. A lányok elképzelni se tudják, melyik cselekedetük, mit fog maga után vonni…

>!
Paksicza_Krisztián_hivatalos_és_vegyes_vágott_savanyúság
Ifjú/kezdő írók köre

A Glamourpajzs mostantól a Wattpad-en is elérhető-olvasható! :D A borítót én követtem el. Kezdetleges és minimalista, de alacsony illetve nem létező a költségvetésem, szóval… :/ Kedvenc karakteremet, Marcipánt „ábrázolja”, akit részben Lena Headey-ről mintáztam.

https://www.wattpad.com/story/106809437-glamourpajzs

>!
Mercigirl P
Ifjú/kezdő írók köre

– Francba már! – Mérgemben rácsapok a kormányra, testem megrázkódik, és az ajkamba harapok, hogy ne zokogjak fel hangosan.
Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, hogy még ezt a rohadt kocsit sem vagyok képes beindítani.
– Cassie. – Chad ezúttal sokkal kedvesebben, lágyabban szól hozzám. – Ilyen állapotban nem tudsz vezetni. Majd én, oké?
Szólásra nyitom a szám, de egy hang se jön ki onnan, mintha hirtelen megnémultam volna, ezért csak némán bólintok, és szó nélkül átmászok az anyósülés felőli oldalra.
– Drake. – A srác kíváncsian fordul Chad felé. – Megtennéd, hogy szólsz a többieknek, hogy jöjjenek utánunk, mert vészhelyzet van?
– Ugye tudjátok, hogy amire most készültök az illegális?
http://illegal-merci-zm.blogspot.com

Hirdetés
>!
La_ra P
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok! :D
Összeszedtem réges-régi történeteimet még gyerekkoromból, mindegyik valamilyen regényszerűség, remélem ti is jól fogtok szórakozni rajta, jó olvasást hozzá! ^^

http://papirhalom.blogspot.hu/2017/04/regenyek-amiket-i…

>!
Praetorianus P
Ifjú/kezdő írók köre

Kifordult Világ Közjáték
A gyermek Aaron Edwards 1.

    Aaron szinte már családtagnak tekintette a vele szemben ülő nőt. Amióta csak az eszét tudta, heti egy-két alkalommal találkoztak, és sokat beszélgettek, mindenféle dolgokról. Jól estek neki ezek a beszélgetések, annak ellenére is, hogy a nő általában nem volt túl kommunikatív. Keveset közölt, ellenben sokat kérdezett. Amit csak nehezen tudott elviselni, hogy sokszor visszakérdezett. Ennek nem értette az okát, hiszen úgy érezte, hogy érthetően és értelmesen beszél. Hat évesen az ember általában még nem képes bonyolult szóvirágokra, őt azonban kortársaihoz képest meglepően fejlett nyelvi adottságokkal áldotta meg a sors. Tudod, hogy hol tudnád hasznosítani a nyelvi érzékedet, ugye? – kérdezte tőle mindig a szomszéd srác mosolyogva, miközben a saját hátsóját paskolta. Nyilván féltékeny volt Aaronra, aki azonban hozzászokott már az ilyesmihez, és jól tudta kezelni a dolgot. Társai mindig is különcnek tartották, hiszen szellemi fejlettségben évekkel járt a hasonló korú gyerekek előtt, és hogy ne hátráltassák képességei kiteljesedését, az adottságainak megfelelő, évekkel idősebb korcsoporttal járatták iskolába. Jelenleg negyedik elemibe járt, míg hasonló korú társai épp csak az írást és számolást tanulták.
    Csütörtök lévén késői időpontra érkeztek, mint mindig. Édesanyja, Trisha Edwards ilyenkor igazgatósági ülésen töltötte a délutánt, ami szerencsés esetben időben véget ért, így nem váratták meg a doktornőt. Mert az volt, Aaron ezt pontosan tudta. Nem is akármilyen. Laura Statton egyike volt Denver leghíresebb gyerekpszichológusainak. És a legdrágábbaknak is, de anyja nagyon jól keresett, mint a Szó Elszáll Könyvkiadó vezető szerkesztője, és mint olyan, az igazgató jobb keze. Palotát ugyan nem engedhettek meg maguknak, azt azonban igen, hogy Aaronnak semmiben se kelljen hiányt szenvednie. Akár apja, Shawn is otthagyhatta volna az autószerelő műhelyt, ahol egyszerű alkalmazottként sokat dolgozott a megkeresett éhbérért, ő azonban hallani sem akart erről. Mindig azt mondta, hogy egy férfi nem arra született, hogy otthon henyéljen, hanem hogy a világot építse. Hogy mi köze van a gyújtógyertyák cseréjének a világ építéséhez, azt Aaron nem tudta, de volt annyi esze, hogy ne is kérdezzen rá a dologra. Apja szeretett leckéztetni, ha valami nem tetszett neki, és ha nem akart napokig fájdalomtól sziszegve ülni a vacsoránál, akkor jobban tette, ha hagyja a dolgokat abban a mederben folyni, ahová Shawn Edwards terelte őket.
    Elkalandoztak a gondolatai, és azt vette észre, hogy a doktornő szólongatja. Kinyitotta a szemét, és néhány pillanatig bambán meredt a pókra, mely a fehérre meszelt plafonon éppen egy bonyolult akrobatamutatványt adott elő. A sarokban, nem messze tőle bonyolult szövedékű pókháló lógott, kissé megtépázva a délutáni szellőztetéstől. A kis állat épp próbálta rendbe hozni a károkat, Aaron fejében pedig egyre apja szavai dübörögtek.
    Építi a világot.
    Elnézést kért, majd felült. Eszébe jutott valami, amit elfelejtett. Nem baj, majd elintézi, ha hazaérnek. A doktornő kérdőn nézett rá, ő azonban most teljesen máshol járt. Nem akarta rabolni a pszichológus drága idejét, bár hogy mennyire drága, azt csak a csekkek kiállítója, Trisha Edwards tudta volna megmondani. Elköszönt, és pár másodperc múlva már a váróban állt, barátságos, színes fények nyugtató ölelésében. Anyja azonban nem volt sehol.
Aaron nem aggódott. Tudta, hogy ilyenkor szokta intézni a napi bevásárlást, biztosan nemsokára itt lesz. Lassan baktatott le a földszintre. Nem a liftet használta, hiszen apja szerint az is lustaságnak számított, hanem a lépcsőházat. Épp akkor ért a bejárathoz, amikor a család piros Buickja lefékezett a parkolóban. Ő boldogan integetve köszöntötte elképedt anyját, aki nem értette, hogy mit keres ő máris a rendelőn kívül, hiszen még több mint tíz percig a hátán fekve kéne mindenféle kérdésekre válaszolnia. A fiú csak legyintett, és valami olyasmit mormogott, hogy a doktornő nem érezte jól magát.
    Amikor a hazaúton Trisha azon mérgelődött, hogy már senkiben sem lehet megbízni, meg hogy ennyi pénzért az ember korrekt ellenszolgáltatást várna el, ő már nem figyelt. Gondolatai a szemetes körül jártak, amit mindenképpen ki kell húznia az út mellé a kocsifelhajtóról, mielőtt még anyja beparkol. Ellenkező esetben holnap kiadós fejmosásra számíthat az apjától. Ez az ő dolga volt. Shawn azt szokta mondani, hogy az embernek jót tesz, ha vannak feladatai, amiknek az elvégzése kizárólag rá vár. Így megtanulja a felelősségvállalást, mielőtt még túl késő lenne. És hogy mi történik akkor, ha az embernek már túl késő? Ezt nem szerette volna megtudni.

>!
M16 I
Ifjú/kezdő írók köre

Szép estét! Mára megint egy gyerkőcönek íródott vers jutott. Fogadjátok szeretettel! :)
http://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/2017/04/14/a-gy…

>!
Praetorianus P
Ifjú/kezdő írók köre

Kifordult Világ sorozat
Az interjú 2.

    Nem is tudom, mivel kezdhetném? A gyermekkorommal? A naplómmal? Valószínűleg nincs sok értelme a legelején belefogni, hiszen sem magát, sem a leendő olvasóit nem a kronológia érdekli. A szenzációra kíváncsi. Csak a végeredményt látja, ahogy bilincsbe verve hoznak maga elé, és baromira nem érdekli, hogy miért kattant a csuklómra. Magát csak a hogyan érdekli. Véres dolgokra, krimibe illő részletekre, izgalmas történetekre kíváncsi. Az, hogy miért történt ami történt, senkit sem érdekel. Az ok nem lényeg, az okozat sokkal izgalmasabb. De tudja mit? Megértem magát. A Gonosz motivációja maradjon csak homályban. Hiszen nem a megoldás lesz az, amire emlékezni fognak. A rejtély az, ami elkíséri az olvasót, ami miatt gondolatai újra és újra visszatérnek ugyanahhoz a dologhoz. Nos, nem sértődök meg a felszínes hozzáállásán. Reményeim szerint mire végzek az én kis históriámmal, szemmel látható lesz a változás.
    Látom magam előtt a szalagcímeket. A veszélyes gyilkost kivégezték. Amerika fellélegezhet. Ó, hát persze. Hiszen őrült volt szegény. Megbomlott az agya. És hogy milyen mélységeket képes bejárni egy bomlott elme, arra a cikkben kapnak választ, tisztelt olvasóink. De én most a józan eszét hívom segítségül. Nézzen rám, és mondja meg őszintén. Őrültnek látszok én?
    Persze, végül is valóban egy gyilkossal ül szemközt. De el kell keserítenem, sok mindenben azért nem különbözünk ám egymástól. Ugyanolyan szív pumpálja odabent a vért, ugyanolyan agy igyekszik velünk elhitetni, hogy minden rendben van a világgal. Maga, meg a hétmilliárd sorstársa ugyanolyan potenciális gyilkos, mint amilyen én vagyok. Csak maga még nem szedte össze a bátorságát. Fél attól, hogy amit mond vagy cselekszik, azzal kivívja a társadalom ellenszenvét. Így inkább továbbra is hajtja a sikert és a jólétet, az élvezeteket, és közben észre sem veszi, hogy szürke házban éli le a szürke életét. Hétköznapi dolgokba temetkezik. Sportol, társaságba jár, szórakozni és nyaralni megy. Igazodik a környezete által megszabott normákhoz. Azokhoz a normákhoz, amik közül szíve szerint kitörne, de még nincs rá készen. Hiszen maga nem őrült, ugyebár.
    Scott Westerfeld szerint az őrület abból áll, hogy az ember önmaga elől is elrejti az igazságot. És ha kellőképpen jól titkolja, akkor sosem lépi át azt az alig érzékelhető határt, ami az őrületét a zsenialitástól elválasztja. Nos, bár látom magán a hitetlenkedést, azért megnyugtatnám. Munkámból kifolyólag találkoztam már pár őrülttel, így elhiheti nekem, maga teljesen normális. Nem olyan, mint azok, akik azokat a szörnyű bűntetteket elkövetik. Azok pszichopaták. Névtelenek és arctalanok. Nincs semmijük. Csak indítékuk. Valami nyuansz, pitiáner kis ok, ami éppen elég nekik ahhoz, hogy mindent felrúgjanak, és megváltoztassák mások életét. Félelmetes, igaz? Pedig elárulhatom magának, hogy általában az őrültekkel sincs semmi baj. Ők a legboldogabb emberek a földön. Nem idegesek, nem fáradtak, nem lehangoltak. Akkor kérdem én, ki is az őrült igazán?
    Na de térjünk vissza egy kicsit magához, mert nagyon elkalandoztunk. Szóval tételezzük fel, hogy valami történik magával, eltökéli magát a változásra, és nem foglalkozva azzal, hogy esetleg őrültnek titulálják, a saját kezébe veszi az életét. Elkövetkezik az alkalom. A tipikus népmesei fordulat, amikor a nyuszika talál egy puskát, és hirtelen szembefordul a rókával. Jön maga, a nímand, összeszedi a bátorságát, és tesz valami olyat, amivel szájba vágja az egyhangúságot. És nyomában ott jön a változás. Az addig élt szürke élete hirtelen megszabottá, mások által irányítottá válik. Az útja további részét pedig már nem maga, hanem a maga által elárult társadalom határozza meg. Fogják, és bevarrják egy szürke helyiségbe, leültetik egy szürke székbe, és összezárják a beteges gondolataival. És a vallató nem egy szívderítő hely ám. Ha a ridegségnek lennének fokozatai, az a legmagasabbat kapná.
    Hideg járólap és hideg csempe.
    Metszően éles, szembántó fénnyel világító hideg neon.
    A saját arca, amint visszatükröződik a falakat borító hideg tükrökön.
    Szóval ott ül, a gondolatai bástyája mögött, és ha nem zúgna idegesítően a helyiséget megvilágító armatúra, ha nem dörömbölne a fülében a saját vére, akkor a csend szép lassan megfojtaná. A tükrön túlról zord tekinteteket érez magán. Kérdéseket tesznek fel magának. Kérdéseket, melyekre nem létezik jó válasz. Persze nem magára kíváncsiak, még csak nem is a miértre. A hogyan izgatja őket a leginkább. Az ok számukra nem több haszontalan információnál. Egy adatnál. Egy statisztikai mutatónál.
    És ezután magára is ez vár. A maga által olyannyira tisztelt és szeretett, mindig szem előtt tartott társadalom néhány tollvonással elintézi magát. Pedig úgy sejtem, maga sem azért született erre a nyomorúságos sárgolyóra, hogy a halálra várjon. De sajnos az élet már csak ilyen. Egy betegség. Egy $@!% gyilkos kór, száz százalékos halálozási aránnyal.
    Nos, az én esetem talán nem teljesen hétköznapi. Mégsem kerülhetem el a következményeket. De már belenyugodtam a sorsomba. Bármilyen furcsa is, nem akarok változtatni rajta. Mindenki maga döntse el, hogy mennyi bűnnel tud együtt élni. Az én utam ma véget ér, maga, és az olvasói pedig elégedettek lesznek végre. Most meghallgat, aztán szépen hazamegy a puccos kocsijával a szép kis házába, és miközben a háromfogásos vacsoráját fogyasztja a tökéletes kis családjával, nekem ugyanennyi féle mérget fecskendeznek a vénámba. Hogy mennyire érdemeltem meg, azt ne felejtse majd el megvitatni a kedves feleségével a vacsora után.
    Saját elhatározásom, hogy halálom előtt megosztom valakivel a történetemet. Reményeim szerint pár napon belül többen lesznek, akik megismerik majd Aaron Edwards kálváriáját, de maga lesz az első, aki megértheti az összefüggéseket. Használja fel a tudást. Ennél többet nem tehetek azért, hogy lerójam egy régi tartozásomat. Remélem, hogy mire túl leszünk rajta, felfogja és megérti a lényeget. És ha netán ráébredne, hogy a hiba nem a magával szemben ülő emberben van, a – bíróságot idézve – hidegvérű gyilkosban, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy nem próbál változtatni a sorsomon. Belefáradtam már abba, hogy az árnyaim elől meneküljek, jól esne végre egy kis pihenés. Ennél jobb nem is történhet egy olyan megfáradt emberrel, mint amilyen én vagyok. Szóval, ha nincs ellenvetése, akkor dőljön szépen hátra, és ismerje meg a történetem.
    Odafent kezdődött minden.
    A hegyen.
    Azon a hátborzongató helyen, ahol évekig éltem.
    A Szent Diana romjai még ma is ott láthatóak a szirten, a végeláthatatlan fenyves közepén, távol a külvilágtól. Négy hosszú, szenvedéssel teli év után kerültem a falai közé, és két évet töltöttem ott. Az intézetben átélt szörnyűségeket senkinek sem kívánom. Egyetlen szerencsém az volt, hogy volt kivel osztoznom a problémákon, ellenkező esetben biztosan beleőrülök a dologba. De szerencsére társakra leltem odabent…