!

Ifjú/kezdő írók köre zóna

>!
Praetorianus P
Ifjú/kezdő írók köre

Kifordult Világ közjáték
Laura Dinney 2.

    Apja végrendelete egyetlen élő rokonát, a nagynénjét jelölte meg gyámként, és a családi vagyon kezelőjeként. Amit Edward Dinney rövid élete nehéz munkájával összegyűjtött, azzal most Karen rendelkezik, egészen Laura tizennyolc éves koráig. Tökéletes választás volt a feladatra, hiszen apja testvére nagyobb szeretettel bánik a pénzzel, mint vele. A Dinney rezidencián pöffeszkedik, két pofára zabálja a kaviárt, nagyokat böfög a francia pezsgőtől, miközben fél szemét a naptáron tartja, várva a hó eleji bőséges apanázst, aminek kis részét az ő fogva tartására fordítja. Mert mondjon bárki bármit, ez fogság. Mivel ő azóta a szerencsétlen nap óta speciális gondozást igénylő személynek számít, ennek az intézetnek a foglya. Alig találkozik emberekkel a nővéreken kívül. Néha az igazgatónő látogatja, időnként pedig a doki, aki azért felel, hogy Laura lelke – a testével ellentétben – gyors javulást mutasson. Az ő látogatásaitól a hideg futkos Laura hátán.
    Idebent minden nap egyforma, az idő múlása szinte érzékelhetetlen számára. Ha nem egy kamasz lány arca nézne vissza a tükörből, akár azt is hihetné, hogy csak hetek teltek el. A tragédia óta azonban követhetetlenül sok változáson esett át. Kislányosan bájos arca lassan egy fiatal nőévé változott, a szőke loknik egyetlen, hátközépig érő lófarokká egyszerűsödtek, tekintete pedig kortalanná vált. Egyedül a szemei mutatják, hogy szellemi képességei nem egyenlő mértékben követték a teste átalakulását. Azok megrekedtek valahol, és semmivel sem többek, mint egy nyolc éveséi. Gondolatai általában a keserű emlékei, vagy a zongorája körül járnak. Mára ez az egyetlen dolog, ami még számít.
Még öt éves sem volt, amikor megkapta. A nappali sarkában szorítottak számára helyet, a kandallóhoz közel. Emlékszik rá, milyen kellemesen melegítették a lángok, miközben a családi összejöveteleken a társaságot szórakoztatta. Istenadta tehetség – mondogatták sokan, de az az ominózus születésnap megakadályozta, hogy igazi zongoravirtuózzá váljon. Itt, a komor falak közt a zongorája maradt az egyetlen barátja. Egy aprócska vigasz, melyet az élet osztott neki sanyarú sorsáért cserébe. A Dinney rezidencián valószínűleg útban lehetett, így Karen ideszállíttatta. Őt ismerve már egy bárpult áll a helyén. Ez azonban nem számít. A lényeg az, hogy Laura most már játszhat kedvére. Legalábbis amennyire képességeitől telik.
    Ha nem az ágyában feküdt, akkor odaültették a zongorájához, és általában az egész napját ott tölthette. Az évek során odáig jutott a gyakorlásban, hogy képessé vált minimálisan mozgatni az egyik kézfejét és az ujjait. Persze a hangszerből előcsalogatott disszonáns hangok más szórakoztatására már nem voltak alkalmasak a magáén kívül, a számára hatalmas lépésnek számító fejlődés mégis örömmel töltötte el. Könnyű boldoggá tenni valakit, akinek már semmije sincs. Néhány árva hang a világ.
Laura jáccik a ongorán.
Néhány nappal ezelőtt aztán minden megváltozott. Azóta a korábbi fals hangsorok egy lassan, de biztosan elpötyögött szerelmes dallammá értek. És ez csak azoknak a srácoknak volt köszönhető.
    Szemét lehunyva fel tudja idézni a pillanatot, amikor a fiúk kora hajnalban betoppantak hozzá. Megdöbbent a látogatásukon, még ha arcáról nem is lehetett érzelmeket leolvasni. Mozdulatlanul, némán figyelte a tilosban járó párost, akik gyors helyzetfelmérés után az ágyával szemközti szekrényben kerestek menedéket. Néhány pillanat múlva az is kiderült, hogy ki elől menekülnek, amikor a doktor feltépte az ajtót, és gyűlölt arca megjelent a nyílásban. Kellemetlen kora reggeli meglepetés. Ferguson azonban most nem hozzá jött. Gyorsan körülnézett, feldúltan végigmérte a takaró alatt fekvő lányt, majd továbbállt. Ha Laura képes lenne normális kommunikációra, akkor biztos nekiszegez néhány kérdést. Ő ez esetben természetesen hazudott volna. Hiszen nem akarta bajba keverni a két fiút.
A páros közben előbújt a szekrényből. Arcvonásaik és testfelépítésük annyira hasonlított egymásra, hogy Laura egyetlen pillantás után megállapította: testvérek. Az idősebb – aki korban talán vele azonos lehetett – szőke volt, mélybarna szempárral, néhány évvel fiatalabb testvére barna hajú és zöld szemű. Nem is zöld, mélyzöld. Olyan sötét, amibe Laura egy pillanat alatt beleveszett. Miközben lábujjhegyen lopakodtak el az ágya mellett az ajtó irányába, és a fiatal fiú szinte karnyújtásnyi közelségbe került hozzá, Laura szívverése hirtelen felgyorsult. Életében először tanúsított érdeklődést valaki iránt, és nem is remélte, hogy a dolog kölcsönös. De aztán a fiú újra eljött.
    Az elmúlt hét minden napja a boldog várakozás jegyében telt. A kisebbik fiú – mint kiderült, Danielnek hívták – rendszeres látogatóvá vált, és ezzel végre szín költözött Laura napjaiba. A titkos találkák izgalma, rémület a közeledő léptektől, a fiú kedves mosolya, miközben a zongoránál ülő lány mellett kuporog a földön, és az a sok sületlenség, amit nap mint nap összehordott neki, mind azt jelezték, hogy valami kibontakozóban van közöttük. Sejtette, hogy Daniel sem közömbös iránta, hiszen ha véletlenül a szemébe nézett, ő azonnal lesütötte a tekintetét.
    Laura sodródott az árral, hiszen nem tehetett mást. Ő nem volt képes zavart csacsogásra, mint a vele egykorú lányok, sem pedig kedves mosolygásra. Egyetlen dolog volt, amivel meg tudta hálálni látogatójának a közeledést és törődést. Hatalmas kitartással és fájdalmas erőfeszítések árán rögtönzött egy rövidke hangsort. Az elsőt az itt töltött évei alatt. Esetlenül hangzott, mégis szívbemarkolóan kelt szárnyra az ujjai alól. Szíve szerint táncra perdült, vagy boldogan tapsikolt volna, de ezekre már évek óta nem volt képes. Végre létrehozott valamit. Egy igazi szerelmes dallamot.
    Laura nem ismerte a szerelem szót. Azzal sem volt tisztában, hogy amit érez, annak neve is van. Azt azonban tudta, hogy a jóleső melegség, ami a fiú jelenlétében mindig elönti, a színek, amik a látogatásai alatt szinte elárasztják az ő szürke hétköznapjait, különlegesek. Valami kellemes és megfoghatatlan. Valami, amiről csak remélni tudta, hogy egészen a sírig tart.

>!
BlueDeath IP
Ifjú/kezdő írók köre

Elkészült az ajánlóm, A változások kora folytatásához is. Nézzük mit gondolok Az elveszett ifjúságról.
http://bluebooks.blog.hu/2017/08/14/az_elveszett_ifjusag

Kapcsolódó könyvek: Tomcsik Nóra: Az elveszett ifjúság

Tomcsik Nóra: Az elveszett ifjúság
>!
Dorthy_Smith
Ifjú/kezdő írók köre

Sziasztok!
Végre kikerült a történetem prológusa a blogomra. Aki el szeretné olvasni, az az alábbi linket juthat el hozzá:
https://onlymebystella.blogspot.hu/2017/08/prologus-az-…
Kritikákat, tanácsokat szívesen fogadok mindig. :)

>!
taksaci
Ifjú/kezdő írók köre

A kis unoka


Hét éves voltam, mikor nagyapám először mesélt a háborúról, és arról a tömérdek embertelen dologról, amivel járt.
Közel 40 éves fejjel még mindig tisztán emlékszem arra az augusztus 19-ei napra…
– Mama! Mama! Szia! Hol vannak a játékkatonáim?- kérdezte lelkesen egy izgága kisfiú.
– Szervusz, Balázska! Már bevittem neked őket a nappaliba- válaszolta a nagymama. A gyermek gyorsan beszaladt a szobába, és kipakolta játékait a dobozból. A kis katonákat beállította egy sorba, majd toborzóba kezdett:
– Figyelem! Figyelem, emberek! Aki bátor, velünk tart! Gyertek és álljatok be közénk katonának!- harsogta Balázs, és eljátszotta, hogy embereket gyűjtött a katonasághoz, majd azokat elvezette a váráig. Kiválasztotta közülük a legdíszesebben festettet, és kinevezte őt parancsnoknak. Majd választott még egy díszeset, és azt nevezte hadnagynak. Mikor már úgy látta, minden katonájának van valamiféle fegyver a kezében, felállította őket és az ellenfelet csatasorba.
– Előre mindenki! Támadás! Piff-puff! – mondta Balázs és elkezdte a harcot. Előre lépdeltette a gyalogságát, majd a lovasokat, akik bátran küzdöttek a másik féllel.
– Ááá….düss! – jelezte a kisfiú, hogy néhány katonája elesett.
– Gyerünk, emberek! Nem adhatjuk fel! Meg kell védenünk a várat!- kiáltotta Bazsi, majd hirtelen felpattant, és a csata abbamaradt, mert bejött a nagyapa a szobába.
– Szia, papa!- ugrott az ölébe a kisfiú.
– Na, szia! Nézd csak, mit hoztam be neked! – tett le az asztalra egy tálkát, amiben néhány szem pogácsa volt, ahogy a nagypapa mondaná igazi madárlátta pogácsák voltak benne.
– Hmm…nyami! – nyúlt a tálba Balázska. A papa leült a kanapéra, és borús tekintettel meredt maga elé. A kis unoka észrevette, hogy szeretett papája valami miatt biztosan szomorú. De vajon mi miatt? – morfondírozott Balázs.
– Papa! Mi baj? Rosszat csináltam? – kérdezte megbánóan.
– Jaj, dehogy, csillagom!- felelte az öreg.
– Akkor mi a baj?
– Ma van édesapám születésnapja…
– És ez rossz, hogy szomorú vagy miatta? Ő hol van most? – vágott a szavába a kisfiú
– Ő most már fent van az angyalok között, és onnan néz minket.
– Hogyhogy? Meghalt? Miért és mikor?- kíváncsiskodott tovább az unoka.
– Régen, a háborúban – felelte dörmögő hangon.
Balázs nagyon szerette nagyapja mély, medve hangját, és azt is szerette, mikor történeteket mesélt neki mindenféléről. Félve, de mégis izgatottan megkérte a nagypapát, mesélje el, mi történt. Az öreg nem ellenkezett, hisz tudta, kis unokája addig nem nyugszik, míg nem tud mindent, úgyhogy bele is kezdett.
– A II. világháborúban sok magyarnak kellett harcolnia, és az én apukám, vagyis a te dédnagyapád katona volt. Az akkoriban szovjetnek nevezett oroszok ellen harcoltak. A háború embertelen dolog, mi mégis mindig emberek tudtunk maradni.
– Egy nap, mikor már besötétedett a galíciai fronton, és nem lőttek a csatatéren, apám elindult, hogy rágyújtson egy szivarra, mikor rákiabált az egyik német katona, hogy azonnal menjen oda hozzá, mert feladata van. Apám oda is ment, és látta, hogy a német egyik kezében fegyver van, a másik kezével pedig egy orosz asszony haját, rángatta, aki síró gyermekét nyugtatgatta. A német azt mondta, hogy vigye be őket a legközelebbi sikátorba, és lője le őket. Azzal indult is volna, azonban apám megkérdezte, mit tettek, hogy ezt érdemlik. A katona csupán annyit felelt, hogy ételt akart becsempészni a táborba, fogságba esett férjének. Ahogy ezt kimondta, dédnagyapád kezébe nyomta a fegyvert, és sarkon fordult. Apám bevezette őket a legközelebbi sikátorba. Mikor az egyik utcalámpa alatt elhaladtak, akkor vette csak észre, hogy annak az orosz férfinek a feleségét kell megölnie, aki már jó néhányszor vett tőle a finom tokaji borából. Amint beértek a sötét sikátorba, vaktában lőtt kettőt a levegőbe, mintha a nőt és a gyereket lőtte volna le. Miután elhalt a fegyver visszhangja, azt mondta az orosz anyukának, hogy meneküljön el a gyermekével együtt. A férje miatt pedig ne aggódjon, mert még ma éjjel megpróbálja megszöktetni. Az asszony hálától könnyes szemekkel megköszönte a segítséget majd gyors léptekkel eltűnt a feketeségben.
– Apám visszaindult a táborba, s mikor megérkezett látta, hogy mindenki nyugovóra tért, csak néhány őr van még ébren. Csöndben átlopódzott a tábor déli részébe, ahol a foglyokat tartották- természetesen ideiglenesen, míg el nem viszik őket Németországba. Sokáig nem kellett keresgélnie orosz ismerőse után, egyből megtalálta és lesegítette őt a hajnalban induló katonai teherautóról. Sietve elmondta neki, hogy találkozott a feleségével és gyermekével, meg, hogy mind a ketten jól vannak, de most már siessen, tűnjön, el innen mielőtt észreveszik őt. Az orosz katona megköszönte a segítséget, és elszaladt.
– Több hónapig tartó hátrálás után Németországban, amerikai hadifogságba esett. Itt egy évet töltött, majd innen hazaengedték, de mikor megérkezett Pozsonyba, vissza kellett szállnia a vonatra, és elvitték Szibériába, orosz hadifogságba, ahol hat évet töltött. Mikor hazaengedték, egy évvel utána vette feleségül a te dédnagymamádat. Született három gyermekük, Béla, Flórián és én. A születésed előtt kicsivel halt meg.
A nagyapa még sok csúfságot mesélt a háborúról és az azutáni időkről, de közben beszólt a szobába a nagymama, hogy kész az ebéd, lehet asztalhoz ülni. A történet végén a kis unoka odament a nagypapához, és szorosan magához ölelte.
-A gyermeki szív a legtisztább, azonban a felnőttek között is akadnak olyan emberek, akiknek felnőtté válásuk után megmarad gyermeki jóságuk, tiszta hitük az emberekben, édesapám egy volt ezek közül – mondta halkan az öreg félig magának, félig egyetlen unokájának.

2 hozzászólás
Hirdetés
>!
Yashii
Ifjú/kezdő írók köre

Bárcsak nem te lennél!
3. fejezet
(Kritikákat nagyon szívesen fogadok!=))
A telefonja csengőhangja ébresztette. Valahogy sikerül kikászálódnia az ágyból, és már szalad is le a galéria lépcsőjén a táskához, ahonnan a hangot hallja. A képernyő láttán felderül az arca, majd felveszi.
– Szia Apa! – Virágh hangja vidáman cseng. Ritka az, amikor az apja hívja fel őt, így ki szokta élvezni ezeket a pillanatokat.
– Szia picúr. Mi újság? Felkeltettelek?
– Nem számít. Örülök, hogy hívtál. Velem nem sok új. Minden oké. Veled?
– Ma meg holnap a városba maradok. Találkozhatnánk – mondja az apja ugyanazon a kimért, tárgyilagos hangsúlyon, amihez Virágh már nagyon is hozzászokott.
– Mindenképp!
– Mikor végzel?
– Két órakor.
– Akkor várlak a suli előtt.
– Rendben. – Virágh még mindig mosolyog, amikor hallja, hogy az apja lerakta a telefont. Képzeletben más írja is a listát, hogy mi mindent fog elmesélni neki. Egész nap madarat lehetett volna vele fogatni. Mióta felköltözött csak telefonon beszélt az apjával, pedig már majdnem két hónapja itt lakik.

»

– Nézzük, ki fog ma felelni – mondja, miközben tudomást sem vesz az osztály feszengéséről. A gerincére állítja maga előtt a naplót, majd mielőtt még kinyitná, úja megszólal. – Ma megint a bal oldalon van a sor. – Kinyitja, ránéz a bal oldalsó névre, majd mély levegőt vesz és újra megszólal. – Hajnal Virágh.
Az osztályban többek arcán is megkönnyebbülést vél felfedezni. Ahogy Virághra néz, ő még mindig a füzetével van elfoglalva. Pár másodperc várakozás után sem történik semmi, mire már az osztály is Virágh felé fordul.
– Hajnal! – emeli meg egy kicsit a hangját Ádám, mire végre a lány is visszatér közéjük. Értetlenül néz fel a tanárra. – Maga felel – mondja, mikor látja a lány arcán hogy még véletlen sem figyelt eddig. A lány végre feláll és kisétál mellé a tanári asztalhoz. Körülbelül egy méterre áll meg tőle, és feszülten figyeli őt.
– Meséljen nekem az Árpád-ház végéről. A múlt órai anyagról – nyomatékosítja kérését az utolsó mondattal, majd megnyugodva veszi észre, hogy a lány szóra nyitja a száját. Sokkal egyszerűbb lesz, ha el tudja mondani az anyagot.
A beszélgetésük óta nem sok minden történt. A lány újból figyelni kezdett az óráin, ő pedig néha felszólította őt is óra közben. A lány kitörése óta sokszor eszébe jut a dühös arca. Így utólag mindig mosolyt csal az arcára, amikkor arra gondol milyen hévvel feleselt vele. Órákon annyira csendes, nem igazán tudott elképzelni róla egy ilyen megnyilvánulást. Figyeli, ahogy a lány a gondolatai között kutatva próbálja meg visszaadni az előző óra anyagát. Elragadó, ahogy néha-néha félrenéz, amikor pont valami évszám után kutat a fejében. Ádám aprót bólint, jelezve a lány felé, hogy a megfelelő évszámot találta el, és végigsiklik a tekintete a lányon. Már túl vannak az október közepén, és ez az időjáráson, valamint a lány öltözékén is meglátszik. Ádám nem bánja, hogy nem szeptember elején kellett feleltetnie, amíg még vékony pólókba és rövidnadrágokba járt suliba. Bár valóban kezd hozzászokni a lány látványához, de koránt sem hagyott annyival alább az iránta érzett szenvedélye, mint azt szerette volna. Most egy vékony hosszú ujjú felső, és hosszú nadrág van rajta. Semmi kihívó, magyarán ha nem fogja levetkőztetni a szemével semmi gond nem lesz. Visszanéz a lányra, aki most épp egy tincset simít hátra az arcából a füle mögé. Feltesz néhány ellenőrző kérdést, majd kis gondolkodás után beírja a négyest a naplóba. Amint kimondja a jegyet, a lány arca felderül és neki akaratlanul is sokkal jobb hangulata lesz. Ostobaság volt azt hinni, hogy ha teljesen elzárkózik a lánytól, azzal neki könnyebb lesz. Hisz akkor lemaradt volna erről a mosolyról, és így utólag belátja, kevés más dolgot tudna ennyire megbánni az életében.

»

Virágh izgatottan toporzékol az iskolakapuban két órakor. Egészen oldalra húzódik a bejárati ajtóhoz vezető lépcső alján, utat engedve a többi diáknak. Nagyon várja már a találkozást az apjával. Annyi mindent el akar neki mesélni. Hogy milyen az új lakás, az iskola, hogy ma kapott egy négyest történelemből, talán még a szomszédról is mesél majd neki. Meg fogja kérdezni az apját az újonnan piacra dobott Yamaha motorról, és estig beszélgetnek majd.
Már elmúlt három óra, de az apja még nincs sehol. Feszülten veszi el a telefont a fülétől. Már legalább ötször hívta, de nem veszi fel. Virágh átsétál az iskola bejárata előtti úttesten, majd leül az ott lévő padra. Sóhajtva pillant a telefonja kijelzőjére. Ha az apja azt mondta jönni fog, akkor jönni fog. Biztos csak valami fontos közbe jött és késik.

»

Végre a mai napnak is vége. Már elmúlt fél öt, amikor Ádám kisétál a főbejáraton. Kilépve az ajtón egyből észreveszi a padon ücsörgő lányt. Lesétál a lépcsőn, és már fordulna is, hogy a parkoló autója felé vegye az irányt, de egy pillanatra megáll. Ránéz a lányra. A délelőtti mosoly már sehol nem fedezhető fel az arcán. Csak ül ott a padon, lábai szorosan összezárva egymás mellé, és a vállait is előre húzza. Szinte összegömbölyödve, ölében az iskolatáskájával figyeli a telefonja kijelzőjét. Ugyan mit ül itt, ebben a hidegbe? Jó, a mínuszok még messze vannak, de ma az évszakhoz képest is cudar idő van, és a lányon sem túl vastag az a fekete széldzseki. Meg se gondolva, hogy mit csinál, szétnéz az úttesten, majd átsétál a lányhoz. Megáll a pad másik vége előtt, zsebre dugja a kezeit majd a lányra néz. Az még mindig nem néz fel rá. Talán észre sem vette, hogy idejött? Ha jobban belegondol az óráján is elég szétszórt volt. Még az sem tűnt fel neki, hogy kihívta felelni.
– Kicsit hideg van most a padon való ücsörgéshez – szólal meg végül. A lány felkapja a fejét és ránéz. Ádám gyomra hirtelen összerándul. Ugyanolyan könnyektől homályos szemmel néz most rá a lány, mint akkor, amikor olyan durván beszélt vele. Virágh észreveszi magát, sűrűket pislogva legyőzi a sírhatnékját, és visszafordul a telefonja kijelzőjéhez.
– Jó így nekem – mondja halkan, majd még hozzáteszi –, várok valakit. – Remek. Biztos randija lesz, a srác meg felültette. Ádám idegesen szusszan egyet. Hülyén érzi magát, amiért idejött, és most meg ráadásul bosszantja a gondolat, hogy a lánynak még randija is lesz. Már egy pillanatra hagyná is, olyan elöntse a zöld méreg, de ekkor elszégyelli magát, amiért ilyen hülyeségek jutnak eszébe. Ugyan miért ne lehetne neki randevúja, hiszen az ég világon nem tartozik senkire sem, hogy éppen mit csinál. Főleg nem rá. Attól, hogy képzeletben párszor már kihámozta a ruháiból, még közel sem tart ott, hogy bármi miatt is dühös lehessen rá, ha csak nem a történelem teljesítményéről van szó. Már éppen indulna, amikor hirtelen ötlettől vezérelve újra a lányhoz szól.
– Mikor találkoznak? – hallatszott az őszinte kérdés, mire a lány egy kicsit még jobban összehúzza magát. Pár percig még hallgat, majd anélkül hogy felnézne rá, vagy meglepődne a kérdésen, végre szóra nyitja a száját.
– Két órakor. – Ádám először fel sem fogja mit hallott. A karórájára néz, ami háromnegyed ötöt mutat, majd újból visszanéz a lányra.
– Maga azóta itt ül? – Le sem veszi a lányról a szemét, aki keserű mosolyra húzza a száját.
– Nem. Háromig a lépcsőnél vártam – mondja, miközben a lépcső felé bök. Látszik rajta, hogy viccnek szánta, de nem igazán nevet rajta egyikőjük sem. Ádám csak áll a pad mellett, és nem igazán tudja, hogy most mit kellene tennie. Az ég világon semmi köze az egészhez. Már ide sem kellett volna jönnie, nemhogy arról faggatnia a lányt, hogy minek is ücsörög itt. De amikor ilyen elveszettnek látja, egyszerűen nincs szíve itt hagyni. Lassan leül a pad másik szélére, és csak szeme sarkából figyeli, ahogy a lány lassan féle fordul, majd újra maga elé néz. Hosszú percekig nem szólnak egymáshoz, amit végül a lány tör meg.
– Nincs semmi bajom. Tényleg. – Nem néz a férfira, de Ádám pontosan tudja, hogy hozzá beszél. Ez elég egyértelmű.
– Nem úgy nézett ki az előbb. – Ádám haboz egy kicsit, elgondolkodik rajta, hogy folytassa e, de végül megszólal. – Tudja, senki nem ér annyit, hogy több mint két és fél órát várjon rá. – Hangja most össze sem hasonlítható azzal, ahogy az órákon szokott beszélni. Nyugalmat sugárzó, és szinte már-már vigasztalónak tűnik a lánynak. Virágh hálásan elmosolyodik, majd megmarkolva a combja két oldala mellett a pad szélét, játékosan előre dől.
– Tudja mit? – néz rá a férfira, miközben erőtlen mosoly csúszik az arcára. – Igaza van. – Tekintetük összekapcsolódik, és a lány mosolyát látva, Ádám is kénytelen elmosolyodni. Virágh elbűvölten figyeli a férfi mosolyát. Órákon ritkán szokott efféle érzelem megnyilvánulni az arcán, de akkor is inkább egy diák beszólására reagál. De ez a mosoly attól sokkal ártatlanabb, és őszintébb.
– Többet kellene mosolyognia – csúszik ki Virágh száján, de amint kimondja, szinte azonnal zavarba jön, és tekintetét elkapva a férfi mosolyáról hátradőlve a padon az ég felé kezd nézni. A férfi továbbra is őt figyeli, amitől arcát egyre jobban elönti a forróság, ezért felpattan a padról, és félig háttal állva a férfinak motyog még valamint arról, hogy neki most mennie kell, és felkapva a táskát már meg is kerüli a padot és elindul hazafele. Viszont mikor a férfi mögé ér egy pillanatra megtorpan. Ádám az első meglepettségből még csak most ébred, de nem néz a lány után. Még mindig a pad szélén ül, és most maga elé fordítja a tekintetét.
– Köszönöm – mondja a lány halkan a háta mögül, majd tovább is megy. A férfi még egy darabig figyeli a lány távolodó alakját, majd mosoly kúszik az arcára. Lassan ő is feláll, és elindul a kocsija felé.

Virágh egy pár száz méter után végre lassít a léptein. Ő most komolyan bókolt az egyik tanárának? És pont a töri tanárnak? Arcára újra pír szökik, ahogy megint felelevenedik benne a férfi mosolya. Egy pillanatra el is feledkezik a tényről, hogy az apja nem jött érte. Amíg ott várta, addig még mindig meghagyta a reményt magának, hogy odaérhet. De most, hogy eljött onnan, végérvényessé vált, hogy felültette. Az egyre jobban elkomorodó lányt csak a telefonja sms jelző hangja hozza vissza. A zsebébe nyúl a készülékért, majd mikor előveszi, látja, hogy az apjától kapott üzenet.
„Ne haragudj kincsem, el kellett jönnöm és csak most tudtam írni neked. Gondolom már régen otthon vagy, majd máskor bepótoljuk!”
Már régen otthon van. Hát persze. Az apjának nem jelentett annyit ez a találkozó, mint neki. Miért is gondolná azt, hogy eddig ott várt rá. Ő akart rá várni, és ha nem jött volna oda a férfi, talán még mindig ott ülne. Csak magát áltatta azzal, hogy ha az apja megígérte, akkor elfog jönni. Hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy az utolsó utáni pillanatban mondott le egy találkát. Igazából, az egyetlen, akit a ma délutánért okolhat, az saját maga. Mindig is elképzelt magának egy olyan apát, amilyenre vágyott. Aki ha megígér valamit, azt be is tartja, és tűzön-vízen át rohan az ő egyetlen kislányához. De az igazság sosem ez volt. Ha teljesen őszinte akar lenni magával, jobban el tudná képzelni azt az apjáról, hogy néha-néha, ha csak egy pillanatra is, de megfeledkezik arról, hogy neki van egy lánya is. Kettejük közül mindig is Virágh volt az, aki kereste az apja társaságát. Ha találkoztak, az együtt töltött idő alatt az apja lehozta volna neki a csillagokat is. Fűt fát ígért, de mikor be kellett volna tartani az ígéreteket, valahogy mindig közbejött valami. És Virágh mindezt eltűrte, megbocsátotta, és szentül hitte, hogy folyamatosan csak balszerencséjük van. Mindezt csak azért, mert az igazság korán sem ennyire szívmelengető. Az igazság az, hogy Virágh mindig is egyedül volt, akárcsak a kisujja. Ha mindezt bevallja magának, akkor nemcsak a valóságban, de már a képzeletében is egyedül marad. És akkor már nem lesz hova menekülni.
Ilyen lassan még sosem sétált haza. Hazaérve, úgy ahogy volt, kabátostól ül le az íróasztal melletti székre, és a homlokát az asztallapra hajtja. Már nem maradt több könnye az apjára. Kár is lenne emiatt sírnia. Épp itt lenne az ideje, hogy felnőjön, és ne pityeredjen el minden hülyeségen. Egy pár percig csak ül ott, homlokát az asztallapon nyugtatva, majd egy lemondó sóhajjal feláll, végre leveszi a kabátját. Párszor megdörzsöli a felkarjait. Újházi Tanár úrnak igaza volt. Kicsit hideg volt ahhoz, ahogy ennyi időt ott ücsörögjön. Leveszi a ruhát, és vesz egy jó forró fürdőt. Amikor már kellőképpen átmelegedtek a tagjai, pizsamába bújva veszi elő a laptopját, és ezúttal az ágyban helyezkedik el vele. Alig hogy betöltött a készülék, már látja is a skype jelzést.
– Szia szomszéd lány! – Elmosolyodik az üzenetet olvasva. Legalább ő nem váratja meg.
– Szia!
– Lehet egy közvélemény kutatás jelegű kérdésem?
– Mikor nem lehetett?
– Te nő vagy. – Virágh felhúzta az egyik szemöldökét, majd pötyögni kezdett.
– Most akkor kérdezel, vagy a nemem jelentését akarod kifejteni nekem?
– Jó-jó. Kérdezek. Szóval, te várnál bárkire több mint két és fél órát? – Virágh ledöbben. Sűrűn pislogva olvassa el újra és újra az utolsó sort. Hosszú percek telnek el, amíg nem válaszol, amit a másik fél már kezd unni. – Itt vagy? – Virágh kezd magához térni a döbbenetből, de még mindig nem érti, hogy mire vélje az összefüggést. Véletlen lenne?
– Itt. Nem tudom, várnék egy olyan emberre, akivel nagyon akarnék találkozni.
– Pl egy randevúra? – Virágh elgondolkodik. Randevúra?
– Talán. De biztos nem tenné zsebre az illető amit az után kap, hogy úgy megváratott. De miért kérded?
– Csak láttam ma valakit, akiről eszembe jutott. – Virágh kicsit gyanakvóan néz a képernyőre, de igazából semmi oka nincs rá, hogy azt feltételezze a kérdésnek bármi köze lenne az ő délutánjához.
– Furcsa dolgok jutnak az eszedbe.
»
Ádám sóhajtva dől hátra a széken. Az már biztos, hogy furcsa dolgok jutnak az eszébe. Miért kattog még mindig azon, hogy vajon kire várt a lány a suli előtt? Ráadásul minél többet gondol rá, a képzelete annál vadabb dolgokat szül. Már elképzelte, ahogy egy arctalan férfi az ágyba viszi a lány. Legszívesebben megkérdezné tőle holnap, de elég hülyén jönne ki. Sürgősen szereznie kéne magának egy barátnőt, mert ha ez így megy tovább, ő biztos becsavarodik.

>!
BlueDeath IP
Ifjú/kezdő írók köre

Még májusban készítettem egy interjút Francesca H, Nielk-el…és most jól megosztottam a blogomon.
http://bluebooks.blog.hu/2017/08/12/francesca-h-nielk-interju

Kapcsolódó könyvek: Francesca H. Nielk: Daniel · Francesca H. Nielk: Sose Engedj el!

Francesca H. Nielk: Daniel
Francesca H. Nielk: Sose Engedj el!

Kapcsolódó alkotók: Francesca H. Nielk

>!
Yashii
Ifjú/kezdő írók köre

Bárcsak nem te lennél!

2. fejezet

– Tanár úr! – Hallja az ismerős hangot, megfeszül az állkapcsa, de tovább sétál a folyosón, remélve hogy a lány felhagy a szándékával. – Újházi Tanár úr! – szól még hangosabban, mire a férfi egy nagy sóhaj kíséretében megáll és megfordul.
– Mit akar? – Hangja olyan keményen cseng, hogy egy pillanatra megdermed az előtte álló lány. Egy percre talán még ő is megbánja, amiért ilyen durván válaszol, de aztán meglátja a dacot a lány szemében.
– Ma miért nem engem feleltetett?
Meglepi a kérdés. Nem hitte volna, hogy bárkinek feltűnt, amikor a kinyílt napló másik oldalára nézett, amikor kihívta a felelőt.
– Nem magánál nyílt ki a napló – mondja egyszerűen, mire a lány elhúzza a száját.
– Tudom, hogy nálam nyílt ki. – A lány lesüti a szemét, és Ádám egy pillanatig nem tudja mire vélni a gesztust. Csak nézi, ahogy a lány bámulja mellettük a folyosó falat, ahova időközbe kihúzódtak a gyereksereg elől. Több mint egy fél méterre állnak egymástól. Nem is merne közelebb menni hozzá. Már így is gyanús lehet, ahogy a folyosón félrehúzódva beszélgetnek, és most először nem zavarja a körülöttük nyüzsgő diáktömeg, sőt, hálás a jelenlétükért.
Már egy hónapja. Ennyi ideje őrli a lány az idegeit. Hamar rá kellett jönnie, hogy akármennyire próbálja, nem tudja nem észrevenni. Sosem nézett úgy a diákjaira főleg nem valakire, aki ennyire fiatal, de be kell, hogy lássa, a lányban van valami. Mintha csak úgy lett volna megalkotva, hogy minden egyes mozdulata a férfi ínyére tegyen. Egyáltalán nem kislány a szemében. Most is, ahogy szóra nyitja a száját, és lassan elválnak egymástól a rózsaszín ajkak, a férfi alig észrevehetően, de mélyebben veszi a levegőt. Legszívesebben most azonnal közelebb lépne hozzá, és olyan hévvel csapna le azokra az ajkakra, hogy azt a zsákmánya után iramodó gepárd is megirigyelhetné. Még az sem érdekelné, hogy ki láthatja meg őket. Gondolataiból a lány mozdulata hozta vissza. Lassan lép egyet felé, mire Ádám izmai megfeszülnek. Arról, hogy a képzeleteinek is gátat szabjon, már régen letett. Ezek a képek akarva vagy akaratlan, de elő törnek, és neki már régen nincs ereje küzdeni ellenük. Kínosan figyel a legalább fél méter távolságra kettejük között, és az, hogy a lány ezt most megszegte, ráadásul pont egy ilyen képzelgés kellős közepén, kellemetlenül éri. Ez még a lánynak is feltűnik, megtorpan, de a szándékától már ez sem tudja eltántorítani.
– Miért utál engem ennyire? – A kérdés meglepetten érte. Utálja? – Tudom, hogy nem vagyok jó történelemből, de higgye el, az előző iskolámhoz képest most nagyon is próbálkozom – szakad ki az elkeseredett vallomás a lányból.
Virágh nem érti a tanára ellenszenvét. Egyik diákkal sem kedves, de egyértelmű, hogy kerüli, ami a mai napon csak még világosabb lett. Az utána következő diákot hívta ki, pedig száz százalék hogy ő szerepel a baloldalon a naplóban. Márpedig a tanárnak a bal oldali embert kellett volna kihívni, ezt mindig naplónyitás előtt dönti el. Szörnyen frusztrálja.
Az utóbbi egy hónapban a tanár játszotta a képzelete filmjében a főszerepet. Napi többször kapta azon magát, ahogy lehunyt szemmel ábrándozik. Képzeletben megérinthette a férfit. Elképzelte a saját kezét, ahogy lassan kúszik felfele a férfi mellkasán, hogy aztán karjait nyaka köré fonhassa. Elképzelte, ahogy ujjaik összefonódnak. Elképzelte, ahogy az ajkaik összeérnek. De a valóságban a férfi olyannyira elérhetetlen, hogy minden egyes történelem óra után elkeseredett düh ébred a lányban. Egyetlen pillantás, mindössze ennyit várt volna a tanártól. Hogy a szemébe nézzen. Hogy kezelje úgy, mint az összes többi diákot. Még történelmet is tanult. Jaj, pedig mennyire utálja. De mostanában minden este ott ül az átkozott könyv felett, és oldalról oldalra csak arra koncentrál, hogy ha jobb jegyei lesznek a röpdolgozatokon, akkor talán megenyhül vele szembe.
– Én nem utálom magát. – A lány szemei érdeklődőn rá emelkednek. Hazudnia kell. – Mindössze nem volt kedvem meghallgatni, egy gyenge hármas feleletet, hiszen magától mást nem várok. – A szavai új söpörnek végig a lány eddig összeszedett önbizalmán, hogy szinte hallja, ahogy darabokra hullik ott előtte. Hiszen tényleg nem voltak jó jegyei, de láthatóan igyekezett. Órákon mindig jegyzetel, és dolgozatírás közben is látta, hogy mennyire koncentrál. És most itt áll előtte egy szorgalmas, igyekező diákja, amit más körülmények között elismeréssel és biztatással jutalmazna, ehelyett ő fogta és apró darabokra törte a lelkesedését. Mindezt miért? Mert nem képes őt kiverni a fejében. Az istenit is. Hiszen most is, ahogy áll itt előtte, és látja, hogy kezd homályosodni a szeme a gyülekező könnyektől, legszívesebben ölbe kapná, és addig vigasztalná,amíg csak kapnak levegőt. De nem tesz semmit. Megfeszült izmokkal várja, hogy a lányban tudatosuljon mit mondott.
– Értem – szólal meg végül Virágh, de a hangja olyan elhaló, hogy a férfi nem is biztos benne hogy hallja, vagy csak a szájáról leolvasva véli hallani. Csak nézi, ahogy a lány hirtelen sarkon fordul, és köszönés nélkül szinte visszarohan a terembe. És ő pedig hagyja, hogy a jókedve utolsó kis darabkáját is elvigye magával.
Átkozza magát. A nap végéig fejben többször is lejátszza a jelenetet, és alternatívák után kutat, hogy hogy lehetett volna másképp kezelni. Egy bunkó seggfej volt. A nagy igyekezetben átesett a ló másik oldalára, és olyan szemét volt a lánnyal, amit szintén nem engedhetne meg egy tanulóval szemben. Egy jó tanár nem. Ő pedig az szeretne lenni, semmi más, csak egy jó pedagógus.
Gúnyosan felhorkant magában. Jó pedagógus mi? Megkívánta az egyik tizenhat éves diákját. Hát remek pedagógus már így is. Ezen már nem oszt nem szoroz, hogy most meg bunkózott vele.
»
Virágh olyan irdatlanul dühös, hogy a nap hátra lévő részében még Abigéllel sem hajlandó beszélni. Csak fejhallgatóval a fején, azt asztalra lehajtott fejjel vészeli át a szüneteket, órákon pedig csak firkálgat a füzete sarkába. Mikor hazaér, szinte izomból vágja be a táskáját a sarokba, és megállva a szoba közepén vesz egy nagy levegőt. Egy percig csak összeszorított fogakkal bámulja az előtte lévő kanapét, majd mintha csak arra várt volna, hogy megjelenjenek az első könnyei, zokogásba tör ki. Csak egy pár perc volt az egész. Az apja sosem szerette, hogyha sírt, így most is csak annyit enged meg magának, amitől végre kitudta engedni azt a feszültséget, ami egész nap marta belülről. Mindig is ilyen volt. Előbb harapta volna le a saját nyelvét, minthogy mások előtt elsírja magát. Még mikor egyedül volt is szégyellte ezt a fajta megnyilvánulást. Gyengeség volt a szemében, de volt az a feszültség, amit nem tudott máshogy levezetni. Az egyedül töltött évek alatt lassan megtanulta megnyugtatni saját magát. Ha szomorú volt firkált, ha örült, akkor volt, hogy csak úgy magában táncra perdült. Szeretett táncolni. Nem, nem salsára és chachachára kell gondolni, és a klubokba sem járt le szombat esténként. Csak néha bekapcsolta magának otthon a zenét, és elengedte magát. Nem kellettek lépések, csak a zene meg ő, és a teste automatikusan mozdult is a ritmusra, a hangulatának megfelelően. Nem tudja, hogy jól táncol e. Nála ez amolyan érzelmi levezetés és csak is a saját szórakoztatására csinálta mindig is. Most viszont nem érezi úgy, hogy a tánc segíthetne rajta.
Amikor végre sikerül valamennyire lenyugodnia, előszedi a sulis cuccát és leül az asztalhoz. Kipakolja a könyveit, majd mikor a töri könyv kerül a kezébe, olyan erővel vágja bele a kihúzhatós fiókba, hogy azt nézi leszakad az alja. Ezek után, biztos, hogy nem fogja elővenni. Ha levegőnek akarja nézni a tanár, hajrá. Ő aztán nem fog az útjába állni. De ne várja el tőle, hogy még azért is teperjen, hogy levegő lehessen. Amúgy is. Neki kéne a legboldogabb embernek lennie, hiszen a legelejétől kezdte ezt szerette volna. Hogy a tanár észre se vegye. De amikor ez megtörténni látszik, az utolsó dolog az érzelmei között az elégedettség. Mintegy ösztönösen jött nála ez a megfelelni akarás, de most már mindegy.
Bosszúsan szusszan egyet. Így biztos nem fog tudni egy szót sem tanulni nem csak történelemből, semmiből sem. Lopva a faliórára sandít. Még túl korán van. Pedig milyen jó lenne most vele beszélni.
Azóta is beszélgetnek a szomszéddal. Maga sem tudja, mi ez az egész. De most pont olyan, mintha várná otthon valaki. Minden este beszélgetnek. Van, hogy éppen csak annyit, hogy köszönnek egymásnak. Nem beszélnek meg mindent, koránt sem. Az apjával kapcsolatban, igen, de a tanáráról nem mert neki írni. Furcsán, inkább csak az érzelmeikről szoktak beszélgetni, mintsem a hétköznapi dolgokról. Szívesen leírna neki, mi történik az iskolában, de nem tudja, mit reagálna rá, és annyit az egész nem ér, hogy talán soha többet ne beszéljenek. Be kell vallania, fontos neki. Olyan féle érzelmi stabilitást ad, amire szüksége van. És ebben a pillanatban milyen kegyetlen szüksége van rá.
»
Az elmúlt hetekben Virágh egyre rosszabbul teljesített az órákon. Szétszórt volt, nem volt hajlandó odafigyelni, és az utóbbi dolgozatai említésre sem méltóak. Az utolsó dolog, amire most vágyik, hogy elbeszélgessen erről a lánnyal, de muszáj lesz. Nem hagyhatja megbukni félévkor. És az egész a folyosói párbeszédük után kezdődött, tehát valószínűleg nagyon is sok köze van hozzá.
A csengő megszólal, és a diákok már pakolászni kezdenek, amikor erőt vesz magán.
– Hajnal Virágh! Maga maradjon itt. – Nem néz közben a lányra, pontosan tudja, hogy elég hangosan szól ahhoz, hogy meghallja. Lassan kiszállingóznak a teremből a diákok, majd végre Virágh is hajlandó előrébb jönni. Félvállra kapja a hátizsákot, majd megáll a tanári asztal előtt, és dacosan néz rá.
– Egyre rosszabbak a jegyei – közölte hidegen, tényként. Még most sem néz fel a lányra. Túl akar ezen az egészen lenni.
– Azt hittem maga ennek csak örül. Ha lebukok, talán másik tanárhoz kerülök, és akkor nem kell majd kerülgetnie tovább.
Egy pillanatra megáll a toll a kezében, amivel eddig, mint alibiként írt valamit a naplóba, hogy ne kelljen felnéznie.
– Maga most, felesel velem? – Ebben a kérdésben semmilyen felvett álca nincs, csak a színtiszta döbbenet, amit a férfi abba a pillanatban érez. Amint találkozik a tekintetük, Virágh rögtön sűrűn pislogni kezd, de a kezdeti zavar azon nyomban tovább is áll. Biztos, hogy nem fogja levenni a lábáról annyival, hogy ránézett. Azt már nem. Egye meg amit főzött.
– Én csak levontam a következtetést abból, amit a tanár úr mondott nekem a múltkor. –A kijelentésre Ádám állkapcsa megfeszül. Ez most komolyan megtörténik? Milyen gyerekes viselkedés már ez?
– Megkérem, hogy fogja vissza magát, és viselkedjen felnőtt módjára. – Ahogy kimondja, egy pillanatra meg is bánja. A lány összeszorítja a fogait, szinte hallja ahogy csattan a fogsora zárás közben. Elindul az ajtó felé, ő pedig ösztönösen áll fel és nyúl utána. Nem fogja így itt hagyni.
Amint eléri a lány csuklóját és körbezárja rajta az ujjait, a lány megtorpant. Hátra néz le a kezükre, majd fel a férfira.
– Engedjen el – mondja kimérten.
– Nem, amíg nem vesz fel egy normális beszédstílust velem szemben.
– Normális beszédstílus? Meg felnőtt viselkedés? Most komolyan ezzel jön? – fakad ki Virágh, de a férfinak időt sem hagy arra, hogy szóra nyissa a száját, már folytatja is. – Mert maga aztán igazán felnőtt módon viselkedett eddig velem? Levegőnek nézi az egyik diákját, majd mikor az megpróbálja szóbahozni, maga burkoltan lehülyézi. Hát ez igazán felnőtt viselkedésre vall. Nem tudom miféle tiszteletre vágyik a diákoktól, de tőlem csak azt a fajtát fogja megkapni, amit maga is tanúsít felém. – Ezekkel a mondatokkal Virágh eléri, amit akart. A férfi ledermed, s szépen fokozatosan jelenik meg a megbánás az arcán. Igaza van. Bele sem gondolt, hogy a viselkedésével mit válthat ki a lányból. Már megint annyira magával volt elfoglalva, hogy fel sem merültek benne a lehetőségek.
– Igaza van – mondja csak ki, ami először az eszébe jut, és Virágh tekintete rögtön megenyhül. Az eddig megfeszült csuklóját is ellazítja kicsit, ami rögtön feltűnik a férfinak, és olyan hirtelen veszi le róla a kezét, mintha az égetni kezdte volna. – Alkut ajánlok – folytatja, remélve hogy a lánynak semmi sem fog feltűnni.
– Hallgatom – szólal meg Virágh is, és a hangja most sokkal nyugodtabban cseng.
– Maga visszatér újra a történelem tanuláshoz, én pedig – egy pillanatra megáll, a lány szemébe néz, majd folytatja –, elnézést kérek.
A lány fürkészi a tekintetét, majd apró mosolyra húzza a száját.
– Rendben –válaszol. – Viszlát, Tanár úr – mondja,miközben már fordul is meg és elhagyta a termet. Akaratlanul is elmosolyodik, de nem csak ő. A férfi arcán is ott ül az a lusta mosoly, miközben visszamegy az asztalhoz a holmijáért. Sosem gondolta volna, hogy a lány így kifog kelni magából, de be kell vallja, amilyen rosszul indult a beszélgetés, olyan kielégítő lett a végeredmény.

Ádám fáradtan dől hátra a széken. Bosszúsan szorítja meg az orrnyergét két ujjával. Ezek a diákok egyre sötétebbek. Épp a múltkor itatott röpdolgozatokat javítja, és nagyon is kezd belefáradni a sok marhaságba, amit a diákok összezagyválnak egy-egy kérdésnél. Úgy döntve, hogy tart egy kis szünetet, bekapcsolja a számítógépet, majd megnyitva a skype-ot már pötyögni is kezd.
– Szomszéd lány?
– Jelen.
Elmosolyodik az azonnali válaszon. Utoljára az egyetem évei alatt töltött órákat azzal, hogy csetelt valakivel. Valahogy a felnőtt életbe már nem fért bele, vagy legalábbis a társas kapcsolatok többsége 25 felett már nem erre épül. Épp ezért estek neki mindig jól ezek a beszélgetések. Egyszerűen csak fiatalabbnak érezte magát tőlük.
– Jó kedvem van – írta a lány. Nem voltak ritkák ezek a megnyilvánulások közöttük. Nem volt szükség a szokásos szia, mi újság sablonra, csak leírták ami éppen eszükbe jutott, és úgy gondolták meg akarják osztani a másikkal.
– Ennek örülök. Most nekem sincs rossz hangulatom. Mit csinál a szomszéd lány, amikor jó kedve van?
– Táncol.
– Most is táncolsz?
– Szerinted gépelés közben tudnék táncolni? Képzeld csak el, ahogy lehajolok az asztalhoz a billentyűhöz és közben rázom a fenekem…vagy épp négykézláb az ágyon.
– Miért, a tánc a fenékrázásból áll?
– Fontos alapanyag benne. – Ádám ekkor olyan felismerést tesz, ami eddig meg sem fordult a fejében.
– Akkor most te hallgatod épp a zenét?
»
Virágh most már tényleg leül a székre, hogy jobban láthassa a laptop képernyőjét, amit most az asztalon tart. Valójában tényleg lehajolva pötyögött eddig, amíg még a lábaiban érezte a ritmust, de most hirtelen elment a kedve a táncolástól. Csak egy pillanatra habozik, majd válaszol.
– Igen.
És ezzel a rövidke szóval olyan fordulatot vesz a beszélgetés, amire eddig még sosem tértek ki.
– Akkor alattam laksz – írja Ádám.
A lány felnéz a plafonra, majd visszafordítja a tekintetét mikor a szeme sarkából látja, hogy megint írt valamit.
– Eddig meg sem fordult a fejemben megkérdezni.
– Mert nincs is jelentősége.
– Valóban? – Virágh sóhaj a kérdés láttán. Nem érti mit akar most ezzel az egésszel.
– Én nem akarom, hogy legyen bármi jelentősége.
– Miért nem? – Virágh nagyot sóhaj. Érezte, hogy egyszer elfog jönni ez a pillanat, de nagyon nem várta. Nagy levegőt vesz, majd gépelni kezd.
– Ha számít, hogy hol lakom, tehát hogy melyik szomszédod vagyok, számít az is hogy ki vagyok. A lényemnek nem az a része, amit itt ismertél meg, hanem az, ami kívülről látszik. És nem vagyok benne biztos, hogy az egyik nem tenné tönkre a másikat. Értesz?
– Úgy gondolod, ha tudnám, hogy hogy nézel ki, többet nem beszélgetnénk? Úristen…négy kezed van? – Virágh szélesen elvigyorodik az utolsó mondatra.
– Nem, nincs négy kezem ne aggódj. Kézből is lábból is annyival rendelkezem, mint az átlagember. Viszont, igen, látok rá esélyt, hogy utána nem tudnánk így beszélgetni. – Virágh tétovázik egy kicsit, majd újra gépelni kezd.
– Például ha kiderülne, hogy társadalmilag annyira távol álló szerepeket töltünk be, hogy mások számára elítélendő lenne az, hogy beszélgetünk? Akkor mit csinálnál? – Ádám rezzenéstelen arccal nézi a képernyőt. Nem igazán tud olyan tényezőt elképelni, ami miatt felhagyna azzal, hogy ír neki. Ha két ember megérti egymást, akkor mégis mi lehetne az, ami miatt ez az egész megváltozik?
– Nem hiszem, hogy kiderülne rólad bármi olyan, ami miatt nem akarnék veled többet beszélgetni. Hiszen az már kiderült, hogy pszichopata vagy, mi jöhetne még? – Virághnak hirtelen eszébe jut, amikor ez korábbi beszélgetésbe mintegy mellékesen megemlítette, hogy egyszer olyan dühös lett az anyjára hogy az összes babájának kitépkedte a karjait.
– Nem ér! Még nagyon fiatal voltam.
– De már akkor is ott pislákolt benned a brutalitás halvány kis parázsa. – Virágh felkacag. Mindig képes megnevettetni, és most már nem is tűnik olyan szörnyűnek az, hogy ha akarna, már utána is járhatna, hogy ki ő. Hisz látszólag nem érdekli. Pont ugyanúgy érez, mint Virágh.