!

Fantasy zóna

>!
Gaura_Ágnes IP
Fantasy

Az Írószövetség SF szakosztályának januári estje (nem a megszokott helyen).
FB-esemény: https://www.facebook.com/events/648039565586862/

2 hozzászólás
>!
Noro MP
Fantasy

Így tenyészd a sárkányod?

A sárkányok sokáig a fantasztikum világának koronázatlan királyai voltak. Akár kegyetlen szörnyetegek (Pl. A hobbit, 1937), akár bölcs félisteni tanácsadók (A Szigetvilág varázslója, 1968) alakjában, de sokáig megmaradtak csodálatot keltő, emberfeletti lényeknek. Az első mű, amely páros lábbal taposta szét nimbuszukat, Jack Vance science-fantasy regénye, a Sárkányurak (1962) lehetett. A történetben egy emberi kolónia azzal tör ki a középkor korlátai közül, hogy értelmes hüllőkből tenyészt rabszolgasereget és hátasokat. (A szerző sajátos humorát jellemzi, hogy a szabad sárkányok eközben foglyul ejtett emberekkel teszik ugyanezt.) A társadalomkritikának is felfogható, tabudöntögető írás azóta is egyedi maradt, néhány évvel később azonban egy másik, jóval könnyebben befogadható író valóságos lavinát indított útjára.

Anne McCaffrey Sárkányröpte (1968) c. regénye nem csak az SFF zsánerek egyik leghosszabb szappanoperájának első része, de a sárkányok barátságos házi kedvenccé finomításának is valószínűsíthető kezdőpontja. A szárnyas hüllők itt már teljesen levedlik szörnyeteg mivoltukat, és mindenben alárendelik magukat emberi hátasaiknak. (Bár a sárkány és ember közötti szoros kapcsolat néha visszaüt, például amikor a hüllők párzási időszaka lovasaikra is átragad.) Minderre a Dragonsdawn c. előzményregény ad teljes körű magyarázatot 1988-ban: e sárkányokat ugyanis a Pern bolygó meghódítói alkották meg, génmanipuláció útján. Vagyis a legkevésbé sem mágikus szörnyek megszelídítéséről van szó. Ennek ellenére Pern sárkánylovasai rendkívüli hatást gyakoroltak a klasszikus fantasy sárkányaira is.

Érdekes kritikát fogalmaz meg Terry Pratchett A mágia színében (1983): nyilvánvaló, hogy Wyrmburg, a képzelt sárkányok hazája, McCaffrey sárkánylovasainak direkt paródiája. De ezek a lények fakók és unalmasak a Kétvirág által megálmodott, valódi sárkányhoz képest. Valahogy így viszonyulnak Pern sárkányai is azokhoz képest, amelyeket a karcom első soraiban említett regények szerzői teremtettek meg.

Izgalmas dilemmával került szembe Margaret Weis és Tracy Hickman, amikor a Sárkánydárda világában fel kellett építeniük a maguk sárkánylovas mitológiáját. Ők ugyanis csak az AD&D szerepjáték keretein belül dolgozhattak, amelynek már megvolt a maga sárkány-képe. Ez a kép pedig a klasszikus irányzatba illett, vagyis nem volt könnyű elképzelni, hogy a sárkányok csak úgy halandókat engednek a hátukra ülni. Ezt részben úgy oldották meg, hogy az istenek, akik ebben a világban igen nagy szerepet játszanak a halandók életében, a sárkányoknak is parancsolnak, másrészt pedig kellett valaki, aki légi harcban a sárkánydárdákat kezeli. Így lettek a sárkánylovasokból egyszerű fegyverhordozók: A tavaszi hajnal sárkányai (1985) egy humoros jelenetében egy fiatal sárkány maga magyarázza el a rábízott törpének és surranónak, hogyan maradjanak életben, miközben a hátán ülnek (és ha lehet, ne nyúljanak semmihez, a csatát majd ő elintézi).

Az ezredforduló összes cukisárkányos elfajzására nem fogok kitérni (Eragon), csak egy jellegzetes példán mutatnék ne néhány típushibát. Ez pedig az Őfelsége sárkánya (2006), a McCaffrey-féle iskola egyik vezérszurkolója. Naomi Novik e sorozatában sárkány és gazdája/lovasa/kapitánya között olyasféle a kapcsolat, mint tanácstalan apuka és kamionnyi méretű kislánya között. Kutyahűség és gyermeki naivitás jellemzi a címadó lényeket, és általában családiassá válik az ember és az őshüllő viszonya. Nem tudok rá jobb jelzőt, egész egyszerűen femininné vált a sárkánylovaglás toposza. Ezt a világot ráadásul az sem menti, hogy szerencsétlen sárkányokat így hozták létre, hiszen az kizárt, hogy a felvilágosodás korának micsurinjai képesek lettek volna erre. És mivel mágia sem létezik a sorozatban, felmerül a kérdés, hogy az evolúciónak ugyan miféle vadhajtásaival van dolgunk egyáltalán?

Szerencsére az utóbbi években az ellentábor is mozgósította magát, és az óriáshüllők kezdik visszanyerni régi – az előzőeknél legalább egy árnyalatnyival macsóbb – hírnevüket. Néhány író úgy kerüli meg a probléma gyökerét, hogy nem “igazi” sárkányokat szerepeltet – azokat meghagyja misztikus fényükben tündökölni –, hanem csekélyebb hatalmú rokonaikat. A magyar Alan O’Connor egyik Magus-regényében, a Csillagvetőben (2005) csak a wyverneket és egyéb sárkányszabású korcsokat lehet megszelídíteni, de még erre is csak Ynev orkjai és goblinjai képesek. Az ötlet a maga módján telitalálat, hiszen ezek a fantasy fajok maguk is ragadozók, vagyis nem természetes prédái szárnyas hátasaiknak – ellentétben az emberekkel. Greg Keyes még ennél is kreatívabban állt hozzá a “tipikus” fantasy szörnyek visszavadításának a Tövis és Csont országai sorozatában. A The Blood Knight (2006) c. kötet címszereplője például egy baziliszkusz sárkánykígyó hátán indul a csatába, ennél fertelmesebb lényt pedig még ebben a horrorisztikus elemekkel gyakran élő sorozatban sem találhatunk. Ezeken felül én ide sorolnám Victor Milán The Dinosaur Lords (2015) c. regényét is, elvégre mi más egy ősgyík, mint az eredeti sárkány, a maga grimdark formájában, minden ráépült romantikus elemtől megfosztva. Milán trilógiája tökéletes antipólusa és dekonstrukciója mindannak, amit a McCaffrey-féle iskola az utóbbi ötven évben felépített.

Végül Anthony Ryannal jutunk el a sárkánytenyésztés igazi, modern ábrázolásához. Az Ébredő tűz (2016) sárkányai egyfelől igazi mágikus lények, akárcsak a fantasy hőskorában, másfelől azonban tenyészállatok is a modern vállalati kultúrának a mágiát kizsákmányoló rendszerében. Karámokban tartják és rendszeresen „megfejik” őket varázserőt tartalmazó vérükért, de vadásszák is, mint zsírjukért a bálnákat. Ezek a sárkányok azonban nem várják békésen kérődzve, mit is kezdenek velük kis gazdáik, hanem megmaradtak a teremtett világ másik csúcsragadozójának, akik még ma is legalább olyan veszélyesek, mint vetélytársuk, az ember.

(fent uncannyknack képe látható a DeviantArt-ról)

Kapcsolódó könyvek: J. R. R. Tolkien: A hobbit · Anne McCaffrey: Sárkányröpte · Naomi Novik: Őfelsége sárkánya · Alan O'Connor: Csillagvető · Terry Pratchett: A mágia színe · Margaret Weis – Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai · Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója · Greg Keyes: The Blood Knight · Jack Vance: Sárkányurak · Victor Milán: The Dinosaur Lords · Anthony Ryan: Az ébredő tűz · Anne McCaffrey: Dragonsdawn

J. R. R. Tolkien: A hobbit
Anne McCaffrey: Sárkányröpte
Naomi Novik: Őfelsége sárkánya
Alan O'Connor: Csillagvető
Terry Pratchett: A mágia színe
Margaret Weis – Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai
Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
Greg Keyes: The Blood Knight
Jack Vance: Sárkányurak
Victor Milán: The Dinosaur Lords
Anthony Ryan: Az ébredő tűz
Anne McCaffrey: Dragonsdawn
11 hozzászólás
>!
Dóri_42 P
Fantasy

Azt hiszem éppen itt volt az ideje, hogy olvassak valamit Sarah J. Maastól, és bár a barátságunk nem kezdődött felhőtlenül, ahogy haladtam előre a könyvben egyre inkább megértettem, hogy miért kedvelik olyan sokan a munkásságát.
Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvaráról szóló értékeléssel érkeztem.

http://csakegypercre.blog.hu/2018/01/12/sarah_j_maas_a_…

Kapcsolódó könyvek: Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

Kapcsolódó alkotók: Sarah J. Maas

>!
adrykacska P
Fantasy

Ódákat tudnék zengeni a Harry Potter könyvekről. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a sorozatnak. Még javában általános iskolás kisdiák voltam, amikor először hallottam az első részekről. Egy vidéki iskolába jártam 1995–2003 között (nem ma volt ez már), amikor egyszer az osztállyal elmentünk a könyvtárba, már akkor ott megvolt a Harry Potter első három része. Akkoriban nagyon nagy ellenségem volt az olvasás, de valami történt velem a Bölcsek köve után, amit a tanárnőm ajánlott nekem, hogy hátha kedvet kapok az olvasáshoz.
Bővebben: https://adrykacska.blogspot.hu/2018/01/j-k-rowling-harr…

Kapcsolódó könyvek: J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Kapcsolódó alkotók: J. K. Rowling

>!
SFmag U
Fantasy

„Daryl Gregory a megszállottság megszállottja. Már a 2005-ös Second Person, Present Tense elbeszélése is az agy furcsa tevékenységével foglalkozott, ez folytatódott a 2006-ban megjelent Damascusban, és ugyancsak a rögeszmésség került elő első regényében, a Pandemoniumban vagy a kitűnő, magyarul is megjelent Afterparty című regényében. A Gabo SFF új sorozatában megjelent Mind remekül megvagyunk ezt a hagyományt folytatja.”

A Mind remekül megvagyunkról írtunk: http://sfmag.hu/2018/01/10/daryl-gregory-mind-remekul-m…

Kapcsolódó könyvek: Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Kapcsolódó alkotók: Daryl Gregory

>!
Eryka93
Fantasy

„Igazi ajándék volt számomra ez a könyv. Végre megkaptam mindent, amit akartam, és még annál is többet. Sarah J. Maas mindig tudja, mikor kell meglepnie, újra és újra sikerül elkápráztatnia. Megállíthatatlanul faltam ezt a gyönyörűséges monstrumot, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni az olvasását. Odaszögezett a fotelba, olyannyira, hogy sokszor még lélegezni és pislogni is elfelejtettem közben.”

Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara #2) értékelés:
https://lapozzbeleblog.blogspot.hu/2018/01/sarah-j-maas…

Kapcsolódó könyvek: Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara
Hirdetés
>!
Noro MP
Fantasy

Folytatom A mágia szövedéke c. kismonográfia boncolgatását. Még mindig csak az első két fejezetről lesz szó – hard és high fantasy – de most már a könyv tulajdonképpeni apropójáról, a magyar fantasynek az elhelyezéséről. Ez ugyanis szerintem nem igazán történt meg.

A szerző mindkét fejezetben jól vázolja fel a két irányzat fejlődését angolszász írók művein keresztül, de nagyon keveset foglalkozik azzal, hova illeszthetőek be az általa tárgyalt magyar alkotások: John Caldwelltől a Káosz szava és Wayne Chapmantől a Karnevál. Hosszasan elemzi mindkét mű történetét, de mintha nem találna rajtuk fogást. Egyedül a “Poétika” c. alfejezetekben éreztem, hogy volt érdemi mondanivalója, vagyis a szövegek nyelvi megformálását elemezte valóban érdekfeszítően. A két kitalált világról, illetve a két főhősről azonban hiába közöl számos részletet, hiányzik maga az elemzés. Nekem azonban van egy elméletem, hogy mit hagyott a szerző figyelmen kívül – vagy legalábbis egy ötletem, hogyan kellene hozzáállni ezekhez, és a magyar fantasy hőskorának hasonló alkotásaihoz.

A kulcs nem más, mint a szerepjátékok. A könyvben természetesen szó esik ezekről – a Káosz szava keletkezésének körülményeit ismerve (egy AD&D játékülés ihlette a történetet) nehéz is lett volna kihagyni őket. De ez nem csak egy érdekes mellékkörülmény, hanem egy jelenség. A 2000 előtti magyar fantasztikum teljesen másképp nézett volna ki (esetleg sokkal szegényebb lett volna, vagy talán sokkal igényesebb, ezt már sosem tudjuk meg) a szerepjátékok nélkül.

Az angolszász fantasy irodalomról ezt nem lehet elmondani: kivehetjük a Sárkánydárda-könyveket, a komplett Sötételf-sorozatot, és a többit, a külföldi rajongók talán észre sem veszik a különbséget. De vegyük el ezek magyar fordításait, plusz Skandar Graunt és Tier Nan Gorduint a rendszerváltás környékének és az azt követő éveknek a felhozatalából, és mi marad? Néhány balsikerű, és gyakran igénytelenül fordított kísérlet a külföldi klasszikusok behozatalára. Még egy adalék: amióta a hagyományos (asztali) szerepjátékok válságba kerültek, magyar írók tollából alig jelenik meg hagyományos fantasy, alapvetően inkább urbánus és weird stílusú művek megírására vállalkoznak. Ennyire RPG-s brand-központú nálunk a zsáner jelentős része! Erről szerintem már önmagában is lehetne egy nagyon érdekes dolgozatot írni.

Hasonló, nagy részben szintén a szerepjátékos közeghez kötődő jelenség, hogy mind a Káosz, mind a Magus világa folyamatosan változik az elsőként megjelent regények óta. Nem csak fejlődik és kiegészül, hanem átíródik és néha önmagának is ellentmond. Itt ki lehetett volna térni a “shared world” jelenségre, amelyet a magyar fantasy szcéna megint csak teljesen megfordítva művel. Amerikában a Thieves World volt az első ilyen, sok író által közösen formált univerzum, de azt neves írók állították össze, míg a magyar brandek – persze érthető módon, hiszen igazi profijaink nincsenek – kezdő írópalántákat vonzanak magukhoz. Örök polémia – főleg a Magus világában – a játékosok és az írók közötti ellentét is. A monográfia nagyon helyesen leírja, hogy angol nyelvterületen a kiadók teljhatalmat gyakorolnak az írók fölött, amely a regények színvonalának eséséhez vezet. De nem foglalkozik azzal, hogy az írói szabadság nálunk pedig állandó ellentmondásokat, és az elvileg közös univerzum egységes arculatának szinte teljes hiányát okozza.

Az elemzések visszatérő hibája, hogy felváltva idéznek korai regényekből, és az ezekhez sokkal később készült, szerepjátékos háttéranyagokból, amelyek gyakran két különböző írói mentalitást képviselnek. Például a Káosz szavának tárgyalása során a “Mágiahasználat…” c. fejezet olyan fogalmakat próbál meg bevezetni, amelyek a regény megjelenésekor még nem is léteztek, hiszen az egy az egyben az AD&D mágiarendszerét használta. Jack Vance nevét sajnos nem találtam meg sem ebben a fejezetben, sem a kötet végi bibliográfiában, ami szerintem súlyos mulasztás, hiszen a varázslatok memorizálásának azóta is használt ötlete az ő nevéhez köthető.

(Itt muszáj egy kitérőt tennem, ugyanis kétségeim vannak afelől, hogy Hegedűs vajon átlátta-e ennek a motívumnak a működését, amikor a következő mondatot leírta: a “Ne mozdulj!” vagy a “Rettegj, nyomorult!” mondatok memorizálását mágiahasználatban járatlan tudatunk egyáltalán nem találta megerőltetőnek.” A memorizálás toposzára Roger Zelazny alkotott egy zseniális analógiát az Amber hercegei ciklus hatodik (esetleg hetedik, vagy nyolcadik) részében, aminek el kell oszlatnia minden félreértést. Szerinte a varázslatot úgy kell elképzelni, mint egy hosszú programkódot, amelynek minden sorát a varázsló agyába kell vésni. A varázsige, amelyet bűbájnokunk kimond, viszont nem más, mint egy aktiválási parancs, amelynek csak annyit kell tartalmaznia, hogy melyik varázslatot futtatjuk. Vagyis szó sincsen arról, hogy csak azt a három-négy szót kellene bebiflázni, amit a harcmezőn gyorsan elhadarunk, mielőtt átvillanna agyunkon ama híres láncos buzogány. A varázslat és a varázsige tehát két különböző szöveget jelöl. Az első hosszú és bonyolult, a második rövid és egyszerű.)

Ugyanitt a “Teológiai fikció” c. alfejezet teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az istenek és varázshasználó papok ilyen jellegű megjelenítése mindenestül szerepjátékos klisé. Hiszen az AD&D négy játszható alapkasztjának egyike a papoké, így nehéz olyan történetet megalkotni, amelyben semmiféle szerephez nem jutnak. A játékfüggetlen könyveket író szerzők körében azonban elenyésző azoknak a részaránya, akik ezeket a homéroszi mintájú, antropomorf és mindenbe beleszóló istenségeket preferálnák. (Jelentős kivétel Steven Erikson, de ő maga is nagy szerepjátékos.) A kortárs, isteneket és vallást érdemben tárgyaló fantasy pedig egészen másképp épül fel (erre jó példa N. K. Jemisin Inheritance-trilógiája.)

A Karnevál illetve a Magus vizsgálata során az AD&D-elemek már kevésbé kritikusak, egyrészt mivel ez nem a sorozat első regénye, másrészt pedig mert Chapmannél a játéktechnikának közvetlenül megfeleltethető motívumok (pl. varázslatok) kevésbé jelentősek. De Ynev világának ettől függetlenül is a szerepjáték a kulcsa.

A történet ismertetése talán itt volt a legszerencsétlenebb a monográfia négy fejezete közül, mert ahogy azt bármelyik veterán megmondhatja, egy komolyabb Magus-regényt nem lehet elmesélni egy amatőrnek! A Karnevál pedig talán a legkomolyabb mind közül, az 1990-es évek Magus-kultuszának a csúcsdísze, ami ezer és egy szállal kötődik a teljes korpuszhoz. Viszont éppen ezért lett volna alkalmas arra, hogy kiragadjunk belőle egyes motívumokat, és azokat vizsgáljuk.

Ilyen lehetett volna például a Summarium-korszak bedarkulása és “gonosz birodalom” mániája: mivel a két legjobb Magus-író egyaránt kisajátított magának egy-egy gonosz birodalmat, és – valóban jól – kidolgozta ezeket, nem is volt igazi Magus-sztori az, amiben nem voltak krániak vagy toroniak. Akár beleillettek a történetbe, akár nem. (A Rúna magazinokban persze nyomatták ezerrel, hogy ezek nem gonoszak, csak alternatív morális rendszer szerint élnek. Na persze :D) De érdekes téma lett volna az is, hogyan lett a tolkieni elfekből a Summarium Ynevjén dekadens, haldokló kultúra. Fel lehetett volna dolgozni Moorcock hatását, vagy éppen Lovecraftét, ha az aquirokra gondolunk. Egyszóval számos módon lehetett volna az angolszász fantasyhez kötni a világot.

Egy sajátságos motívum, amelyet a kötet kiemel, a Magus kolostorának szerzetesei, akik elvileg a “Kalandozók krónikáit” írják egy távoli hegy eldugott zugában. Ez valóban egy érdekes mega-, para- vagy nem tudom milyen-textus, de van vele egy kis gond: csak a legelső Magus-regényekben volt érdemi jelentősége, és már a Karnevál első kiadásának idejére kikopott az irodalmi anyagokból. (Úgy rémlik, hogy a rajongók már eleve nem nagyon rajongtak érte, mert túlontúl erős hőskultusz-íze volt.)

De a legnagyobb meglepetés az “Ynev nyelvei…” c. alfejezetben ért. Ugyanis nagyon régen nem találkoztam már olyan véleménnyel, amely szerint az ókyr nyelvű vekengések és társaik kívánatos elemei lennének a Magus univerzumának! Tolkien munkásságát leszámítva – és azt hiszem, hogy őt nyugodtan minősíthetjük egyedi esetnek – nem is tudok olyan fantasyt mondani, amelyet érdemben tágítottak volna a kitalált/kidolgozott nyelvek. Konkrétan a Magust illetően pedig az a véleményem, hogy a kiterjedt szószedetek és kifejezésgyűjtemények inkább a brand belterjességét erősítették, mert az átlagos fantasy olvasót már az elriaszthatja, hogy a fülszövegeket sem érti.

Kapcsolódó könyvek: Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke

Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke
12 hozzászólás
>!
Noro MP
Fantasy

Ez a vékony monográfia (az alcím jelzése szerint első kötet) a magyar fantasy négy, klasszikusnak tekinthető alkotását kísérli meg elhelyezni az angolszász tematikák és kategóriák tengerében. Vázolja a vonatkozó alzsánerek történetét és leghíresebb alkotásaik közül néhányat, ezután a velük párba állítható magyar regényt próbálja elemezni. Az eredmény sajnos igencsak felemás.

A kötet első két részét érdemes egyszerre vizsgálni, ugyanis a szerző maga is folyamatosan párhuzamba állítja témájukat: a hard és a high fantasyt. Nagyon helyesen mutat rá egy fontos tényre: arra, hogy a magyar és az angolszász kategóriák sokszor nem fedik egymást. A hard fantasy nálunk leginkább a kard és boszorkányságnak felel meg, angolul azonban használják arra is, amit mi inkább low fantasynek nevezünk, és amit úgy lehetne jellemezni, hogy kitalált, de realista világ. De a szerző korán állt meg, mert ez a kérdéskör sokkal, de sokkal tovább gyűrűzik. Én olyan megoldással is találkoztam már,ahol a hard a “hard magic” fantasy rövidítése, vagyis a kvázi-tudományos igénnyel kidolgozott mágikus világokra vonatkozik. Még egy adalék: a low fantasyt a TVtropes az általam preferált módon definiálja (realista kitalált világ), míg az (angol) wikipedia a betolakodó fantasy – ezekbe a Földön játszódó történetekben kívülről jelenik meg a természetfeletti – szinonimájának veszi. Szóval ez egy elképesztő katyvasz, amelyben én kifejezetten szerencsésnek találom, hogy a magyar rajongók próbálnak egy egységes rendszert létrehozni, akár az angolszász meghatározások ellenére is.

Nem érzem azonban szerencsésnek, hogy a monográfia egyszerűsítéssel és összevonásokkal kísérletezik. Például az epikus és a hősies szinonimákként való kezelése mindjárt rámutat egy fontos problémára. A két szó közül az első ugyanis szerintem a történetszövésre utal, míg a második a karakterábrázolásra. A zsánert definiáló ős-klasszikusokat leszámítva (az általánosan elfogadott vélemény szerint Howard és Tolkien), és persze utánzóiktól eltekintve, azonban nem könnyű olyan fantasy műveket találni, amelyek a világépítés, történetszövés és karakterábrázolás szentháromságát egyformán kezelnék, és mindhárom szempontból ugyanabba az irányzatba tagolódnának. Ez erősen érződik George Martinnál, akit a szerző megpróbál a high fantasy alatt tárgyalni, pedig előzőleg a Trónok harca számos jellemzőjét sorolja fel a hard fantasy fejezet bevezetőjében. Low fantasyt egyébként nem is említ, pedig szerintem rendkívül hasznos fogalom, ha a kortárs fantasztikumról akarunk beszélni.

Én egy olyan kategorizálást képzelnék el, amelyben a high és a low a világteremtés két végletét jelzi (mágiában gazdag illetve realista), az epikus és a (?) a történetszövést határozza meg (a világ megmentésétől a mindennapok elregéléséig), a hősies és antihősies vonatkozna a karakterábrázolásra (ezt talán nem kell magyarázni), és talán még egy negyedik tengelyre is lehet igény, amely a történet morális sokszínűségét ábrázolja. Ennek alsó vége lenne a grimdark. De ez végül is már benne van a hősies-antihősies felosztásban. Az epikus ellentétére eddig nem találtam megfelelő kifejezést. Vannak, akik a hősiessel állítják szembe, mondván, hogy az epikus a világ, míg a hősies a főhős sorsát állítja a középpontba. De vannak olyan regények, amelyek bár a főhőst állítják a középpontba, mégsem hősiesek. Így ezt nem érzem tökéletesnek. Esetleg a mundane SF mintájára lehetne mundane fantasy? De a mundane SF egy világábrázolási jelenség, vagyis inkább a low fantasyvel állítható párhuzamba.

Ebben a rendszerben Tolkien és Martin között például az lenne a közös pont, hogy mindkettő története epikus, de míg egyik hősies high, a másik antihősies low fantasy. Steven Erikson ellenben antihősies, epikus high fantasy, míg David Gemmell hősies low fantasy, vitatható epikussággal. És még folytathatnám a sort.

Ezzel azt próbáltam bemutatni, hogy – Hegedűs Orsolya könyvével ellentétben – szerintem nem egyszerűsítésekkel, hanem éppenséggel a többpólusú, bonyolultabb kategóriák felállításával könnyebb elemezni a kortárs fantasyt. Hiszen az ötven vagy akár száz éves történetekre felhúzott kategóriákat ma már egy egyszerű, hagyományos vonalvezetésű fantasy kalandregény is simán felrúgja, és akkor még szót sem ejtettünk a valóban tabudöntögető irányzatok képviselőiről.

(Folytatása következik, mert van még egy problémakör, amelyben vitába akarok szállni a könyvben leírtakkal.)

Kapcsolódó könyvek: Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke

Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke
16 hozzászólás
>!
Babó_Buca
Fantasy

Az Egy sötétebb mágia a tavalyi év nagy kedvence volt, ezért is vártam annyira a Gyülekező árnyakat, melynek ugyan nem sikerült megugrania az elődjét – ami valljuk be, gyakori dolog –, de ennek ellenére szerettem, és melegen ajánlom továbbra is a sorozatot minden kalandos lelkű és mágiát szerető egyénnek.

https://egy-lany-blogja.blogspot.com/2018/01/ha-kaloz-v…

Kapcsolódó könyvek: V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia
1 hozzászólás