!

Egy költő – egy vers zóna

Anó >!
Egy költő – egy vers

Szita Zoltán
Csendben kiáltok!

Le kellene már egyszer ülni végre,
fohászt, vagy verset írni fel az égre
Mindenkinek mindent sorra elmondani,
és zokogva is, mindenkire mosolyogni.

Elmondani a féltve őrzött titkokat,
és azt is, hogy a szíved majd megszakad
És mindent elmondani amit még lehet,
hogy az élet, eddig csak játszott veled.

Hogy miért vált idegenné minden ősöd,
hogy miért képmutató minden ismerősöd
kimondani hogy a szó miért lett hazug,
miért fáj a harangszó, ha távolban zúg.

És miért kavarog bennem a múlt hiába,
ha minden belehullt az emlékek kútjába
És hogy miért ül rajtam ezernyi átok,
és mégis, miért csak csendben kiáltok!

Anó >!
Egy költő – egy vers

Károlyi Amy
Sorok

Ahogy járni tanul a gyerek
Vers-sort vers-sor mellé teszek
Vagy megdicsérnek, vagy megszidnak,
nem ártanak a vers-sornak.

Azok csak nőnek és hallgatnak,
Felelgetnek a csillagoknak,
Jelei az ittmaradásnak,
ittmaradói az elmúlásnak.

Anó >!
Egy költő – egy vers

EGRY ARTÚR – TALÁN

Talán
zord tölgy vagyok
egy nyári délután,
a hegyek lábánál valahol Dél-Budán,

talán
az Al-Dunán
gyorsan sikló csónak,
veszett kis dereglye a zsákolt kősónak,

talán
az a csóknak
szánt ősi mozdulat,
félúton, valahogy elakadt indulat,

talán
sötét kutak
nyugalma, az ragyog,
ahogy e tó tükrén a déli nap vagyok,

talán
a tölgy vagyok…

Steini_98_19>!
Egy költő – egy vers

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szivünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Kapcsolódó alkotók: Ady Endre

εïзPillangókisasszony0425εïз P>!
Egy költő – egy vers

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

robinson P>!
Egy költő – egy vers

Radnóti Miklós: Mint a halál

Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
s döfködi partját.

Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,
sír a kis őz is.

Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém
s rázza a fákat.

Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,
mint a verejték.

Így lépdelget eléd most ez a versem is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd
hallgat utána.

1940. február 27.

a_cintus>!
Egy költő – egy vers

Ady Endre: Engem félig szerettek

Még egy kis felednivalóm van
S csak addig fognak tudni rólam,
Míg ezt az egyet is lerázom:
Engem mindig félig szerettek.

Nekem nincs semmi tartozásom,
Könnyű lehet az elmulásom,
Engem mindig félig szerettek
S ezért nem jár emlék, se hála.

Engem mindig félig szerettek,
Van jogom, hogy gonosz lehessek
S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon,
Kik szivüket úgy óvták tőlem.

Ez az egyetlen tartozásom
S ezt az egyet játszva lerázom.
Engem mindig félig szerettek
S én nem szerettem senkit, senkit.

Páris, 1910. január végén

Kapcsolódó alkotók: Ady Endre

a_cintus>!
Egy költő – egy vers

Őri István: Mesélj a csendről

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen az:
hallani,
ha nincs semmi hang,
milyen az,
mikor az ordítás
a semmibe zuhan?
milyen a békesség, az öröm,
milyen, ha valaki
azt mondja: “Köszönöm!”?
Milyen vagy Te,
s milyen az életed?
valóban fény van a felhők felett?

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen az,
mikor a Harag lehajtja fejét,
s a Bocsánat fényre jön,
elhagyva rejtekét?

Milyen az,
ha én is lehajtom fejem,
mert rám szakadt a világ,
megölt a küzdelem?
s amikor meleg kéz simogat,
nem csizmás láb tiporja
valóvá álmomat –
milyen az?…

Bennem üvöltés van
és félelem,
mesélj a csendről,
Kedvesem.

Milyen a mosoly,
milyen a nevetés,
milyen az, mikor mindez
sohasem kevés?

Milyen, ha elém jön a Vég,
ha elfogyott az Élet,
s mindenből elég?
milyen lesz ott,
mire azt mondtad: Haza
túl a Tündérkapun,
az lesz a Tündérek otthona?
csend lesz ott,
s hangtalan szavak?
lesz-e sok,
őrült, táncos pillanat? –
Veled
s meddig tart ott az életünk? –
Kedvesem,
oda mikor megyünk?

Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.

Mesélj,
még itt a földön! –
de ne szólj!,
hallom úgy is én,
csak maradj itt velem,
s gyere felém
védj meg, mert gyermek vagyok
takarj be éj hajaddal,
add nekem illatod…
add nekem magad,
s én odaadom életem –

Akkor az üvöltés csenddé válik
és békévé a félelem.

Mesélj a csendről,
Kedvesem,
mert bennem
üvöltés van és félelem.

Kapcsolódó alkotók: Őri István

Gyöngyi0309 P>!
Egy költő – egy vers

Gazdag Erzsi : A csavargó füstgyerek

Kémény száján füstgyerek,
erre – arra tekereg.

Uzsgyé! Apja nem látja.
Elindul a világba.

Szellő szekér arra jár,
kocsisára kiabál :

Jó lenne, ha felvennél,
s egy faluig elvinnél!

– Egy faluig? Kettőig!
Elviszlek a felhőkig!

A felhőkig elvitte,
s az egyikre letette.

Most is ottan sírdogál.
Soha haza nem talál.

off

2 hozzászólás
Ildikó74>!
Egy költő – egy vers

Pallag Zoltán: Annyi minden

Egy rakás könyvem ott maradt tenálad,
s az odaút, nos, az is elveszett.
Leltárt készítek, mi maradt utánad:
hézag a polcon Maupassant felett.

Mert mindennek van helye: neked, nekem.
Mert annyi minden múlik a könyveken.
Mert a könyveken annyi minden múlik:
egy szerelem, az utolsó randi,

múlik Velence, és Trieszt is múlik,
hol csak egy napot voltunk nyaralni.
Mert könyvekből olvastam, nem belőled,
vagyok hetven kilométerre tőled.

Üres, üres, üres elhordott szobám.
Ami fontos, rég nálad van minden:
regényes életünk, a Száz év magány,
vagy hetven kilométerre innen.

Egy nagy rakás könyv. Negyedik emelet.
Szokom a múlt időt. Alszom, felkelek.

Kapcsolódó alkotók: Pallag Zoltán