!

„Belső szoba” zóna

>!
Rahamim
„Belső szoba”

„A minden évben újra és újra megjelenő nap- és holdfogyatkozásokra valójában mint »biztonsági szelepekre« tekinthetünk. A biztonsági szelep arra való, hogy megelőzze a veszélyt, hogy a megfelelő pillanatban kimenetet biztosítson valami számára – mint pl. a gőz.
Az egyik ilyen kozmikus biztonsági szelep a napfogyatkozás, mely azt a célt szolgálja, hogy a Földön létező gonoszt a világűrbe eressze ki – luciferi módon –, hogy a gonosz egy szélesebb, kevésbé koncentrált körben fejtse ki pusztító hatását.
A másik biztonsági szelep, a holdfogyatkozás szolgál arra, hogy a kozmoszban jelen lévő gonosz gondolatok utat találjanak azokhoz az emberekhez, akik arra vágynak, hogy ilyen gondolatok birtokba vegyék őket. Bár ezek az emberek ilyenkor nem teljes tudatossággal cselekszenek, de a tények ettől még valóságosak – amilyen valóságos a mágnes vasreszelékre kifejtett vonzereje.
Ilyen a kozmikus erők működése – és ezek nem kevésbé hatékonyak, mint a kémiai laboratóriumokban vizsgált erők.”

Forrás: Rudolf Steiner – Emberi kérdések és kozmikus válaszok. 1922. június 25, Dornach, GA 213. (https://www.facebook.com/megismeres/)

Kapcsolódó alkotók: Rudolf Steiner · Gellért Ferenc · Hassmann Péter

>!
Rahamim
„Belső szoba”

Czire Szabolcs – Lélegzet a bibliai hagyományban (részlet egy hosszabb tanulmányból)

A bibliai szemléletben a világot és abban minden élőlényt Isten lehelete éltet és mozgat. Ennek ószövetségi kifejezése a rúah. Sajátos esete a Szent Szellem (rúah ha kódes) értelmét hordozza, de a rúah közel négyszáz előfordulási helyének igen széles jelentésmezeje úgy hozható közös nevezőre, ha azt Isten olyan teremtő leheleteként fogjuk fel, amely minden létező természeti jelenség, de ugyanakkor minden élő és mozgó lény életerejének forrása és fenntartója. Tehát mindenekelőtt mozgás és erő, szél és élet. Innen is a gyakori fordítása, hogy Lélek. A Teremtés könyve azzal indít, hogy amikor a föld még kietlen és puszta volt, és a mélység fölött sötétség volt, akkor Isten rúahja lebegett a vizek felett. Az ember teremtése pedig úgy történt, hogy „megformálta az Úristen az embert a föld porából, és rúahját lehelte orrába” (1Móz 2,7).
Isten nem csak megteremtette a világot, de azt jelenléte, leheletének kiáradása tartja szüntelen mozgásban. Tehát nem csak az van, amit a zsoltáros úgy fogalmaz, hogy „Az Úr szava alkotta az eget, egész seregét szájának rúahja” (33,6), de az is, hogy „Haragod rúahjától tornyosul a víz, gátként megálltak a futó habok” (2Móz 15,8). Isten haragos rúahja hozza a vihart és a jégesőt (Ez 13,13), tőle reszket „a fák szíve” (Ézs 7,2), de mint minden változás mögötti erő, tőle van az évszakok változása, keleti szélként a sáskák ébredése (2Móz 10,19) vagy a fürjek mozgása (4Móz 11,31). De tőle van a munkától kimerült embert felüdítő friss, alkonyati szellő is, a „nap rúahja” (1Móz 3,8).
Amikor a világot mozgásban tartó isteni lehelet/szél az ember testének részévé válik, létrejön az éltető lélegzet, megszületik a lélek. A héber a lélegzés aktusára a nesimá kifejezést használja, míg az emberi lélekre a nesámát, jelezve a két fogalom szoros összetartozását (akárcsak a magyarban a lélek és lélegzet). Ézsaiás (42,5) szerint Isten, aki szilárddá tette a földet, „nesámát ad a rajta lakó népnek, és rúahot a rajta járóknak”. Lelket és életerőt (vö. Zak 12,1; Jób 34,14). Az elmúlás folyamata is hasonlóan kerül bemutatásra: Ha Isten „visszavenné magához rúahját és nesámáját, egyszerre kimúlna minden test, és az ember visszatérne a porba” (Jób 34,14; vö. Zsolt 146,4; Préd 12,7). A próféták bálványok elleni hadviselésének legfontosabb érvét az a gondolat adta, hogy a fából és kőből, emberkéz által készült szobrokban nem lakózik életerő: „Megáll a tudománya minden embernek, szégyent vall bálványával minden ötvös, mert csalódik öntvényében: nincsen abban rúah!” (Jer 51,17, vö. Hab 2,19).
Egy harmadik fogalmat is szükséges bevezetnünk. A nefes időnként az embert magát jelenti, időnként visszaható névmásként szerepel vagy az emberi lélek alacsonyabb megnyilvánulásaként, de a légzés összefüggésében inkább a légzőszervet jelenti, amely a rúah nélkül értelmetlen. Jól szemlélteti ezt Jeremiás (2,24) a népre mondott megszégyenítő példázatában: „Olyan vagy, mint a pusztához szokott vadszamár, melynek nefese érzéki kívánságában rúah után kapkod”.
Akiben nagyobb mértékben van jelen a rúah, az különleges képességek birtokába jut: prófétál (4Móz 24,2), emberfölötti fizikai erővel bír, mint Sámson (Bír 14,6; 13,25), nagy elhatározásokra képes, mint Saul (1Sám 10,6), vagy éppen művészi képességekre tesz szert (2Móz 31,3; 35,31).
A bibliai hagyomány arról is tud, hogy a hangulat és a lélegzet összefüggnek egymással. A Bírák könyvében (8,3) a békítő szavak következtében „megenyhül a rúah”, amikor Szihón megmakacsolja magát, akkor „megkeményíti rúahját” (5Móz 2,30), amikor pedig Sába királynője szembesül Salamon bölcsességével és udvartartásának pompájával, akkor elakadt a lélegzete, azaz „nem volt benne több rúah” (1Kir 10,5).
A Biblia nem csak a lélegzés és a hangulat összefüggéseit ismeri, hanem a lélegzés mélységének és az életerőnek az összefüggését is. Az Egyiptomban elcsüggedt, reménytelenné vált népet a „rövid rúah” jellemezte. Az itt szereplő kócerrúah (rövid lélegzetű) kifejezés a bölcsességi irdalom időszakára már közmondási rangra emelkedett, és az ilyen ember mindenkor alul maradt a hosszú lélegzetűvel szemben: „A türelmes (hosszú lélegzetű) ember telve értelemmel, a türelmetlen (kócerrúah) pedig bolondnak bizonyul” (Péld 14,29; vö Jób 21,4; Péld14,17). Hasonlóképpen, a hosszú rúah jobb, mint a magas rúah, azaz a türelem, mint a kevélység (Préd 7,8).
Az evangéliumokban Jézus a Lélek segítségével gyógyít. A hagyomány helyenként láttatni engedi, hogy Jézus tudatában volt a lélegzet erejének. Gyógyítása rendjén találkozunk azzal, hogy mély lélegzetet vesz. Mielőtt a süketnémát, ujját fülébe dugva a „Nyílj meg!” szavakkal gyógyítja meg, tekintetét az égre emeli és „felsóhajt” (esztenakszen, szó szerint: mély lélegzettel kilélegzik, sóhajt) (Mk 7,31–37). Jézus korának galileai nyelve az arámi volt. Ha szavait ezen a nyelven próbáljuk meg hallani, más mélységek tárulnak fel. Például vegyük a Jn 4,24 jól ismert szavait: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk”. Ha most figyelembe vesszük, hogy a lélegzet, Lélek, szél fogalmak ugyanabból a rúahból erednek, akkor Jézus szavainak mélyebb megértését segítheti, ha minden Lélekről szóló mondás esetében a szélesebb jelentésmezőre figyelve keressük az értelmet. Például az előbbi mondás ilyen módon is érthető: „Isten a Lélegzet, és akik őt imádják, vele együtt lélegezve és összhangban (igazságában) kell imádniuk”. Jó gyakorlat lehet Jézusnak Nikodémussal folytatott beszélgetését ennek szellemében fürkészni (Jn 3,1–8).
Talán szintén ezen a gondolatmeneten haladva juthatunk el annak a megértéséhez, hogy miért mondja Jézus: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg”. Az ember a rúah káromlásával a létezés forrásáról szakítja le magát. Még egyetlen példára térünk ki, amire ritkán figyelünk fel. A Jn 20,20–22 arról számol be, hogy a tanítványok emlékezetében a feltámadási történetben megjelenő „Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” Tehát Jézus a lélek átadása rendjén rájuk lehelt (enefüszészen).
A bibliai hagyományban tehát az Istentől jövő életerő és a lélegzés összefügg egymással. Erre építve keresi a zsidó misztikus iskola, a kabbalizmus annak a módját, hogy tudatos lélegzés által közelebb jusson Istenhez. Az inspiráció (lélekben levés, in spirit) ezen útja úgy tekinti, a lélek ösztönöktől és vágyaktól áthatott alacsonyabb rétegei (nefes) és az emberben jelen levő felsőbbrendű, isteni én (nesámá) között a közvetítő erőt a rúah jelenti, amely a lélegzet és a figyelem irányítása által befolyásolható. A gyakorlat gyakran égő gyertya előtt történik, amelyben a kabbalizmus a lélek három szintjének jelképes megjelenését látja. A nefes az anyaghoz, a viaszhoz közvetlenül kapcsolódó kanóc kékes-feketés lángja, a vágyak szintje. A gyertya narancs lángja az isteni erő, a rúah jelképe, amely a szüntelen változó állati lélek fölötti állandóságot is jelképezi, és egyben az érzelmekre tudatossá válás szintjét képviseli. A gyertya lángjának tünékeny csúcsa az emberi lélek legfelsőbb szintje (nesámá), ahol az isteni tulajdonságok lakoznak, mint a szeretet, bölcsesség, együttérzés, türelem, hit, megbocsátás. Ezen a szinten a tanítvány légzése összhangba kerül Isten leheletével, mintegy együtt lélegzik Isten szájával.
A bibliai kitekintésünket egy zsoltárutalással zárjuk. Az utolsó, 150. zsoltár záró szavai ezek: „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!”. Egy kortárs rabbi, Yitzchak Ginsburg ezt a fordítást javasolja: „Minden lélegzetvétel dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!”. Mert, mint mondja, élni annyit jelent, mint minden pillanatban részesülni abban az örömben, hogy Isten az ő éltető erejében részesít, amelyet minden lélegzetvétellel magamhoz veszek. Ezért, tudatosan vagy tudattalanul, de minden lélegzetem őt dicsőíti.

*****

A teljes írás forrása: https://unitarius.org/wp-content/uploads/2018/01/2017_10.pdf

>!
Rahamim
„Belső szoba”

Johannes Tauler:
A HITTUDÓS ÉS A KOLDUS BESZÉLGETÉSE

Volt valaha egy jeles hittudós. Ez nyolc éven át állandó könyörgésekkel azt kívánta elnyerni Istentől, hogy mutasson neki olyan embert, aki őt az igazság útjára meg tudná tanítani. Amikor egy alkalommal ez a vágy hevesen gyötörte, egy égből jövő hang így szólt hozzá: Menj ki a templom bejáratához. Találsz ott egy embert, aki majd megtanít az igazság útjára. – Kiment tehát a hittudós, és ott talált egy mosatlan lábú koldust, akinek az egész ruházata néhány obulust sem ért. Ráköszönt, és így kezdett vele beszélni:
– Adjon Isten jó reggelt! – A koldus ezt válaszolta: – Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna rossz reggelem.
– A hittudós erre így szólt: Ejha, tegyen szerencséssé az Isten! Miért beszélsz így?! – A szegény így válaszolt: Szerencsétlen sem voltam soha. – A hittudós így folytatta: Légy boldog! Mit jelentenek ezek a szavak? – A szegény így felelt: Sohasem voltam boldogtalan.
A hittudós ismét így szólt: Segítsen meg az Isten! Beszélj már érthetően! Egyáltalán nem értem, amit beszélsz.
– A szegény így felelt neki: Doktor uram, jó reggelt kívántál nekem. Erre én azt feleltem, hogy soha nem volt rossz reggelem. Ugyanis amikor az éhség nyomorgat, dicsérem az Istent. Ha hideg miatt szenvedek, hó, jégeső vagy eső esik, ha az ég derült vagy viharos: dicsérem az Istent. Ha nyomorúságom miatt lenéznek, hasonlóan dicsérem az Istent. Ezért soha nem virradt rám rossz reggel. – Kívántad azt is, hogy szerencsés legyek. Én azt feleltem, hogy soha nem voltam szerencsétlen. Ugyanis tudok Istennel élni: biztos vagyok abban, hogy Ő bármit tesz, lehetetlen, hogy az ne a legjobb legyen. Ezért Isten bármit adott vagy megengedett, hogy velem történjék: akár jó volt, akár rossz, akár édes, akár keserű: vidáman fogadtam tőle, mint a lehető legjobbat; ezért soha nem voltam szerencsétlen.
Azonkívül azt mondtad, hogy tegyen engem boldoggá az Isten. Mint az előzőkhöz, ehhez is hozzáfűztem, hogy soha nem voltam boldogtalan. Elhatároztam ugyanis, hogy csak Isten akaratához ragaszkodom, s abba hiánytalanul annyira átömlesztem a magam akaratát, hogy bármit akar, én is azt akarjam. Ennek következtében soha nem voltam boldogtalan. Amint mondtam, csupán az Ő akaratához szeretnék odatapadni, s bárcsak teljes egészében neki juttathatnám vissza a magam akaratát.
Mivel a koldus befejezte mondanivalóját, a hittudós ismét hozzá fordult: Kérlek, mit szólnál ahhoz, ha a fönséges Úr a pokol fenekére akarna taszítani téged? A koldus így válaszolt: A pokolba taszítani – engem? De ha mégis azt tenné: van két karom, azokkal átölelném őt. Az egyik karom az igazi alázatosság; ezzel átkarolnám, s így az Ő szent emberségével egyesülnék. A másik – mégpedig a jobb karom – a szeretet, amely az Ő istenségével egyesül; ezzel úgy körülölelem, hogy kényszerülne velem együtt a pokolra szállni. Nekem pedig sokkal kívánatosabb lenne Istennel együtt a pokolban lenni, mint nélküle az égben.
Ezekből tehát a hittudós megtanulta, hogy az Istenhez vezető legelőnyösebb ösvény a valódi alázatosságban gyökerező őszinte megnyugvás Istenben.
A hittudós ezután újra puhatolódzott a koldusnál: most afelől, honnan jött. A koldus azt válaszolta neki, hogy Istentől. Amikor pedig a magiszter az iránt érdeklődött, hol talált rá Istenre, ezt válaszolta: Ott, ahol minden világias gondtól megváltam. – Majd a magiszter ezt kérdezte: Jártadban hol hagytad Istent? A szegény azt felelte: A tiszta szívekben és a jóakaratú emberekben.
A magiszter tovább faggatta: Ugyan ki vagy te? Azt felelte, hogy ő uralkodó. A magiszter érdeklődésére, hogy hol van az országa, azt válaszolta, hogy a saját lelkében. – Majd így folytatta: külső és belső érzékeimet megtanultam úgy kormányozni, hogy lelkem minden szenvedélye és ereje nekem engedelmeskedik. Senki sem kételkedik abban, hogy ez az ország a világ minden országánál valóban kiválóbb.
A magiszter még megkérdezte: Mi vezetett el téged erre a tökéletességre? A szegény ezt a választ adta: Kétségtelenül hallgatásom, magasztos tárgyú elmélkedéseim és Istennel való szoros egyesülésem. Semmiféle dologban nem tudtam megnyugodni, ami Istennél kisebb. Istenemet már valóban megtaláltam. Őbenne van békém és örök nyugalmam.

(Fordította: Danczi Villebald József. Forrás: Vigilia, 1977. 7. sz. 453-454. o.)

Kapcsolódó alkotók: Johannes Tauler

Hirdetés
>!
Rahamim
„Belső szoba”

„San Juan műve az egész keresztény misztika legfélelmetesebb könyve. Mintha feltépte volna a világ felszínét, s megnézte volna, mi van alatta. Sötétség. Szörnyű, sűrű, fekete éjszaka. Ez San Juan új Istene. Ebben az életben – szól – Isten olyan, mint az éj. Tudjuk, hogy fordítva van, mi vagyunk, akik az éjben élünk, és Isten a fény – mégis sötétnek látjuk. Saját sötétségünket látjuk benne. A noche a feneketlen szakadék. San Juan misztikája az éjszaka misztikája. És mindazé, ami éjszerű; a szenvedésé, a fájdalomé. Istenben sokkal inkább a keserűt kell keresnünk, semhogy az édeset. Soha senki nem vállalta még a szenvedést tudatosabban és mélyebb alázattal – s ugyanakkor kevesebb derűvel és kevesebb fénnyel.” (Hamvas Béla)

Kapcsolódó könyvek: Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája

Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája
3 hozzászólás
>!
Rahamim
„Belső szoba”

"Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!
Lángszekerén a lelkesedésnek
Tündöklő trónodig emelkedém,
S dicsőjtve zengtelek, atyám!
Gyújts halhatatlan lángokat te bennem,
Örökre lássalak!
Csókolj és ostorozz, szívd, égesd föl lelkemet bár,
Ölelj vagy ölj meg: üdvözítesz; sújts, avagy emelj bár:
Tégedet áldlak!"

https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó alkotók: Komjáthy Jenő

>!
Rahamim
„Belső szoba”

„Izrael istene a sivatag istene. Ha ővele akarsz beszélni, ki kell menned a sivatagba.”

https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó alkotók: Nikosz Kazantzakisz