Zero 29


Összes kitüntetés 5


Kedvenc könyvek 40

Douglas Coupland: X generáció
John Kennedy Toole: Tökfilkók szövetsége
Thomas Pynchon: Beépített hiba
Irvine Welsh: Trainspotting
Szerhij Zsadan: Depeche Mode
Douglas Coupland: Minden család pszichotikus
Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda
Douglas Coupland: A rágógumitolvaj
Charles Bukowski: A kezdő
Peter Marshall: Tombol a hold
Para-Kovács Imre: A horror vakui
Nick Cave: Bunny Munro halála

Kedvenc szereplők: Bruce Robertson, Holden Caulfield, Mark Renton, R. P. McMurphy

Kedvenc alkotók: Bartis Attila, Charles Bukowski, Dimitri Verhulst, Douglas Coupland, Dragomán György, drMáriás, Garaczi László, Irvine Welsh, John Kennedy Toole, Ken Kesey, Kurt Vonnegut, Para-Kovács Imre, Richard Brautigan, Szerhij Zsadan, Szily László, Tandori Dezső, Thomas Pynchon, Vágvölgyi B. András, Viktor Pelevin, William S. Burroughs


Aktuális olvasmányok

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs Szív Ernővel a világ körül

>!
2016. november 11., 18:35

Utolsó karc

+
>!
Zero
Molyolók saját írásai

Protézisek

(Budapest, 7 fok, eső)

„Magyarország, mi a fasz van veled?” – köpi a fülébe a beat, miközben a troli lassan evickél át vele a Király utca és a Körút kereszteződésének nyirkos aszfalttengerén. Szájtáti vízcseppek versenyeznek egymással a troli ablakán, Jü bágyadtan szurkol egyiknek, néhol másiknak, a tudata otthon kérődzik még a szürke zuglói szobájában, lustán feledkezik bele a múlt éjszaka szex- és szeretetködébe. Lente már kora hajnalban elment dolgozni, a novemberi végi fáradt, rozsdaszín napfény még alig köszönt be a korhadó nyílászárók közt. Jü elkísérte a villamosra, váltottak még két nyúzott szájrapuszit, majd még egykét percet állt és nézte a távozó 1-es vilit, miközben farmerzsebéből gyűrött Marlborot halász ki, és rágyújt.
Halkan peregni kezd körülötte az ártalmatlan, novemberi eső.
Bemegy a trafikba, halkan hosszú kávét, egy tejszínt kér, a bolt klímája kedvez amúgy nyári rovaroknak is, harmatoslábú legyek járják körbe a koszos kávégépet, képtelenség megfejteni rétegzett koreográfiájukat.
A hajléktalanok mellett ácsorogva, poharát a kukára téve szívja a mostmár franc tudja hányadik cigit, kifejezéstelen arccal várja a vasárnap különösen lusta trolit, felmutatja bérletét, és leül az ablak mellé, valahova hátra. A mellette lévő ülésre vékony, de határozott vonalban csorog be az esővíz a rothadó troli eresztékein, gyűrött full cap-jén is koppan egy-egy csepp tétován.
„Magyarország, mi a fasz van veled?” – köpi a fülébe újra és újra a lenyűgöző beat, egy régi magyar underground hip-hop lemez egyik ismétlőre állított skit-je, bársonyos basszusvonal, nem tolakodó, lustán cammogó dob, egy kicsi, a mennyekből Kőbányára lebucskázott angyal hangmintázott sóhaja.
Rég vette körbe ennyire magától értetődő szeretet, Jü annyira meg van rendülve tőle, mint egy rég nem látott ismerőstől, csonkított érzékei, kihalt érzelmei nyitogatják csipás szemeiket, de nem hiszik igazán még, amit látnak, hiszen évek óta nem láttak hasonlót sem.
Úgy képzeli, Lente magában somolyog a villamoson, az ő gondolatai is félig valahol a párna körül keringenek még. Talán nem, nem számít.
A troli átvág a Nagymező utca sűrű forgalmán, Jü rozogán száll le a Radnóti színháznál, és a költő szobra mellé támaszkodik, hajléktalanok tétova, sós tengere óvatosan follya őt és a költőt körbe, míg új cigire gyújt és tagadja a tengernek, hogy lenne nála még.
Szája sarkában félénk félmosoly járkál, mint zsidóban a fájás, hol megjelenik, hol elillan, ez talán egy irány, vagy ez egy ilyen csúcs. Vagy talán csak egy kölyök macska, úgy is áll hozzá, ha úgy van, szabadjára engedi, míg itt van vele, óvatosan tapogatva viszontszereti.
Pepita szürkeség, csikkek közt az eső, koncentrikus körökben, panelmagányban ázó, kifordult galambok tetemei.
Nem szerelem, csak összenövés, kattannak egymásra, mint ormótlan lego-kockák.
Bazaltkockákból veretes csipke.
Szürke sóderfalból délceg intarzia.
Egy mocskos pékségben újabb vizenyős kávét, íztelen, száraz perecet vesz, a visszajárót egy csorbalábú kislány rozsdás bögréjébe ejti, multumesc, multumesc, visszhangzik halkan.
A nap még mindig nem kelt egészen fel, zörgő-kopogó hajnal alumíniumfénye.
A maradék? Villodzó neon.

9 hozzászólás