Téli olvasmányom volt Spiró György „Fogság” című könyve. Felejthetetlen élmény, mit mondjak, még bizonyosan el fogom olvasni néhányszor. Utána jött egy másik könyv, másik szerzőtől, de ne szaladjunk ennyire előre.
Valamikor ezelőtt – óvatos, rácsodálkozó számonkéréssel – megkaptam itt, hogy (50 körül lehettem akkor) most olvasom-e „még csak” Zsoldos Péter „Távoli tűz”-ét, a Gregor Man-trilógia könyveit és nem fiatal koromban? Igen, van az úgy, hogy „csak most” olvas az ember bizonyos regényeket, egy fél élet könyvfalása után.
Ugyanez történik ezúttal is, Spiró „Fogság”-a után: igen, még „csak most” jutottam el Mika Waltari könyveihez, elsőként „Az ország titka” címűhöz.
Nos, emberek… Nem tudom, hogy volt-e már olyan olvasó, aki a „Fogság” után rögtön „Az ország titká”-hoz kezdett, ha esetleg nem, akkor nagyon javaslom ezt a sorrendet. Waltari 1959-ben gyakorlatilag megírta Spiró 2005-ös könyvének a folytatását (esetleg előzménnyel fordítva, de mindegy is). Folytatás alatt érdemes Spiró történetének egyfajta továbbgördülését érteni. A legtöbb szereplő személye nem egyezik meg a két regényben, az események mégis a „Fogság” végén továbbörökített ösvény mentén haladnak. „Az ország titkába” egyre mélyebben hatolva már-már azt érzi az ember, hogy Marcus Mezentius Manilianus útja során egyszer csak összetalálkozik Urival… Micsoda találkozás lehetne!
Nekem véletlenül kerültek a kezem ügyébe ezek a könyvek így, ebben a sorrendben, de aki ismeri a történeteket, nyilván tisztában van azzal, hogyan is áll az ember ezekkel a „véletlenekkel”.
Sok az út, és a tévút is sok. Ez az év jól indult könyvekből, ez nem lehet tévút.
És valóban, a „Quo vadis”-t sem olvastam „még”, pedig gyerekkoromban folyton a fejemre esett. Veszíteni bizonyára azzal sem fogok.
