Tóth Árpád: Esti könnyek
Lehúnytam a szemem s jaj, az õ arcát láttam,
Jaj, az õ testét láttam szûz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán
S úgy jajdúlt el szivemben vérzõ, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hûvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón…
S egyszerre felzokogtam és lüktetõ fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S õk, mint gondos nõvérek puhán s nagyon szeliden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen…
Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyû kín…
Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törõdött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülõdtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az „elvégeztetett” vonaglott ajkamon…
