Viki77 7


Összes kitüntetés 49


Kedvenc könyvek 31

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén…
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
Daniel Wallace: Big Fish
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
ifj. Gaál Mózes: Mildi meséi
Louisa May Alcott: Kisasszonyok
Antoinette May: Pilátus felesége
Shannon Hale: A suttogó
Alphonse Daudet: Levelek a malomból
Henry Cloud – John Townsend: Határaink
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon
Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen

Kedvenc alkotók: Carlos Ruiz Zafón, Füle Lajos, Gerald Durrell, Gyökössy Endre, Halász Margit, James Herriot, Lawrence Crabb, Marek Halter, Mitch Albom, Philip Yancey, Schäffer Erzsébet, Susanna Clarke, Szegedi Katalin

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a boszorkányos borbély
Reményik Sándor: Reményik Sándor összes verse I-II.
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Viki77
Moly-Macska Mánia (MMM)

A KARÁCSONY NEVŰ MACSKA

Amikor Alan karácsony reggel kinyitotta a hátsó ajtót, látta, hogy az udvart gyönyörű, csillogó hótakaró borítja, ő azonban nem találta gyönyörűnek.
Alan boldogtalan volt, mert nem azt kapta karácsonyra, amit akart. A kért légpuska helyett csillogó vörös kerékpár volt az ajándék, krómozott kerekekkel, a kormányon lengedező zászlókkal. A legtöbb gyerek el lett volna bűvölve, ha ilyet talál karácsony reggel a fa mellett, de Alan nem örült neki.
– Még nagyon fiatal vagy a puskához – próbálta vigasztalni anyja, de nem járt sikerrel. Alan egész reggel durcáskodott, és amikor boldogtalan volt, azt akarta, hogy mindenki az legyen.
Miután az összes ajándékot kibontották, a fiút megkérte az apja, hogy az üres dobozokat és az összegyűrt csomagolópapírokat dobja ki a szemétbe. Miközben begyömöszölte a papírokat a vödörbe, apró, reszkető cica dugta át a fejét a kerítésen, és félénk nyávogással üdvözölte a gyereket.
– Sicc! – sziszegte Alan, de a cicus nem hallgatott rá, és odafutott hozzá. – Te koszos, kóbor állat! Ha lenne puskám, lelőnélek – mondta a fiú. Dühösen rácsapta a szemetesvödörre a tetejét, és visszaindult a házba, a cica pedig követte.
Amikor Alan felment a hátsó tornác lépcsőin, újabb miaút hallott, lenézett, és látta, hogy az állatka ott áll a lába mellett. – Azt hiszem, mondtam neked, hogy tűnj el! – mondta mérgesen, és a csizmája orrával letuszkolta a macskát a lépcsőkön. Mielőtt azonban kinyithatta volna az ajtót, a makacs kis teremtmény már a lábához dörgölőzött, és reménykedve nézett rá.
– Hát nem vagy klassz macska, az biztos. – Leült a tornácra, és a füle mögött vakargatta az állatkát. – Alighanem a legrondább lény vagy, amit életemben láttam. – Az éhségtől csontig lesoványodott macska bundáján a barna, fekete, fehér, narancssárga, drapp szín váltakozott. – Csakhogy karácsony van, és azt hiszem, nem árthat, ha adok neked valamit enni. – Ezzel Alan bement a konyhába, és egy tál tejjel tért vissza.
A cicát azonban nem érdekelte az ennivaló, ámbár nyilván éhes volt. Ehelyett felkapaszkodott Alan ölébe, a kabátjához dörgölőzött, és dorombolni kezdett. – Igazán barátságos apróság vagy – mondta a kisfiú, miközben simogatta a cicust. Nemsokára Alan is boldog volt. Már elfelejtette a légpuska miatti haragját, és a cingár kiscica sem látszott már csúfnak.
Hóna alatt a macskával, Alan bement a konyhába, ahol anyja éppen vacsorát készített. – Nézd mit találtam – mondta derűsen a fiú, letette a kismacskát a tűzhely előtt egy rongyra, és még egy másik tál tejet is hozott neki.
– Tudod, hogy nem tarthatod meg – intette az anyja –, de azt hiszem az rendben van, ha megeteted. Elvégre karácsony van.
Alan anyjának nem állt szándékában megengedni, hogy a macska a házban maradhasson. A kicsi fellefetyelte a tejet, és elaludt a meleg tűzhely előtti rongyon. A ház asszonya letérdelt, hogy felemelje és kitegye a macskát a hátsó udvarba. A kiscica ásított, nyújtózkodott, odasimult az anya állához, utána megint elaludt. – Nagyon helyes kis fickó vagy – mondta halkan az asszony, miközben visszatette az állatkát a rongyra.
Az apa is azt mondta a fiának, hogy nem tarthatja meg a macskát. Később azonban, amikor a tűz előtt üldögélve olvasott, érezte, hogy valami felkapaszkodik a nadrágszárán. Amikor lenézett, a játékos cica felugrott az ölébe, és lelökte a könyvét a padlóra.
– Még mindig itt vagy? – kérdezte, és máris megindult a hátsó ajtó felé. A macska azonban felmászott a karján, leült a férfi vállára, gyengéden megpuszilta az arcát, és dorombolni kezdett. Alan apja levette a picit a válláról, és amikor a kezében tartotta, a cica a férfi szemébe nézett, rányávogott, mire az apa lemosolygott rá. Ettől az estétől kezdve a cicus otthonra lelt.
– Mi legyen a neve? – kérdezte Alan az anyjától, amikor ágyba dugta őt.
– Nos, ez a te macskád. Miután azonban éppen ma érkezett meg, miért ne hívnánk Karácsonynak?
Alan úgy aludt el, hogy a Karácsony nevű kiscica kényelmesen befészkelte magát a fiú oldala mellé.
A fiú nagyon megszerette Karácsonyt. Azt gondolta, ő a legjobb karácsonyi ajándék, amit egy korabeli srác kaphatott. A következő nyáron megszámlálhatatlan órát töltöttek együtt. Amikor ősszel megkezdődött a tanítás, minden délután a hátsó udvar ajtajánál találta Karácsonyt, aki aggódva várta a játszópajtása visszatérését.
A macska a fiúval versenyezve futott fel a hátsó udvarban lévő nagy tölgyfára, vagy beült Alan kis kocsijába, esetleg a gazdája papírsárkányának a farkát kergette, amikor az felemelkedett a szikrázó, kék égre. A cica volt a kisfiú legjobb barátja, és Alan már nem volt többé boldogtalan.
Ámbár a család minden tagja megkedvelte a cicát, Karácsony pedig kimutatta, hogy viszontszereti őket, Alan tudta, hogy a kisállat őt szereti a legjobban. De ugyanezt gondolta Alan anyja is, mikor a cica az étkezések előkészítése alatt odadörgölőzött a lábához, sőt az apa is, amikor olvasás közben az apróság összegömbölyödve dorombolt az ölében. Valójában mindenki megérezte, hogy Karácsony szereti őt, ha hosszabb időt töltött a cicával. Úgy érezték, hogy ez az apróság jobban szereti őket, mint korábban bármelyik macska. Bizony, ilyen volt Karácsony.
Azonban valamelyik délután, amikor az ősz lassan átadta a helyét a télnek, Karácsony nem várt az iskolából hazatérő fiúra, aki azonnal tudta, hogy valami baj van. Amikor bement a hálószobájába, Karácsony elnyúlva hevert az ágyán. Az apróság reszketett, de az orra forró volt. Alan anyja és apja mindent megtettek, hogy meggyógyuljon, de az állatka állapota tovább rosszabbodott és hamarosan meghalt.
Alan összeomlott. A napokból hetek lettek, közeledett a karácsony, de a fiú vigasztalhatatlan volt.
Egyik nap csendesen üldögélt nagyszülei házában a karácsonyfa előtt, nézte a felváltva villanó és kialvó villanykörtéket. A nagyanyja megkérdezte: – Kisember, miért vagy olyan szomorú? Ez az öröm időszaka.
– Karácsony miatt vagyok szomorú! Miért jött el egyáltalán? – válaszolta Alan.
A nagymama nem vette észre, hogy a fiú arról a kiscicáról beszél, amelyik karácsony reggelén jelent meg az unokája házában. Ezért az ölébe ültette Alant, és ezt mondta: – Karácsony azért jött el, hogy megmutassa nekünk a szeretetet. Ezért örülnöd kellene.
– De hát miért kellett neki olyan fiatalon meghalnia? Miért tudnék most ennek örülni? – kérdezte Alan.
– Mert az a szeretet, amit hozott, nem halt meg. Ez mindig megmarad neked – magyarázta a nagyanyja.
Alan hazament, és már nem volt szomorú, amikor ránézett arra a fára, amelyre Karácsony sokszor felmászott, vagy a kiskocsira, amellyel együtt játszadoztak. Ehelyett visszaemlékezett arra a szeretetre, amelyet a kiscica hozott el a számukra és ettől boldog lett. Ekkor értette meg, hogy miért volt náluk Karácsony.

Kapcsolódó könyvek: Jack Canfield – Mark Victor Hansen: Megható karácsonyi történetek

Jack Canfield – Mark Victor Hansen: Megható karácsonyi történetek