Arra gondoltam, hogy ha már új évtizedbe lépünk, talán érdemes volna összeszedni az elmúlt 10 év legjobb lemezeit és némileg értékelni őket. A magam részéről csak ritkán van időm végigbogarászni az év lemezei 100-as listákat (RYM, Pitchfork, Stenk), meg a többi ilyesmit, tehát szinte biztos, hogy egy csomó tök jó lemez mellett mentem el. A lista amúgy is szubjektív, valószínűleg süt róla, hogy nem vagyok elég urbánus, arról nem is beszélve, hogy a rangsorolás sem az erősségem, így a sorrendnek egyáltalán nincs jelentősége. Sokkal inkább hangulatlista ez, és persze könnyen lehet, hogy az alábbiakban nem csak mindig zenéről lesz szó.
1. Future Islands – In Evening Air (2010)
A synthpop-new wave vonalon mozgó FI számomra azóta is legjobb lemeze. A macitestű vokalistából árad a kedélyesség, aminek nagy hasznát vettem azokban a leírhatatlanul boldog pillanatokban, amikor vasárnap reggelente a még alvó Budapest utcáit jártam, és óránként megálltam fröccsöt inni valamilyen békebeli pinceborozóban. A lemez egyébiránt nagyon lendületes, feszes és tökéletesen passzol az érzelmes vokálhoz.
https://www.youtube.com/watch…
2. Blanck Mass – World Eater (2017)
Ha valaki ismeri a Fuck Buttonst, ami megint csak egy óriási project volt, akkor annak tutira nem lesz ismeretlen a BM sem. A sav, az elmebaj és Benjamin John Power tesz róla, hogy a tagek semmit se számítsanak, de ha valakinek ez mégis csak fontos volna, akkor nagyjából: industrial, drone, idm, noise. Az új, 2019-es lemezük sem gyenge, de azt még egyszerűen nem volt időm teljesen egészében átélni és befogadni. A World Eaterhez is legalább 1 évre volt szükségem, mert a változatosság, a szőlőlugasszerűen egymásba hajló hangok, a lassú tempójában is áradatszerűnek tűnő számok egyszerűen nem teszik lehetővé a gyors feldolgozást. Jó móka!
https://www.youtube.com/watch…
3. Stara Rzeka – Cień Chmury Nad Ukrytym Polem (2013)
A lengyel zenei világ – állítom! – az európai színtér egyik nagy reménysége, még akkor is, ha a polyák nyelv úgy hangzik, mint egy rossz, sistergő rádió. Egy nemzetkarakterológiai – tehát kvázi ellenőrizhetetlen – felütéssel élve: a SR olyan, mint maguk a lengyelek. Az erőszakos és nyers külső mögött egy zaklatott, de érzelmes lélek lakozik. A lemez egyébként a szerencsétlen körülmények között meghalt Nico előtt tiszteleg; Christa Päffgen harangtáncoltató öblei több számban is feltűnnek. Ezen kívül a Neutral Milk Hotel lo-fi-ja, bármennyire hihetetlen, de a legócskább black metalal találkozik, és mindebből egy mocsári lidérc születik, aki nem mellesleg gyönyörű és egyáltalán nem ijesztő. Ha adja, akkor érdemes rámenni Jakub 'Kuba' Ziołek többi cuccára is, lásd: Innercity Ensemble, T'ien Lai és a különböző létszámú Alameda felállások.
https://www.youtube.com/watch…
4. Anna von Hausswolff – Dead Magic (2018)
Nekem már a Ceremony is letépte a golyóimat, de a Dead Magic még ennél is tovább ment. Akkor a hangsúlyok még az orgonára helyeződtek, ennek köszönhetően az egész koncepció nem is nagyon lépte túl a saját árnyékát. Egy érdekesség volt csupán, bár egy nagyon is reményteljes érdekesség. Ám 2018-ban Annácska úgy döntött, hogy visszanyúl az industrialhoz meg a „krízis rock” legjobb hagyományaihoz. Így jöhetett Michael Gira és a Swans, hogy Anna mögé állva hajnalig vonatozzanak ezen a gyászos lakodalmi ünnepen. Mennyi hideg lüktetés, mennyi visszatartott érzelem feszül ebben a nőben! Nagyon remélem, hogy a feltámadáskor Ő is ott lesz – vagy ha nem, akkor fújják le az egészet a pics*ba!
https://www.youtube.com/watch…
5. Dale Cooper Quartet & The Dictaphones – Astrild Astrild (2017)
A francia dark/doom jazz csapat már az első nagylemezük megjelenése óta a kedvenceim között van. Igaz, nem csinálnak semmi különöset: aki szereti a Bohren & der Club of Goret, Jason Köhnen cuccait (The Mount Fuji Doomjazz Corporation, The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble), az most sem fog csalódni. Bár, az az érzésem, hogy a fenti példákkal ellentétben a Dale Cooper jóval letisztultabb és követhetőbb… volt! A korábbi lemezeikhez képest az Astrild Astrild szövete kopott és durva, érdesen simul a bőrhöz, nem mindig könnyű hallgatni. Aztán idővel felsejlik benne a talány és kiderül, hogy nemcsak érdes, de rendkívül intelligens zene is.
https://www.youtube.com/watch…
6. DakhaBrakha (Дахабраха) – Light (2014)
Akinek önmagában a kelet-európai népzene megfeküdné a gyomrát (mint pl. az enyémet), de időnként mégis érez némi hajlandóságot az ilyesfajta szórakozáshoz, annak pont a kijevi DakhaBrakha-t tudnám ajánlani. Ugyanis a világzenébe, funkyba és hip-hopba csomagolt nóták – hála az égnek – már átlépik azt a határt, amin innen a Light egy érthetetlen és szigorúan provinciális történet lenne, főleg az ukrán nyelvben nem annyira jártasak számára. Ha már itt tartunk, akkor ezzel a lemezzel szeretnék üzenni annak a sok rohadt gyökérnek, akik a bármilyen felállásban létező Ká-Európát bejelentett foglalkozásként nézik le, miszerint itt úgy sincs más, csak alkohol, erőszak és Csernobil.
https://www.youtube.com/watch…
7. Peter Kernel – Thrill Addict (2015)
Azt mondják, hogy ez a kanadai-svájci (!) csapat állítólag art/post-punkot játszik, pedig szerintem ez sokkal inkább volna nevezhető valamiféle „párkapcsolat punknak”. Amikor a Dale Cooperről azt írtam, hogy intelligens, akkor ez hatványozottnak igaz rájuk is. Érzelmes és alázós szövegek váltogatják egymást, miközben elképesztően lendületes az egész. Minden a helyén van, egyszerre támad tombolhatnékod, de pár perccel később már az ablakon nézel kifelé, és mosolyogva gondolsz vissza egy 3 napig tartó piálásra. Valamiért úgy gondolom, ez a lemez inkább az érettebb 20-asok és 30-asok számára bír átélhető hangulattal.
https://www.youtube.com/watch…
8. Sunn O))) & Ulver – Terrestrials (2014)
Külön-külön nem szeretem őket annyira, mint együtt. Egy csodálatos kollaboráció, ami számomra meglepő módon szinte a mai napig underrated maradt. A lemez – nem tudok mást mondani – a félelem jegyében készült, a kivitelezés pedig egészen elegáns és precíz. Bizonyára csak egy beteg perverzió, de miközben hallgattam, nem tudtam másra gondolni, csak jól táplált, amorf hangyákra, amik a nyelőcsövemben caplatnak lefelé, egészen a ágyékomig, hogy a beleim koszorújában éktelenkedő fekete lyukba hajigálhassák a félelem apró morzsáit. Így rothad el minden, mert képtelen voltam elszámolni azokkal a lekottázható zajokkal, amiket babonásan zenének neveztem… Egyébiránt maga a zene valahol a drone és a neoclassical határán mozog, egy csomó ütős hangszerrel, dorombbal és harsonával kiegészítve.
https://www.youtube.com/watch…
9. Allah-Las – Allah-Las (2012)
Ahogy az öltözködést tekintve újra divatba jött a 90-es éveknek nevezett igénytelenkedés, a zenei stílusok jó részénél is megfigyelhető a múlt újraértelmezésének szándéka. A surf rockban utazó Allah-Las a 60-as évekre állt rá: a frizurák, a gitárszerkó és a színpadi produkció mind-mind erre az időszakra emlékeztet minket. Mivel a pszichedelikus/garázs/surf rock nagyot robbantott az elmúlt évtizedben (Tame Impala, The Growlers, Pond, stb), ezért néhányan biztosan vitatnák, miért éppen ezt a lemezt választottam erre a listára. Semmi másért, csakis a megbízhatóságukért. A lemez végig egyenletes marad, csak 10/8-as számokkal operálnak, és a jó öreg „szerelem-spangli-polaroid filter” szentháromságtól vezérelve kísérletet sem tesznek a stílus határainak átlépésre. A későbbi anyagaik számomra méltatlanul gyengék.
https://www.youtube.com/watch…
10. Higuma – Pacific Fog Dreams (2011)
Aranyeső a szép kis házra, aranyeső Evan Caminitire és Jon Porrasra! Mielőtt még el nem tűnnek! Ez a veszély amúgy nagyon is fennáll, mert a Barn Owlban együtt, és egy rakás más projektben (Higuma, Painted Caves, Elm, stb) külön dolgozó páros most valami post-minimal elektronikára állt át, sajnos gyenge minőséggel. Lényegtelen, kettejük közül talán mindig is Caminiti volt a tehetségesebb, és ez a Higuma esetében is jól érezhető. Sajnos nehéz lenne manír és modoroskodás nélkül jellemezni a Higuma zenéjét, mert úgyis csak valami olyasmit írnék, hogy „révülés”, „hömpölygés”, „morajlás”, „utazás”, stb. Így állunk a szépséggel, nézzenek oda. Mindegy, képzeld el, hogy a drone-t nyári vakációra küldték, de a szeptemberi iskolakezdéskor már California Gothic-ként mutatkozott be neked. Nem egy szívroham, de éppen ez benne a lényeg.
https://www.youtube.com/watch…
+1 The Pines – Dark So Gold (2012)
Indie folkos, akusztikus, esetleg alt-countrys madárijesztősködés a midwesti kukoricatáblák kellős közepéből. Az alábbi szövegrészlet sokat elmond róluk és arról, milyen pillanatokhoz, illetve milyen lelki alkathoz ajánlott: „So much beauty and kindness, In the world makes me cry. I beg of you, your Highness. Please show mercy on the tender ones!” Kár, hogy egylemezes zenekar, a többi anyaguk megközelítőleg sem ennyire sűrű.
https://www.youtube.com/watch…
Köszöntem a figyelmet! :)
