Veronika_Szakács 0

A halál csak az élőknek nehéz – mondta nagyon is bölcsen egy jó barátom valamikor év elején. Akkor nem gondoltam volna, hogy idén még egyszer előkerül majd a téma, méghozzá abból a szomorú apropóból, hogy most éppen nekem nehéz. Mert én itt vagyok, miközben valaki elment.
És most nehéz beszélni, nehéz hallgatni, nehéz olvasni, nehéz nem olvasni.
De az irodalom (mint mindig) most is gyógyír. Az élet lassan körbenövi ezt a hatalmas, tépett sebet, ezt az érzéstelenítés nélküli amputációt, és napról napra könnyebb lesz minden.
Knausgårdot olvasni mondjuk pont nem. De talán kell ez a szembenézés nekem is. Nem feltétlenül a norvégokkal, magával az íróval, az ő apjával, vagy az én apámmal/a családom egyéb férfitagjaival, hanem inkább magammal. Talán pont 436 oldal aprólékosságra van szükségem, a múlt millió emlékének téves és szándékosan torzított, kiegészített, újraálmodott felidézésére. Arra, hogy a saját kirakósomban is megtaláljam a tenyeremben levő darabok helyét.
Hiszen a forma határoz meg mindent. A távolság pedig segít a kapcsolatokat más formába önteni. Nem szerintem, hanem az író szerint.
Nem tudom, hogy a „fényév távolság” milyen formát ad, de majd kiderül. Jó kétszáz oldal, vagy pár év múlva megmondom.