Az egyik legnehezebb téma ez. Lassan 30 éve vagyok magyar, mégsem tudom igazán, mit is jelent ez. Az országunkat? A piros paprikát? Az Országházat? Vagy a kormányunk mi magunk vagyunk? Nagyon remélem, hogy nem.
Őszintén, talán hanyagságnak vagy nemtörődömségnek tűnhet, de sosem követtem figyelemmel sem a politikát, sem azt, éppen kivel igyekszünk megállapodásokat kötni. Talán foglalkoznom kellene ezzel, de nem érdekel. Szeretem az országomat, szeretem a nyelvemet – ezért is lettem bölcsész –, nem akarok elmenni innen. Soha nem próbálnék lábra állni külföldön, és nem csak azért, mert paráznék minden nap angolul beszélni. Én itt születtem, ide tartozom, itt maradok, amíg nem történik velem valami végzetes. Szeretnék majd persze külföldre utazni, de Magyarország az a hely, amit a hazámnak tekintek. Szomorú látni, mennyire elmérgesedik egy-egy helyzet néha. Nem vagyunk egy megbocsátó nép szerintem. Szeretünk felháborodni, pocskondiázni másokat, és kikérni magunknak, hogy irányítsanak. Függetlenek szeretnénk lenni, de szerintem ehhez még kicsik vagyunk. Néha külföldi fórumok is megemlítenek minket, sajnos nem mindig kedves kontextusban. Talán hülyének, vagy visszamaradottnak tartanak minket? Néha én magam is annak tartom a magyarokat. Például a melegek kérdésében. Sosem fogom megérteni, a saját népem miért akarna kiirtani embereket azért, amilyenek.
Szeretem az országomat, szeretek magyar lenni. Remélem a következő éveimben még sok szép helyet fedezhetek fel, és talán a magyarság általános helyzete, megítélése is javulni fog.
