Valahol_Valaki 0




Aktuális olvasmányok

Stephen King: Carrie
Ken Follett: Az idők végezetéig
>!
2014. április 26., 15:44
>!
2014. április 26., 15:42

Utolsó karc

Valahol_Valaki>!

…..egyszerre bizsereg mindenem, az ereimben a vér tűzzé válik s eléget. Nem tudom ki vagyok, nem tudom hol vagyok. Próbálok szólni- segítsenek , mert megfúlok, ég és fáj mindenem- , de nem tudom mozogni. A torkom kiszáradt, nyelni sem tudok. Valakik vannak körülöttem, hozzám be-szélnek, Nellinek szólítanak. Az vagyok ? Nem tudom .Bár már tisztábban látok és hallok, de nem tudok a felszínre jönni. Miért nem húznak ki?
Szőrös valamit nyomódik a kezemhez-, ez megnyugtat-, most meg valami nedves dolog ér az arcomhoz.
– Tengeri ! Menj onnan! Szólt valaki
.De a valami nem megy el. Nem baj. Kezdem jobban érzékelni a környezetet, jobban látok és hallok, de szólni mozogni még nem tudok .Két hegyes , szőrös fület látok, majd kibontakozik egy kutyafej. Most a látómezőbe beúszik egy borzas ember is , és mosolyog.
– Nagyszerű, nagyszerű. Mondogatja. Mi ebben a nagyszerű? Segítsenek! – próbálom mondani- , de még mindig nem sikerül .Az miért nagyszerű hogy elevenen elégek, és minden porcikám fáj? Úgy érzem mindjárt lángra kapok.
– Segítünk Nelli! Ne aggódj. Úgy látszik csak kinyögtem valahogy , mert meghallották. Fiatal szőke nő eltolja a kutyát és megsimogatja az arcom. Tenyere kellemesen hűvös , érintése gyengéd és megnyugtat.
– Mindened fáj , és mintha tűz égetne ,igaz? Csak bólintok, mert hosszú valamit érzek a számban.
– Mindjárt jobb lesz! Igyál.
Erősen szívni kezdem , a folyadék szétömlik a számban és lehűti a testemet. Bár langyos, és nem ismerem ezt az ízt, egy kicsit sűrű , mégis erősödöm tőle.
– Jól van , egyenlőre ennyi elég . A szőke nő elveszi a folyadékot. Hajolok a keze után.
– Ne vegye el! – Próbálom mondani, de csak valami morgás tör elő a torkomból. A nő óvatosan visszafektet és ismét megsimogatja az arcom.
– Ne félj kapsz még, de most elég!
A kutya megint visszamászik, már látom az egész testét. Csak őt látom , mert mindent eltakar előlem. – Tengeri, menj már onnan ! Szól egy erélyes férfi hang. Olajos barna bőrű fiatal ember hajol fölém. Tengerit ( ő a kutya, már rájöttem) átöleli és leteszi. Arcát beragyogja mosolya , őszinte megkönnyebbülés sugárzik a tekintetéből.
– Szia Nelli! Megsimogatja a fejem . Most jövök rá , nekem nincs hajam. hogy nézhetek ki!
– Jó napot. Felelem kissé tartózkodóan.
– Nem ismersz meg?
– Nem nem tudom kicsoda maga. Feleltem. Úgy látszik ismernem kellene őket , de nem emlékszem semmire.
– Hol vagyok?
– Nálam. Hallatszik valahonnan. Próbálok arrafelé nézni és magas ősz hajú férfit látok akinek a haja a tarkóján össze van fogva. Most odalép az ágyamhoz.
– Magánál? Kicsoda maga?
– Omasz vagyok. Ő Olga- mutatta be a szőke nőt- Owen ( a borzas hajú) , Verill és Würen, az unokáim. A fiatalemberek ikrek voltak Az egyik ( aki megsimogatta a fejem ) még mindig az ágyam mellett áll, a másik kissé hátrább a fal mellett. Rájuk csodálkoztam, valahogy boldogság és félelem keverékét éreztem . Ismernem kellene őket. Würen meleg tekintettel méregetett, majd ő is odalépett az ágyhoz.
– Isten hozott minálunk! Rég láttalak.
– Ő pedig Zaran a fiam. Fejezte be Omasz a bemutatást. Zaran nagydarab, széles vállú fekete férfi. Az ő tekintetében minden volt csak kedvesség nem. Megbiccentette a fejét. Ez volt a köszönés. Úgy látszik a fiuk apja nem rajong értem.
– Ja ( hallatszott ismét Omasz hangja ) , ő pedig Tengeri. A kutya mikor meghallotta a nevét odafurakodott az ikrek közé.
– Menj már innen ! Szólt rá az egyik , de nem tudom Verill , vagy Würen. Tengeri természetesen nem mozdult.
– Jobban vagy ? . Kérdezte a borzas .
– Igen , de kérnék még egy kicsit abból amit az előbb kaptam .Furcsán ejtem a szavakat, most jövök rá , nincs fogam és az ínyem meg van duzzadva. Mi történt velem?
Olga elém tartja a poharat szívószállal. Mikor megérzem a folyadék illatát , majdnem kikapom a kezéből. Minden gondolatomat csak az ivás tölti ki. Ülnék fel, de nem megy , mohón követem a kezét ahogy a számhoz tarja a poharat. Megemeli kissé a hátamat , és én nagy kortyokban egy pillanat alatt kiittam az egészet.
– Mi volt ez? Nézek rá.
– Vér.
– Na ne szórakozzon ! Csúszott ki a számon. – Mi történt velem? Kik maguk? Az egyik iker leült mellém megfogta a kezem , és így felelt.
– Baleseted volt , elütött egy autó. Mi pedig a barátaid vagyunk . – Kicsit zavarba jöttem , mert úgy nézett rám mintha valami gyönyörűséget látna. Te jó ég ! Hogy nézhetek ki? Ránéztem kezemre , öreg ráncos , májfoltos rajta a bőr. Most jövök rá teljesen meztelen vagyok a takaró alatt.
– Kérhetek egy tükröt?
– Nem szívesen, de ha ragaszkodsz hozzáá….
– Maga Würen?
– Nem, én Verill vagyok. Úgy nézett mintha én lennék a legszebb nő a világon. A kezem sem engedi el.
– Jól meggondoltad? Kérdezte a másik iker. Bólintottam. Würen elém tartott egy könyv nagyságú tükröt. Ezt meg mikor hozta? Futott át rajtam. Az előbb még semmi sem volt nála. Felemeltem a kezem, ( a másikat Velill nem engedi el) és magam elé húztam Würen kezét a tükörrel. Nem igaz! Egy fogatlan kopasz vén asszony nézett rám. Az arcom a szám bedagadva, a vonásaim alig látszanak. Nyakamon a bőr lóg , és hatalmas tokám van. Érzem a testem is kövér. Ez lennék én? Nem emlékszem. De ha ilyen öreg vagyok mit akar ez a gyerek itt mellettem? Olyan aggodalommal figyel most is mintha szerelmes lenne.
– Ne aggódj ! Szólalt meg Verill. – Nemsokára elmúlnak a sebeid , kinő a hajad meg a fogaid is. Na ez már nekem sok!
– Hülyének néz maga engem? Még hogy kinő a fogam! Kaptam ki a kezem az övéből. Lehet hogy nem tudom ki vagyok , hol vagyok, de azért nem kell hülyének nézni! Csattantam fel.
– Minden rendbe jön , és eszedbe fog jutni minden.
– Miért tegez maga engem fiatalember? Fortyantam fel. A nagyanyja lehetnék! Nagyanyja …. ennél a szónál mintha derengett volna valami, de olyan hamar elúszott a gondolataim között, hogy nem tudtam megfogni. Szerettem volna kicsit egyedül lenni összeszedni a gondolataimat……, de nem voltak gondolataim. Na nézzük csak?
– Azt mondják hogy balesetem volt! Akkor miért nem vagyok kórházban?
– Az egy kicsit veszélyes lenne. – válaszolta a borzas hajú.
– Már hogy lenne veszélyes? Akit baleset ér annak kórházban a helye!
– Nem rád , hanem az emberekre nézve veszélyes!
A borzas hajú járkálni kezdett, a többiek elhúzódtak , csak Veill állt az ágyam mellett továbbra is.
– Szóval, hogy is magyarázzam meg úgy hogy meg értsd, de ne értsd félre? Na mindegy. Nézz szét!
Mit nézzek? De azért körbenéztem. Kellemes meleg kis szobában voltam . Az ágyam és a szekrény a kis éjjeli szekrénykékkel régi bútor lehet. Látszott hogy kézzel megmunkált eredeti darab. A szőnyeg is valószínű kézi szövőszéken készült, a függöny az ablakon horgolt csipke. Odakinn derengett a hajnal, de valahogy mindent tisztán láttam mintha nappal lenne. Hangokat is hallottam amiket egyenlőre nem tudtam hova tenni. Kicsiny állatok motozása lehet, de hallottam emberi beszéd távoli moraját is. Mintha mindenki halkan beszélne egy hatalmas teremben. Sok szót meg-értettem sok összemosódott. Még valamit hallottam. Nagyon sok apró és erősebb dobbanásokat. Rájöttem hogy azoknak az embereknek a szívdobbanásait hallom akik itt vannak a közelemben. Hogy mennyire közel azt nem tudnám megmondani, de azt tudtam hogy ez nem lehet természetes. Ezek engem valahogy valami okból át akarnak verni. Biztos elrejtettek valahol egy hangszó-rót, és azon jönnek ezek a furcsa neszek. A szagokat is intenzívebben éreztem mint ahogy kellett volna. Éreztem a körülöttünk lévő erdő illatát, a benne élő állatokéval. Nem tudtam megkülönböztetni őket, de az emberekét igen. A következő pillanatban a földön térdeltem , majd össze-rogytam. Sérült csontjaim nem tudták a testem megtartani. Ahogy megpróbáltam oldalra fordulni állati morgás tört fel a torkomból. Nem érdekelt hogy teljesen meztelen vagyok, és kövér testemet bárki láthatja. Csak azzal törődtem hogy azoknak az illatoknak a forrását megtaláljam amik olyanok voltak nekem mint maga az élet. Az illatok özönét halk moraj kísérte. Próbáltam felállni hogy rohanjak , fussak oda ahol ezt megtalálom. Tudtam hogy nincs messze , azt is hogy sokan vannak….. Emberek, vér, a vér moraja az erekben . Lüktető eleven élet ez kell nekem! De nem tudtam felállni. Csupasz ínyemről az ajkam visszahúzódott, haraptam volna, de nem volt ott csak Verill keze. Megmarkolta a karomat, hogy segítsen, de én ellöktem a kezét. Gyenge voltam na-gyon, de akkor sem hagytam.
– Nelli! Jártányi erőd sincs! Hagy segítsek! – Verill hangja halkan szelíden szólt.
– Visszafekszel az ágyba…..
Nem hagytam hogy befejezze. Hangos morgással feleltem , pedig szólni akartam hogy hagyjon békén, de szavak helyett csak morogtam. Az agyam folyton azon járt hogy el innen oda ahol az a csoda van. Mindez pár másodpercig tartott. Aztán Owen nyújtotta elém a tasakot. Vörös folyadék volt benne. Nem éreztem az illatát , kérdőn néztem fel rá.
– Idd meg! Ettől jobb lesz!
Tudtam mi van benne. Vér! Reszketeg kézzel nyúltam hittem én, de a karom úgy vágódott ki a tasakért mint a villám. Már a torkomba csorgattam a tasak tartalmát. Szinte két kortyra lenyeltem az egészet. Kicsit jobb lett. Most kezdtem eszmélni hol vagyok. Hogy nézhetek ki. De ez úgy látszik rajtam kívül senkit sem zavart. Mindenki némán várt. Még Verill se szólt, csak nyújtotta a kezét. Egy szőke férfi dugta be a fejét az ajtón, de nem lépett be.
– Minden oké?
– Ja ! Túl van a nehezén! – Owen olyan elszántsággal nézett rám hogy akaratlanul is rábólintottam.
– Iiiigen azt hiszem .
– Attila hogy van? – Kérdezte a fekete hosszú hajú férfi ( Zaran? )
– Megvan a kissrác ! Én megyek is vissza, csak hallottam hogy mi történt ezért ugrottam át. Hógolyó még képes ráfeküdni , vagy mit tudom én arra a gyerekre.
– Oké menj csak! Boldogulunk!
Kicsit könnyebben tudtam mozogni, de így is elkelt Verill segítsége. Visszamásztam az ágyba, Verill mint egy gyereket betakargatott. Tengeri meg mint aki jól végezte dolgát felugrott a lábamhoz. Hú de koszos ez a kutya. Meg büdös is. Most már jobban odafigyeltem mindenre.
– Na picinyem ! Ne vedd sértésnek , de méltányolnánk ha nem ugrálnál. Odakinn harcosok állnak akik egy pillanat alatt képesek elkapni, ha teljesen felépülsz akkor is!
– De apa! – Szólt Verill mérgesen.
– Nincs semmi baj fiam! De meg kell tudnia mi lett belőle. Minél előbb annál jobb. Neki is , nekünk is .
– Na akkor kicsi lány! – Fordult oda hozzám. – Mondd csak el mit látsz, mit érzel!
– Hogy hogy mit érzek, látok? – A hangom kicsit rekedten szólt, de legalább már tudtam beszélni.
– Látom a szobát , magukat. Hallom az állatok neszeit…., de azt hiszem valami hangszórót rejtettek el. Ez nem létezik hogy halljam ezeket a neszeket, az emberek beszédének moraját akik távol vannak.
– De létezik! Te már nem vagy ember. Ja és légy szíves ne magázz minket!
– Mi az hogy nem vagyok ember? – Ültem fel. – Ne nézzenek hülyének? Mi a franc lennék?
– Nicsak, te így sose beszéltél! – Nevette el magár Würen aki most ott állt az apja mellett.
– Oda hajolt hozzám és két tenyerébe szorította a jobb kezemet. Nagyon gyengéden fogta meg. Az ő érintése valahogy nem zavart úgy mint Verillé
– Nelli! Te pária lettél, mi is vámpírok vagyunk. Valamikor fiatal korodban ismertél bennünket. Vürenr és engem is.
– Én is ott voltam ám! Csendült fel vidáman Olga hangja.
– És ki Dracula? – Kérdeztem.
– Az egy agyament elmebeteg gróf volt. De semmi köze hozzánk. Kilián ismerte.
– Maga Omasz.
– Igen én vagyok. Nálam fogsz vendégeskedni amíg teljesen felépülsz. Eredetileg nem így terveztük, de ilyen pletykás népség között titkot tartani lehetetlen.
– Olga! – Fekete hajú kis termetű, vékony férfi termett az ágyam lábánál. Hogy honnan került elő nem tudom , még az ajtót sem nyitotta ki. Vagy várjunk csak. Dehogynem! Ki-nyitotta de olyan gyorsan hogy alig vetten észre , azt is hallottam amikor jött, erősödött a szaga , szívdobbanásai hangosabbak lettek. Mi folyik itt? Ilyen gyorsan nem lehet mozogni. ez az ember pár pillanattal ezelőtt még település másik végén volt…..
– Nándi magához tért.
– Na akkor én megyek is!
Olga a fekete hajú fiúval eltűnt. Szó szerint .Az egyik pillanatban még itt voltak , a másikban már nem.
– Ő Badar volt. – Mutatta be Verill. Történt egy kis baleset a hazatiával, azért aggódnak.
– Óóóóó! – Nem igazán tudtam mit mondani. Kezdtem már pedzegetni hogy ezek tényleg nem emberek, vagy nem olyanok mint a „ normális „ emberek. És én sem.