Polihisztorképző 2019
3. Házi Feladat – 4. tengerek, óceánok
Frank Schätzing: Híradás egy ismeretlen univerzumból
No, tegye fel a kezét, aki olvasta a Rajt. Kéremszépen ez a csöppke 500 oldalas mű a Rajhoz gyűjtött, és fel nem használt tanulmányokból készült, közérthetően és lendületesen prezentálva. Ráadásul azt ígéri, hogy mindig igyekszik a Híradást kiadásról kiadásra frissíteni a legújabb tudományos eredményekkel. Ez tényleg így lenne? Tud róla valaki valamit?
A kezdetek kezdetétől indít, az Univerzum létezése előtti pillanatoktól. Lenyűgöző folyamat lehetett, pazar vizuális élmény. Órákig el tudnám bámulni egy hangulatos zenei aláfestéssel. Önmagában már ez roppant érdekes, megtölthetne egy önálló karcot, de most inkább az óceánokra fókuszáljunk.
Különböző elméletek születtek arról, hogy az élet keletkezésének milyen feltételek adtak megfelelő bölcsőt. Szó van a Földbe becsapódó, rengeteg hasznos anyaggal telített üstökösök által ostromolt, és felszíni viharok által felkavart „ősleves” fogalmáról, ahol a tengervíz egyre gazdagodott oldott anyagokban, melyből kialakultak a szerves molekulák. Vagy épphogy ellenkezőleg, a kötések a nyugodtabb vizekben, védett tavacskákban, tócsákban jöhetett létre.
De van itt minden, mint a bazárban: jéggé fagyott tenger megfelelő mikroklímájú kis üregeiben, az édesvizekben, illetve a kőzetek kristályos szerkezetéből indult-e a szerves létezés. Véletlen vagy valószerű az élet kialakulása?
Majd igen részletesen, (talán túlságosan is) végigveszi a kezdeti időket, azt a többszázmillió évet az óceánban, az első „partraszállás és parti honfoglalás” következő szakaszát, a földtörténeti időszakok neveinek boncolgatását.
Viszont a megszokottól eltérően nem a szárazföldi fejlődést követhetjük ezután, hanem figyelmünk Schatzing jóvoltából ismét a tengerek és a mélyóceán titokzatos világába vezet. Érdemes google barátunkat a kezünk ügyében tartani, hogy rögvest megkereshessük rajta például a devon korban élt, rövid futamidejű akkori rémet, a Dunkleostust. Ez a zabálógép kegyetlenül tarolhatott, ámde páncélos volta okozta vesztét is; a gyors és mozgékony cápák lesöpörték a pályáról.
A könyvet 5 fő szakaszra bontja, ezek: tegnapelőtt, tegnap, ma, holnap, holnapután. A tegnap öleli fel a Föld keletkezésétől számított többezer millió évet.
Majd jön a „Ma” témaköre egy kis fizikával, csillagászattal és biológiával: olvashatunk a vizek, óceánok viselkedéséről, és tulajdonságairól.
Majd egy képzeletbeli búvárhajóval körbeutazzuk a Földet. Ez kb. egy ezer éves utazás, mivel ennyi idő kell a víznek, hogy egyszer megkerülje a Földet. Na ez baromi izgalmas volt! Annyira képszerűen láttam magam előtt az egészet. Mint például amikor elértük a Közép-Atlanti-hátságot (mely része a bolygón átívelő, hatvanezer kilométer hosszú, tenger alatti hegyrendszernek), ahol a nyílt sebként viselkedő földkéregből folyamatosan tör fel az olvadt kőzet, és folyik le a végtelenül nagy völgybe. Teljes a sötétség odalent, de az izzó láva még így is látható, ahogy nyúlós, vörösesen izzó tavak és folyók keletkeznek.
Vagy például a világ legnagyobb „körforgalma”, az Antarktiszi-áramlás.
Azt tudtátok, hogy a megaplanktonokhoz tartozó kicsiny világítórákok tömege a bolygó biomasszájának legnagyobb részét képezik? Az antarktiszi krillé elérheti a hétszázötvenmillió tonnát. Ez azért elég durván hangzik. Az ott élő összes állat közvetlenül vagy közvetetten ebből él.
Nagy hangsúlyt fektet a cetek bemutatására, ezzel párhuzamosan jogosan dühöng az emberi ostobaságon, és felelőtlenségeken. Az valóban vérlázító, hogy egy faj egyedszámát háromszáz éven belül hárommillióról „sikerül” tízezerre lecsökkenteni, vagy hogy az a mértékű víz alatti zaj, amit produkálunk, -tengermélyi robbantások, az olajvállalatok légágyúi –, mérhetetlen károkat okoznak. Száznyolcvan decibelnél a cetek dobhártyája beszakad. Na most kapaszkodjatok meg: a Nato tengeralattjárókat felderítő szonár rendszere a Surtass LFA egyik hangszórója mellett kétezerötszáz decibel mérhető. Persze a haditengerészet váltig állítja, hogy „cet-barát” rendszert alakítottak ki. Persze teljesen más eredményre jutottak, mint a független kutatók, miszerint a száznyolcvan decibel alatti tartomány még elviselhető. Valójában százötvennél a hosszúszárnyú bálna megsüketül, száznyolcvannál pánikszerűen menekül, … akár a partokig, elhagyva természetes közegét. Csak összehasonlítás végett: egy rakéta indulása százhetven decibel erősségű zajt kelt. És mindeközben felelősségteljes tudósaink nap végén otthagyják negyven decibeltől zajos munkahelyüket, hogy a tíz-húsz decibeles hálószobájukban nyugovóra térhessenek. Ennyit rólunk, mérhetetlenül felelőtlen és embertelen humán lényekről. Vissza a vízbe inkább…
A cetek után a cápák jönnek. Rengeteg tévhitet oszlat el, és ebben a témában sem mutatunk kevesebb ostobaságot.
Majd merülünk egyre lejjebb. A mélytenger maga a rémisztő csoda. A vérfagyasztó külsejű élővilágában azért akad olyan is, ami szemet gyönyörködtető. Mint például a vénuszkosarak. A fenti képen ezt a törékenynek tűnő, míves kidolgozású üvegszivacsot láthatjátok. A látszat ellenére nagyon is stabil szerkezetű képződmények.
A könyv következő, rövidebb szakasza a jövőt boncolgatja. Mint például azt, hogy a becslések szerint 2050-re a világ népessége olyan tetemes kilowattórát fog fogyasztani, hogy azon gondolkodnak, hogyan lehet rácsatlakozni az óceánok energiájára. Vagy a vízalatti úszó városok és technopoliszok víziói csupán (rém)álmok maradnak? Illetve a transzpacifikus alagutak kiépítése felváltaná-e a légi közlekedést?
És hogy mindezek után mi várható?
Humorban kreatív (na jó, az elején még kicsit erőltetett, de összességében nagyokat lehet vidulni a példáin és poénjain), nagyon alapos és összetett tudományos mű. Elképzelt, és nagyon plasztikusan ábrázolt, épphogy nem interaktív történeteivel teszi olvasmányossá és izgalmassá a száraz tényeket.
Határozottan ajánlott olvasmány.
Kép forrása: Pinterest
