Polihisztorképző 2019
Háború és béke
Pearl Harbor, 1941. december 7. Az amerikaiak számára a szégyen napjaként is hivatkozott nap, amikor a Csendes-óceánon a flottájukra váratlan és megsemmisítő csapást mért a japán légierő. Nem látták ezt előre sem a katonák, sem a diplomaták, vagy mégis? Ez az esemény sodorta a 2. világháborúba az Egyesült Államokat, ami hezitált a belépéssel. A szovjet szerző helyenként erős jelzőket használ az eseményben szerepet játszó (vagy éppen nem játszó) amerikai és a japán személyekre, de magukra a nemzetekre is, mégis sokféle forrásra hivatkozik, és végül nem ringatja magát vagy olvasóit abban a hitben, hogy a múltat teljes mértékben rekonstruálni tudjuk. Amit tudunk, hogy 2 és félezer amerikai katona és matróz veszett oda, Amerika pedig belépett a háborúba. Ezt a napot és a támadást sok-sok tárgyalás előzte meg, amelyek jó ideig el akarták kerülni a fegyveres konfliktust. Hogy aztán jöjjön egy nap, amikor döntésre jutnak a japánok abban, hogy a hadüzenet célba juttatásával gyakorlatilag egy időben lecsapnak titkos célpontjukra. A könyv első részében magát a napot írja le Hawaii-n, a második része a Washingtonban folyó tárgyalásokra összpontosít, a háttéreseményekre, a harmadik rész az amerikaiak által felállított vizsgálóbizottságokról, perekről, bűnbakkerésről szól. Az első fejezetből emlékezetes maradt az a fejetlenség, ami Pearl Harborban eluralkodott, például hogy az amerikaiak egymásra is lőttek, a káromkodásból jöttek rá, hogy egy oldalon állnak. A mezőkön rengeteg manguszta és szarvas pusztult el a lövöldözés következtében, és egy közönséges szélhámos bűnöző egy hónapig parádézhatott őrmesterként. Az utolsó fejezet mutatja be leginkább, hogy miért nehéz a történészeknek a dolguk, amikor bizonyítékok tűntek el, nem is mindig a megfelelő kérdéseket tették fel, nem kértek be minden releváns anyagot, és hát persze hogy jól érthető poltikai érdekek is mozgatták az igazságra való fényderítés motivációja helyett a „nyomozást”.
