Tarja_Kauppinen  IMP 42



Kedvenc könyvek 20

Jü Hua: Testvérek
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Jaroslav Hašek: Švejk
Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Robert Merle: Malevil
Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere
Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok
Bodor Ádám: A börtön szaga
Richard Gallagher: A halálra ítélt szakasz
Krasznahorkai László – Max Neumann: ÁllatVanBent

Kedvenc sorozatok: Az Első Törvény, Hód, Őrség

Kedvenc szereplők: Ferro Baldzsinn, Kopasz Li, Monzcarro Murcatto, Oleg Kosztoglotov, Olga, Ralph Martinelli, Shylo Vitari, Švejk, Walter Klemmer, Zaknafein Do'Urden

Kedvenc alkotók: Arkagyij Sztrugackij, Bodor Ádám, Borisz Sztrugackij, Dragomán György, Elfriede Jelinek, Émile Zola, Joe Abercrombie, Jü Hua, Krasznahorkai László, Nemes István, Robert Merle, Szergej Lukjanyenko, Szvoren Edina, Tar Sándor, Terry Pratchett

Kedvenc kiadók: Cherubion, Európa, Magvető, Révai, Twister Media

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Horváth Viktor: Tankom
Háy János: A gyerek
>!
2019. április 19., 08:23
>!
Magvető, Budapest, 2017
276 oldal · ISBN: 9789631436037
>!
2019. április 4., 15:58
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Tarja_Kauppinen IMP
Futó molyok

Tegnap körbefutottam a Velencei-tavat.

Elvileg 30 km, pontos adatot nem tudok, mert már út közben konstatáltam, hogy nem töltöttem fel az okosórámat, olyannyira, hogy be sem kapcsolt. Nem indult minden zökkenőmentesen, hétfőre volt eredetileg kiírva a Húsvéti Nagy Futás a Velencei-tónál, de az utolsó pillanatban áttették tegnapra, nem lévén elég jelentkező. Na püff…

Indulás Velencéről, tömegrajt nincs, itiner van, oké, nekivágok, szintben sem dúskál legalább a terep, meg az idő is kellemes. Az első ellenőrzőpont, a Pákozd-Sukorói Arborétum felé előzgetem szépen a teljesítménytúrázókat és egyéb kirándulókat, igen ám, csakhogy az ellenőrzőpont nem volt sehol! Valami doboznak kellett volna lennie egy fán az arborétum előtt, hát én negyed óra alatt sem találtam semmit, kértem végül egy pecsétet a pénztárnál, aztán uzsgyi. Pákozdon a kettes pont egy kocsmában, utána befordulni egy utcába, igen ám, csakhogy…
Megyek, mendegélek, az irány nyilvánvalóan jó, csakhogy egyszer csak zsákutcába értem, beletorkollott az utcám egy erősen lepukkant tanyába, melynek kerítésén ezer tábla jelezte, hogy magánterület, idegeneknek tilos a bemenet, kutyával, fegyverrel és yetivel őrzött szupertitkos atombunker, az erre tévedő futónőkre szörnyű balvégzet vár. Tanácstalanul ténfergek fertályórát, mire felbukkan egy fószer egy házból, ül be az autójába. Odamegyek, kérdem, merre jutok itt át Dinnyés felé, külföldi, na nem baj, magyarázza mindjárt lelkesen angolul, hogy vágjak át azon a tanyán…
– De hát az borzasztóan magánterület! – fordítok le neki párat a birtokháborítóknak minden létező szankciót kilátásba helyező táblák közül, neki azonban a szeme se rebben, mondja tovább angolul:
– Á, menj csak be, a disznóólnál fordulj jobbra, aztán vágj át a mezőn meg azon a mocsaras részen, és ott a műút.
Na mondom, szépen leszünk, se baj, megköszönöm azért az útbaigazítást, azzal egy életem, egy halálom, birtokháborításra adom azt a rusnya fejem.
Borzasztó régóta rohadó trabantkarosszériák, bedöglött traktorok, szemétdombok és egyéb, teljesen posztapokaliptikus díszletek között vezet utam, mígnem egyszer csak megpillantok egy pasast, aki félmeztelenül, gumicsizmában térdig áll 5 köbméter trágyalében, és egy vödörrel teljesen hiábavalóan meregeti azt; dögletes ájer terjeng.
Megállok a parton, onnan szólítom meg:
– Helló! Eltévedtem! Meg tudná mondani, merre van a disznóól?
Rám mered, odagázol. Orra alá dugom a Velencei-tó vázlatos vaktérképét, mutatná meg rajt' a disznóólat. Széles gesztussal egy randomnak tűnő irányba mutat.
Újfent megköszönöm szépen a segítséget, és balra el. Az ólat meglelem legott, láttomra éktelen uííízás támad. Az angol ürge instrukciói mentén jobbra fordulok, az ösvény egy félig leomlott téglafalnál elfogy, ezen átmászom, mire derékig zuhanok a susnyásba. Előttem dzsungel, csalit, dzsindzsa, elég az hozzá, nem volt épp annyira adrenalinhiányom, hogy nekivágjak, hát fojtott szitkok közepette oldalt fordultam, és az omladékos fal tövében a szárba szökkenő repcének vágtam inkább neki. Némi gázolás után árok keresztezte utamat, odabenn nádas, mocsár, szmötyi és dzsuva, aztán valami salátaszerű szutykot sűrűn kerülgetve egy legelőn lyukadtam ki, innen azonban már legalább látszott a Dinnyésre vezető műút, ahová csalánilag teljesen összecsipkodva, ám diadalmasan lyukadtam ki.
Oké, rengeteg idő elveszítve. Húzzunk bele. Féltáv, pia elfogy. Kút merre?
Semerre, de büfé legalább akadt Gárdonyban, vettem ásványvizet. Uzsgyi tovább. Agárd, korzó. Rengeteg andalgó gyalogos, biciklista. Mellékhelyiség merre? Vagy legalább egy bokor?!
Iszonyat mennyiségű bámész kiránduló mindenütt, egy árva cserje, tuja, bukszus sehol, a helyzet kezd kritikussá válni. Az utolsó pillanatban jobb híján egy ápolt sövény tövében abszolválom a kérdést, aztán Velencefürdő, kisebb kavargás Velence településen belül az utcákban (az a fránya vaktérkép…!), kérdezősködés, járókelőktől útbaigazítás kérése, majdan önálló tájolással sikeresen célba érés.

Közel 4 órára jött ki a teljes menetidőm, ez nem jó, de legalább izgalmas utam volt. A tanyás bulit a világért sem hagytam volna ki, csuda gyönyörű idő volt végig, a célban a képen látható hidacska korlátján alantnyakamatszegésmentesen örömködtem, a befutóérem meg legalább szép nagy.
Utóbb megtudtam, hogy mégiscsak létezett az első pont: a parkolónál levő padok mögött a jobb szélső fán hátul.
Ojjé.

28 hozzászólás