Tamás_Harbula 60


Kedvenc szereplők: Francis Rawdon Moira Crozier

Kedvenc alkotók: Dan Simmons, Elisabeth Åsbrink, Robert Merle

Kedvenc kiadók: Agave Könyvek, Corvina, Európa, Gondolat, Irodalmi, Kriterion, Móra, Osiris, Ulpius-ház

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Donnie Eichar: Halálhegy
Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig
Stephen Hawking: Az idő rövid története
Elisabeth Åsbrink: 1947 (angol)
Elisabeth Åsbrink: 1947
H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása
Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe
Bárándy Gergely: Velence fénykora
John Williams: Augustus
Prantner Zoltán: Háborús krónikák 3. – Otto Skorzeny
Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története

Donnie Eichar: Halálhegy A Gyatlov-csoport tragédiájának igaz története

>!
2019. július 20., 19:35
>!
Park, Budapest, 2016
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552636 · Fordította: Szieberth Ádám

Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete

>!
2019. július 19., 16:20
>!
Argumentum, Budapest, 2007
316 oldal · ISBN: 9789634464157 · Illusztrálta: Nagy Béla
>!
2019. július 18., 13:33
>!
Maecenas, Budapest
190 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638396105 · Fordította: Molnár István · Illusztrálta: Ron Miller
>!
2019. július 17., 12:57
>!
Other Press, New York, 2016
keménytáblás · ISBN: 1590518969

Elisabeth Åsbrink: 1947 Újrakezdés a háború után

>!
2019. július 17., 12:56
>!
Park, Budapest, 2019
276 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633555156 · Fordította: Dobosi Beáta
>!
2019. július 15., 20:54
>!
Valhalla Páholy, Debrecen, 1993
252 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637632174 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
2019. július 13., 08:42
>!
Gondolat, Budapest, 1986
378 oldal · ISBN: 9632817052 · Fordította: Hermann Imre

Bárándy Gergely: Velence fénykora A Velencei Köztársaság államberendezkedésének kialakulása és kora

>!
2019. július 12., 10:23
>!
Scolar, Budapest, 1999
212 oldal · ISBN: 9639193224
>!
2019. július 11., 06:59
>!
Park, Budapest, 2016
396 oldal · ISBN: 9789633553398 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
2019. július 7., 19:21
>!
Pannon-Literatúra, Kisújszállás, 2012
32 oldal · ISBN: 9789632514192
>!
2019. július 7., 21:00
>!
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003
434 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631944565
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Tamás_Harbula

Úgyhogy eléggé megrázta, amikor Ross szinte udvariatlanul félrehúzta, és kérdéseket vakkantott oda neki a szivarfüstön át, a kristálypoharakon csillogó gyertyafény mögül.
– Franklin, mi az ördögért kell százharmincnégy embert magával vinnie? – csikorgott a habkő a durva deszkán.
Sir John Franklin kapitány pislogni kezdett.
– Ez komoly expedíció, Sir John.
– Túlságosan is, átkozottul komoly, ha engem kérdez. Már harminc embert is éppen elég nehéz átvinni a jégen, bepakolni a csónakokba, és visszaszállítani a civilizációba, ha valami balul sül el. De százharmincnégyet… – a vén felfedező durván megköszörülte a torkát, mintha köpni készülne.
Franklin elmosolyodott, és bólogatott, azt kívánva, bárcsak békén hagyná a vénember.
– És a maga korában… – folytatta Ross. – Már hatvanéves, az isten szerelmére!
– Ötvenkilenc – felelte Franklin mereven. – Uram.
Az idősebb Ross halványan elmosolyodott, de ettől csak jobban hasonlított egy jéghegyre, mint valaha.
– A Terror mennyi is? Háromszázharminc tonna? Az Erebus meg nagyjából háromszázhetven?
– A zászlóshajóm háromszázhetvenkét tonna – felelte Franklin. – A Terror háromszázhuszonhat.
– És mindkettő tizenkilenc láb hosszú, igaz?
– Igen, uram.
– Ez eszelős marhaság, Franklin. A maga hajói lesznek a legmélyebb merülésű hajók, amelyeket valaha sarkköri expedícióra vittek. Minden, amit arról a környékről tudunk, arra utal, hogy azok a vizek, amelyek felé maga tartani fog, sekélyek, és sok bennük a zátony, szikla és víz alatti jégdarab. Az én Victorym csak másfél öles volt, de nem tudtuk vele megközelíteni a kikötő partját, ahol átteleltünk. George Back pedig majdnem lehorzsolta a fenekét a maga Terrorjával.
– Mindkét hajót megerősítettük, Sir John – felelte Franklin. Érezte, hogy verejték csorog végig a bordáin és a mellkasán, és nagy hasára folyik. – Immár ezek a világ legerősebb jégtörői.
– És mi ez a marhaság a gőzgépekkel és lokomotívokkal?
– Ez nem marhaság, uram – felelte Franklin, és még ő is hallotta a leereszkedést a saját hangjában. Ő maga semmit nem tudott a gőzről, de volt két jó mérnöke az expedícióhoz, és ott volt Fitzjames is, a Gőzhajós Haditengerészet tagja. – Ezek erős hajtómotorok, Sir John. Ott is átvisznek minket a jégen, ahol a vitorlák nem lennének képesek.
Sir John felhorkantott.
– A maga gőzgépei még csak nem is tengeri motorok, nem igaz, Franklin?
– Nem, Sir John. De a legjobb gőzgépek, amiket London és a Greenwich Vasúti Társaság kínálni tud. Át lettek alakítva tengeri használatra. Erőteljes szörnyetegek, uram.
Ross belekortyolt a whiskyjébe.
– Erőteljesek, ha az ember síneket akar lefektetni az Északnyugati-átjáró mentén, hogy egy istenverte lokomotívval menjen végig rajtuk.
Franklin udvariasan nevetett ezen, de nem látott semmi vicceset a megjegyzésben, és a káromkodás sértette a fülét. Gyakran előfordult, hogy képtelen volt megállapítani, hogy mások viccelnek-e, neki magának pedig fikarcnyi humorérzéke sem volt.
– De annyira azért nem erősek – folytatta Ross. – Az az egy egész öt tized tonnás gépezet, amit beszuszakoltak az Erebusa gyomrába, csak huszonöt lóerőt tud előállítani. Crozier gőzgépe kevésbé hatékony… legfeljebb húsz lóerős. Az a hajó, ami elhúzza magukat Skócián túlra, a Rattler, kétszázhúsz lóerőt képes előállítani a kisebb gőzmotorjával. Az egy tengeri motor, amit direkt vízre készítettek.
Franklin erre nem tudott mit mondani, úgyhogy csak mosolygott. Hogy kitöltse a csendet, intett egy pezsgőspoharakkal arra haladó pincérnek. De ezt követően, mivel elvei ellen való lett volna az alkoholfogyasztás, nem tudott mást tenni, mint csak állni ott a kezében a pohárral, időnként lepillantani az egyre kevésbé habzó pezsgőre, és várni az alkalomra, hogy észrevétlenül megszabadulhasson tőle.
– Gondoljon csak bele, mennyivel több ellátmányt tudna bezsúfolni a hajói raktáraiba, ha azok az átkozott motorok nem lennének ott! – erősködött Ross.
Franklin mintegy segélykérően körbenézett, de mindenki élénk beszélgetésbe merült éppen valaki mással.
– Több mint három évre elegendő tartalékaink vannak, Sir John – mondta végül. – Ha takarékoskodunk az adagokkal, akár öt-hét évig is kitarthat. – Ismét elmosolyodott, hátha el tudja bűvölni azt a kovakőszerű arcot. – És mind az Erebusban, mind a Terrorban van központi fűtés, Sir John. Biztosra veszem, hogy ön is nagyra értékelte volna az ilyesmit a Victoryn.
Sir John halvány szemei hidegen világítottak.
– A Victoryt úgy összeroppantotta a jég, mint egy tojást, Franklin. Ezen a puccos gőzfűtés sem segíthetett volna, nem igaz?
Franklin körbenézett, hátha el tudja kapni Fitzjames tekintetét. Vagy legalább Crozierét. Bárkiét, aki a segítségére siethetne. De mintha senkinek nem tűnt volna fel, milyen egyoldalú beszélgetésbe merült a két Sir John, a vén és a pocakos. Elment mellettük egy pincér, és Franklin letette a tálcájára az érintetlen pezsgőspoharát. Ross összehúzott szemekkel méregette a beszélgetőtársát.
– És mennyi szén kell akár csak az egyik hajó naponta fűtéséhez odafent? – szorította sarokba a potrohos kapitányt.
– Ó, azt én nem igazán tudom, Sir John – felelte Franklin megnyerő mosollyal. És tényleg nem tudta. Nem is érdekelte. A gőzgépekkel és a szénnel kapcsolatos ügyeket a gépészek intézték. Az Admiralitás biztosan készített számukra terveket.
– Én igen – felelte Ross. – Naponta akár százötven font szenet is el fog vinni az, hogy a forró víz átmelegítse a legénységi szállást. Féltonnányi drága szén kell ahhoz, hogy fennmaradjon a gőz. Menet közben, és azoktól a ronda csatahajóktól ne várjon többet négy csomónál, napi két-három tonna szenet el kell égetniük. Ha jégen akarnak áttörni, akkor sokkal többet. Mennyi szenet visz magával, Franklin?
Sir John legyintett, majd ráébredt, milyen lekicsinylő, és szinte nőies a mozdulata.
– Ó, nagyjából kétszáz tonnát, uram.
Ross ismét hunyorított.
– Pontosabban kilencven tonnát az Erebuson, és kilencvenet a Terroron – recsegte. – És ezt Grönlandon fogják felpakolni, mielőtt átkelnének a Baffin-öblön, még jóval a valódi jégtáblák előtt.
Franklin csak mosolygott, és nem mondott semmit.
– Tegyük fel, hogy amikor megérkeznek oda, ahol áttelelnek a jégen, a kilencven tonnának a hetvenöt százaléka még meglesz – folytatta Ross, megállíthatatlanul törve előre, mint egy csatahajó a vékony jégen. – Tehát hány napnyi tartalékuk is marad normál körülmények között, nem befagyott vízen? Tizenkettő? Tizenhárom? Két hét?
Sir John Franklin kapitánynak fogalma sem volt. Bár volt szakmai és tengerészeti érzéke, az ő agya egyszerűen nem így működött. Lehet, hogy a tekintete elárulta, mennyire megijedt – nem is annyira a szén miatt, mint inkább attól, hogy idiótának fog tűnni Sir John Ross szemében –, mert az öreg tengerész acélkemény markával megszorította a vállát. Amikor közelebb hajolt hozzá, Sir John Franklin kapitány érezte a whiskyszagot a leheletén.
– Mik az Admiralitás tervei az esetleges mentőakcióra, Franklin? – recsegte halkan Ross. A többiek nevetése, beszélgetése körbevette őket.
– Mentőakcióra? – pislogott Franklin. Eddig a puszta gondolat sem merült fel benne, hogy a világ két legmodernebb hajójának – amelyeket megerősítettek a jég ellen, gőzmotorokkal szereltek fel, öt vagy még több évre elegendő készletekkel láttak el, és amelyeknek a legénységét maga Sir John Barrow válogatta össze személyesen – valaha is szüksége lenne arra, hogy megmentsék őket. Maga az ötlet is abszurdnak tűnt.
– Tervezi, hogy készleteket helyezzen el útközben a szigeteken? – suttogta Ross.
– Készleteket? – kérdezett vissza Franklin. – Hogy készleteket hagyjunk útközben? Mi az ördögért tennénk ilyet?
– Hogy az embereit és a hajóit élelemhez és vízhez tudja vezetni, ha útra kell kelniük a jégen, és vissza kell vonulniuk – felelte Ross harciasan csillogó szemekkel.
– Miért gyalogolnánk vissza a Baffin-öbölhöz? – kérdezte Franklin. – Az a célunk, hogy végigmenjünk az Északnyugati-átjárón.
Sir John Ross hátrabillentette a fejét. Még erősebbé vált a szorítása Franklin felkarján.
– Tehát nem állnak majd készen mentőhajók, és nincs semmilyen terv a megmentésükre?
– Nincs.
Ross megragadta Franklin másik karját, és olyan erősen megszorította mindkettőt, hogy a köpcös kapitány majdnem elfintorodott.
– Akkor, kölyök – suttogta az öregember –, ha 1848-ig nem hallunk maga felől, én magam indulok a megmentésére. Erre megesküszöm.
Franklin hirtelen felébredt.
Csurom verejték volt. Szédült, és gyengének érezte magát. Zakatolt a szíve, és a feje minden egyes dobbanásába úgy belesajdult, mintha egy templomi harang lengene benne.
Rémülten végignézett magán. A teste alsó felét selyem takarta.
– Mi ez? – kiáltott fel ijedten. – Mi ez? Egy zászlót terítettek rám!
Lady Jane döbbenten felállt.
– Úgy tűnt, mintha fáznál, John. Reszkettél, úgyhogy betakartalak vele.
– Jóságos istenem! – kiáltott fel Sir John Franklin kapitány. – Az isten nevére, asszony, nem tudod, mit tettél? Hát nem tudod, hogy a halottakat szokták a brit zászlóval letakarni?