Szultan_11 0


Kedvenc alkotók: António Lobo Antunes, Heinrich von Kleist, Jonathan Franzen, Roberto Bolaño, Tar Sándor

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Viktor Pelevin: Számok
Bényei Tamás: Rejtélyes rend
Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni
Jókai Mór: A jövő század regénye
Charles Bukowski: Macskák
Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek
Hász Róbert: A Vénusz vonulása
Babits Mihály: A gólyakalifa
Bánki Éva: Elsodort idő
Györe Balázs: Halálom után eltüzelni!
Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész
Roberto Bolaño: 2666
Makai Máté: Koriolán dala
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Virginia Woolf: A világítótorony
Heinrich von Kleist: Heinrich von Kleist válogatott művei
Félix J. Palma: Az idő térképe
>!
2018. március 6., 23:18

Bényei Tamás: Rejtélyes rend A krimi, a metafizika és a posztmodern

>!
2018. március 6., 23:10

Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni Tanulmányok a kemény krimiről

>!
2018. március 6., 23:09
>!
2018. március 6., 23:05
>!
2018. március 6., 23:04
>!
2018. február 20., 22:22
>!
2018. február 20., 22:19
>!
2017. december 7., 18:30
>!
2017. október 16., 23:18
>!
2017. október 16., 23:18
>!
2017. augusztus 2., 01:31
>!
2017. április 19., 15:14
>!
2017. január 4., 23:17
>!
2016. december 13., 22:54
>!
2016. december 5., 08:59
>!
2016. november 27., 19:14
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Szultan_11

Most olvastam. Nagyon megfogott ez a literás interjú:

"A témaválasztás személyessége és a személyes hang is elüt a korábbi könyvektől. Könnyen adta magát ez az esszéhang? Mennyiben lenne más az előzetes fogalmi kutatómunka nélkül?

Nem volt előzetes fogalmi kutatómunka. Sőt előzetes kutatómunka sem volt. Tudtam, milyen könyvet akarok összeállítani, de egyáltalán nem ragaszkodtam egy előzetes elgondoláshoz. Nem elméletek mentén akartam előre haladni. Tudom, könnyű belefeledkezni valamiféle éppen divatos, tetszetős elméletbe, de ha az embert egzisztenciálisan megérinti valami, akkor ezek az elméletek semmiben nem tudják őt segíteni. Szándékosan patetikusan fogalmazva: nem veszik le a válláról a létezése terhét. Így azután a könyvet összeállítva majdnem a szabad asszociációkra hagyatkoztam, engedtem, hogy a sokszor ellenőrizhetetlen érzések jelöljék ki az irányokat. Egyik téma követte a másikat, illetve vezetett tovább a következőhöz. Némelyik téma kidolgozása közben persze szükség volt bizonyos kutatásokra, de nem szerettem volna, hogy ez az írás élvezetének a rovására menjen. Az élvezet ebben az esetben azt jelentette, hogy igyekeztem magamra figyelni, nyíltan vállalni azt, hogy ha ránézek valamire, akkor vállaljam, hogy azt igenis személy szerint én látom ilyennek, s egy pillanatig se áltassam meg magam azzal, hogy valamiféle általános alany nevében beszéljek. Más könyveimben is igyekeztem egyes szám első személyben nézni a tárgyat, amiről éppen írtam. A jelen esetben azonban gyakran megszólalni is egyes szám első személyben szólaltam meg. Így remélhetőleg nemcsak magamat nem áltatom, hanem az olvasót sem.

Posztmodern elméletekről, alkotói és mainstream filmekről is ír a szövegeiben (többek között Tarantino vagy Lynch filmjeiről is), s az a véleménye, hogy leegyszerűsítés az, ha a metafizikai kérdéseit a posztmodern idézőjelei között tárgyaljuk. Miért baj és mindenképpen baj-e az, ha a művészet idézőjelben foglalkozik azzal a kulturális hagyománnyal, amit metafizikának nevez, nevezett? Mi az, ami elveszett ebben a fogalmi cserében?

Az idézőjelekkel nincsen gondom. Kubrick vagy Haneke is idézőjelekkel látják el a filmjeiket, miközben az európai kultúra nagy metafizikai kérdésit boncolgatják, Anselm Kiefer is a festményeit. Azzal van gondom, ha az idézőjel válik kizárólagossá. Tarantino vagy David Lynch vitathatatlanul a nagyok közé tartozik; de abban is nagyok, hogy miközben látványosan hagyományos metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket bravúrosan rántják vissza a nem-metafizika szférájába és alakítják egydimenzióssá. Az áramvonalasság a legfőbb parancs – amivel kimondatlanul is a filmipar elvárásainak tesznek eleget. Ahogyan egyébként az áramvonalas regények a könyvipar, az áramvonalas festmények pedig a művészeti piac elvárásainak. Nincsen ezzel semmi baj, nyilvánvalóan az ilyesmire is szükség van – és mindig is igény volt. A gond az, ha ez válik követendő mintává. Márpedig évtizedek óta ennek lehetünk szemtanúi. Az úgynevezett midcult kultúrája vált uralkodóvá, ami úgy tesz, mintha… Ez a kokettálás kultúrája. Mit jelent ez? Olyan illúziót táplálni a közönségben, mintha az élet fontos kérdéseivel szembesítenék őt, noha alapjában véve éppen elterelni akarják erről a figyelmét. De hát, hadd hangsúlyozzam, nincsen ezzel semmi bajom – legfeljebb untat, amikor ilyesmivel traktálnak s ennek nagyságáról próbálnak győzködni. Hitchcock Psychója után miért nézzem meg Gus van Sant Psycho-remake-jét? Vagy Antonioni Éjszakája után Paolo Sorrentino Nagy szépségét? És Dosztojevszkijt még ma is ezerszer inkább kortársamnak tartom, mint sok-sok kortársamat.

http://www.litera.hu/hirek/foldenyi-f-laszlo-77829

Kapcsolódó könyvek: Földényi F. László: Melankólia

Földényi F. László: Melankólia