SteelCurtain 217




Kedvenc könyvek 289

B. Traven: Aranyásók
B. Traven: A halálhajó
Andrzej Kuśniewicz: A harmadik királyság
Renée Fallet: Egy félnótás Párizsban
Ernest Hemingway: Halál délután
Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón
Nagy Lajos: Képtelen természetrajz
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam
Salamon Béla: Hej, színművész!
Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága / Szombat este, vasárnap reggel
B. Traven: Akasztottak lázadása

Kedvenc szereplők: Gregory Corso


Aktuális olvasmányok

Moldova György: Negyven prédikátor
>!
2022. december 7., 03:06

Utolsó karc

SteelCurtain>!
Mert magyarok mindenhol vannak!

Tizenkét éves koráig mint Wolfsohn Sámuel taposta egy magyar falu, Szentes sarát, főleg hagymával táplálkozott. Apja hullamosó és sírásó volt. Tizenhárom éves korában Budapestre került kifutónak egy bankba, ahol öt évig maradt. Itt kezdte először „szorítani a kabát”, ahogy ő mondta. Becsvágy, kétségbeesés, szemérem és hatalomvágy gyötörte, valósággal vágyai betege lett. Kétségbeesett ugrásra készült. Vigyázz, most jövök én! És Wolfsohn Sámuel éjjel-nappal, összeszorított fogakkal, vad energiával dolgozott. Megtanult angolul, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, lengyelül. És lám, agya mindezt olyan könnyen szívta magába, mint itatóspapír a tintát. Szőnyegkereskedőkhöz, narancsárusokhoz, pincérekhez, diákokhoz, zsebtolvajokhoz csatlakozott, csakhogy gyakorolhassa a kiejtést. A célja Bécs volt! Elment Bécsbe, de ott is szorította a kabát. Mint akit ezer szíjjal kötöttek le. Az újabb cél Berlin lett. Újabb százezer szót kalapált az agyába, és fejből betanulta a külföldi újságokat. Három év múlva sikerült éhbérért egy tőzsdeügynökhöz szegődnie levelezőnek. De Berlinben is szorította a kabát! Egyszerre csak magyar és zsidó lett. Úgy okoskodott, hogy a következő állomás feltétlenül London, és bombázni kezdte ajánlataival a londoni bankokat. Eredménytelenül, azoknak ott Londonban ő nem kellett. De ő arra akarta őket kényszeríteni, hogy kelljen nekik. Ösztöne a kínai nyelv felé orientálta. Agya ezt a nehéz nyelvet is felszívta, a kiejtést egy kínai diákkal gyakorolta, akinek cserébe használt bélyegeket szerzett. Wolfsohn Sámuel nyomorúságosán élt, mint egy kutya. Soha nem adott egy fillér borravalót, volt annyi bátorsága, hogy ügyet se vessen a legdurvább berlini pincérre sem. Sose ült villamosra, hősiesen vonszolta magát sajgó lúdtalpain, nyelvleckéket adott nyolcvan pfennigért, fordított. Pénzt! Őrült óhajai megreszkettették, nagyravágyása csikorgott, a legvakmerőbb fogadkozások vakították el agyát. Semmi szünet, semmi pihenés, semmi alvás, semmi szerelmeskedés. A megalázások és rúgások nem tudták megpuhítani; begörbítette a hátát, azután megint felegyenesedett. Vagy – vagy! És egyszer mindent feltett egy lapra. Felmondta az állását. Harminc márkát fizetett egy fogorvosnak a fogai rendbehozataláért. Elegáns cipőt vett, elsőrangú szabónál rendelt öltönyt magának, és mint egy gentleman utazott Londonba. Négyheti hiábavaló próbálkozás után a Tayler and Terry bankházban egy másik Wolfsohnra bukkant, aki már átesett a metamorfózison.
Ez a Wolfsohn majdnem annyi nyelven beszélt, mint ő, és öröme telt volna abban, hogy ennek az ifjú titánnak a nyakát szegje. De nem szegte. A beérkezett Wolfsohn kínai tolmácsot hozatott, és kővé dermedt, amikor meglátta, hogy ezek ketten egész jól eltársalognak. Három nap múlva Wolfsohn Sámuel megint Berlinben volt, de – if you please! – nem azért, hogy itt maradjon! Most már Mr. S. Wolfson volt, h nélkül és Londonból, csak angolul volt hajlandó beszélni, és még aznap este mint előkelő utas, aki kétségbeejtette a hálókocsi személyzetét, továbbutazott Sanghajba. Sanghajban már jobban érezte magát. Levegőt érzett. De a kabát még mindig szorította egy kicsit. Itt nem volt angol, bármilyen kínos pontossággal utánozta is klubtársait. Kikeresztelkedett, habár ezt senki sem kérte tőle. Némi pénzt takarított meg (az öreg Wolfsohn abbahagyhatta a hullamosdatást), és Amerikába hajózott. Végre szabadon lélegezhetett! Végre elég bő volt a kabátja, jól érezte benne magát. A pálya szabad volt előtte, kiengedhette mindazt az energiát, amelyet felhalmozott magában. Elszántan eldobta neve utolsó szótagját, mint gyík a farkát, és ettől kezdve így hívatta magát: Sam Wolf. De nehogy valakinek is eszébe jusson, hogy ő német, még egy o-t tolt közbe. Megszabadult angliai kiejtésétől, leberetváltatta angol bajuszát, és az orrán át kezdett beszélni, lármásán és jókedvűen viselkedett, ő volt az első, aki levetette a kabátját, és ingujjban ment végig az utcán. Mint vérbeli amerikai vágta magát hanyatt a cipőpucolók magas székén. De ezzel vége is szakadt annak az időnek, amikor őt bárki tetszés szerinti formába sajtolhatta: háromszögletesre, négyszögletesre, gömbölyűre, ahogy akarta. S. Woolf megállapodott. Szüksége volt ezekre az átváltozásokra ahhoz, hogy saját maga lehessen. De most vége! Néhány évig dolgozott a chicagói gyapottőzsdén, izzadt, azután New Yorkba jött. Hátulról, az egész földgömböt megkerülve jutott el oda, ahová való volt. Ismeretei, zsenialitása, hallatlan munkabírása gyorsan fellendítette a magasba, és most jó erősen nyomta a vállakat maga alatt, ugyanúgy, ahogy őt nyomták. Leszokott a tőzsdeügynökök hangos beszédéről, tiszteletre méltó üzletemberré vált, és annak jeléül, hogy beérkezett és azt tehet, amit akar, kurta pofaszakállt növesztett. New Yorkban érte másodszor akkora szerencse, mint hajdan Londonban. Egy másik S. Woolfra bukkant, csakhogy egy igazán nagy kaliberű S. Woolfra: Lloydra. Akkoriban az Union Exchange-nél volt, éppenséggel nem vezető állásban. De a szerencse úgy akarta, hogy éppen neki kellett Lloyd ellen egy kis manővert elindítani. Néhány ügyes sakkhúzás – és Lloyd, aki az effajta játszmák minden nyitását ismerte, megérezte, hogy tehetséges emberrel van dolga. Ez nem a W. P. Griffith, a T. Lewis taktikája, de nem ám! – és amikor Lloyd kopogott, S. Woolf jött ki, és Lloyd megszerezte magának ezt a zsenit. S. Woolf egyre emelkedett, lendülete akkora volt, hogy nem tudott megállni, míg nincs egészen fönn. Így kötött ki negyvenkét éves korában, kissé elhízva és asztmásán, s a becsvágytól keményre égetve, az alagút- szindikátusnál. Útközben csak egyszer tartott rövid szünetet, és ezt drágán fizette meg. Chicagóban beleszeretett egy csinos bécsi nőbe, és feleségül vette. De a bécsi nő szépsége, amely fellobbantotta érzékeit, hamar elhervadt, és nem maradt más, mint egy házsártos, arrogáns, betegeskedő feleség, aki féltékenységével halálosan kínozta. Az asszony éppen hat hete meghalt. S. Woolf nem gyászolta. Két fiát intézetbe dugta, nem Európában, hanem Bostonban, ahol majd szabad, művelt amerikaiakat nevelnek belőlük. Brooklynban berendezett egy kis lakást egy világosszőke svéd lánynak, aki énekelni tanult – aztán egy nagyot lélegzett, és ismét belevetette magát a munkába. Már az első napon tudta az igazgatóhelyettesekből, cégvezetőkből, pénztárosokból, könyvelőkből, gép- és gyorsírónőkből álló roppant személyzetének nevét és személyes adatait; a második napon kezébe vette az összes gyeplőket, és a harmadik napon úgy tűnt, mintha már évek óta dolgoznék a szindikátusnál. Lloyd úgy ajánlotta S. Woolfot, mint a legkülönb pénzügyi szakembert, akit valaha is ismert, és Allannek, aki idegenkedett S. Woolftól, és csöppet sem tartotta rokonszemes egyéniségnek, már néhány nap múlva be kellett vallania, hogy legalábbis csodálatra méltó munkatárs.

Kapcsolódó könyvek: Bernhard Kellermann: Az alagút

Bernhard Kellermann: Az alagút
5 hozzászólás