spinakker 0
Kedvenc könyvek 42
Kedvenc kiadók: Ad Astra, Agave Könyvek, Európa, Magvető, Osiris
Utolsó karc
„A hiányzó hős
A hiányzó hős csapdájaként tartja számon a szakirodalom azt a hibás mechanizmust, amely a közösség szempontjából valamilyen úton-módon megakadályozza a közösség tagjait, külön-külön mindegyiket abban, hogy valamit megtegyenek, ami, annak ellenére, hogy ez a tett tőlük minimális áldozatot követelne, a közösségnek nyilvánvalóan, számukra is nyilvánvalóan nagy hasznot hajtana. T.C. Schelling egyik példáját szokás ennek illusztrálására idézni.
Vasárnap este autók ezrei haladnak egy keskeny, kétsávos úton hazafelé. Az egyikről leesik – mondjuk – egy kempingágy az úttestre; ezek után az autók csak úgy tudnak továbbjutni, ha megkerülik a kempingágyat, ám ez a szembejövő forgalom miatt meglehetősen körülményes dolog. Percek alatt óriási torlódás, sok kilométeres dugó alakul ki az országúton. Az emberek türelmetlenek, bosszankodnak. Ki vagy mi segíthetne? Azok, akik már szerencsése túljutottak a kempingágyon, örülnek, hogy rákapcsolhatnak, roboghatnak haza. Akik még valahol hátul vannak a torlódásban, nem tudják, miért halad ilyen lassan a sor, nem segíthetnek. S mikor valaki végre, félórás, órás bosszankodás után hirtelen odaért a kempingágyhoz, mit csinál? Egy pillanatra átvillan talán az agyán, hogy kiszáll, és félrehúzza az útról ezt a nevetséges akadályt. Ámde: mögötte idegesen tülkölnek, már a lökhárítójához koccannak, már előzni készülnek, meg hát ő is sok időt vesztett már… – gyorsan kikerüli az akadályt és rálép a gázpedálra.
E példa éppen trivialitásánál fogva jó; mert a társadalmi csapdáknak ez a típusa épp akkor a legveszélyesebb, ha triviális, ha a szóban forgó emberek felelőssége jelentéktelen, szinte megfoghatatlan. Mert ilyenkor a csapda ráadásul még elindít egy, a közlegelők tragédiájára emlékeztető, hibás láncreakciót is. Ama vasárnap este nem is az országúton fölöslegesen eltöltött órák elvesztése okozza a legnagyobb kárt, hanem a „Miért éppen én?”, „Miért éppen én vegyem a fáradságot?”, „Miért éppen én legyek a hős?”, „Ha ők dezertáltak, én miért ne dezertálnék?” mentalitásának sokszoros, ahány autó kikerülte az ágyat, annyiszoros megerősítése. S ennek a csak az azonnali saját haszonnal törődő magatartásnak a megerősödésével fogyni-pusztulni kezd a most-én-segítek-mert-máskor-nekem-segítenek közösségi tudata, a közösség kohéziója, az emberi együttélés érzelmi-etikai tartaléka, mint annak idején pusztulásnak indult a közlegelő éltető füve.
A hiányzó hős, még egyszer
Valamikor a nyolcvanas évek elején megismételtük ezt a kísérletet. Itt, Budapesten.
A belvárosban, a Kossuth Lajos utcában egy kisméretű kukát állítottunk be az úttest egyik sávjába, s aztán egy erkélyen elrejtett kamerával figyeltük, hogyan viselkednek az autósok. És hát úgy viselkedtek, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: pillanatokon belül hosszú autósor torlódott föl, egyenként kerülgették a kukát az autók, villogtatva-préselődve jobbra és balra, de senki se szánta rá magát arra, hogy amikor a kukához ér, kiugorjon az autóból, s félrehúzza az akadályt az útból: előtte végre megnyílt az ú, hogyisne száguldott volna tovább. (Lehet, persze, hogy néhányan közülük azt hitték: valami miatt a „hatóság” tette oda a kukát, következésképpen nem szabad elmozdítani. Ilyen hatóság-neurózisban szenvedtünk akkoriban.*)
Hét-nyolc perc telt el így, majd a helyzet hirtelen megoldódott. Egy fiatalember ugrott oda a járdáról a kukához, felkapta, és elszaladt a zsákmánnyal. Jót (?) nevettünk ezen az egyáltalában nem hősies végkifejleten.”
(208-210. oldal, Helikon, 2014)
Kapcsolódó könyvek: Hankiss Elemér: A befejezetlen ember