"Édes Baba,
itt küldök egy „Heredia” szonettet. Nem jó, de viszont én írtam, és az első vers, amelyet fennállásunk óta hozzád intéztem.
Orpheus az Alvilágban
A földnek mélye olykor meg-megrándult,
Amint ment zúgó száz tárnákon át;
Már rég feledte szabad thrák honát,
Míg lent morzsányi zöldesfényű láng dúlt
És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,
Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart
Átszegezte ezt az elátkozott estét.
És Orpheus csak ment, magábahullva,
A pusztulás nagy leckéjét tanulva,
Mely gyötrött szédülésbe merevíté,
Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.
Orpheus megfordult és szertefoszlott
Tündérfehér árnyékként Eurydiké.
Abból a tényből, hogy verset írtam, láthatod, hogy lelkiállapotom javulóban van; és egyúttal azt is megmondja a vers, hogy ki kell bírnunk továbbra is találkozás nélkül, bármily keserves is …"
Szerb Antal egyik levele a munkaszolgáltatból. Forrás: Hévíz 2020/01 – 70. oldal
