Egzisztenciális válságba kerültem.
Miután elolvastam Steinbeck-től az Édentől keletre c. könyvet (így kell kikerülni a dupla ragot a szó végén), én, a könyvmoly, aki minden második könyvébe szerelmes lesz (csak mert válogatott listáról olvas, mert az ízlésemben vakon megbízom), hirtelen úgy érezte, hogy ennek itt most vége. Kész. Nincs mit elmondani. Steinbeck mindent megírt, ami nekem fontos és amit nekem tudnom kell. Nincs más mondanivaló. Itt van az élet a maga nyolcszáz oldalával, nem fér több a keretbe, benne van minden. Csak feküdtem az ágyon, bámultam magam elé, és reméltem, hogy nem pont most törtem derékba a karrierem azzal, hogy lemondok az irodalomról, mert nincs már mit megírni.
Aztán aludtam rá egyet, és két dologra döbbentem rá: az egyik, hogy butaság azt mondanom, hogy nem kell már mást megírni, mert mindig a hogyan számít. A másik, hogy drága amerikai irodalom: amennyire ódzkodom és tartózkodom néha nemzetedtől, annyira leszek beléd egyre inkább szerelmes. Megmagyarázhatatlan érzés.
