Nem túl gyakran írok hajónaplót, mert nem szeretném senki frissét „teleszemetelni”, de ma olyasmit hoztam, amit talán elég érdekesnek találtok.
Szerdán két eritreai fiúra vigyáztunk, akik közül az egyik épp aznap érkezett a menekülttáborból a lakócsoportunkba és kicsit tud hollandul, a másik pedig hétfőn jött hozzánk, és alig pár szót ért és beszél. Nagyon jó délutánt töltöttünk együtt velük és a kolléganővel, és a fiúk főzték a vacsorát.
Az első meglepetésem az volt, hogy a még nemsokára 17 éves fiú úgy vágja a hagymát, ahogy egy szakácstól látja csak az ember. Nagyon ügyes! Igazi kis konyhatündér. :)
A második, amikor megláttuk, hogy mennyi chilit szór az ételbe, amit mi is meg fogunk majd kóstolni. :D Szeretem a csípős ételeket, de a mennyiség láttán kicsit megijedtem :))
Aztán asztalhoz ültünk.
A fiúk nagyon kedvesen külön tányért adtak nekünk, de ők egy tányérból ettek, ahogy náluk az megszokott.
Természetesen kézzel, evőeszköz nélkül.
Bevallom, kicsit félve álltam neki az ételnek. Nem szoktam kézzel enni ugyebár, és teljesen ismeretlen étel volt. De persze bevállaltam. :D
Aztán az első falatnál elállt a lélegzetem! Ennyire finomat még nem kóstoltam más konyha ételei közül. El voltam képedve!
Az elégedett boldog mosoly pedig, amit a fiúk arcán láttunk, amikor elhalmoztuk őket dicsérettel, pedig minden pénzt megér.
Ez egy tipikus eritreai lencsepörkölt egyébként, Misir Wot a neve. Egy spéci kenyérrel mártogatják a tányérból, amit nem tudtunk rögtönözni, mivel 2-3 napig érlelt, teff lisztből készült lepénykenyérről van szó. Egy libanoni lepénykenyérrel ettük, mert az volt készleten, és valami fenomenálisan finom volt.
Amin igazán meglepődtünk, pedig az volt, hogy a hatalmas mennyiségű chili ellenére teljesen elfogadhatóan volt csak csípős. Még csak méregerősnek sem nevezném.
