kiálts rám
Mama kertje fémdrót-labirintus volt.
Az öreg kapu nyílt, én meg futottam
egyenesen a kert belseje felé,
mint aki ha elég gyorsan fut,
végül úgyis megtanul repülni.
Ha ő nem kiabál, hatalmas
szárnyaimmal egyenesen belerepülök
az egyik szemmagasságban lévő
kifeszített fémdrótba.
Azért csak repültem tovább,
a veteményes apró sáncai mentén
fedeztem fel az epret, áfonyát, almát,
körülöttem fémdrót, bennem a szél,
szállt a por, ami ezüst volt akkor,
eltűntem a porfelhőben, láthatatlan
voltam, te sem vennél észre, hidd csak
el, láthatatlan voltam.
Azóta már nincsenek szárnyaim.
Már tudom, hogy az ember csak két
lábon járhat a földön,
másképp a drót kivájja a szemét.
De – vajon ha bemásznék a kapun,
ami már valaki más rozsda-ette bejárata,
ott lenne még az eper, ezüst lenne-e a por?
S ha megint beleszaladnék a drótba,
vajon mama
most is rám kiáltana?
