Psyche 0



Kedvenc könyvek 23

Bartis Attila: A nyugalom
Závada Pál: Milota
Szabó Magda: Az őz
Szabó Magda: Für Elise
Robert Merle: Állati elmék
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Rejtő Jenő (P. Howard): Vesztegzár a Grand Hotelben
Ancsel Éva: Ancsel Éva összes bekezdése
Pilinszky János: Kráter

Kedvenc szereplők: Atticus Finch, Daniel Stein, Idgie Threadgoode, Lakatos Menyhért, Sárközi Márta

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Lucy Hawking – Stephen Hawking: George kozmikus kincsvadászata
George Kohlrieser: Hostage at the Table
Tompa Andrea: Omerta
Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Csillagles
Darvasi László: Taligás
Lackfi János: Három a magyar igazság
Máté Gábor: Szétszórt elmék
Závada Pál: Természetes fény
Michel Houellebecq: Elemi részecskék
Daniel Tammet: Je suis né un jour bleu
Szathmári Sándor: Kazohinia
Ian Stewart – Vann Joines: TA Today
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
Boldizsár Ildikó (szerk.): A csuka parancsára
Günter Grass: A bádogdob

George Kohlrieser: Hostage at the Table How Leaders Can Overcome Conflict, Influence Others, and Raise Performance

>!
2018. március 10., 00:42

Tompa Andrea: Omerta Hallgatások könyve

>!
2018. február 12., 17:26

Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Csillagles Válogatás a Moly.hu tagjainak írásaiból

>!
2017. október 14., 18:10
>!
2017. január 26., 23:44

Lackfi János: Három a magyar igazság Hajmeresztő történetek!

>!
2016. január 24., 21:44

Máté Gábor: Szétszórt elmék A hiperaktivitás új gyógymódja

>!
2015. június 22., 14:13
>!
2014. június 29., 02:30
>!
2014. január 17., 23:13

Daniel Tammet: Je suis né un jour bleu à l'intérieur du cerveau extraordinaire d'un savant autiste

>!
2013. október 14., 19:32
>!
2013. augusztus 28., 22:01

Ian Stewart – Vann Joines: TA Today A New Introduction to Transactional Analysis

>!
2013. július 20., 18:21
>!
2012. december 21., 22:04
>!
2012. október 4., 22:40
>!
2011. október 22., 11:38
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Psyche
Molyolók saját írásai

Hajatlan túrós
(Levelek Anyámnak)

A titka a jó minőségű túró, suttogta Kati néni. Egy kiló, mondjuk, az bőven elég a családnak, de nem ám ilyen rossz, morzsalékos, bolti túróból, suttogta Kati néni. Aztán tegyél bele egy csipet sót is, suttogta Kati néni. Egy éjszakán át pihentesd a hűtőben, akkor lesz jó, suttogta Kati néni. Másnap felvered a fehérjét, belekevered, megkened a tetejét sárgájával kevert tejföllel, mehet rá a cimet, bele mazsola is, ha szeretitek, suttogta Kati néni.
Ott kuporogtam a kis műbőr bevonatú sámlin, és füleltem. Úgy képzeltem, Kati néni harsány hangja általában betölti a kis, vályogtéglás házat, amiben – szintén képzeletem szerint – lakott, visszaverődik a fehérre meszelt falakról, majd végighömpölyög az udvaron, ahogy ebédhez hívja számtalan gyermekét és unokáját. Legkevésbé ez a suttogás illett Kati nénihez, és én sokáig nem tudtam az okát.
Viszont aki állandóan suttog, ahhoz előbb-utóbb szintén suttogni kezdünk – kivált, ha a helyszín egy kórházi kórterem. Megint időbe tellett, míg rájöttem, milyen elhibázott stratégia is ez: Kati néni fél fülére teljesen süket volt.
Kati néninek volt egy kis, piros, műanyag nyula. Kihívóan álldogált a fehér éjjeliszekrényen a gyógyszeres fiola, a megkezdett tápszerek és a rossz szagú, pépes kórházi ebéd társaságában. Tizedik napja kuporogtam a fehér sámlin – Kati néni harmadik napja volt ez a kórteremben, amikor beavatott a nyúl titkába.
Négy gyermeke közül a legkisebb kapta, amikor iskolás lett (Vica, a legkisebb, csak pár évvel idősebb nálam, s ekkor ért a felismerés: hiszen nekem is volt ilyen nyulam); és Vicuska úgy gondolta, a nyúl pont úgy néz ki, mint Kati néni. Ez a hasonlóság csak fokozódott, mikor szegény nyúlnak letört a fél füle, kuncogott halkan Kati néni. Mióta minden gyerek felnőtt, a nyúl mindig ahhoz kerül a családban, akinek éppen szüksége van rá: aki utazik vagy beteg. Már Rio de Janeirót is megjárta, suttogta büszkén Kati néni. Most nálam szolgál, míg itt vagyok, suttogta Kati néni.
Kati néni, veled ellentétben, meg akart gyógyulni. Kati néni maga volt a megtestesült élni akarás. Minden étkezést feladatnak tekintett. A nővért elkápráztatta vele, hogy – kis segítségemmel –, önállóan végére a járt a híg levesnek és az undok, ragacsos főzeléknek, mire az ápoló egyáltalán jött volna, hogy megetesse őt. A fehérjedús, kórházízű tápszert grimaszolva, de kötelességtudóan nyeldekelte, miközben a Nők Lapja gasztrorovatát lapozgatta sóvárogva és recepteket diktált nekem. A nyúl és a gyógyszerek mellől titkos gumicukorkészletet horgászott elő, s nekem is ki kellett vennem a részemet az elpusztításából. Sose szerettem, suttogta, de muszáj, meg kell erősödni.
Kati néni mindennap főzött. Fejben, természetesen, hiszen pillanatnyilag a felüléshez is segítségre szorult. Negyven éve mindennap főz a családra, magyarázta suttogva; hogy lehet ezt egyik napról a másikra elhagyni, kérdezte suttogva. (Te is főztél egyébként, ekkor már öntudatlanul – míg Kati néni a töltött libanyakat diktálta, te paprikáskrumplit készíttettél apámmal lázálmodban.)
Kati néni az első naptól kezdve súlyt fektetett rá, hogy mindenkit megismerjen a családunkból: pontosan tudni akarta mindegyikünk életkorát, beosztását, családi helyzetét. Nemcsak saját unokáiról mutatott képeket – ugyanígy elvárta, hogy beszámoljak a fiamról, aktuális napi történéseiről. Néhány nap telt el csupán, és azon kaptuk magunkat, hogy a vizit ideje alatt, míg a folyosóra száműzettünk, Kati néni játékát játsszuk: heves vitát folytattunk róla, hogy vajon Vica-e az, aki nem tud főzni, és vajon melyik unoka készül képzőművészeti pályára Kati néni családjában.
Kati néni a madarakat is szívesen hallgatta: az ágya közvetlenül az ablak mellett állt, melyet a meleg ősz és az elmúlás átható szaga miatt folyamatosan nyitva tartottunk. Mindig megtippelte, milyen madár csicsereg a kórház parkjában, nevetve kérve, hogy biológus apámmal, bátyámmal ne osszam meg találgatásait: nem a bizonyosság volt a lényeg, hanem hogy odaképzelhesse kedvenc madarait. Kati néni szerette a természetet: a negyedik napon mesélte el, hogy fizika-kémia szakra készült. Az élet azonban közbeszólt: hamar jöttek a gyerekek, sorban mind a négy, és Kati néni egyszer csak a porcelángyárban találta magát. Nem mintha nem lett volna a maga módján szép korszak, suttogta Kati néni, de az orvos szerint a kaolinpor az oka, hogy most itt vagyok. Tüdőrák, máj- és csontáttéttel, suttogta.
Eljött a hétvége, és Kati néni egyre csendesebb lett. Amikor az okát firtattam, elmesélte, hányszor volt már kórházban, nagyobb műtétre készülve – egy gégeprobléma miatti műtét balul sült el, megsérültek a hangszálai, korábban harsány hangja azóta nem visszhangzik a fehérre meszelt falak között. De, suttogta, akkor nem félt, mert tudta, mi vár rá. S akkor sem félt, amikor azt mondta az orvos, hogy jobb lábát részlegesen amputálni kell – nevetve ellenkezett, hogy: hát doktor úr, akkor kisodródom a kanyarban! Az orvos csak nézett rá megbotránkozva, hogy nem illik ilyennel viccelni.
De most félek, suttogta. Ez a májbiopszia, ez valami új, suttogta. Most nem tudom, mire számítsak, suttogta.
Amikor utoljára láttam, Kati néni peckesen ült az ágy közepén – jó, ha negyvenöt kilós kis csomag, a barackszínű, új hálóingben, amiben a vizsgálatra készülődött –, és keresztrejtvényt fejtett. Közben nagyokat húzott a kezében lévő citromos sörből – elvégre az orvos azt mondta, fokozni kell a folyadékbevitelt.

A temetésed után öt nappal sütöttem először meg a hajatlan túróst. Megértettem Kati néni averzióját a gumicukorral meg az édes tápszerekkel szemben: a recept által előírt cukormennyiségtől nagyon visszafogottan édes desszert lett ez, a fiam csak baracklekvárral ette meg. Két nagyobb szeletet kanyarítottam belőle, fóliába csomagoltam, és még egyszer megtettem az utat a kilenc kilométerre eső település kórházáig. Vittem magammal egy doboz citromos sört is.
Sokáig üldögéltem a parkolóban, nehéz volt megtenni az első lépéseket. Az idő szerencsére esőre állt: a dzsekim csuklyáját mélyen a szemembe húzva léptem át a bejárati ajtón. Úgy éreztem, mintha tilosban járnék – nem illendő, hogy idetolakodjon gyászával az, aki már elveszítette a szerettét; a kórházzal való kapcsolatunk a halotti bizonyítványod kiállításával lezárult. Felosonkodtam a harmadikra, és végigbogarasztám a kórtermi beosztást. Kati néni neve már nem volt ott.
A parkolóban tömtem magamba a két szelet túróst, míg a rádióban a híreket mondták; még langyosak voltak. A sört csak otthon ittam meg.
– Hogy van Kati néni? – kérdezte a fiam, aki hetek során eltanulta Kati néni játékát.
Nem tudom. Remélem, hajatlan túróst süt otthon.