printemps 311



Kedvenc könyvek 18

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege
J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg
J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi
J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje
Charlotte Brontë: Jane Eyre
Szilvási Lajos: Egymás szemében
J. D. Salinger: Zabhegyező
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt

Kedvenc alkotók: George Orwell, Hervay Gizella, J. K. Rowling, Kosztolányi Dezső, Láng Zsolt, Leiner Laura, Murakami Haruki, Neil Gaiman, Örkény István, Radnóti Miklós

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Karl Ove Knausgård: Élet
Donna Tartt: A titkos történet
László Noémi: Műrepülés
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III.
>!
2020. augusztus 4., 23:30
>!
Magvető, Budapest, 2019
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438413 · Fordította: Patat Bence
>!
2020. július 25., 12:01
>!
Európa, Budapest, 1996
606 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630758849 · Fordította: Greskovits Endre
>!
2020. július 10., 17:33
>!
Gutenberg, Csíkszereda, 2020
70 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786069001165 · Illusztrálta: Kürti Andrea
>!
2020. június 29., 22:08
>!
Magvető, Budapest, 2020
152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631440041 · Fordította: Morcsányi Géza
>!
2020. június 16., 14:08
>!
Jelenkor, Budapest, 2016
1644 oldal · ISBN: 9789636766016
3 hozzászólás
Hirdetés

Utolsó karc

printemps>!

Gaiman tudja a tutit :)

"Vannak igaz történetek, vagyis igaz és valódi, ami a szereplőjükkel megesett, és a legnagyobb tragédia az, hogy hallottuk már számtalanszor, ezért képtelenek vagyunk igazán átérezni. Burkot növesztünk a történet köré, kagylóként ágyazzuk be a fájdalmas valóságot, sima gyöngyréteggel fedjük be, hogy képesek legyünk megbirkózni vele. Csak így élhetjük rendesen a mindennapjainkat, csak úgy tudunk funkcionálni, ha immúnisakká válunk mások fájdalmára és veszteségére. Ha hagynánk, hogy mindez hasson ránk, hamarosan belerokkannánk vagy éppen ellenkezőleg, szentek lennék – de többnyire nem is hat ránk. Nem engedhetjük meg magunknak.

Aki ma este leül vacsorázni, gondolja végig, mennyi gyerek éhezik a világon: a számuk nagyobb annál, mint amive az emberi elme megbirkózhat, akkora, hogy bocsánatos bűn, ha egy rosszabb becsléssel egymillióval többet vagy kevesebbet mondunk. A gondolat egyeseket lehangol majd, másokat nem, de mindenki meg fogja enni a vacsoráját.

Vannak történetek, amelyeket elegendő valódi átérzéssel hallgatni, és rögtön mély sebeket ejtenek rajtunk. Mint például? Tessék, itt egy jó ember, aki mind saját értékítélete, mind a barátai felfogása szerint jó ember: hűséges és őszinte a feleségéhez, imádja és mindennel elhalmozza a kisgyerekeit, törődik az ország sorsával, a lehető legjobban végzi a munkáját. Azaz hatékonyan és jólelkűen zsidókat küld a halálba: élvezi a zenét, ami a háttérben szól megnyugtatásképpen, és mindig figyelmezteti a zsidókat, ne feledkezzenek meg az azonosító számukról, amikor a zuhanyzóba mennek – mindig elmondja nekik, hogy sokan elfelejtik a számukat, aztán más ruháját veszik fel, amikor kijönnek a zuhanyzóból. Ez megnyugtatja a zsidókat. Létezik élet a zuhanyzó után, mondogatják magukban. És tévednek. Emberünk minden részletében felügyeli a folyamatot, amíg a holttestek a kemencébe nem kerülnek – ha van valami, ami miatt rosszul érzi magát, az, hogy még mindig hatással van rá az elgázosítás. Tudja, ha igazán jó ember lenne, nem érezne mást, csak színtiszta gyönyört, hiszen a világ végre megszabadul a kártevőktől.

De hagyjuk is most őt – túlságosan fájdalmas a gondolat. Túl közel van hozzánk, és ez fáj.

Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja. Ez így annyira egyszerű.

Egyetlen ember sem Sziget, jelentette ki Donne, és tévedett. Ha nem lennénk mindannyian szigetek, már régen elvesztünk volna, belefúltunk volna egymás tragédiáiba. Elszigeteljük magunkat (és ne feledjük, hogy már az igében is ott van a sziget szó) mások tragédiáitól, azzal, hogy szigetek vagyunk és azzal, hogy ezeknek a történeteknek mind egyforma a szerkezete. A visszatérő motívumot jól ismerjük, és nem változik soha: volt egyszer egy emberi lény, aki megszületett, élte az életét, aztán így vagy úgy meghalt. Tessék. A részleteket mindenki beírhatja saját tapasztalatai alapján. És a történet ugyanúgy nem eredeti, mint az összes többi, és ugyanúgy egyedülálló, mint minden emberi élet. Az emberi életek olyanok, mint a hópelyhek: általunk jól ismert mintákba rendeződnek, és úgy hasonlítanak egymásra, mint a borsószemek a hüvelyben (megnézted már valaha a borsószemeket a hüvelyben? De jól megnézted őket? Elég egy percig vizsgálgatni őket, aztán már véletlenül sem téveszted össze őket), és mégis páratlanok.

Egyéni történetekre van szükségünk. Egyéni sorsok nélkül csak számokat látunk: ezer halottat, százezer halottat, „az áldozatok száma elérheti az egymilliót”. Ha megismerjük az egyéni sorsokat, a statisztikai adatokból emberek lesznek – de még ez is csak hazugság, mert az emberek továbbra is szenvedni fognak, tömegesen, hogy az már maga is értelmetlen és zsibbasztó. Lássuk csak, nézd azt a kisgyereket, felpüffedt a hasa, legyek nyüzsögnek a szeme sarkába, lába vékony, mint egy csontvázé – könnyebb lesz neked attól, ha tudod, mi a neve, mennyi idős, miről álmodik és mitől fél? Ha belenézhetsz a lelkébe? És ha könnyebb lesz tőle, nem igazságtalanság ez a nővérével szemben, aki mellette hever a perzselő homokban, mint egy kisgyermek torz, felpuffadt karikatúrája? És tessék, ha átérezzük a helyzetüket, akkor ők most fontosabbak a számunkra, mint a többi ezer gyermek, akik ugyanúgy éheznek és akikből – hozzájuk hasonlóan – hamarosan a legyek miriádnyi nyüzsgő gyermeke fog táplálkozni?

Az ilyen gyötrelmes pillanatokat már nem vagyunk képesek elviselni, és a szigeteinken maradunk, ahol nem okozhatnak nekünk fájdalmat. Ezeket a pillanatokat sima, biztonságos, gyöngyházfényű burok fedi, hogy gyöngyként csusszanjanak ki a lelkünkből és ne tépjenek rajtunk sebeket.

A kitalált történetek segítségével beléphetünk ezekbe a fejekbe, ezekre az idegen helyekre és más szemén keresztül nézhetjük a világot. És megállunk a mesében, mielőtt meghalnánk, vagy nem is mi halunk meg, mert nekünk nem esik bántódásunk, aztán lapozunk vagy becsukjuk a könyvet a mesén túli világban, és éljük tovább a saját életünket.

Életünket, amely a többihez hasonlóan cseppet sem hasonlít a többire."

Kapcsolódó könyvek: Neil Gaiman: Amerikai istenek

Neil Gaiman: Amerikai istenek
1 hozzászólás