1. Háború és béke
Ezt a könyvet még akkor vettem, amikor volt Afrika témánk – két éve? három? –, aztán mégsem ezt olvastam. Már akkor is azért választottam Afrikát témának, mert szégyenletesen keveset tudok róla, ami most is bebizonyosodott. Merthogy eddig azt sem tudtam, mi fán terem a nigériai polgárháború. Nem éltem még akkor, és sosem hallottam vagy olvastam róla sehol.
Nagy pozitívuma a könyvnek, hogy viszonylag messziről indul, még a gyarmati időktől, és szép fokozatosan jut el a háborúig, úgyhogy azok is megérthetik, mi vezetett oda, akik hozzám hasonlóan semmit sem tudnak a dologról. Ezek az okok, egyébként, ugyanazok, mint bármelyik „nyugati” háború esetében. Alkalmatlan, hataloméhes vezetés, korrupció, működésképtelen rendszer, belviszályok – ebben az esetben törzsek és régiók között. Azt is láttuk már Európában, ami miatt a keleti országrész végül Biafra néven függetlennek nyilvánította magát. Az egyik törzs, az igbók, feltűnően sok helyen kerültek vezető pozícióba, gazdasági és politikai területen egyaránt, főleg annak köszönhetően, hogy a kultúrájuk nagyon nyitott, és könnyen befogadták a gyarmatosító angolok hatását, részt vettek az oktatásban, és az angolok távozása után alkalmasak voltak ezeknek a pozícióknak a betöltésére. És alkalmasak lettek arra is, hogy bűnbakká váljanak, és diszkriminálják, majd százával gyilkolják őket.
Vitatkozhatunk azon, hogy megoldás volt-e a kiszakadás, vagy a nigériai oldalnak volt igaza abban, hogy egy egységes országon belül kellett volna megoldani a problémákat – az az egy biztos, hogy a biafraiak úgy érezték, nincs maradásuk, a nigériaiak meg azt mondták, Nigériának egyben kell maradnia, és kitört a háború, amire megint rányomta a bélyegét a vezetők hatalomvágya és gőgje. A két tábor vezetői, Gowon és Ojukwu egyetlenegyszer találkoztak személyesen, és az is a háború kitörése előtt történt. Senki nem volt hajlandó engedni az álláspontjából, egy egészen picikét sem, és ez milliók szenvedését és halálát okozta.
Akárkinek is adunk igazat, arra nincs mentség, ahogy az emberi jogokat porba tiporták a háború három éve alatt. Gowon és emberei gondoskodtak róla, hogy ne juthassanak segélyszállítmányok Biafrába, és büszkén vállalták is, hogy az ottaniak kiéheztetése a stratégiájuk része. De olyan szállítmány is volt, amit Ojukwu utasított vissza, azzal, hogy Nigérián keresztül jonne, és a nigériaiak biztos megmérgeznék az élelmiszert. Csak Biafrában több, mint kétmillióan (egyes becslések szerint inkább hárommillióan) haltak meg csak az éhezés és az ahhoz kapcsolódó betegségek miatt, legtöbbjük gyerek.
Nigéria azóta sem állt talpra, a politikai rendszer még mindig belterjes és korrupt, az igbók pedig a mai napig érzik annak a hatását, ahogy az elvesztett háború után ellehetetlenítették őket, olyan intézkedésekkel, amiknek Gowon nyilatkozatai szerint egyáltalán nem ez volt a céljuk, az etnikai és vallási viszályok még mindig dúlnak (gonsoljunk csak a Boko Haramra)… és ki tudja, mikor lesznek képesek kimászni a gödörből.
