A weird urban fantasy, avagy „New Weird”
Nagyjából az ezredforduló óta egyre nagyobb teret nyer egy irányzat a fantasyben, amely próbál elszakadni a fantasztikumnak mind a klasszikus (high/hard), mind az urbánus fővonalától. Talán nem akkora durranás, mint kb 40 évvel korábban a „new wave” (Philip K. Dick és társasága) volt a sci-fiben, de azért határozott nyomot hagy maga után. És lassan a magyar olvasók is megismerhetik, hogy ez nem csak China Miéville-ről szól.
De hogyan is határozhatnánk meg ezt a stílust, amely még nevében is ott viseli a furcsaságot, mint állandó jelzőt? A legegyszerűbb, ámbár nem kifejezetten pontos meghatározás vahogy így hangozhatna: olyan városias, fejlett környezetben játszódó fantasy, amelynek a színhelye nem a Föld. A fejlett környezet – amelynek persze nem kell egy adott történelmi korhoz igazodnia – magával hordozhat sci-fi vagy steampunk elemeket, és mivel a new weird szerzők a horrortól sem idegenkednek, a meghatározásnak gyakran része az is, hogy a spekulatív irodalom e három nagy zsánerének metszetében helyezkedik el.
Ez a külsőségekre összpontosító meghatározás azonban, bár első közelítésben hasznos lehet, önmagában kevés. Legalább ilyen fontos szempont az is, hogy a szóban forgó könyv milyen kérdéseket vet föl a szűkebben vett cselekményen túl, vagy mennyire összetett és milyen hangulatú világot mutat be. Ezt pedig talán csak példákon keresztül lehet igazán illusztrálni. A Perdido pályaudvar, a Más Dalok vagy a Lépcsők városa (de talán a magyar Nagate is befér ide) egyaránt idegen, nehezen dekódolható és gyakran nyugtalanító világokat mutatnak be, ráadásul történetük sem a megszokott módon bonyolódik. Ellenben A törvény ötvözete vagy a Vérrel írt ígéretek, modern és kreatív háttérviláguk dacára a klasszikus fantasy jól ismert fordulataival operálnak.
Olyan regényeket is találhatunk, amelyek bár nem illenek a bevezető definíciónkba, hangulatuk révén szinte kiabálnak, hogy minősítsük őket weird-nek. Ilyen például Gaiman Soseholja, amely urban fantasy létére sem sorolható a megszokott mitológiás-varázslós-tündéres vonalba. Moskát Anitától a Horgonyhely pedig épp az ellenkező irányból közelít e stílushoz: bár világa nem különösebben modern vagy városias, a weird jelzőt nehéz lenne elvitatni tőle. De sci-fit is szokás ide sorolni, például Vandermeer műveit vagy a szerintem totálisan kategorizálhatatlan Vurtot.
És vajon mennyire új ez a „new” weird? A megjelölés hivatalosan Lovecraft és társai munkásságára reflektál (lásd: Weird Tales), akik elsőként használták tudatosan a sci-fi, fantasy és horror keverékét kozmikus rémtörténeteikben. Tehát ők lennének az „old weird”? De Miéville&co. közvetlen elődei szerintem mégsem ők. Az egyik – ha nem a – legelső földöntúli város, amely a modern fantasy történetében egy regényciklus középpontjába került, Roger Zelazny alkotása. Az Amber krónikákról bízvást kijelenthetjük, hogy sem a klasszikus, sem az urbánus fantasy szabályainak nem engedelmeskedik, a maga idejében közel olyan formabontó, hibrid univerzum volt, mint ma a fentebb tárgyalt alkotások. Egy másik nagy név pedig, aki régóta következetesen semmibe veszi a fantasy kliséit, Tim Powers. Az ő művei ugyan szigorúan történelmi keretek között játszódnak, de hatásukat a modern fantasztikum elhajlásaira én nem tagadnám le. (Ellentétben a steampunkra gyakorolt állítólagos hatásával, amit speciel sosem értettem igazán.)
(Kép: Perdido Street Station by Gordillo, deviantart.com)
