Átváltozások, avagy kényszerített evolúció az SF-ben
A science fiction régóta szeret eljátszani az emberiség félelmeivel. (Ha elfogadjuk – bár nekem vannak kétségeim –, hogy a Frankenstein az első SF regény, akkor ez máris bizonyítottnak látszik.) E félelmek egyike az, hogy egyszer csak megszűnünk embernek lenni. Az írók és olvasók különböző generációi persze egészen másként képzelték el, mi is okozhatja majd a nagy ugrást, amely örökre megváltoztat minket – és különbözőképpen állt hozzá ahhoz is, hogy ezek a változások mennyiben lesznek elfogadottak.
A hidegháború nagy félelme természetesen az atombomba volt. Egy nukleáris háború nem csak a civilizációt rombolhatta volna le, de az emberi DNS-t is nagy és ellenőrizhetetlen változásoknak tehette volna ki. A mutáció volt tehát az 1950-es évek nagy átváltozása, amely John Wyndham Újjászületésében (1955) kétféle fényben is megjelent: mint szörnyetegek teremtője és mint a jövő záloga. A generációs különbségek metaforájaként is felfogató regény kulcskérdése az volt, vajon az előző nemzedékek el tudják-e fogadni, hogy az átváltozottak is emberek?
Az 1970-es években Amerika átesett egy olyan fixáción, amelyről alighanem kijelenthetjük, hogy idehaza sosem voltunk képesek komolyan venni. Jó okkal, hiszen a témában elsősorban gagyi történetek és komolytalan ijesztgetések születtek. Ez az UFO-jelenség, a földönkívüliek támadásától vagy kísérletező kedvétől való félelem. Philip José Farmer egy szokatlanul értelmes témával állt elő Folyóvilág-ciklusában. Ebben egy ismeretlen hatalom újrateremti az emberiséget egy idegen bolygón, de bizonyos változtatásokkal: nincsenek betegségek, öregedés, és a halál is csak ideiglenes. Az ember azt hinné, hogy ez maga az utópia, de csak akkor ha figyelmen kívül hagyjuk az események pszichológiai vonatkozásait. A sorozat középső kötete, a The Dark design (1977) jól mutatja be, hogy ismeretlentől való félelem felülírja ennek a globális átváltozásnak a pozitív hatását.
A modern világ ekkor már abban a hitben élt, hogy legyőztük a legtöbb betegséget, és az orvostudomány valóban megbízható eszközévé vált az élet meghosszabbításának. De az 1980-as és 90-es évek a vírusok új fajtáinak megjelenését hozták el, ami az SF írókat újabb munícióval biztosította. Nicola Griffith Ammonite (1992) c. regényében egy gyógyíthatatlan vírus változtatja át egy bolygó telepeseit nem csak biológiai, de társadalmi téren is. Nagy változás a félelem, mint átfogó téma megközelítésében, hogy a itt már változások elfogadása is megjelenik, mint érvekkel alátámasztott lehetőség. A betegség által megteremtett új életforma egyesek számára akár még vonzó is lehet – persze csak ha abba az 50%-ba tartoznak, amelynek még esélye is van túlélni a vírus hatását.
A kortárs SF-ben a legnépszerűbb téma természetesen a kibernetika és a nanotechnológia hatása az emberi életre. Már az 1980-as években is sokan foglalkoztak a gépek káros hatásaival, az egész mainstream kiberpunk arra épült, hogy a számítógépek és a mechanikus implantátumok hatására az emberi viselkedés „gépiesebbé” válik. De a 2000-es évek alkotói mutatták meg, milyen lenne az a kor, amelyben az ember és a gép szétválaszthatatlanná, esetleg megkülönböztethetetlenné válik. S. Andrew Swann Apotheosis-trilógiájában az ellenőrizetlen technológiai fejlődés vadhajtásai, a nanorobotok és mesterséges intelligenciák visszatérnek a világűrből, hogy a konzervatív életmódot preferáló emberiséget megfosszák a választás lehetőségétől. A Messiah (2011) címet viselő befejező rész az emberre erőltetett technológia szélsőséges hatásait mutatja be egy izgalmas űropera-kaland keretében. Az isten-komplexusban szenvedő MI-k és egész bolygókat asszimiláló nanofelhők testesítik meg a mai világ transzhumanista törekvéseit ellenzők félelmeit.
