Néhány gondolat a steampunk irodalomról
Nem csoda, hogy a steampunk irányzatnak már fogalmát is nehéz pontosan behatárolni: a fáma szerint K. W. Jeter többé-kevésbé viccből alkotta meg a szót az 1970-es és 80-as években írt retro-futurisztikus fikciókra. Tette mindezt valószínűleg anélkül, hogy különösebben belegondolt volna az etimológiába. Számomra csak ez magyarázhatja például azt, hogy a stílus egyik alapművének az Anubisz kapuit tekintette Tim Powerstől, amely bár minden idők egyik legjobb történelmi fantasy regénye, sem a steam, sem a punk jelző nem illik rá különösképpen.
Az elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a stílust a 19. századi futuristák – mint Verne és Wells – egyfajta modern újraértelmezése határozza meg. A gőzkorszak technológiájának fiktív továbbélése felelős a steam- előtagért, amelyet nyilván kitágíthatunk bármilyen 19. századi tudományos leleményre. Ilyenformán tehát nem több egy időszak megjelölésénél. Én azonban úgy gondolom, hogy a -punk utótagot nem illik annyival elintézni, hogy vicces célzás a kiberpunk irányába. Ha a punk szót a 80-as évek kontextusában szemléljük, akkor a lázadásnak, a nonkonformitásnak, a szubkultúrák alkotásának a metaforáját kell észrevennünk benne. Ezek alapján én úgy vélem, hogy az igazi, keményvonalas steampunk valamiféle társadalomkritikát is meg kell, hogy fogalmazzon.
(E felfogás ellentéte lenne az ún. nosztalgikus steampunk, amely általában a viktoriánus világrend teljes elfogadása mellett szerepeltet léghajókat és gőzautókat, és néha egy-egy érdekesebb találmányt is, de gondolatvilágában szerintem nem képes semmi újat felmutatni. Valószínűleg ezekből a művekből van több, de én nem kívánok foglalkozni velük.)
Az első „valódi” steampunk regény – természetesen – nem jelölhető meg egyértelműen, de én Michael Moorcock: The Warlord of the Air c. könyvét szeretem kitüntetni ezzel a címmel. Az 1971-ben megjelent történet egy olyan alternatív jelenbe kalauzol, ahol a Brit Birodalomnak nincs ellenfele, de a látszólagos utópia mögött világméretű elnyomás uralkodik. A trilógia másik két részében a főhős újabb alternatív világokat jár be, amelyekben egyre magasabb technológiai fejlettség mellett egyre kétségbeejtőbb társadalmi viszonyokkal szembesül. A szerző kvázi megelőlegezi a későbbi kiberpunk mozgalom egyik alapgondolatát, amely szerint a túl gyorsan fejlődő technika többet árt az embernek, mint amennyit használ.
És ha már kiberpunk mozgalom, akkor nem mehetünk el az alapító atyák, Gibson és Sterling steampunkos kirándulása mellett sem, bármilyen rossz híre is van idehaza A gépezetnek. Egy pillanatig sem vitatom, hogy a könyv története erőltetett és inkoherens. Ugyanakkor szinte tökéletes, mint a keményvonalas steampunk stílus kiáltványa és programbeszéde: a betegesen felgyorsuló tudományos fejlődés kritikája, a modern technológia anakronisztikus átültetése egy korábbi világba, és a nagy történelmi személyiségek átlagos kisemberré süllyedése mind jellegzetes toposzokká váltak azóta.
A 21. századi steampunk is ezen a vonalon fejlődik tovább. Ahogy én látom, azok a szerzők, akik a 2000-es években valami újat akartak felmutatni a témában, elfogadták és kihasználták a stílus alapvető abszurditását. Történeteikben jellemzően megjelenik a felismerés, hogy a gőzkorszak továbbélése természetellenes, egy anomália a történelemben, és hőseik arra keresik a választ, hogy mi rejlik a háttérben? Jó példa erre Szilágyi Zoltántól a Káoszszív, Mark Hoddertől a Burton & Swinburne, valamint Félix J. Palmától a „Crisis of Infinite Wells” sorozatok. Palma Viktoriánus-trilógiájának persze igazából nem ez a címe, de ez is lehetne :D
Érdekes még, hogy a steampunk szokatlanul gyakran párosul fantasy elemekkel. Ennek részben talán az lehet a hátterében, hogy a 19. század szórakoztató irodalma is előszeretettel élt misztikus motívumokkal. Itt mindenképpen ki kell emelni az ikonikus Perdido pályaudvar, végállomást, amely – más erényei mellett – szinte tökéletes hibridje a két zsánernek. Akár a modern steampunkot vizsgáljuk, akár a modern fantasyt, egyformán megkerülhetetlen alkotás.
A többieket durván két csoportra osztanám. Az egyiket – nevezzük mondjuk steam fantasynek – egyértelműen az epikus fantasy témái határozzák meg, azzal a különbséggel, hogy (szöges ellentétben a tolkieni mintával) elfogadják, hogy a technológiai fejlődés egy létező valami. Jól ismert példái Ryantől a Draconis Memoria vagy Sandersontól a Ködszerzet sorozat Wax & Wayne könyvei. Ezekről itt ennyi elég is, hiszen ez egy sci-fi karc.
A másik csoportra én a gaslamp fantasy megjelölést preferálom. off Általánosságban véve ezt a szóösszetételt olyan urban fantasykre szokás használni, amelyek 19. századi, nagyvárosi környezetben játszódnak. Ehhez gyakran adódik némi, leginkább csak díszként használt steampunk elem, főként a nosztalgikus fajtából. De mivel e könyvek olvasói elsősorban amúgy is fantasy témákra, netán paranormális románcra vágynak, a keményvonalas steampunk mellőzése alkalmasint megbocsátható nekik. Ide a legjobb példa talán Az Úr sötét anyagai trilógia.
Ezzel eljutottunk az egész karc apropójához. Theodora Goss: Az alkimista lányának különleges esete c. műve első ránézésre ugyanis gaslamp fantasy regénynek mondható. Stílusa, előadásmódja kétségkívül az urban fantasy jellegzetességeit hordozza. De ha alaposabban megnézzük, akkor nincs benne semmi misztikus. Szerzője a 19. századi futuristák által feltételezett tudományos elméleteket használja fel, csak éppen nem mérnöki, hanem orvosi és biokémiai jellegűeket. Hihetetlenebb a szikével alkotott emberi lény, mint a gőzmeghajtású robot? Pláne, ha elfogadjuk, amit fentebb a steampunk világok inherens abszurditásáról írtam. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a lázadás, a korszak elfogadott társadalmi rendjéből való kitörés vágya nagyon is megjelenik a történet hősnőiben, akkor szerintem a keményvonalas steampunk minden szükséges feltétele teljesül a regényben.
