Űrutazók és bolygólakók
Az űroperák hagyományos témái a különböző civilizációk közötti kapcsolatrendszerek. E civilizációk lehetnek idegenek vagy emberiek, állhatnak azonos vagy nagyságrendekkel eltérő szinten, szólhat a történet az első kapcsolatfelvételről vagy évszázados konfliktusok következményeiről. Gyakori, hogy egy űrutazó és egy bolygóhoz kötött társadalom kerül egymással ellentétbe. De vajon ez mindig azonos klisék szerint működik? A galaktikus birodalom és szegény telepesek találkozása hányféle variációt rejt magában? Kimondhatjuk egyáltalán, hogy ez a közhelyes változat az témakör alaptípusa? A vizsgálódáshoz kizárólag emberi civilizációk találkozásáról szóló könyveket használtam fel.
Az elsőként hozott példám – Earthman, Come Home (1955), IN: James Blish: Cities in Flight – rögtön túl is lép azon, amit egy ilyen korai alkotástól várhatnánk. A világűrt járó városok itt nem egy szuperhatalom követei, vagy hős felfedezők. Épp ellenkezőleg: a galaktikus kultúra peremére szorult vándornépek, akik rendkívüli technológiájuk dacára is alárendelt szerepet játszanak az emberlakta bolygók életében. Mozgó ipari bázisokat képzeljünk el, amelyek bérbe adják erőforrásaikat egy-egy világnak, például bányászatot folytatnak vagy felépítenek megbízóiknak egy várost. Mai szemmel egy kicsit furcsának hat, hogy e maguk is város méretű űrhajók miért nem önellátók, és miért nem inkább aszteroidákat bányásznak nyersanyagokért, de ne felejtsük el, hogy az ötlet még az első szputnyik fellövése előtt fogalmazódott meg a szerző fejében. Ha tudományosan nem is feltétlenül, de társadalmi szempontból roppant érdekes regényről van szó, amely az elsők között ülteti át a nomád életformát a világűrbe.
Lloyd Biggle Jr.: Monument c. regénye (1974) mindehhez képest visszalépést jelent. Itt egy imperialista galaxist ismerünk meg, amely csúnyán kihasználná az űrhajózási vonalaktól elszakadt, visszafejlődött bolygók bennszülötteit. Az ilyen típusú történet az, amit bizonyára a zsánerben kevésbé járatos olvasók is ismernek: az űrhajósoké a fejlett technológia, a politikai fölény, az újonnan felfedezett bolygónak semmi más nem jut, mint az erkölcsi felsőbbrendűség (na meg némi ravaszság, de az már a történet része, én pedig most a világokat vizsgálom). Az egész egy az egyben a gyarmatosítás korának leképezése a távoli jövőbe. A futurisztikus elemek kevés híján ki is hagyhatóak, és az egész regény szinte áthelyezhető lenne egy déltengeri szigetre.
A 80-as évek új hullámának jellegzetes darabja, C. J. Cherryh: Rimrunners (1989), az Alliance-Union regényciklus része. E sorozat szerzője az elsők között tette fel a kérdést: milyen lenne a világűrben boldogulni kívánó kultúrák élete egy hard SF univerzumban? Az írónő egyetlen engedményt tett csupán, fénynél gyorsabb hajtóművet bocsátott hősei rendelkezésére. De lakható bolygókat, mesterséges gravitációt, anyagreplikátort vagy hajtóanyag nélkül is gyorsuló űrhajókat már nem. Az eredmény egy olyan univerzum, amelyben az emberiség jelentős része űrállomásokon kénytelen élni és minden űrutazónak korlátozott erőforrásokból kell gazdálkodnia. Az ismert űrben csak két lakható bolygó létezik, amelyek természetesen ellenségei egymásnak. Az űrutazóknak a két világ által meghagyott maradékokkal kell beérniük. Nem nehéz belátni, hogy egy bolygónak ezerszer annyi erőforrása van, mint egy akármilyen jól is felszerelt űrflottának. Vagyis ismét egy olyan univerzumot kapunk, amelyben az űrjárók húzzák a rövidebbet, ezúttal azonban már meggyőzőbb alapokon. Igaz, még így is maradnak kérdéses momentumok. Elsősorban az, hogy mivel kereskednek ezek az űrvándorok? Milyen árut érdemes egyik naprendszerből a másikba szállítani ahelyett, hogy helyben állítanánk elő?
A kortárs írók véleménye szerint a helyes válasz: tudást. Találmányokat, művészeti alkotásokat, valamint olyan egyedi szerkezeteket, amelyeket nem tudnak lemásolni. Ken MacLeod: Newton's Wake c. könyve (2004) erre egyedülállóan alkalmas környezetet teremt. Itt a poszthumánok, elérve a szingularitás állapotát, számtalan technikai csodát szórtak szét a galaxisban, mielőtt szublimálódtak, vagy más formában hagyták volna el az anyagi világot. Az emberek ezeket a leutánozhatatlan eszközöket hajkurásszák, a poszthumán tudás morzsáiért harcolnak vagy épp egyezkednek egymással. Négy csoportjuk rendelkezik űrhajókkal – ezek a járművek persze maguk is egytől egyig poszthumán ereklyék – és ezek révén azt képzelik magukról, hogy ők valamiféle nagyhatalmak. Így amikor rábukkannak egy elszigetelt bolygón élő embercsoportra, ennek megfelelően is viselkednek. Csakhogy az ittenieknek is megvannak a maguk csodagépei, így a reménybeli gyarmatosítás hamarosan félresiklik. Vagyis a modern űropera sikeresen lerombolja az űrutazás nimbuszát. Az űrhajó nem a hatalom szimbóluma, mint a “birodalom” típusú világokban, és nem is a szabadságé, mint a “vándorok” történeteiben, egyszerűen csak egy eszköz, amelynek birtokosai nem lesznek feltétlenül többek, vagy akár csak minőségileg mások, mint a bolygólakók. A két, egészen eddig ellentétesnek tűnő életmód konfliktusa így értelmetlenné válik.
Négy könyv persze aligha számít elégséges mintavételnek, de azt talán kijelenthetem, hogy az űrutazók és bolygólakók témakörében nem olyan nehéz a kliséktől elrugaszkodó könyveket találni. Persze vannak örök visszatérő motívumok, de szerintem eddig minden írógeneráció kitermelte a maga új ötleteit.
(kép: Eduardo Peña, deviantart.com)
