A science-fantasy nagyon rövid története
A science-fantasy fogalmának nincs igazán egyértelmű meghatározása: nagyjából mindenre használják, ami az SF és a fantasy keverékének tűnik. Én most olyan könyvekről fogok beszélni, amelyek részben vagy egészen SF (tehát tudományosan magyarázható) univerzumban játszódnak, de a fantasy zsánerére jellemző külsőségekkel (ókori vagy középkori minta, kard és boszorkányság, hősmítoszok) dolgoznak.
A science-fantasy legelső megjelenési formája alighanem a planetáris románc: ezek főhőse egy olyan barbár világba csöppen, amelynek egy másik bolygó ad otthont. A Gulliver of Mars (1905) e történetek egyik őse: tulajdonképpen nem sokat mutat fel a ma klasszikusnak tekintett fantasy elemeiből, inkább afféle utópisztikus szatíra, mint a nevét adó Gulliver utazásai is voltak. Mégis ráismerhetünk e proto-fantasy regényben a kard és boszorkányság bizonyos vonásaira: a hősi küldetés, a megmentésre váró hercegnő és a felfedezésre váró világ sokban hasonlít a Edgar Rice Burroughs jól ismert Mars-történeteire. A planetáris románc a XX. század első felében érdekesen fejlődik tovább: világa egyre tudományosabb lesz, történetei ellenben a fantasy irányzatához csiszolódnak. Jó példa erre Leigh Brackett klasszikusa, a Rhiannnon kardja (1949): természetfeletti elemektől tökéletesen mentes világa dacára ez a korai kard és boszorkányság irányzat egyik mesterműve. spoiler
Teljesen új irányba indult el Andre Norton a Boszorkányvilág-ciklusban. Nem azért, mert ez portál fantasy, vagyis egy idegen bolygó helyett egy idegen létsíkon játszódik – valójában ez nem több, mint jelentéktelen szemantikai kérdés. Hanem azért, mert az SF és a fantasy világelemek összemosása helyett nyíltan szembeállította a tudományos és a misztikus világot. A Web of the Witch World (1964, előzménye magyarul is megjelent) a boszorkányok és a technokraták háborújába vezeti földi származású hősét. Érdekes kortünet, hogy a két hadviselő fél közül egyértelműen a tudományt teszi meg gonosznak és embertelennek. Ez a kétpólusú világnézet egyébként nem lett népszerű; a magyar olvasók leginkább csak Nemes István Cherubion-sagájában találkozhattak hasonlóval.
Az eddigi science-fantasy művek kivétel nélkül a fantasy irányából közelítettek a zsánerek keveredéséhez (még Brackett is sokkal inkább szólt a hősies fantasy olvasóihoz, hiába a háttér tudatos és tudományos építése). Idővel azonban megjelentek olyan világok, mint Anne McCaffrey Pern-je vagy Brian Aldiss Helliconiája, amelyek már a sci-fi felől kezdtek építkezni, azonban kisebb-nagyobb mértékben átnyúltak olyan területekre, amelyeket akár low fantasy gyanánt is lehetett olvasni (McCaffrey-t jóformán nem is érdemes másképp). Ezek kiemelkedő darabja egy időutazós történet, amely a történelem előtti korban játszódik, a Saga of the Pliocene Exile. Ez a kezdetben tisztán SF-nek tűnő történet hamar átalakul mitikus és epikus kalandregénnyé, amelynek hősei istenek és varázslók szerepébe kerülnek egy tündérszerű idegen lények által lakott Földön. A befejező kötet, The Adversary (1984) bebizonyítja, hogy szerzője a high fantasy és a sci-fi zsánerében egyaránt otthonosan mozog. Ez a sorozat ugyanis már nem a kard és boszorkányság irányzat egyszerű hőstörténeteihez idomul, sőt, előre vetíti az ezredvég sok szálon futó, antihősies fantasy ciklusait.
Nem beszéltem még a science-fantasy egyik legfontosabb irányzatáról, a poszt-apokaliptikus fantasyről. Ez már a hidegháborús időkben is létezett, de sokáig nem vállalta fel, hogy ő legalább felerészben fantasy: például a már említett Andre Nortontól A csillagember fia szinte didaktikus módon sulykolja az olvasóba, hogy ami mágiának tűnik, az természetesen tudomány. De a PA fantasy akkor vált igazán érdekessé, amikor elkezdte álcázni magát. Ez pedig már az ezredvég leleménye. Az ilyen regényekben gyakran csak fokozatosan döbbenünk rá, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan azt lakói elképzelik. A kortársak közül Mark Lawrence nevét kell elsősorban megemlíteni, aki mesterien bontja ki az általa megalkotott világokban elrejtett tudományos motívumokat. Richard Morgan ellenben már túlzásba is viszi a titkolózást: a Hősöknek való vidék trilógiában számos izgalmas célzás értelme homályban marad. Tavaly egy magyar szerző is szerencsét próbált ebben a stílusban: a Felvont vitorlák (2017) ötletességben ugyan nem mérhető az előbbiekhez, de látszik rajta, hogy szerzője érti és érzi, hogyan kell a sci-fi és a fantasy elemeit vegyíteni.
A science-fantasy – amely a XX. századi fantasztikum egyik legrégebben létező irányzata – alapjában véve talán nem változott sokat, de úgy vélem, hogy mindig képes volt alkalmazkodni az adott korszak elvárásaihoz, irodalmi és világteremtő szempontból egyaránt. Szerintem Clarke III. törvényének mindig is lesz rajongótábora, akik szívesen találgatják, hogyan lehet megkülönböztetni a kellően fejlett technológiát a varázslattól.
