NoirDésirer 37




Kedvenc könyvek 43

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
Elliott Arnold: A virrasztás éjszakája
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Szilasi László: A harmadik híd
Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni
J. D. Salinger: Zabhegyező
Schäffer Erzsébet: A kifutófiú szerelme
Balogh Robert: Elveszett
Barnás Ferenc: Bagatell
Balogh Robert: Durva a nyár
Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem
Dragomán György: A fehér király

Kedvenc szereplők: Az Apokalipszis négy lovasa, Crowley, Holden Caulfield, Ilja Lvovics Gorjunov, Noémi, Riley West, Stefan Salvatore, Timár Mihály, Werther

Kedvenc alkotók: Dragomán György, Gárdonyi Géza, Gerlóczy Márton, Grecsó Krisztián, Lázár Ervin, Neil Gaiman, Parti Nagy Lajos, Petőfi Sándor, Szabó Magda, Tandori Dezső, Zalán Tibor, Závada Péter

Kedvenc kiadók: Magvető, Scolar


Aktuális olvasmányok

Esterházy Péter: Termelési-regény
Pilinszky János: Szög és olaj
Lévai Balázs: Lovasi
Rónay György (szerk.): A romantika költői
Rónay György (szerk.): A reneszánsz költői I-II.
Paul Verlaine: Nők
100 szóban Budapest 2020
Jannisz Ritszosz: Testté lett ige
Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri
Háy János: Kik vagytok ti?
Grecsó Krisztián: Magamról többet
Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre
Allen Ginsberg: A leples bitang
Lázár Ervin: A bolond kútásó
Ady Endre: Új versek
Vujity Tvrtko – Nógrádi Gergely: Tizenkét pokoli történet
Viktor Pelevin: Kristályvilág
Lackfi János (szerk.): Mi van?
Tar Sándor: A mi utcánk
Hatvani Dániel: Koronaakác
Kassai Ferenc: Bolygó utca
Békés Pál: Csikágó
Aiszkhülosz: Aiszkhülosz drámái
Tandori Dezső: Medvék minden újabb mennyiségben
Weöres Sándor: A teljesség felé
>!
2021. február 28., 14:16
>!
2021. január 12., 12:16

Lévai Balázs: Lovasi Idáig tudom a történetet

>!
2020. december 24., 14:31
>!
2020. december 15., 11:41
>!
2020. december 12., 17:09
1 hozzászólás
>!
2020. december 6., 23:37

Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri Tanfolyam kezdőknek

>!
2020. szeptember 30., 08:35
1 hozzászólás

Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv

>!
2020. szeptember 24., 22:28
3 hozzászólás
>!
2020. augusztus 5., 19:17
>!
2020. június 10., 12:37

Allen Ginsberg: A leples bitang Válogatott versek

>!
2020. június 8., 22:20

Lázár Ervin: A bolond kútásó Válogatott novellák

>!
2020. június 8., 17:19
>!
2020. május 20., 16:49
>!
2020. május 6., 12:25
>!
2020. április 10., 17:30
2 hozzászólás
>!
2020. április 9., 18:35
>!
2020. április 2., 21:32

Békés Pál: Csikágó Gangregény

>!
2020. február 13., 18:47
>!
2019. szeptember 13., 08:53
>!
Helikon, Budapest, 2019
178 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276984 · Illusztrálta: Orosz István

Utolsó karc

NoirDésirer>!
Fiatal molyok

Sziasztok! Közös gondolkodásra és vitára szeretnélek invitálni titeket! A témát és a véleményemet alant elolvashatjátok, bár arra azért készüljetek, hogy kicsit hosszú lett. Mindenki nyugodtan írja le ami eszébe jut erről az aktuális helyzetről. Annak nagyon örülnék ha esetleg olyanok is hozzászólnának akiknek mondjuk most jár alsóba a gyereke állami suliban, vagy velem egyívásúak akik államiban kezdtek és van rálátásuk a mostani magyartanításra. Örülnék ha lenne egy eszmecsere, hajrá! más zónában is kinn van

A kötelező olvasmányok kérdésköre rendszeresen terítékre kerül a közbeszédben, de ezúttal különösen heves érzelmek kísérték a kibontakozó vitát. Tóth Krisztina azt nyilatkozta, hogy nem tartja helyesnek a Bárány Boldizsár és az Arany ember tanítását az iskolákban, mert azok torz módon ábrázolják a nők szerepeit.
Nos, ha jobban belegondolok, a költőnőnek teljesen igaza van, mai szemmel valóban meglehetősen furcsa, hogy Timár Mihály kétszínűségét évtizedeken át zokszó nélkül tűrik a nők, sőt, Noémit még az sem zavarja, hogy egyedül kell nevelnie közös gyermeküket, és szintén hosszú időre magára marad a gyászával miután a kis Dódi meghal. De nem baj, jön Timár aztán csinálnak másikat, akit direkt ugyanúgy neveznek el…
A Bárány Boldizsárt nem olvastam, szóval nem tudok róla részletes véleményt mondani, de ebben a könyvben nemcsak az van kőbe vésve, hogy a nőnek a konyhában a helye, és ki kell szolgálnia részeges férjét, hanem állítólag a szigorú apa még meg is veri a gyermekét, ez egy olyan jelenség, amivel szerintem még mesés formában sem kellene találkozniuk a kicsiknek, nemhogy a valóságban.
Tóth Krisztina attól fél, hogy ezeket olvasván sok fiatalnak természetes lesz az, hogy a nők a férfiak alárendeltjei, de én nem érzem jogosnak ezen aggodalmát. Sokan arra hivatkoztak, hogy a gyerekek nem a könyvekből sajátítják el a nemi szerepeket, de úgy érzem ez az érvelés kicsit sántít, mert igenis vannak nagyon meghatározó könyvek minden életkorban, amik beépülnek az ember legfontosabb emlékei közé, kihatnak a gondolkodásmódjára, pont ez adja az irodalom erejét, hogy képes változtatni akár egy otthonról hozott, kőbe vésettnek tűnő világnézeten is.
A probléma inkább az, hogy a gyerekek többsége nemes egyszerűséggel el sem jut odáig, hogy kézbe vegye az Arany embert. Addigra már annyira herótjuk lesz az olvasástól, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy elolvassák a kötelezőket. Ha csak a saját évfolyamomra gondolok, rögtön az ugrik be, hogy 6. osztályban még az olvasni szeretők és a kitűnő bizonyítványra hajtó stréberek elolvasták ugyan az Egri csillagokat – tehát mondjuk 35 emberből jó tízen – tizenketten – aztán szép lassan kikoptak ők is, és a gimnázium utolsó évére ott tartunk, hogy vagyunk a harmincöt fős osztályban ketten-hárman, akik néha a kezükbe vesznek egy kötelezőt, de még mi sem rágtuk át magunkat az összesen. Én személy szerint azért nem, mert a kortárs irodalom sokszor jobban leköt, és erősíti bennem azt az érzést, hogy azért ültem le olvasni, hogy kikapcsolódjak, ne foglalkozzak az iskolával, másrészt meg lusta vagyok beszerezni minden regényt. De a többiek? Nos, nekik simán csak kikerült az olvasás a napi rutinjukból.
Miért? Azt hiszem ez az iskola felelőssége, meg persze a szülőké is, de rájuk jóval kevesebb hárul szerintem ebben a kérdéskörben. Mert hiába olvasnak minden este meséket a gyerekeiknek, ha utána a padokba ülve semmi mással nem találkoznak, csak gyorsan ledarált verses regényekkel, amikkel csak azért ismertetik meg őket, mert ez van előírva a tantervben.
Nekem rengeteg mesét olvastak kiskoromban, legnagyobb kedvencem Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője volt, különösen a versmondó verseny, amit heteken keresztül ugyanolyan lelkesedéssel hallgattam, mint először. De, amikor már kinőttem a mesékből, akkor jöhetett a Winnetou. De mellette az iskolában is rengeteg történetet ismertem meg. A Waldorf rendszerben az osztályfőnökünk tartotta szinte az összes órát, és mesés formában tárta elénk a szentek legendáit, a Biblia fontosabb részleteit, sokszor fejből, a saját szavaival mesélt nekünk. Már kicsit idősebbek voltunk, talán pont negyedikesek, amikor a Nibelung-éneket tanultuk, vagyis a háromórás főoktatás végén, mintegy levezetésképpen áshattuk bele magunkat. Szerintem még azt se tudtuk, hogy ez a Nibelung – ének, de engem például annyira magával ragadott a sztori, hogy lelkesen meséltem el újra otthon a szüleimnek. A Waldorfban sok olyan regény is a kezünkbe került, amik nem kötelezők sehol máshol, szerintem az osztálytanító választotta őket nekünk, ilyen volt mondjuk az Altináj, ami az ősmagyarok társadalmát és szokásait is megtanította nekünk. Nem otthon kellett elolvasni a könyveket, hanem órán, közösen, mindenkit bevonva tettük ezt, aztán azon melegében feldolgoztuk azt a részt, amit épp olvastunk.
Ráadásul az osztálytermünkben volt egy könyvespolc, tele a korosztályunk számára érdekes regényekkel. Bárki kölcsönvehette és hazavihette őket, így én beleástam magam Fekete István állatos történeteibe és Lázár Ervin meseregényeibe, nem véletlen, hogy életem első kedvenc könyvét is ezen a bizonyos könyvespolcon találtam: A Berzsián és Didekit, a fűzfán fütyülő rézangyalokkal. Szerintem, ha ezek nem lettek volna, biztosan nem válok szenvedélyes könyvrajongóvá.
Amikor átkerültem állami iskolába teljesen meglepődtem, hogy miért nem közösen olvassuk el például a Pál utcai fiúkat, miért csak jegyzetelünk a cselekményről és a szereplők jelleméről ahelyett, hogy lerajzolnánk őket. Aztán persze ahogy teltek az évek, és haladtunk az egyre komolyabb művek felé, úgy koptak le még inkább a személyes gondolatok, egyszerűen már semmi lehetőséget nem kapunk véleményünk kifejtésére, a közös eszmecserére, egymás inspirálására.
Itt kell megragadnom a lehetőséget, hogy megpróbáljak felvázolni egy alternatívát a gyerekek olvasóvá nevelésére, és az irodalomoktatás megreformálására: amit a Waldorfban szerzett tapasztalatoknál leírtam, kötelezővé tenném minden iskolában. Rengeteget mesélnék a gyerekeknek, olyan ősi mondákat, legendákat ismertetnék meg velük, az ő nyelvükre lefordítva, melyekkel történelmi tájékozottságuk is bővülne, ugyanakkor fejlődne a képzelőerejük, megtapasztalnák mennyire jó érzés a koncentrálással töltött percek után hátradőlni a székükön, és ellazulva csak a mesélő szavaira figyelni, átlebegni egy azok nyomán megelevenedő fantáziavilágba. A könyvespolcot is minden teremben felállítanám, bár nem biztos hogy Fekete Istvánt tenném rá, inkább olyan könyveket, amik könnyebben emészthetők a kicsik számára, például Berg Judit Rumini sorozatát, amit szintén imádtam, vagy akár Leiner Laura regényeit is, amiket egy bizonyos korban szinte minden lány hatalmas örömmel forgatott, esetleg Jacqueline Wilson lányregényeit, ezek sokszor komoly társadalmi problémákat is feszegetnek, mint például a szülők válása, családok széthullása, anyagi gondok, vagy mondjuk az a furcsa szituáció, amikor egy többszörös lányos anya nem tudja elfogadni hogy fia született, ezért azt hazudja a gyerekeinek, hogy testvérük szintén lány. Hogy a fiús történetek se maradjanak ki, ajánlanám a Percy Jackson sorozatot, vagy Louis Sachar regényeit, egyszerű a nyelvezetük, könnyen lekötik a figyelmet és egy pillanatra sem áll meg a cselekmény pörgőssége.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az olvasás elveszítse kényszer jellegét. Az én családomban is tudok olyan nevelési módszerről, ami alapján csak akkor kockulhatnak a gyerekek, ha legalább fél órát olvasnak egy nap. Szerintem így nem lehet olvasóvá nevelni valakit, hiszen csak egy kötelező elem lesz a napirendben ez a tevékenység, ami egy sokkal kellemesebb és izgalmasabb szórakozáshoz vezető ajtó, nem egy áhított pihenési forma. A legjobb az lenne, ha a szülők járnának elöl jó példával, tőlük látnák a kicsik, hogy amikor van egy kis üresjárat a napjukban, a kezükbe vesznek egy könyvet. De ezt nyilván nem lehet elvárni minden családtól, ezért én az iskolába is bevinném a példamutató viselkedést, egyrészt ha tanár lennék igyekeznék mutatni a gyerekeknek, hogy amikor semmi dolgom nem az instát kezdem el pörgetni, hanem olvasok, másrészt akár az órai keretek között, akár a lelkesebb diákokkal szünetekben vagy napköziben elbeszélgetnék az aktuális olvasmányaikról. Arra nevelném őket, hogy bátran formáljanak véleményt, ne szorítsák száraz tények és a köztudatba berögződött irodalmi hagyományok közé, akár a klasszikusokhoz is nyúljanak friss kézzel, de nyilván a Jókaihoz hasonló megkerülhetetlen alakokkal csak akkor kezdenénk foglalkozni, amikor már sikerült kinevelnünk egy könyvek iránt érdeklődő gyerekcsapatot. A találkozásaink lehetőséget adnának vitára, önkifejezésre, ajánlhatnánk egymásnak könyveket, ezáltal a közösség is épülne. Nyilván a szülők segítségére is szükség van, ők jobban tudják, mik azok a témák, amelyek leginkább felkeltik a csemetéjük érdeklődését, tudnak nekik útmutatást adni, hogy mit olvassanak. Ez még a könyvekkel felszínes kapcsolatot ápoló háztartásokban sem jelentene nagy feladatot, egyszerűen elmagyaráznám mondjuk szülői értekezleten a házaspároknak, hogy legyenek ebben segítségemre, terelgessük a gyereket közösen ezen az úton, és kész.
Persze nincs bevált recept, és az én ötleteim is csak idealista álomképek, de bízom benne, hogy egyszer majd egy jobb időszak köszönt hányatatott sorsú országunk oktatására, és az emberek összefognak az új generációk méltó felnevelésének érdekében.