#14
2019. augusztus 22. csütörtök
14. nap
Húzott témakártya: Betegség
A tüdőm ég. A gépezet segít ugyan lélegezni, de pokolian fáj. Sírni akarok, üvöltözni, hogy valaki segítsen már rajtam. De képtelenek. Szorosan összezárom a szememet, nyöszörögni akarok, nyavalyogni, de a maszk nem engedi. Rátapad az arcomra, a cső mélyen lemegy a torkomon, fájdalmasan dörzsölve a nyelőcsövemet, ahogy elfordítom a fejemet. Vagy csak úgy érzem?
Már nem tudom.
A valóság elmosódik, alig érzékelek valamit is. Egy sikoly üti meg a fülemet, halk suttogások, kattogás és zakatolás. Hánykolódni akarok, csapkodni, ordítozni, ahogy csak a torkomon kifér. De nem engedik. Az ágyamhoz kötöznek, nem hagyják, hogy vergődjek. Fáj!
Miért nem értitek meg?! Ne kötözzetek le! Ne szorítsatok le! Enyhítsétek a fájdalmamat! Kérlek! Könyörgöm! Nem bírom már!
Fojtott ordítás szakad ki belőlem, ami inkább egy morgásnak tetszelek, mintsem ordításnak. A tüdőm panaszosan jelzi: levegőt akar, működni akar, de nem megy. Ég, mar belülről, mintha tüzes katlan lenne a helyén. Béklyóimat rángatva próbálok segíteni magamon, mire belém nyomnak valamit. Toporzékolva próbálom magamat elhúzni a tű elől, de képtelenség. Erősen fognak.
Keservesen felzokogok a béklyók alatt, melyek nem hagyják, hogy mozogjak. Nem akarom! Könyörgöm! Még jobban vergődök, amíg a szer hatni nem kezd. Egyre üresebb az agyam, egyre kevésbé megy a saját testem irányítása. Még jobban sírok, hiszen még ezt a keveset is elveszik tőlem. NE!
Addig küzdök, ameddig bírok, majd beáll a tompaság. Nem bírok mozogni. Hiába rimánkodom a tagjaimnak, azok nem mozdulnak, nem engedelmeskednek a parancsaimnak. Egyedül a könnyeim nem apadtak el. Továbbra is gyerekként sírok az óriási fájdalom alatt.
A szerveim mintha ki akarnának szakadni, az egész testem ég, szikrázik, pattog, mintha valaki rossz gombot nyomott volna meg rajtam. De nem tudom jelezni. Csak tolnak előre, mormognak valamit az orruk alatt, amit nem hallok. Eszközök csilingelését hallom. Talán egy műtőben vagyok? De miért akarnak megműteni? Csak adják ide a fájdalomcsillapítómat, kérem! Ott van az irodám fiókjában! A lányom fejlesztette ki nekem! Kérem!
NE! KÉREM!
Némán üvöltök, félek a műtő asztalon, de ők ebből semmit sem érzékelnek. Az orvos mond valamit az asszisztensének. Valami olyasmit, hogy „szerencse, hogy nincs itt”. Ki? Kinek a hiánya az, ami szerencsés számodra? Oh, könyörgöm, hagyjatok békén! Kényszerítem a testemet, hogy próbáljon meg mozogni, küzdjön még egy kicsit, hátha sikerül kiszabadulni ebből a börtönből. De nem megy. Még egy kisujjamat sem tudom megmozdítani.
– Akkor kezdjük – mondja az orvos, én pedig felkészülök a még nagyobb fájdalomra. Az égő tüdő mellé, még egy szikét is magamba fogadhatok.
A műtő ajtaja azonban hirtelen kivágódik, a műszerek a földre esnek, az orvos pedig átkozódva megy el mellőlem. Nem látom, ki az. Nem bírom kinyitni a szemet, a fájdalom a mellkasomban viszont egyre elviselhetetlenebb. Egyre kevésbé kapok levegőt a csövön keresztül is, a szer pedig nem hagyja, hogy segítsek magamon.
– Takarodjon a közeléből! – Olyan ismerős ez a hang. Te meghallasz majd? Érteni fogod, mire van szükségem?
Próbálok fülelni, felismerni a hangot, de képtelen vagyok. Olyan fáradt vagyok.
– Itt vagyok – ér el hozzám még suttogás.
Amennyire csak tudja, óvatosan kiszedi a csövet a számból, majd egy maszkszerűséget rak rám. Felkap az ágyról, mintha csak egy aprócska párna lennék. Nem érzem az illatát, viszont a bőre puhaságát igen. Ahogy a homlokom a nyakához ér, megérzem a sebesen száguldó vérét, szinte a fülemben hallom.
– Nem lesz baj, itt vagyok már! – Rohan velem. Meg sem kottyan neki, hogy milyen nehéz vagyok, mennyire csúszom ki a kezei közül.
Csak rohan folyosókon, termeken át, miközben a levegő lassan visszatér a tüdőmbe. Még mindig ég, még mindig fáj, ha csak egy kicsit is levegőt kell venni, de már könnyebben megy. Kezd elviselhető lenni. A forróság viszont nem múlt el.
Valami puhára lerak, magasabbra rakja a törzsemet. Aprócska szúrás a bal karomon, egy csípés a gyűrűs ujjamon, majd egy határozott döfés a nyaki vénámba. A folyadék sebesen beáramlik a szervezetembe, szinte érzem, ahogy végigfolyik rajtam. Nem tudom, mi ez. Csak azt, hogy ebben a hangban bízhatok. Nem tiszta még a tudatom. Viszont azt tudom, hogy benne bízhatok. Ő segít. Enyhíti a fájdalmamat.
Az alvás egyre csábít, ám még mielőtt teljesen elaludhatnék, még dühös kiáltozásokat hallok. „Nem kísérleti nyúl”, „majdnem megölték”. Rólam vitáznak. Be akarok szállni, a hangnak akarok igazat adni, meg akarok őt ölelni, megköszönni, hogy segített. Az álom azonban nagyobb, elnyel, akár a víz.
~~~
Hosszú ideig lebegek a semmiben. Minden tompa, semmi sem számít. Hallok valamit ugyan, de elnyel mindent a víz. Vízben vagyok egyáltalán? Hol vagyok? A testem nehéz, akár az ólom, de tudom, hogy emelkedem. Egyre tisztábban hallom a hangokat magam körül.
Egy női hang fojtott hangon beszél valakihez. A szavait nem tudom kivenni, de érzem a hangjából, ideges, aggódó. Valakihez beszél, de nem a doktorhoz. Ezt biztosan tudom. Halovány emlékeimből merítve, hozzá ordítva szólna. Az idegrendszerem lassan magához tér, már érzem a robotikus jobb karomat. Valaki fogja is. Tapintani nem tudok vele sajnos, pedig kíváncsi lennék, hogy ugyan az a puha kezű hang ül-e mellettem, mint múltkor.
– Majdnem megölték – mondja az általam annyira vágyott hang, amikor nagyjából már magamhoz tértem. – Az egész idegrendszerét lezsibbasztották, hogy ne vergődjön. Pedig csak egy egyszerű injekciót kellett volna neki beadni. – A hang ideges, haragos, de nem arra, akihez beszél.
– Ezt én értem, de akkor sem…
– Mit kellett volna akkor tennem!? – rivall rá a hang immáron dühösen. – Hagyni, hogy felvágják, mint egy nyulat, amiben talán van valami érdekes?! Mondja csak, doktor Butter, ha a maga szerettei közül feküdt volna ott valaki, és pontosan tudja, hogy rossz az, amit csinálnak vele, akkor csak áll ott és vár!
– Nem! – jön dühbe a másik. – De nem volt helyes, hogy berontott a műtőbe! Menesztem!
– Még mit nem! – A hang megszorítja a robotikus kezemet, mintha csak vissza akarna tartani az elmenéstől. – Előbb leszek öregasszony, de nem hagyom magára. Nem most!
– Már pedig…
Ekkor mozdulok meg végre. Érzem a végtagjaimat, képes vagyok kinyitni végre a szememet. Először bánt a fény, de hamar hozzászokom. A hang megmozdul mellettem, s a látómezőmbe téved. A lányom. Oh, hogy nem ismertem meg az én drága lányom hangját.
A nevét akarom mondani, de a szám még mindig tele van a lélegeztető géppel. Óvatosan lefejti rólam, én pedig azonnal felköhögök. De friss levegő áramol a tüdőmbe. A tudatom végre teljesen tiszta. Egy pohár vizet nyom a kezembe, amit azonnal le is húzok. A torkom még mindig fáj egy kicsit, a tüdőm viszont már jól van. Sehol nem ég a testem, megszűnt a szikrázás.
– Végre levegő – suttogom magam elé hálásan. A lányom szemébe nézek, akinek szemében könnyek csillognak. Ám a doktort kell előbb leszedálnom. Tekintetem felé villan.
– Dandártábornok! – hajol meg minden tiszteletet megadva, ami csak tőle telik.
– Melyik orvos akart megműteni? – kérdezem olyan parancsoló hangon, amennyire csak megy.
– Doktor Edlen, uram… De mentségére…
– Nincs mentség! – dörrenek. – A lányom nem egyszer tárta maguk elé a tüdőmben kialakult betegségemet, de maguk homokba dugják a fejüket, mint a struccok.
– Uram… – kezdené megszeppenve az orvos.
– Maga szerint melyiknél maradtam volna életben? Ha megműtenek, vagy ha beadják az injekciót, amit még én is mondtam, amikor összecsuklottam? A lányom kezeli a tüdőmet! Doktor Edlen pedig a közelembe ne merészeljen jönni, mert kitekerem a nyakát! Mit nem lehet megérteni azon, hogy az orvosságom a fiókomban van, huh?!
– B-bocsánat, uram… mi… a doktor úr… – Szinte már a földig hajol, egész testében remeg, akár a kocsonya.
– Menjen, vigye el az üzenetemet doktor Edlennek. A lányom pedig nincs menesztve. Ha ő nem csapja le doktor Edlent, akkor másodperceken belül meg is halhattam volna azon a műtőasztalon.
– I-igenis.
A doktor kihátrál az ajtón, majd csend támad a teremben. A torkom még jobban megfájdul, ám másodperceken belül egy hűvös gézcsík ér körbe a nyakamon. A lányom a szidásom alatt egy levendula illatú kenőcsbe forgatta a gézt, amit most a nyakamra köt. Finom mosollyal hátrál el.
– Holnapra már nem leszel ennyire rekedt. – Kellemes mosoly kúszik az arcomra, majd a poharamat letéve, magamhoz ölelem a kincsemet.
– Köszönöm szépen! – Hallom, ahogy elindulnak a könnyei, viszont tudom, hogy ezt most muszáj kiadnia. Lágyan simogatom a hátát, puszit nyomok a homlokára, s hagyom, hogy elbóbiskoljon a karjaim között.