matetoth  0




Aktuális olvasmányok

Rejtő Jenő (P. Howard): Víkend a pokolban
Pilinszky János: Esszék, cikkek
>!
2022. április 18., 06:12
>!
2021. augusztus 6., 07:16

Utolsó karc

matetoth >!

Jan Fosse, Melancholie – stílusízelítő

„Åsane, este, 1991 késő ősze: Ő, Vidme, az esőben és a szélben, a sötétben sétál, író, a harmincas évei közepén jár, és most a járdán sétál régi kabátjában, és úgy gondolja, hogy az esőben és a sötétben, szürke kabátjában, fekete esernyő alatt biztosan nehéz felismerni. Vidme a járdán sétál, meggörnyedve az eső és a szél ellen, félig oldalra fordítja az arcát, el az úttesttől, ahol autók hosszú sora halad el, soha nem oszlik el, egyik autó lesz a másik után, gondolja Vidme. Vidme még akkor is látja, amikor elfordítja az arcát az úttól, hogy az autók fényszórói megcsillannak az eső áztatta aszfalton. Vidme továbbmegy, és arra gondol, hogy ki kell mondania a nevét, és akkor már csak az ügyét kell előadnia. Meg kell csinálnia. Mert ő, Vidme, a harmincas évei közepén járó, de már kissé őszülő hajú férfi azt hiszi, hogy talált valami fontosat, ami miatt meg kell változtatnia az életét, azt hiszi, hogy valami fontosat fedezett fel az írással, valami olyat, amit egész hátralévő életében ápolnia kell, és ezért Vidme megy esőben, szélben, és azt hiszi, hogy a sokéves írói munka valamikor megtanította valami fontosra, valami olyasmire, amiről kevesen tudnak, látott valamit, amit csak kevesen láttak, gondolja Vidme, ahogy ott sétál az esőben és a szélben, mert az ember elszigeteli magát, elszigetelten mélyen beledolgozza magát valamibe, és ha csak akarja, elég mélyen bele tud menni, elég mélyen bele tud menni, akkor láthat valamit, amit a legtöbben nem láttak, és amit ott látott, gondolja Vidme, ahogy ott sétál az esőben és a szélben, az a legfontosabb dolog, amit az alatt a sok év alatt, amióta szinte minden nap ott ül és ír. Vidme úgy gondolja, hogy írói munkája tovább vitte valamibe, mélyebbre valami olyasmibe, amit néhány pillanatban, a tisztánlátás boldog óráiban az isteni felcsillanásának ismert fel, de mind a felcsillanás, mind az isteni olyan fogalmak, amelyeket Vidme nem szeret, ha nem utálná annyira ezeket a fogalmakat, azt mondhatná, hogy itt-ott egyszer megcsillant valami, egy olyan élmény, amit nem tud elhallgatni, egy élmény, ami talán nevetségesnek tűnhet, nevetséges is, mind Vidme szemében, mind a legtöbb más szemében, de itt-ott egyszer megtapasztalt valamit, egy felcsillanást, ha használhatná ezt a kifejezést, ő, Vidme, egy meglehetősen sikertelen író, korán megöregedett, ami valami olyasmi közelségébe vezette, amit egy olyan kifejezéssel kell isteninek neveznie, amit elképzelhetetlennek tart leírni. Ezért sétál most Vidme esőben és szélben a járdán. De az isteni, hogy ne mondjam, Isten, olyan kifejezések, amelyeket Vidme nem tud rávenni magát, hogy használjon. Pedig nincs is rá alkalmasabb kifejezése. És most Vidme a kora esti esőben és szélben sétál, most Vidme az esőben sétál egy fekete esernyő alatt, amelyet most ebben a pillanatban megpróbál egy kicsit lejjebb tartani maga előtt, hogy megvédje magát az esőtől, most Vidme a járdán sétál, és az esernyő feléje ível. Vidme ma meghozott egy döntést. Először is megmondja a nevét, Vidme, aztán előadja az ügyét. Mert Vidme, egy meglehetősen sikertelen író, most az esőben és a szélben sétál Åsane, Bergen egyik városrészén. A szél hirtelen irányt változtat, és felborítja az esernyőjét. Vidme megpróbálja becsukni az esernyőt. De nem sikerül neki, egy-két strófa eltörik. Vidme újra megpróbálja becsukni az esernyőt, de nem sikerül, majd Vidme tovább sétál az esőben és a szélben, a törött esernyővel a kezében. Az eső átáztatja a haját. Az eső végigfolyik az arcán. Vidme felemeli a szabad kezét, és hátrasöpri a homlokáról a nedves hajat, letörli az esőt az arcáról. Vidme végigsétál az esőben és a szélben, és meghozta a döntést, ma délután meghozta a döntést. Meg kell tennie. Nem ülhet tovább ott, nem lehet biztos az ügyében, és nem tehet semmit. Vidme átsétál az esőben. Ma úgy gondolta, hogy belekezdhet egy új regénybe, de nem indult el. Vidme ma egy új regénybe akart belekezdeni, amelynek Lars Hertervig festőművész képeivel kellene foglalkoznia, éspedig úgy, hogy a regénynek Lars Hertervig festőművész képeivel kellene foglalkoznia.” (285-287)

Nos a 2023-as irodalmi Nobel-díjat Jon Fosse, norvég író kapta. Ezt a kis részletet abból a regényéből fordítottam, amit a szerző legnagyobb művének tartanak. Engem mérhetetlenül nyomasztott, hogy négy és félszáz oldalon keresztül a szerző ezt a szövegfűzési stílust alkalmazza. De ki tudja, lehet, hogy másoknak pedig éppen ez vonzó. Szerencsére nem kell egyformának lennünk.