marcipan007  P 8


Összes kitüntetés 372


Kedvenc könyvek 38

Dragomán György: A fehér király
Ottlik Géza: Iskola a határon
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Tamási Áron: Ábel
Émile Ajar: Előttem az élet
Heinrich Harrer: Hét év Tibetben
John Irving: Árvák hercege
Andrea Hirata: A végletek szigete
Faïza Guène: Soha sehol senkinek
Szabó Magda: Abigél
J. D. Salinger: Zabhegyező
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Kedvenc alkotók: James Herriot, Ljudmila Ulickaja

Kedvenc kiadók: Európa, HVG Könyvek, Magvető, Scolar


Aktuális olvasmányok

Kováts Judit: Elszakítva
Peter Hessler: Kína országútjain
Graeme Simsion: The Rosie Project
Bächer Iván: Nagypapa hűlt helye
Antoine de Saint-Exupéry: Il Piccolo Principe
>!
2017. január 25., 08:22

Peter Hessler: Kína országútjain A falutól a gyárig

>!
2016. május 7., 20:49
>!
2015. június 16., 09:59
>!
2015. május 7., 18:55

Utolsó karc

>!
marcipan007 P
Minden, ami gender – nők, férfiak, társadalmi nemek

Miért mondogatja mindenki a nőknek, hogy mosolyogjanak?

"… Serena Williams két évvel ezelőtti, nagyon tanulságos sajtótájékoztatójából, amelyet egy győztes meccs után tartott a US Openen. Az őt kérdező újságíró meg volt győződve arról, hogy minden győztes mosolyog, így szóvá is tette, hogy Serena Williams miért nem az elvárásainak megfelelően viselkedik. A kérdés kihozta a bajnokból a legőszintébb énjét – amit az interjú időpontja, éjjel fél 12, miatt teljesen meg tudunk érteni. „Őszintén szólva, semmi kedvem itt ülni. Szeretnék az ágyamban lenni, mert holnap korán kell kelnem az edzéshez. És nincs kedvem válaszolni ezekre a kérdésekre, és ti, srácok, újra és újra ugyanazokat kérdezitek. Nem igazán teszitek élvezetessé ezt a dolgot. Hogy őszinte legyek”. Mindezt olyan arckifejezéssel, amelyben minden, mosolygásra kényszerített nő frusztrációja benne volt.

De mehetünk tovább is, a mosolyoffenzívából nem maradt ki Hillary Clinton sem, akit a tavalyi elnökválasztási kampány legkülönbözőbb pillanataiban talált meg ez a probléma. Például akkor, amikor Philadelphiában elfogadta a Demokrata Párt elnökjelölését. Voltak ugyanis – főleg férfiak –, akik ebben a fontos pillanatban is csak azt a kérdést voltak képesek feltenni maguknak és a közösségi oldalakon keresztül a világnak, hogy a történelem első női amerikai elnökjelöltje miért nem mosolyog.
[…]
Pedig az egész ártatlan, jóindulatú, az udvariasság szabályaiba látszólag belesimuló – hiszen kedvesen mondják, nem? – gesztus, és első látásra még csak semmi mocskos sincs benne. Akkor mitől szexista? Hát már semmit se lehet? Hová lesz a világ, ha már a nők sem mosolyognak?

Különösen, ha a felszólítás címzettjének adott esetben semmi kedve mosolyogni, mert épp ezer oka van arra, hogy ne tegye. Fogadó oldalon ez legtöbbször úgy csapódik le, mint ha a nőknek az lenne a kötelességük, hogy mindig boldogok legyenek, vagy legalábbis úgy csináljanak, mintha azok lennének, a mosolykényszer pedig rendszerint belehajszolja őket az olyan párbeszédekbe, amelyekhez semmi kedvük. Ennek a tehernek a súlyát feltehetően nehezen tudják elképzelni azok, akik magától értetődően mondogatják a nőknek: mosolyogjanak.
[…]
Noha egy felszólítás a mosolygásra egyáltalán nem tűnik olyan borzasztónak, mint az utcán füttyögés vagy egy kiadós molesztálás a villamoson, mégis egy olyan manipulatív, áludvarias, önző késztetésből bomlik ki, amely legalább annyira szexista, és legalább annyira nem tiszteli a másik határait, mint a másik két tevékenység, amellyel a nők többsége szintén találkozik párszor élete során.

A Mosolyogj! – bármilyen kedvesen mondják is – egy utasítás, az utasítást adó pedig feljogosítva érzi magát, hogy egy másik embernek megmondja, mit csináljon a testével. Ez a minta ismerős lehet rengeteg területről, ahol a nőknek a saját testük feletti autonómiája sérül, és hiba lenne azt hinni, hogy a cukorba mártott utasítások, mint a Mosolyogj!, nem mozgósítják a felszín alatt ezeket a sérüléseket.

De mégis, miért olyan elviselhetetlen a nem mosolygó nők látványa, hogy sokan késztetést éreznek arra, hogy ezt szóvá tegyék? Miért várják el lépten-nyomon a nőktől a mosolyt? És miért kellene mosolyogniuk akkor is, ha semmi kedvük hozzá?

A mosolygásra felszólítás olyan férfi privilégium, amelynek a hatásaival és következményeivel a birtokában lévők jó része nincs is tisztában. A nők társadalmi szerepeinek a változásával foglalkozó Helen Fisher antropológus szerint a férfiak általában két okból kérnek mosolyt a nőktől: vagy törődnek velük, vagy kontrollálni akarják őket. Bármi legyen is a szándékuk, egyáltalán nem biztos, hogy pozitív fogadtatása lesz a kérésüknek/felszólításuknak.

A mosoly nemcsak a kedvesség, a megközelíthetőség jele, hanem a gyengeségé, a sebezhetőségé, az alárendeltségé is – gondoljunk csak bele, egy magát erősnek, céltudatosnak, komolynak tartó férfit nem igazán azonosítunk a mosolyával. Vagyis, ha ezt kérjük egy nőtől, akkor belekényszerítjük az úgynevezett gyengébbik nem skatulyájába, sztereotípiák közé szorítjuk a létezését.

A nők egyébként, miután egész életükben, a legkülönbözőbb helyzetekben és hangnemben hallják, hogy mosolyogjanak, egy idő után magukévá teszik a reflexet, és a kisebb ellenállás irányába elmozdulva valóban mosolyogni kezdenek. Ennek persze köze nincs az őszinte mosolyhoz, sokkal inkább egyfajta álca, amellyel az egyet nem értésüket, a dühüket vagy a gondolataikat eltakarják. Pedig ha az emberek ellenállnának annak, hogy lépten-nyomon mosolygásra szólítsák fel az embertársaikat, a világ tulajdonképpen egy sokkal boldogabb helye lenne."

http://hvg.hu/elet/20170512_Miert_mondogatja_mindenki_a…

kép: https://giphy.com/gifs/smile-YqWuI2UWT3hYs

10 hozzászólás