madárka 10

Simon Márton: Citromelégia

A bezártságot ünneplendő: későn kelsz,
ennyivel kevesebb a tehetetlenség.
Megeteted az arcot, ami a fuldoklás
akváriumában lakik. Adsz neki kávét.
Alufólia gyűrődései csillámlanak.
Minden kezdet.

Az átváltozás valódi fájdalma,
hogy ugyanaz maradsz.
A szégyen kategóriái, katedrái, katedrálisai.
Ahogy az utcára kilépni: iszonyú.
Aztán ahogy az iszonyú is érdektelen lesz,
a változás, ahogyan változik.

Egy zsánerjelenet hátterében
valaki a magasba emelve tart egy követ.
Te mélyen együttérzel vele.
Mármint a kővel. Mert szédülsz.
Nagyon nehéz lenne megmondani,
mit vesznek el tőled éppen,
csak az a biztos.

Abból a generációból vagy, akiket még
viszontszeretett a beton.
Volt szépsége legalul lenni.
Letört metszőfoggal állni egy háló
nélküli kézikapu rozsdájába kapaszkodva,
és a vért törölgetve kiabálni, hogy de,
bent volt a gól. Holott persze nem.
Nagy idők, nagy semmik.

Mert befelé mindig sikerült, kifelé soha.
Javadra legyen mondva,
amikor az eső mindenkit hazaküldött,
te akkor is kint maradtál a buszmegállóban.
Mekkora játék olyat várni,
aki nem jön. Remélni szabálytalanság.
A világ az, ami csöndben ott marad,
és te a világ akartál lenni,
ha már itt maradtál. Ha már egyre több napra
daraboltak. Ennyi egy rossz bűvésztrükk:
üres nézőtér előtt fekszel,
kettéfűrészelnek, de ehhez már
végképp nem tudsz mit szólni, a csillagászatra
gondolsz sóhajtva, és az ablakpárkányon hagyott
citrom sehová nem gurul.