Luther_Kiadó  KU Luther


Kiadói sorozatok

Napi ige · Luther válogatott művei · A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai · Út a könyvhöz · Credo-könyvek · Összes sorozat »

Könyvek 280

Szabó Lajos (szerk.): Vállalom
Joób Máté: A hallgatás terhe
Barbara Brown Taylor: Másik úton hazafelé
Sigrid Undset: Koszorú
Galambos Ádám (szerk.): Békesség
Gáncs Tamás: Filterek nélküli mennyország
Füller Tímea: Egy hitoktató titkos naplójából
Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány
Kaisa Happonen: Mur és az esti erdő
Bácskai Károly – Pángyánszky Ágnes – Szűcs Kinga – Varga Gyöngyi (szerk.): Teológia és hűség

Karcok 38

Luther_Kiadó KU>!

Füller Tímea: Szívrázó – Novellák, tárcák című kötetéről a szerzővel Kinyik Anita készített interjút, amely az Evangélikus Élet 2019. június 16–23-i számában jelent meg Kincset kaptunk Istentől mindannyian címmel.Az interjúval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Karjáról a gipszet éppen második novelláskötete budapesti bemutatójának napján vették le, de ez nem akadályozta a kedélyes dedikálásban. A délelőtti orvosi beavatkozáson túlesve több száz kilométert utazott – férjével együtt –, hogy jelen lehessen a Luther Kiadó könyvesbolti estéjén. Sokak által jó ideje várt új könyvéről, a Szívrázóról, történetmesélésről, családról, közösségről beszélgettünk a legtitkosabb feljegyzéseket készítő, legvidámabban tökéletlen papnéval, Füller Tímeával, aki nem mellesleg több mint másfél évtizede állandó szerzője az Evangélikus Életnek.

– „Füller Timit” nem lehet a tömegközlekedési járműveken olvasni, mert vagy így, vagy úgy, de megkönnyezi az ember az írásokat. Jóllehet súlyos történetek is helyet kaptak a Szívrázóban – mint ahogyan a hat évvel korábban Tócsatükörben címmel megjelent első önálló kötetében is –, novelláinak alapkaraktere a derű. Miből fakad ez?
– Következik a lelki alkatomból. Nagy amplitúdóval élek, nagyon nagy örömöket és nagyon mély fájdalmakat is át tudok élni. Egyik a másiknak az ára vagy az árnyéka. A kötetben ezért kaptak helyet az olyan történetek is, amelyek „belefájtak” a szívembe. Nem tudtam őket másképp megoldani, megírni, mint azzal az üzenettel, hogy hordozzuk el őket együtt.
– Ez az „együtt” majd minden írásában hangsúlyt kap. Mit jelent önnek közösségben élni?
– Mindig úgy élem meg saját magamat, mint aki egy nagy egésznek a része. Van az Úristennek egy nagy, szép terve, és ha azon belül a helyemen vagyok, az jó. Ha nem, akkor feltűnően piszkáljuk egymást a sarkainkkal. Nem abban hiszek, hogy csodálatra méltó emberek vagyunk, hanem abban, hogy Isten valami nagy-nagy kincset helyezett mindannyiunkba, és ezt megoszthatjuk egymással. Ajándékká válhatunk egymás számára. És így már nagyon jó együtt lenni. De fontos, hogy senki ne viseljen álarcot. Ha csak egyvalakin is van, akkor szegényítjük saját magunkat és egymást is – tulajdonképpen mindenki rosszul jár.
– Mikor kelt életre a mesélős kedve?
– Kisgyerekként – szüleim bosszúságára – állandóan vagy olvastam, vagy írtam. Először tudományos-fantasztikus kisregényeket. Aztán nyaranta volt olvasótábor csupa hasonló érdeklődésű gyerekkel és felnőttel, ez nagyon sokat adott nekem. Amikor befejeztem a főiskolát, és hazakerültem Hajdúböszörménybe, elvégeztem egy újságíró-iskolát, és írtam is a Szabadhajdú című hetilapba „újságos” anyagokat. Újságírójelöltként az iskolában borzalmas tudósításokat és interjúkat adtam le, úgy tűnt, nekem ehhez nincs vénám. De aztán jöttek a jegyzetek és glosszák, amelyekben végre magamra találtam. Innen jutottam a tárca- és novellaírásig. Nagyon sokszor csak egy kis „blikk” jön valahonnan, egy mondat megint máshonnan, aztán a kettő gyújtópontján egyszer csak megszületik egy történet. Nem érzem úgy, hogy ezek az én saját történeteim. Miután befejezem, és elküldöm őket – megjelenésre, szerkesztésre –, már csak mint olvasónak van közöm hozzájuk. Aztán ha megjelennek, akkor olvasóként újra tudok örülni nekik.
– Mekkora a valóság és a fantázia aránya a történetekben?
– A valóságnak egy az egyben megfelelő módon soha nem szabad ábrázolni senkit. Nem láthatok bele teljesen senkinek az életébe, a lelkivilágába, nem tudhatom pontosan, mi történik benne. A legérdekesebb az, amikor olyat írok le, amit együtt éltem át egy közösséggel, például az osztálytársaimmal, és nem ismernek rá, mert ők teljesen máshogy élték meg. A történetek soha nem lesznek tehát „tudósítások” a valóságról. Mindegyikbe mindig belekeveredik valahogy valami, amit – Döbrentey Ildikó író szavaival – „vagy kaptunk, vagy loptunk”. Hogy a megtörtént eseményből irodalom legyen, ahhoz kell a valóság mellett még valami más is.
– Föltűnő ezekben a nagyon élő, esendő, de szerethető karaktereket felsorakoztató történetekben a hétköznapiságnak, a hétköznapoknak a megbecsülése, szeretete, sokszor spontán ünneplése. Mintha a sorok között valahogy mindig ünnepelni hívna az elbeszélő…
– Egy napnak nagyon sokféle ajándéka van. Reggel nagy ajándék, amikor fölkelek, és látom, hogy minden gyerek egészséges. A kisfiunk autista – mindennap megszületik bennem a hála, hogy már egyedül föl tud öltözni. Tudom, hogy más gyerek már hamarabb megtette ezt, de ő most tudja megtenni, és én ezt mindennap ünnepelhetem. Amikor aztán asztalhoz ülünk, hálát érzek, hogy bár mindannyian sietünk, de együtt lehetünk, és van mit az asztalra tennünk. És amikor a gyerekeim azt mondják, hogy „képzeld, olyan furcsa, az iskolában nem imádkoznak a többiek”, megint azt élem meg, hogy rendben vannak, és ez így nagyon jó. Aztán iskola után hazajönnek, együtt letesszük a nap terheit, és tiszta lappal mehetünk tovább. Misu, a kisfiunk nagy természetbarát, neki meg kell simogatnia és ölelnie minden fát, bokrot – séta közben lépten-nyomon megállunk. Ennek is van szépsége. Nevel engem az Úristen. Nevel engem egy nyírfával, a teniszkönyökömmel és mindennel, ami megállásra késztet, mert egyébként igen pörgős nőszemély vagyok. Amikor például pár hete a kezem gipszbe került, el kellett fogadnom, hogy nem én gyúrom a süteménytésztát, hanem a lányom. Jó volt látni, hogy ugyanúgy gyúrja, ahogy tőlem látta. Azt is észreveszem, ha hibázik kicsit, de aztán rájövök, hogy a dolog teljesen jól van így is. És ekkor megint születik egy kis ünnep. Aztán nagyon szeretem az estéket is. Amikor a kicsik így zárják le az imádságukat: „És vége.” „És itt a vége, fuss el véle.” Olyan jól és olyan szabadon beszélnek Istennel, mindenféle egyházi sallangtól mentesen. Ilyenkor újra felfrissül a lelkem tőlük. Sokan néznek ránk furcsán, hogy három gyerek után még kettőt vállaltunk, mondván, „már szabadok lehetnétek”. De nekem nagyon jó szabadság az, ahogy mi most élünk. Hálás vagyok, hogy van még egy ilyen „ráadáskészletünk”, a két kisebb, akik hozzák a maguk gyerekségét, vidámságát, tisztaságát.
– És milyen egy „hivatalos” ünnep egy lelkészcsaládban?
– Mindig másmilyen. Része az ünnepnek „az istentiszteletre beesni és ott még mosolyogni is” című fejezet is. „Melyik cipő van rajtad, nem vettél kabátot…” – kis kapkodás, morgolódás a gyerekekkel. Aztán végignézek rajtuk, és azt látom, mindenki rendben van, csak én jöttem el az otthoni papucsomban…! Jó azt megélni, hogy nem vagyunk tökéletes család, de így is szeretnek és elfogadnak bennünket. Jó ez a „mégis”. Amikor összegyűlnek ezek az emberek a maguk sokféle terhével, akkor tényleg azt látom, hogy egyszer egy nagy asztal körül majd úgy lehetünk együtt, ahogy a Jóisten tervezte, és ez a tudat gazdagít.
– Mennyiben van „hátsó szándék” a Szívrázó történetei mögött? Valamiféle missziós lelkülettel íródtak ezek a novellák, amelyeknek a műfaji besorolására a „keresztény irodalom” kifejezést használta?
– Nem én találtam ki, de nem tudom, ki mondta azt a találó kifejezést, hogy a hitünk „fertőző”. Nagyon sok gyerek, sok fiatal fordul meg körülöttünk. Sokan jönnek úgy, hogy „beszélgethetünk, de én aztán nem kérek semmilyen hívő szöveget”. Igen ám, de hiába nem mondok semmi konkrétat a hitemről, az attól még „fertőz”. Én nagyon örülök, és hálás vagyok a saját „fertőzőimnek”, akik olyan durcás, fekete-fehér gondolkozású, kiállhatatlan kis „kockaként” is szerettek és elfogadtak, és akiknek a jóvoltából én most „fertőzött” lehetek, és mindezt továbbadhatom. Nem merem azt állítani, hogy a Szívrázó missziós könyv, amelyből, mondjuk, valaki le tudja vezetni a megtérés öt állomását. Abban viszont, hogy egyfajta „szeretetfertőzést” kap tőle, aki olvassa, reménykedem. Sokszor kapok pozitív visszajelzést teljesen ismeretlen emberektől. Nagyon jó hallani, ha valakinek egy-egy történet adott valamit, vagy továbblendítette egy nehezebb helyzetben. Az Istenhez vezető út, azt hiszem, ilyen kis lépésekből áll, és ha valamelyik írás egy-egy ilyen kis lépéshez hozzásegít valakit, az nagyon jó.

https://www.evangelikus.hu/szivrazo-konyvbemutato-luther-kiado

Kapcsolódó könyvek: Füller Tímea: Szívrázó

Füller Tímea: Szívrázó
Luther_Kiadó KU>!

Füller Tímea: Szívrázó – Novellák, tárcák című kötetéről Zsolczainé Vitális Judit írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. június 16–23-i számában Szívcsordulás címmel. Az ajánlóval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Ha elfogultság nélküli, objektív kritikát várna a tisztelt olvasó Füller Tímea nemrégiben megjelent, Szívrázó című kötetéről, akkor e sorok írója kénytelen előrebocsátani: ennek az elvárásnak nem feltétlenül tud megfelelni. Ugyanis elkötelezett rajongója a szerző írásainak. Talán nincs egyedül azzal a szokásával, hogy amikor első ízben vesz a kezébe egy-egy friss Evangélikus Életet, az Egy papné titkos naplójából című sorozat aktuális írásánál hagyja abba először a továbblapozást…
*
Füller Tímea hosszú évek óta állandó szerzője az Evangélikus Életnek: gyakran megörvendezteti a lap olvasóit egy-egy életszagú jegyzettel vagy történettel, sőt a már említett papnénapló mellett az utóbbi időben a gyermekeknek szóló rovatot is ő írja-szerkeszti. Ezenkívül nemegyszer adott helyet írásainak a Family magazin is. Hat évvel ezelőtt Tócsatükörben címmel jelentek meg meséi, tárcái, novellái a Luther Kiadó gondozásában. E mostani kötete ugyancsak egyházunk kiadójánál készült el, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
*
A kemény borítójú, szép kiállítású, kézbe passzoló kiadvány éppen „füveskönyv méretű”. (Legalábbis a könyvespolcomon ugyanilyen formátumú a Helikon Kiadónak az a kötete, amely Márai Sándor „gyógyító gondolatait” rejti.) A Szívrázó szerzője azonban nem tömör bölcsességek, filozofikus eszmefuttatások formájában fogalmazza meg hitvallását a világról, illetve viszonyát a világhoz, hanem történetek „szájba nem rágott” tanulságaként mondja el. Ha úgy tetszik: Füller Tímea kötete nem kiírható, megosztható, lájkgyűjtésre használható idézetek gyűjteménye, hanem a megfontolásra ajánlott mély üzenetet a sorok között elbújtató írások csokra.
*
A Tolna megyei Tengelicen élő Füller Tímea arról ír, amit ismer, lát, hall, tapasztal, gondol és megél. Választott témái és a közeg, amelyet bemutat, első pillantásra talán kevéssé érdekfeszítő vagy egzotikus, és a történések folyása is lassabb, mint amilyen tempóhoz esetleg, mondjuk, egy nagyvárosi pörgésben élő olvasó szokott – egy másik szemszögből rátekintve ellenben nagyon is sajátos.
A legegyedibb talán az a hang, amelyet megüt. Tímea ugyanis finoman ír, tartózkodva vulgaritástól, durvaságtól, trágárságtól – még az irodalom nevében sem akar erőszakot tenni saját személyiségén, habitusán. Megértéssel ír; nem dühvel, nem kiabálva, nem ököllel dörömbölve, hanem tudva: ha a mondanivaló elég erős, akkor halk, szelíd hangon is célba ér. Ez korántsem jelenti azt, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül festi meg a világot, sokkal inkább azt mutatja, hogy a hit, a remény, a szeretet, a bizalom koordinátarendszerében ír.
*
A kötet forgatása közben bizonyára nem csak e sorok írójában idéződött fel két igehely. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” – olvashatjuk Lukács evangéliumában (Lk 6,45b). Valami ilyesmi állhat az írások megszületésének hátterében is. Füller Tímea nem tud nem írni: erre kapott elhívást, ehhez kapott talentumot, egyszersmind képességet arra, hogy a számos különböző szerepében – lelkészfeleségként, ötgyermekes édesanyaként, zenetanárként és hitoktatóként – helytállva időt, energiát tudjon szánni az írásra.
A másik bibliai szakasz pedig, amely eszünkbe juthat olvasás közben, ez lehet: „…te győzd le a jóval a rosszat.” (Róm 12,21b) A Szívrázó arról tanúskodik, amit időnként sajnos hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni vagy elfelejteni: hogy van még jóság, van még önzetlenség, van még érzőszívűség a világban – és ennek felmutatása éppolyan fontos (ha nem fontosabb!), mint mindezek hiányáról szólni.
*
Olyan ez a tárca- és novellafüzér, mint a Barna Pál baglyai című történetben a címszereplő legeslegkisebb unokája: „Mint valami mennyből kapott harmatcsepp, úgy felüdítette az egész családot. Mindenki megfrissült, megfiatalodott tőle egy kicsit. Zsófi nem volt különlegesen nagyszerű, meglepően okos, csoda szép vagy zseniális, csak kedves volt, kíváncsi és vidám. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy bearanyozza környezetének a hétköznapjait.”

https://www.evangelikus.hu/szivrazo-konyvbemutato-luther-kiado

Kapcsolódó könyvek: Füller Tímea: Szívrázó

Füller Tímea: Szívrázó
Luther_Kiadó KU>!

Klaus Douglass – Fabian Vogt: 40 nap alatt az Én körül – Felfedezőút a Bibliával című kötetéről Molnár Lilla írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. december 29. – 2020. január 5-i számában Ismerjük meg magunkat a Bibliával! -Evangélikus zenekarok kísérik a vándorutat címmel. Az írással, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Ki vagyok én? Hova tartok, mit gondolok, mit csinálok, mi mozgat, mi blokkol, mire vágyom? És kicsoda Isten? Hogyan jelenik meg a Bibliában, mit üzen a Szentíráson keresztül, és hogyan lehet vele személyes kapcsolata az embernek? Klaus Douglass és Fabian Vogt 40 nap alatt az Én körül – Felfedezőút a Bibliával című kötete hatheti rendszeres olvasásra, illetve reflexióra hív. Nem szokványos áhítatoskönyv vagy meditációskötet: önmagunk megismerését kívánja elősegíteni, mélyíteni.

Klaus Douglass Svájcban született német író és teológus, két korábbi könyve, Az új reformáció – 96 tétel az egyház jövőjéről, illetve az Isten szeretetének ünnepe – Az istentisztelet mai formáiról jól ismert Magyarországon is. Szerzőtársa, Fabian Vogt irodalmár, zenész, szintén író és lelkész. Összeszokott páros, több könyvet publikáltak már együtt.
A 40 nap alatt az Én körül „Ádámtól és Évától” kezdődik, illetve a világ teremtésétől. Ugyanakkor a könyv nem a bibliai kronológiát követi, az igeszakaszok hat fontos életkérdéshez csatlakoznak: Ki vagyok én valójában? Hogyan leszek szabad? Mi határozza meg a tetteimet? Hogyan tudok kapcsolatba lépni Istennel? Hová tartozom? Hová tartok?
Mindennap a Biblia egy-egy kapcsolódó szakaszán gondolkodhatunk. A könyvben nemcsak teológiai alapvetést és illusztrációkat kapunk, hanem feladatokat is. Például egy-egy bibliai mondat megtanulását, természeti jelenségek megfigyelését vagy éppen azt, hogy írjunk levelet Istennek a tapasztalatainkról, érzéseinkről.
Lehetőségünk, hogy imanaplót vezessünk, amelybe felírjuk gondolatainkat, imádságainkat. És természetesen a legfontosabb bátorítás, hogy keressük a személyes kommunikációt, kapcsolatot mindennap Istennel.
A kötet rendkívül nyitott az ember kérdéseire, kétségeire, megengedi az olvasónak, hogy ne értsen mindennel egyet, illetve erősen bátorít a közvetlen, őszinte hozzáállásra önmagunkkal szemben, és az Úristennel is ilyen kommunikációra biztat. Nagy erénye, hogy nemcsak a rendszeres igehallgatókkal, -olvasókkal számol, hanem tekintettel van azokra is, akik esetleg kevesebbet tudnak a bibliai időkről, vagy éppen kritikusabban állnak hozzá az egyház tanításához. És számol azokkal is, akiknek nincs kapcsolatuk Istennel, talán nem is hisznek a létezésében, de valami miatt mégis kezükben tartják ezt a könyvet. Őket nyitottságra kéri, arra, hogy hagyják magukat vezetni a korábban említett megismerés kettős útján, egyszerűen adjanak egy esélyt ennek a „dolognak”.
Az olvasmányanyag hozzáférhető napi útravalót ad, magyarázataiból azonban sokszor nem hiányoznak a merész kérdésfelvetések, izgalmas teológiai témák sem, például a szabad akarat vagy a jó és rossz cselekedetek, az utolsó ítélet vagy a Biblia versus tudomány kérdései. Időnként szellemes idézetek illusztrálják a mondanivalót: „Ha az élet kialakulását a Földön a véletlennel magyarázzuk, az azt jelenti, mint egy nyomda felrobbanásától elvárni egy lexikon létrejöttét” – olvassuk például Edwin Conklin biológustól.
A könyvben számos fénykép, rajz, karikatúra „lazítja” finoman a teológiai témákat, de mindezek nemcsak szórakoztatják, hanem adott esetben el is gondolkoztathatják az olvasót.
Fontos megemlíteni, hogy a szerzők értelmező szemlélete nem szó szerinti értelemben tekinti a Biblia szavát változatlannak és relevánsnak, ugyanakkor hozzáállásuk nem szabados vagy önkényes olvasat. Nagy gondot fordítanak arra is, hogy az olvasónak ó- és újszövetségi kortörténeti, bevezetéstani ismereteket adjanak át, amelyek nem összezavarni akarnak, hanem megvilágítani a bibliai történetek, szakaszok hátterét.
A negyvennapos „expedíció” végeztével a szerzőpáros a továbbmenetelre indít bennünket, amely nem nélkülözheti a Biblia további olvasását. Ehhez a legjobb – mint a legtöbb dologhoz az életben – valakivel társulni, hogy meg tudjuk beszélni mindazt, amit az olvasás kiváltott belőlünk.
A kötet magyar kiadásához nyolc zeneszám is készült, ezek nyolc magyar evangélikus könnyűzenei együttes, illetve szerző alkotásai: Gábriel; Smidéliusz Gábor; Lift!; M.I.s.K.A.; Valami Más; Közel; Large Room; Mandák Band. Ezeket a dalokat a könyvben szerepelő QR-kód, illetve YouTube-link segítségével lehet meghallgatni, valamint megvásárolhatók külön, a könyvtől függetlenül CD-n 800 forintos áron.

https://www.evangelikus.hu/40-nap-alatt-az-en-korul-kon…

Kapcsolódó könyvek: Klaus Douglass – Fabian Vogt: 40 nap alatt az Én körül

Klaus Douglass – Fabian Vogt: 40 nap alatt az Én körül
Luther_Kiadó KU>!

A Szerelemládikó, avagy a házasság dicsérete című kiadvány szerkesztőjével, Isó M. Emesével Kinyik Anita készített interjút az Evangélikus Élet című magazin 2020. március 1–8-i számában Ikonikus szerelmek, ikonográfiai szerelmi kódok címmel. Az interjúval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza ifjú házasként személyes „jegyajándéknak” szánt, ugyanakkor tudományos igénnyel összeállított Luther-válogatását továbbfejlesztve kötetbe rendezte kutatómunkájának gyümölcseit. A Szerelemládikó – avagy a házasság dicsérete című, a reformátornak a házasságról szóló írásait tartalmazó kötet bizonyára sokak figyelmét felkelti majd egyházi berkeken kívül is. A mű kalandos előtörténetéről, izgalmas kultúrtörténeti hátteréről és lehetséges utóéletéről kérdeztük a könyv szerkesztőjét, a 15–16. század művészetét kutató Isó M. Emesét.

– Szabadidejében is kutat, szerkeszt, ír, óraadó a Károli Gáspár Református Egyetemen és egy gimnáziumban, aktív tagja egy civil művészettörténeti egyesületnek. A Kötőszó evangélikus közéleti blogon jelent meg az a cikke, amelyben részletesen bemutatta a Luther Márton és Bóra Katalin viselte gyűrűk felépítését és vallási motívumait. Az írás végén jelezte a Szerelemládikó – avagy a házasság dicsérete című kötet idei, februári megjelenését. A cikk egyes részletei visszaköszönnek a mű előszavában is. Hogyan került kutatási látókörébe a téma?
– A kötet története több irányból indult. Mint művészettörténész a 15. század végi, 16. század eleji művészettel foglalkozom. Ezen belül is a laikusok vallási műveltségével a korszak tárgyi kincseinek tükrében. Az én forrásaim a korabeli kályhacsempék, a faragott fésűk és a ládikák is. Az ezeken megjelenő képi nyelvet próbálom rekonstruálni. A Luther és a házasság témakörhöz egy nagyon izgalmas tárgytípuson, az úgynevezett ikergyűrűk – amilyen a reformátoré is volt – vizsgálatán keresztül jutottam. Azért nagyon különleges ez a tárgytípus, mert két vagy három szétcsúsztatható karikából áll össze, és csak levéve válik láthatóvá a belerejtett felirat, amely általában az eljegyzés napjának dátumát vagy a választott bibliai igét örökíti meg. Ezeken a gyűrűkön legtöbbször az „amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” [lásd Mt 19,6] szöveg olvasható latinul vagy németül.
– Szerelem és mulandóság, égi és földi szerelem a korszakban visszatérő, többek között filozófiai, vallásfilozófiai viták tárgya volt.
– A disszertációmban azzal foglalkozom, hogy mit tudunk meg a laikusok vallásos műveltségéről annak alapján, hogy milyen ábrázolások láthatók az otthonukban megtalálható tárgyakon. Az egyik legjobb forráscsoport a kerámiaanyag, a kályhacsempék, amelyeken a szentektől egészen a szépirodalmi alakokig számtalan izgalmas téma jelenik meg. A hihetetlenül gazdagon díszített tükörkeretek, ládák és a kötet címét is adó ládikák is forrásanyagaim, amelyek a beléjük rejtett tartalmakkal együtt a korszakban jegyajándékoknak, vagyis a házasulási szándékot kifejező gesztusoknak számítottak. A „szerelemládikókat” vizsgálva bukkantam rá a korabeli tárgyi kultúrát híven lenyomatoló ékszerekre is, és rácsodálkoztam, milyen gazdag ikonográfiai programot hordoznak magukon. Az ékszerek kifelé is reprezentálták a vallásosságot. Bóra Katalin gyűrűjén az „armatura Christi”, Krisztus fegyverzete jelenik meg, amely egy nagyon mély teológiai gondolatot fejez ki, rengeteg ebben az időszakban készült festményen-freskón feltűnik. A másik típusú gyűrű esetében sokszor látjuk, hogy ha szétcsúsztatjuk a rétegeket, akkor nemcsak egykövekben egy „memento mori” motívum, a halálra emlékeztető jelkép, például egy csontváz is megjelenik, mintegy figyelmeztetve arra, hogy a testi örömök mulandók, másfelé kell elsősorban figyelni, mert van egy harmadik fél is a házasságban: Isten, akitől az áldás jön. Hogy ezt egy ötvös képes volt ilyen összetettségben megalkotni a késő középkorban, az voltaképp azt mutatja, micsoda fantázia és extravagancia jellemezte az akkori tárgyi kultúrát is. Bóra Katalin gyűrűjének másolata egyébként megtekinthető az Evangélikus Országos Múzeumban. Luther gyűrűje csak rajzokban maradt fenn, egy hasonló azonban ismert a New York-i Metropolitan Múzeum gyűjteményéből. Így találkoztam először a témával, amely aztán elkezdett mélyebben is foglalkoztatni. A másik szál egy nagyon személyes vonulat. Eredetileg azért kezdtem el összegyűjteni Luthernek a házasságról szóló írásait, hogy a férjemnek kedveskedjek velük.
– Hétköznapinak kevéssé mondható „jegyajándék”. Olvashatjuk is a kötetben: „Gergelyemnek ajánlom”. Isó Gergelyről van szó, aki egyébként egyháztörténész, Ordass Lajos püspök életével foglalkozik, megjelent már cikke az Evangélikus Élet hasábjain is.
– Van egy különös szokásunk. Az egymásnak szóló ajándékokat is szeretjük valami játékkal megfűszerezni. Az esküvőnkre például összeállítottunk egy saját énekeskönyvet, amelybe a kedvenc egyházi és népdalainkat gyűjtöttük. Mi terveztük meg, milyen legyen a formája, betördeltettük, ISBN-számot kértünk hozzá. Ezt kapta ajándékba a násznép minden tagja. A mostani kötetben is törekedtem a személyességre olyan értelemben, hogy a Szerelemládikót ki-ki a maga, illetve szerelmese képére formálhatja. Koncepció volt a szerkesztéskor, hogy legyen hely a „játéknak”, tér a személyes gondolatoknak – a középkorban jellegzetesen a kódexek margójára írt megjegyzések mintájára – vagy akár az egymás közötti üzenetváltásnak. Így válhat a könyv élővé, emlékezővé, igazán „a mi házasságunk” dicséretévé.
– Luther Márton és Bóra Katalin házasságának is volt néhány igen egyéni vonása, ami a levelekből is kiviláglik.
– A levelekből az derül ki, hogy ez jól működő és nagyon sajátos kapcsolat volt. Fontos, hogy ne felejtsük el, innentől kezdve a gyülekezet életében nem csupán egy pap a minta, hanem egy család élete is a lelkészlakban. Katalin viszi a ház ügyeit. Luther meg is jegyzi egyik írásában, hogy egy család csak akkor tud gazdag lenni, ha a férfi összegyűjti a vagyont – a korban így volt természetes –, a feleség pedig segít a megőrzésében, a családi rend fenntartásában. Luther szerzetesi életre volt berendezkedve, Katalin pedig megszervezte az életüket. Nagyon más irányultságú volt a két ember, de pont ezért kifejezetten jól kiegészítették egymást. Úgy tűnik, Luther az otthoni munkát egyenrangúnak tekintette saját teológiai tevékenységével.
– Az írások kötetbe válogatásakor melyek voltak a legfőbb szempontjai? Milyen szövegek kerültek bele a Szerelemládikóba?
– Elsősorban arra próbáltam összpontosítani, hogy a Luther-írások közül inkább a házasságról és kevésbé a családról szólókat válogassam össze. Persze a kettő sokszor találkozik a reformátor soraiban, és elkerülhetetlen az idézésük. Miközben Luther a házasság szentségéről beszél, meg-megjelenik életének legnagyobb vesztesége, amelyet – pestisjárvány, inkvizíció, háborúk, üldöztetés ide vagy oda – sosem tud feldolgozni: Magdaléna lánya halála. Nagyon emberi vonás, hogy a lelkészként évtizedek óta gyakorolt temetési szertartások gyakorisága ellenére sem idegenedett el a haláltól, hanem ennyire mélyen megélte saját veszteségét. A kötetbe a már magyarul megjelent művekből válogattam. Például két prédikáció szerepel a Zábrák Dénes fordításában 1896-ben kiadott, Dr. Luther Márton házi kincstára című könyvből, és a Masznyik Endre által szerkesztett D. Luther Márton Művei sorozatból [Budapest– Pozsony, 1904–1917] is van egy hosszabb prédikáció a házasságról. A többi szöveg a Luther Kiadó által gondozott Luther Válogatott Művei [LVM] sorozat köteteiből való. Az Asztali beszélgetésekből [LVM 8.] szerepel több írás, illetve a nemrégiben megjelent Felelősség a társadalomért [LVM 4.] című kötetből egy hosszabb elmélkedés a házaséletről – ez volt Luther legelső írása a témában. Az Esketési könyvecske tudományos igényű új kiadása a Konkordiakönyv – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratainak 4. kötetében olvasható. Érdekes, hogy korábban a Kis káté csatolmányaként rendszeresen megjelent, de a mostani kiadásokból kimarad. Bízunk benne, hogy visszaterelhetjük majd eredeti helyére. A kátét egyébként kifejezetten a családfőknek szánta Luther, hogy hitre tudják tanítani a rájuk bízottakat, így külön izgalmas, hogy a házasság szertartásáról szóló írását is ehhez illesztette. Talán most újra olyan kötetben lát napvilágot az Esketési könyvecske – az imént említett, komoly hivatkozásokkal, jegyzetekkel, magyarázatokkal ellátott kiadással ellentétben –, hogy laikusként is könnyebben vesszük kézbe, nem ijedünk meg a tekintélyt parancsoló formától. A Szerelemládikó kötet közös emlékeink ládikája, őrzője lehet.

https://www.evangelikus.hu/konyvesbolti-estek-szerelemladiko

Kapcsolódó könyvek: Isó M. Emese: Szerelemládikó

Isó M. Emese: Szerelemládikó
Luther_Kiadó KU>!

A Szerelemládikó, avagy a házasság dicsérete című kötetről Kinyik Anita írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2020. március 1–8-i számában Mit rejt a Szerelemládikó? – A házasság dicsérete Luther tollából kiadónk új kötetében címmel. Az ajánlóval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kiadványt.

Ha megfogyatkozva hitben és lelkesedésben vagy épp lendülettel építve párkapcsolatunkat, állhatatosságra és tettekre sarkalló érveket keresünk a házasság intézménye mellett, remek választás lehet a Luther Kiadó gondozásában nemrég megjelent Szerelemládikó, avagy a házasság dicsérete című könyv. A szerkesztő, Isó M. Emese művészettörténész Luther Mártonnak a házasságról szóló írásait válogatta össze rendhagyó küllemű, saját képünkre formálható kötetben, amely szórakoztató és tanulságos olvasmány. Továbbgondolásra, együtt olvasásra hív – nem csak a hivatalos „szerelmesek napján”.

Ha esetleg katolikus testvéreinkkel beszélgetve szóba kerül a papi nőtlenség kérdése, a kapcsolat további alakulását tekintve nem biztos, hogy a legjobb választás a témában meglehetősen radikálisnak mondható Luthert idézni, akinél nagyobb szenvedéllyel aligha szólhat bárki is az isteni rend ezen földi – jellemformáló – ajándéka mellett. A reformátor szerint a napnál is világosabban kiolvasható a Szentírásból Isten rendelése, amely férfi és nő egy életre szóló szövetségét jelenti. „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” (Ef 5,31) A papi nőtlenség Luther vélekedése szerint teljesen emberi intézmény, melynek nincsenek szentírási alapjai. Ezzel szemben az Istenre épített házasság a leglelkibb intézménynek tekinthető, még ha a reformátort sokan azzal vádolják is, hogy az egész reformációt saját „asszonyfogásának” szolgálatába állította – ahogy erre Luther több írásában is utal.
Ennek a gyanúsítgatásnak már csak azért sem lehet valóságalapja, mert Márton testvér – jó néhány barátjának vallott erről levelekben – kezdetben kifejezetten tartott a nősüléstől, miközben „kerítőként” is közbenjárt, hisz a lutheri tanításokat magukévá tevő apácák megszöktek a kolostorokból, és a korban a férjhez menésen kívül nemigen volt egyéb esélyük a boldogulásra. A reformátor egyre-másra házasította ki őket, mígnem ő maga is nősülésre adta a fejét. A nála tizenhét évvel fiatalabb Katalin ugyanis – több más kérőt visszautasítva – őt választotta.
Ha maradéktalanul nem tudjuk is felfejteni a szerelmi szálat, annyi bizonyos: Luther Márton és Bóra Katalin házassága működött. Luther példás férj és családapa lett. Mivel rengeteget volt úton, és elsősorban szerzetesi életre rendezkedett be, talpraesett felesége vette át a gazdaság irányítását, mindemellett kosztos diákokat is fogadott a házban, és sörfőzdét üzemeltetett. Neki címzett leveleiben Luther ezért gyakran szólította őt „Kata uramnak” vagy épp „császárnénak”. A feleség levelei sajnos nem maradtak fenn, ezért csak a férj leveleiből tudunk következtetni a válaszok tartalmára és hangvételére.
„Ádám és Éva bizonyára kiadósan végigveszekedték a kilencszáz évüket” – írja egyik prédikációjában tréfásan Luther, nem rejtve véka alá, hogy az egymás melletti elköteleződés és kitartás gyakran a „keskenyebb út”. Ezzel együtt minden sorával rávilágít arra is, hogy humor, önirónia és derűlátás nélkül nem lehet jól működtetni a hétköznapokat és szolgálni az Urat.
A sok megmosolyogtató életkép mellett Luther kötetbe válogatott prédikációrészleteiből és elmélkedéseiből kirajzolódik a házasság teológiai hátterének mélysége is. Az egyik legfontosabb érve, hogy maga Krisztus is asszonytól született, továbbá hogy férfi és nő természettől fogva kívánják egymást, és hogy a házasság voltaképp gyógyszer a bűnre, a vágyak rendezője, mely megóv a korban szintén változatos formákban előforduló paráznaság bűnétől. Ugyanakkor Luther Esketési könyvecskéjének beemelésével megjelenik a kötetben a házasságkötés ekkor még teljességgel rendezetlen formájának egységesítő törekvése is.
A Szerelemládikó esztétikus oldalain egy modern gondolkodó képe rajzolódik ki, aki asszonyát „felmagasztalja”, ugyanakkor nem szégyell hangot adni gyöngéd érzelmeinek, féltésének sem. Hovatovább egészen progresszív gondolkodásról tanúbizonyságot téve – a nemi szerepekről való gondolkodást is megreformálva, a mai férfiaknak is jó példát adva – a reformátor egy helyütt, épp a nők védelmében, felvillantja a pelenkamosó férfi képét is mint a szolgálat részét. Vagyis Luther vélekedése szerint Istennek tetsző, ha a családban munkamegosztás van, és a terheket együtt hordozzák. Az esélyegyenlőség mai harcosa hitetlenkedve olvashatja ezeket a 16. századi sorokat. De ha mi hittel olvassuk, akkor a valaha titkos ládikákban egymásnak ajándékozott „jegyajándékainkat” újra és újra érvényesíthetjük, jelenvalóvá tehetjük – a házasság dicséretére, Isten dicsőségére.

https://www.evangelikus.hu/konyvesbolti-estek-szerelemladiko

Kapcsolódó könyvek: Isó M. Emese: Szerelemládikó

Isó M. Emese: Szerelemládikó
Luther_Kiadó KU>!

A Visszhang – Imádságok, olvasmányok című kötetről Stifner-Kőháti Dorottya írt ajánlót az Evangélikus Élet című magazin 2019. december 1-8-i számában Összefonódó szavak címmel. Az ajánlóval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

A visszhang gazdag jelentésű szó. Egyrészt ezzel jelöljük azt a jelenséget, amikor egy hangsor egy távolabbi felületről visszaverődik, és többször is hallható. Átvitt értelemben olyan személyt jelent, aki mások szavait, véleményét magáévá teszi, követi, hirdeti. Kifejezi továbbá a szó a másokban keltett érdeklődést, hatást is. A Luther Kiadó Visszhang című, immár harmadik kiadásban megjelent kötetében százhuszonhat kortársunk léleképítő fohászait találjuk, hogy segítségünkre legyenek (hit)életünk hol örömteli, máskor nehézségekkel terhelt időszakaiban. Az egyházi év, a hét, a nap minden szakára, a családi és közösségi élet számtalan helyzetére – a születéstől a koporsóig – találunk a könyvben olvasmányokat, imádságokat.

Ekülönleges „visszhangok” Krisztuskövető, Krisztust hirdető emberek bizonyságtételei. Velük: hitben élő testvéreinkkel imádkozhatunk együtt „belső szobánkban”, elcsendesedésünk óráiban vagy bibliaórai közösségben. E láthatatlan, mégis mindennél erősebb kötelék, az imádságok kincsestára ez a praktikus, mérete révén bárhova magunkkal vihető könyv.
„Nagy szükség van imádkozó emberekre az egyházban. […] Az imádkozás szolgálat. Bárhol végezhető, és bárki felvállalhatja. Az imádság az a nagy összekötő kapocs Isten és az emberek között, amivel földi életünk minden kérdése odahelyezhető Isten elé […]. Csak az alaphangra kell vigyáznunk, hogy az ne változzon! Egy énekversünk első sorában található meg ez tömören: »Mit Isten tesz, mind jó nekem.« Innen induljunk, és ide is érkezzünk meg mindig” – kezdi az új kiadás előszavát Szabó Lajos, a kötet szerkesztője, az Evangélikus Hittudományi Egyetem nyugalmazott rektora.
Rámutat: aki ma szeretne megtanulni imádkozni, meditálni, bizony nincs könnyű helyzetben. Nagy a kínálat, nem egyszerű eligazodni. A legegyszerűbb, eleinktől örökölt módszerek azonban ma is gyümölcsözőek. Ne féljünk mások imádkozó szavaival vagy egy-egy képpel élni – hívja fel a figyelmet a szerkesztő. Nagy ajándék és nagy felelősség is használni a szavakat – olvassuk a 156., Összefonódtak szavaink című imában.
Arra is emlékeztet a kötet szerkesztője: „Egyházi megújulás nem képzelhető el a lelki élet újrafogalmazó és aktuálisan megszólaló kommunikációja nélkül. Isten szava úgy ér el minket, ha nem a […] monológ útját járjuk, hanem dialógusban élünk.”
Hogy e dialógusra milyen nagy igény mutatkozik, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy tizennyolc év alatt harmadik kiadásban (2001, 2005, 2019) jelenik meg a Visszhang. Az első kiadás sötétzöld vászonborítóját elgondolkodtató alkotás fotója díszítette: Polgár Rózsa textilművész Gyűrődés című gobelinjéé. Ez a könyv rég elfogyott; kincsként őrzik, akiknek megvan. Első megjelenése óta éppen nagykorúvá érett egy generáció – ideje volt újra az olvasók kezébe adni ezt a lelkiséget építő kötetet.
Aki olyan szerencsés, hogy birtokolja a régit, bátran tegye mellé az újat! Nem utánnyomást kap kézbe: a javított, átdolgozott szövegek mellett – két évtized alatt változott a nyelv, a gyorsuló, egyben egyszerűsödő kifejezésmódra is reflektálni kívánt a szerkesztő – harminc új imádság és egy teljesen új fejezet (Teremtett világ – emberi közösség) is bekerült. A fotóanyag is bővült, gazdagodott. A régi, sötétzöld borítós Visszhang tizennyolc év elteltével, ellentmondva az idő múlásának, megifjodva, friss, üde zöld borítóval, de ugyanazon fotóval jelent meg.
Megtörténik – még talán lelkészekkel is –, hogy nem jönnek könnyen szavak az ajkunkra. Áldás ilyenkor egy találóan megfogalmazott ima! Sokan naponkénti, reggeli vagy esti elcsendesedésükhöz készítik oda a Biblia és az Útmutató mellé imádságoskönyvüket. Az új kötetet is színes jelzőszalagok teszik praktikussá, megkönnyítve, hogy ott nyissuk fel éppen, ahol életünk, lelkünk tart. Lehet betegség vagy gyász, életközepi válság, krízis, kiégés vagy akár túláradó öröm – kézen fognak a szerzők, és empátiával, igényes magyar nyelvezettel, stílussal vezetnek. Irodalmi alkotásokat is találunk: jó rácsodálkozni, hogy milyen gazdag egyház vagyunk lelkiségünk tekintetében.
Az imádságok most is anonimak, de a kötet végén megtalálható a szerzők névsora. Lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt vannak köztük; többen már hazaköltöztek az Úrhoz. Hiteles szavak hiteles emberektől. Idősek, fiatalok: élő hitű, kérdéseikkel, kétségeikkel, örömükkel, bánatukkal Isten színe elé lépő kortársaink az evangélikus egyházban. Helyettünk szólnak a kötet lapjain.
Köszönet nekik és a szerkesztőnek, valamint a szintén imádságra indító fotók készítőinek, hogy megfogalmazták és közkinccsé tették gondolataikat. Újítsa meg egyházunk imádságos életét ez a könyv, váljék olyan üdévé és lüktetővé, mint borítójának az életet, a tavaszt, a megújulást idéző színe.

https://www.evangelikus.hu/visszhang-konyvbemutato-2019-video

Kapcsolódó könyvek: Szabó Lajos (szerk.): Visszhang

Szabó Lajos (szerk.): Visszhang
Luther_Kiadó KU>!

A Konkordiakönyv – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai című sorozat negyedik kötetéről Orosz Gábor Viktor írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. november 3–10-i számában Reformátori iratok új kiadásban címmel. Az ajánlójával, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Noha Luther Márton naponként szóról szóra elmondta a Miatyánkot, a Tízparancsolatot és a Hitvallást – vagy ahogyan szokásosan emlegetjük, az Apostoli hitvallást –, zsoltárokat, a saját bevallása szerint mégsem tudott úgy helytállni, ahogyan szeretett volna. Ezért szívesen vallotta magát mindvégig a káté gyermekének és tanulójának. Megfeddte az elvakult szenteket, akik úgy vélték, hogy mindennek egyszeri elolvasása által minden doktor doktorává váltak, azt hiszik, hogy kinőttek a káték tanulmányozásából, mint a gyerekcipőből. Hiszen még ha valóban tökéletesen ismernénk is a kátérészeket, akkor is nagyon hasznos és termékeny számunkra mindennapi olvasásuk – állítja a reformátor –, mert az ilyen olvasásnál a Szentlélek egyre több világosságot és áhítatot ad hozzá, így egyre jobban ízlik, sőt minden képzeletet meghaladó erővel segíti olvasóját a kísértésekkel szemben a róla való elmélkedés és beszéd.
Hitvallásainkra mint az evangélikus tanítás Szentíráshoz mért normájára tekinthetünk az ideológiák és világnézetek tengerén hánykolódó egyház hajójának tőkesúlyaként, amely megóvja ezt a hajót a veszélyes kilengésektől. Jóllehet a hajó nemcsak külső körülmények miatt dőlhet meg kockázatos mértékben, de akkor is, ha a benne található kincseket nem a megfelelő helyre „pakolva”, róla nem méltóképpen gondoskodva hordozza.
A Luther Kiadó által nemrégiben megjelentetett kiadvány, a Konkordiakönyv – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai című sorozat negyedik kötete (is) azonban megfelelő alapossággal és igényes szöveggondozással kerül az olvasók kezébe. Egyszerűen szép a szöveg, amelyet jó olvasni. Elsősorban tartalmánál fogva ragadja meg a mai olvasót, de a kiegyensúlyozott és alaposan átgondolt fordításoknak köszönhetően is, amelyeket a kötet szerkesztője, Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa, illetve a lektor, Reussné Belák Erzsébet nagy körültekintéssel pontosított, és a mai magyar nyelv támasztotta követelményeknek feleltetett meg.
Az ötkötetesre tervezett magyar Konkordiakönyv negyedik kötetével immár teljessé vált – az 1957-ben csonkán maradt kiadás után – hitvallási irataink gyűjteményének a reformátori iratokat felölelő része. Pálfy Miklós (Schmalkaldeni cikkek), Groó Gyula (Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről) és Prőhle Károly (Nagy káté, Kis káté) fordításait Reuss András egybevetette a 2014-ben megjelent német és latin nyelvű kritikai kiadás szövegével. E kiadás figyelembevételének okán is azt mondhatjuk: rendkívül alapos munkát tarthat kezében az olvasó. A Konkordiakönyv 4. figyelembe veszi a kritikai kiadás, illetve az ahhoz kapcsolódó két forráskötet jegyzeteinek jelentős részét. (A heidelbergi egyháztörténész-professzor, Gottfried Seebaß [1937–2008] jó néhány évvel ezelőtt kezdeményezte az új német kritikai kiadás megjelentetését, amely ugyanazokat a szövegeket kínálja ugyanabban a sorrendben, mint a korábbi kiadások, de más alapelvek szerint. A kiadvány projektmenedzsere és szerkesztője Irene Dingel protestáns egyháztörténész, a mainzi székhelyű Leibniz-Institut für Europäische Geschichte vallástörténeti intézet igazgatója volt. A gondosan kidolgozott kötet 1712 oldalas, és kiegészül az említett két forráskötettel.)
A Konkordiakönyv negyedik kötete tartalmazza továbbá – Luther három hitvallása és Melanchthon értekezése címmel – Reuss András ugyancsak alapos, igényes tanulmányát, amely a három hitvallás teológiai és történeti értelmezését nyújtja. Ezt pedig a szintúgy tudományos igényű és nagyon hasznos függelék követi, benne a kötetben említett személyek életrajzi adataival, a közölt szövegek magyar fordításainak, illetve a forrás- és szövegkiadásoknak, valamint a felhasznált irodalomnak a jegyzékével.
A Konkordiakönyv 4. abban a sorrendben közli a hitvallási iratokat, amely az 1580-as első latin és német kiadástól kezdve hagyománynak tekinthető, a szerkesztő viszont tudatosan eltér a korábbi magyar fordításoktól abban, hogy következetesen végigvisz két újítást. Az egyik, hogy a Hiszekegy helyett az Apostoli hitvallás vagy Hitvallás megnevezés alkalmazását tartja helyesebbnek. A másik, hogy a kátékban felváltotta a köznyelvben ma már nem használt, régiesnek tűnő atya szót az apa szóval ott, ahol a földi szülőről van szó; minden más összefüggésben azonban megmaradt az atya.
A kiadvány szerkesztőjénél szebben én sem fejezhetem be a röviden ismertetett alapmű ajánlását: „Legyen ez a kötet is sokszor forgatott eszköz kézben, fejben és szívben, hogy az evangéliumot tisztán hirdethessük és tanítsuk, s mindannyian együtt növekedjünk az igaz hit ismeretében és megélésében.”

https://www.evangelikus.hu/reformacio-oroksege-az-egyet…

Luther_Kiadó KU>!

Boda Zsuzsa: Nevető Sárák című kötetéről Stifner-Kőháti Dorottya írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2018. december 16. – 2019. január 5-i számában. Ezzel az írással ajánljuk a kötetet.

Nem tudom úgy olvasni Boda Zsuzsa frissen megjelent, Nevető Sárák című könyvét, mintha nem fűzne a szerzőhöz sok évtizedes ismeretség, barátság, a gyermekkor emlékei. Egykori konfirmandustársamról és szerkesztőségi kolléganőmről lévén szó, az elfogultság tagadhatatlan. A recenzióíró bevallottan „pozitív diszkriminációja” azonban csak addig tart, amíg fel nem lapozza a könyvet – merthogy attól a pillanattól fogva olvasó, aki vagy szereti-élvezi-érti és érzi a hitből fakadó sorokat, vagy sem… Nem titok: itt az előbbiről van szó.

E sorok írója rögvest belefeledkezett a könyvbe. A témagazdagság, a történetek színessége, derűje, lendülete magával ragadott, és kiszakított a külvilágból. Ha van ismérve a jó olvasmánynak, akkor az ez. Ismerve a szerzőt, állíthatom: az áhítatok, igékkel, tanulságokkal teljes jegyzetek nemcsak Istenről, rólunk, hétköznapok embereiről (hőseiről?), hanem hitről, mélységről, feltett-felteendő kérdésekről és megérlelt válaszokról is szólnak.
Zsuzsában – már gyermekkorában is ilyen volt – „sejtszinten” van jelen az őszinte kíváncsiság, az érdeklődés emberek, ügyek, történetek iránt, s nem kampányszerűen, hanem életformaként. Egy közönyös, felszínességgel támadó világban üde színfolt az, aki mer és tud lelkesedni. Nem szavakkal, lájkokkal, hanem úgy, hogy veszi a fáradságot, és megy. Odaül. Felkészül. Kérdez. Meghallgat. Szervez, intéz, és tud örülni a másik örömének is. S tud nevetni magán is, ha az kell, hogy együtt nevessünk vele – önmagunkon.
Pontosan mindezek lenyomata a Nevető Sárák. De lapozzunk csak bele! A címadó mellett húsz hitmélyítő írást, illetve fordítást tartalmaz a könyv; a szövegek a még hetilapként megjelent Evangélikus Életben láttak napvilágot.
„Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” – teszi fel a kérdést Sárával és válaszolja meg huszonegy írásban Boda Zsuzsa. Képessége van arra, hogy személyesen szóljon, és egy apró, hétköznapi kiindulópontból ráirányítsa tekintetünket a mögöttes, fontos, rendező, megtartó, éltető Erőre. Jól választ igét a mondanivalójához – vagy épp egy ige olvasása indít el benne gondolatsort? Talán mindegy is, mert célja, hogy az olvasó forgassa magában – és kezében – a Bibliát, és érezze meg, micsoda áldott lehetőség, hogy dialógusban lehetünk mennyei Atyánkkal Fiának, Jézus Krisztusnak az emberré létele által.
Erénye még a kötetnek, hogy a rövid bizonyságtételek nincsenek „túlírva”. Nem terjedelmük: tartalmuk a figyelemre méltó. Ott a pont a végén, de… az a jó, ha egy történet bennünk is elindít valamit, tovább él, s arra késztet, hogy figyeljünk, nézzünk körül mi is magunk körül. Nem csodákat fogunk látni… vagy mégis? Hát nem csoda a létezés? A kapottak felismerése és továbbadása? Érjen akár az óceán partján, a szédítő sziklafalon vagy a Balatonon, egy dinnye-zsemle kaland közepette. De egy egér a kamrában is figyelmeztethet arra, hogy minden féltve őrzött dolognál jobban óvjuk a szívünket.
Zsuzsa sokoldalúságának bizonysága is e kötet. Nemcsak lát, láttat is. Képben is. A szép, színes fotókat ugyanis ő készítette. Tudni való: sokfelé jár, szeret utazni, kirándulni, emlékei közül valók bizonyára az illusztrációk. Tájak, tárgyak, virágok, kőkrisztus, lábnyomok a homokban, napraforgó; e kötetben ember (képen) csak egy csepp kisfiú meg a fotós árnyéka az őszi avaron. Mégis látjuk a kezeket, amelyek gondosan virágot formáltak a kagylóhéjakból, szívet a kavicsokból, vagy mosolygós arcot matricáztak egy kukára. És látjuk azt a Kezet is, amely teremtette mindazt a szépséget, amely a világunk, s megalkotott bennünket is végtelen szeretetével.
Zsuzsa jól látja és hirdeti mindannyiunk Urát, hirdeti a maga mélyen gyökerező evangélikus hitével frissen, derűsen, mozgósító erővel – igazi „missziói munkatárs”, e téren igen aktív a mindennapokban is, amikor épp nem ragad tollat. Ügyesen bánik az igékkel, asszociációkkal, továbbgondolandó példázatokkal. Felmutat egy világot, ahol „mindig történik valami”. Van szeme az apróságokra, hiszen ezekből áll össze a nagy kép – de nem veszi le szemét a Lényegről, mindig róla van szó, rá mutat: Krisztusra, aki a kezdet és a vég. Aki ott van mindenütt, ahol mi vagyunk.
Személyes kedvencem – s most épp aktuális – „Az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben” címet viselő írás. Kiment a biztosíték a lakásban, s a társaság minden tagja zavartan keresgél fényforrást a vaksötétben. Ismerős helyzet. Kell egy mécses, egy gyufa, s a kis láng máris megnyugtatja a sötétben riadt szívű embereket. Isten mindezt megadja, „láthatatlanul is képes a sötétségben utat mutató »gyertyánkat meggyújtani«. […] Karácsony ideje, Jézus születése ilyen mécses lehet a kiment biztosítékú, sötétségbe borult életünkben. […] Azt kívánom, hogy minél több gyertya gyúlhasson ezen az idei szent ünnepen is!”

Kapcsolódó könyvek: Boda Zsuzsa: Nevető Sárák

Boda Zsuzsa: Nevető Sárák
Luther_Kiadó KU>!

Hermann-Joseph Frisch: Kedves Márton testvér! Kedves Ferenc testvér! című kötetéről Füller Tímea írt ajánlót az Evangélikus Élet című magazin 2017. december 17-i számában. Ezzel a recenzióval ajánljuk a könyvet.

A „mi lett volna, ha” nézőpont általában hiábavaló gondolatgombolyagba tekeri bele az embert. Az életben kerülni is szoktam, ha tehetem, ezt a fordulatot. De amikor sci-fit olvasok, mégis belemegyek a játékba, mert úgy érzem, érdekes elgondolkodni, hogyan is alakulhatna, alakulhatott volna egy-egy esemény, ha a szereplők másképp, jobban, igazabban lettek volna jelen benne.
Azt hiszem, ez a szerepe a Luther Kiadó gondozásában megjelent kötetnek, Hermann-Joseph Frisch Kedves Márton testvér! Kedves Ferenc testvér! című könyvének is. Luther Márton és Ferenc pápa fiktív levelezése nemcsak a múlt tisztázására igyekszik, hanem a jelen lehetőségeit és a jövő céljait is bogozgatja.
A szerző katolikus pap, tehát tájékozott a római egyház hagyományai, jelképei tekintetében. Az ő felfogását olvasva itt-ott elfogadhatóvá válik egy-egy protestáns szemmel különös, érthetetlen és fölöslegesnek tűnő szertartás, szokás. Elkötelezettsége mély, szinte tapintható, de mivel sikerül a szeretet hangján, valóban tisztelettel és testvérként szólnia, nézeteit önkéntelenül is ugyanazzal a jó hozzáállással fogadja az ember, amelyet tőle tapasztalt.
Nagy érdeme Frischnek, hogy mélyen ismeri, komolyan veszi és értően forgatja Luther szövegeit is. Nemcsak a vitairatok és a teológiai tanítások, hanem az asztali beszélgetések szintjéig a „kisujjában van” a reformátor élettörténetének és gondolatvilágának minden részlete. Márton testvér leveleiben a helyükön vannak a hangsúlyok, a reformátor „szabadon és kicsit pimaszul” fogalmaz, így hiteles és szerethető.
A reformátor és a pápa témái ugyan kicsit így is „teológusosak” lettek, vagyis az átlagember beszédétől picit szakmai irányba húznak. Természetesen – mivel fiktív levelezésről beszélünk – ők ketten „papíron” nem oldhatták meg az egyházak közötti szakadás problémáját, amiért az olvasó a kötet végén kicsit szomorú is. Ám egymás elfogadásával, a közös értékek és célok megfogalmazásával és különösen az egymást szelíden formáló, terelgető szeretettel és elfogadással teli nyelvezet használatával mégis kialakul közöttük egy igazi testvéri kapcsolat. A „testvér” sajnos gyakran elcsépelt szó a keresztény közösségekben, de az ő esetükben valódi egy családba tartozást, egy testből és vérből valóságot fed, ami mindenképpen példa lehet előttünk az ökumenikus párbeszédben.

Kapcsolódó könyvek: Hermann-Josef Frisch: Kedves Márton testvér! Kedves Ferenc testvér!

Hermann-Josef Frisch: Kedves Márton testvér! Kedves Ferenc testvér!
Luther_Kiadó KU>!

A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójának évében, 2017-ben jelent meg Margot Kassmann – Ralph Ludwig Reformációi ábécé című kötetének magyar nyelvű kiadása. A kötetről Kinyik Anita írt ajánlót az Evangélikus Élet című magazin 2017. december 17-i számában. Ezzel az írással ajánljuk a kötetet.

Ahogy a 2017-es ünnepi év megemlékezései, úgy a 95 „tételben” megjelent Reformációi ábécé is túlmutat Luther – történelmileg megkérdőjelezhető – tételszegező gesztusán. A német nyelven tavaly, magyarul – Szűcsné Prőhle Lívia fordításában – idén a Luther Kiadó gondozásában napvilágot látott könyv figyelmünket a reformáció folytonosságára, folyamatosságára szegezi.

A reformáció teológiájának szívét megcélzó – Luther után szabadon –, közérthetően fogalmazó „kis káté” kulcsfogalmakat és eseményeket szed pontokba, ugyanakkor fogalmakat, jelenségeket társít, reflektál, összeköt, összefüggéseket keres, aktualizál, nagyobb távlatokba helyez, adott esetben megkérdőjelez. Így jutunk el a wittenbergi vártemplom kapujától – sok méltatlanul elfeledett vértanún és más, Isten ügyét munkáló történelmi alakon és gondolaton át – a mindig aktuális világvégekérdésig.
Luther az Istentől kapott értelemnek és a hitből fakadó bátorságnak köszönhetően lett korszakalkotó gondolkodóvá. Ugyanakkor ízig-vérig középkori ember volt. Ezt a kettősséget a kis kötet igen jól érzékelteti, segítségével árnyaltabban láthatjuk Luther „forradalmának” elő-, illetve utóéletét, a reformátort (aki sosem nevezte így magát) és mögötte az embert. Az embert, aki évekig gyászolja kisleányát, aki testi nyavalyáktól, lelki kétségektől szenved, aki sokszor, de már bátran – Isten végtelen kegyelmének tudatában – téved. És az embert, aki a történelmi időktől függetlenül „kétvilágiságban” él – eszik, iszik, alszik, szeret, fél és remél.
„Megfeszített” állapotából csak egy kiút van: Krisztus, aki maga az Istenhez vezető út. A teljes ráhagyatkozás, az úton maradás, a hitben járás – és ebben forradalmi Luther – mindenkinek egyéni harc, saját lelkiismeretére bízott benső küzdelem. A jó hír (örömhír) az, hogy a küzdelemben sosem vagyunk egyedül. És mindig kezdhetjük elölről az „ábécét”…

Kapcsolódó könyvek: Margot Kässmann – Ralph Ludwig: Reformációi ábécé

Margot Kässmann – Ralph Ludwig: Reformációi ábécé