Luther_Kiadó  KU Luther


Kiadói sorozatok

Luther válogatott művei · A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai · Összes sorozat »

Könyvek 224

Az egyetemes vagy ökumenikus hitvallások
Galambos Ádám (szerk.): Örömüzenet
Füller Tímea: Holtág
Bakay Péter (szerk.): Küldetésben
Dietrich Bonhoeffer: Jöjj velem!
Szabó Lajos (szerk.): Égi hívás – földi pálya
Koczor Tamás: Sietős történetek
Luther Márton: A Római és a Galata levél magyarázata
Boda Zsuzsa: Sport, rádió, hit
Mirák Katalin (szerk.): Háló 3.

Karcok 36

Luther_Kiadó KU>!

Balicza Iván: Isten koordinátái című kötetéről Illisz L. László írt ajánlót az Evangélikus Élet című magazin 2017. február 19-i számában Megtalált jelző – Balicza Iván igehirdetés-kötete címmel. A recenzióval ajánljuk a kiadványt.

Kezdjük őszintén: elfogult vagyok. Egyrészt azért, mert Balicza Ivánt régen ismerem, szeretem, s az csak ráadás, hogy két gyermekem homlokára ő csorgatta a keresztvizet. Másrészt pedig a budavári gyülekezet tagjaként a most kötetben megjelent prédikációinak jelentős részét a templomi padban ülve hallgattam meg.
A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Jó keresztény tudja ezt, s neki aligha kell bizonygatni Pál apostol szavainak igazságát. De mi lesz az élőszóval, ha papírra vetik? Vajon nem illan-e el belőle az ember, az igehirdető? Persze olvastam én már összegyűjtött prédikációkat, de azok többnyire csak szövegek voltak, nem lappangott mögöttük az akusztikai élmény. (Lelkem mélyén örökre rádiós maradok, akit a hang úgy fog meg, mint háziasszony ujjait a frissen hámozott cékla.) Vagyis – megint csak őszintén – elfogódottan ütöttem fel Iván könyvét.
Előbb megpróbáltam sorban, egymás után olvasni az összegyűjtött igehirdetéseket. Nem ment könnyen, mert szinte elsodort a szövegek intellektuális ereje. Amikor a templomból hazafelé igyekezve végiggondolom a hallottakat, újraveszem fejben az igehirdetés leginkább megragadó mondatait, akkor a zakatoló idő és a változó tér – nekem legalábbis – segít feloldani a gondolatok sűrűségét. Most, a fotelben ülve nem volt ez a támogatás. Iván szövegeinél pedig ugyancsak jól jön ez a segítség, hiszen a Szentírás szilárd alapot kínáló szövegeire építve az élet legmélyebb, legszebb és néha legsötétebb bugyraiba kalauzolja el hallgatóit – illetve ebben az esetben olvasóit. Mély bölcsesség, az örömök és persze a kínok személyes megélése, erős hittel átszőtt értelmezése teszi kivételesen értékessé prédikációit. Említettem már: az elmúlt évtizedekben hallgattam őt a padban ülve, és többnyire az a szó jutott eszembe, hogy hiteles. (De rögtön éreztem azt is, hogy ez így kevés.)
Tudom, hogy Ivánt sokat rázta az élet. Alig feldolgozható, személyes veszteségek érték, és gyarló önmagával is kíméletlenül szembe kellett néznie. Pont úgy, mint mindannyiunknak. Ám attól több ő, hogy mindebből olyan életesszenciát tudott párolni, amelyből kivételes szerencse egy-egy szippantásnyit megkapni.
Iván egyszerűen beszél-ír. Úgy tapasztalom, manapság kevesek adománya, hogy gondolataikat letisztultan, bárki számára követhetően tudják átadni. Mondhatnánk, hogy egy lelkésznek ez a dolga. Ennek ellenére a rendszeres igehallgató bizony megtanulja becsülni azt a lelkészt, akinek prédikációja után úgy kászálódik ki a padból, hogy …igen, pontosan tudom, érzem, mit akart nekem mondani a Luther-kabátos ember. Iván a prédikációiban a való élet összefüggéseibe illeszti az igehelyeket, s magyarázatait mély teológiai tudásról és széles műveltségről tanúskodó „segédanyaggal” köríti.
És ami talán a legfontosabb: amit mond -ír, az mindig egyértelmű. A bizonytalanságot nem keni el kétértelmű mondatokkal, ravasz félszavakkal, inkább őszintén bevallja azt, hogy az adott kérdésre bizony maga is csak keresi a választ. És ha valami, akkor számomra ez igazolja emberi nagyságát. Iván amúgy szigorú ember, de ha inti is hallgatóit, olvasóit, gondolatait akkor is áthatja az a sűrű szeretet, amely bőven túlmutat a hivatásából fakadó elvárásokon.
Aztán megpróbáltam találomra, itt-ott felütve olvasni a könyvet. Így sem ment könnyebben, mert egyik-másik szövege annyira megszorította a lelkemet, hogy utána csak nehezen kapaszkodtam vissza a hétköznap keréknyomába. Így aztán végül visszatértem a sorban olvasáshoz.
És rá kellett jönnöm, hogy aki ezt a módszert követi, az a bölcsesség és a szeretet szövegbe szedett ajándékai mellé kaphat még valamit.
Szerintem még a szorgalmas templomjárónak is kapaszkodni kell fejben ahhoz, hogy a maga teljességében átlássa egy egyházi év tudatosan és önmagában is üzenetet hordozó módon összeálló ívét. Ez a kötet hozzásegít ehhez. Iván sorban olvasott prédikációnak nyomán világosan kirajzolódik előttünk az az ösvény, amely évről évre körbevisz a mindennapi hitgyakorlás ligetében. És az ember már csak olyan, hogy ha sokadszor megy végig ugyanazon az úton, akkor szinte gépiesen lépdel, figyelmét elkerülik az őt körülvevő értékek, csodák. Iván ezek mellett a csodák mellett torpantja meg olvasóit. Prédikációiban, írásaiban odafigyelésre, rácsodálkozásra és persze értelmezésre, következtetésre – önmagunkkal való szembenézésre késztet. Szerintem a lelkésznek ez az egyik legfontosabb feladata: úgy szólni, hogy gondolataiban az igehallgató önmagát lássa meg. Akkor is, ha öröm szembesülni a képpel, s akkor is, ha szégyellni való. Iván igazi nagy szembesítő.
Lám, így összegyűjtve kellett elolvasnom a prédikációit ahhoz, hogy megtaláljam a régóta keresett, szerintem rá leginkább illő jelzőt.

Kapcsolódó könyvek: Balicza Iván: Isten koordinátái

Balicza Iván: Isten koordinátái
Luther_Kiadó KU>!

A Luther nyomában – A reformáció útján Németországban című, térkép-melléklettel ellátott kiadvány ötletgazdájával Kézdi Beáta beszélgetett az Evangélikus Élet című magazin 2017. július 16-i számában Ajtó, amelyen közösen beléphetünk – Útikalauz Luther nyomában címmel. Az interjúval ajánljuk a kiadványt.

Nemrégiben jelent meg a Luther nyomában című útikalauz és térkép, Makoviczky Gyula, Kedves Ágnes és Marton Jenő munkája. A kettős kiadvány célja Luther Márton életútja fontosabb állomásainak bemutatása. A helyszíneket rövid leírásokkal és látványos fényképekkel bemutató útikalauz és mellette a kétoldalas részletes térkép segítségével Luther életének fontos állomásait a valóságban vagy virtuálisan is végigkövetheti az olvasó. A térképész és könyvszakember Marton Jenőt, az ötletgazdát kérdeztük a kiadvány születésének körülményeiről.

– Régóta tervezték a kiadványt, vagy kifejezetten a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára időzítették a megjelenését?
– Pár éve, amikor elsőként a keleti német tartományok felé fordultunk, a Szászország, majd a Türingia című könyv készítése közben találkoztunk rendre a németországi Luther-út szépen kiépített állomásaival. Ezt követően jött tavaly ősszel az ötlet, hogy mi is hozzájáruljunk a jubileumi emlékévhez az időközben megszerzett tudásunkkal, tapasztalatainkkal. A kettős kiadvány terve is az odautazók jobb és pontosabb tájékoztatása miatt született.
– Miért ez az alkotói csapat állt össze? Mit kell tudni a szerzőkről, ki miért volt felelős?
– A munka elindulása után szerencsére sikerült társnak megnyerni a Luther Kiadót is, Kendeh K. Péter igazgató javaslatára kerestük meg Makoviczky Gyula evangélikus lelkészt, aki éppen Luther munkásságát tanulmányozva egy évet Wittenbergben töltött ösztöndíjjal. A háromfős szerzőgárda logikusan úgy állt össze, hogy ki melyik tartományt ismeri jobban. Így lett Makoviczky Gyula témája Luther rövid életrajza és Szász-Anhalt tartomány, fő szakmai támogatónké, a Fehérvár Travel utazási iroda avatott szakíró-idegenvezetőjéé, Kedves Ágnesé Türingia, az enyém pedig az általam alaposan bejárt és megismert Szászország tartomány, valamint Németország más városai.
– Volt valaha hasonló kiadvány magyar nyelven?
– Úgy vélem, hogy hasonló tematikájú és felépítésű mű magyar nyelven még nem született. Német kiadvány és annak magyar fordítása igen szűk körben megjelent. Abban nyolcféle tematikus út köré rendezték a mondanivalót, mi pedig egy színes palettáról kínáljuk a helyszíneket, a kedves utazó meg eldöntheti, merrefelé is vegye az irányt. Emellett röviden megemlítjük a város egyéb fontos érdekességeit is, így nem maradhatnak el más izgalmas látnivalók vagy Bach és Goethe emlékei sem. Igazából a német keleti tartományok 1990 után jórészt elfeledetté váltak, róluk útikalauz harminchat éve nem jelent meg magyarul, ám Luther életének főbb állomásai épp a keleti tartományokba esnek.
– Mit szeretett a legjobban ebben a munkában?
– Egy útikönyv készítésekor két feladat a legszebb. Az első, amikor elindulunk felfedezni az adott tájat és városait. Eközben hiába készülünk fel előre módszeresen, szerencsére mindig utunkba kerül olyan ismeretlen szépség vagy izgalom, amelyet különös kegynek tartunk. A másik vonzó rész, amikor szó szerint a fehér papírtól kiindulva felépítjük a kötetet, amely nélkülünk sosem vagy nem így valósulna meg. Az olvasók minél teljesebb „kiszolgálása” miatt helyezünk el könyveinkben sok térképet és még több képet, ez esetben is így van, hiszen tizenöt térkép és kétszáz fotó gazdagítja a kötetet.
– Melyik a kedvenc városa?
– Mindig örömmel tértem be még a legkisebb településre is, mert mindegyik kulturált volt, és valahogy megérintett a térség döntően lutheránus lakóit jellemző derűs nyugalom és türelem. Kedvencem több is van, ezek kicsi-közepes városok: Altenburg, Eisenach, Gotha, Mühlhausen, Rochlitz, Torgau, Zwickau.
– Kiknek ajánlja a könyvet?
– A nem mindennapi témájú és formájú kiadványt természetesen nem csupán a hívő olvasóknak ajánlom. Belőle egy rövid áttekintést kaphat mindenki, aki Németország keleti feléről és Luther Márton életéről tájékozódni kíván, de eközben más kulturális értékeket is szeretne megismerni. Legyen ezen útikönyv egy ajtó, amelyen közösen beléphetünk…

Luther_Kiadó KU>!

A protestáns etika kézikönyve című kötetről dr. Orosz Gábor Viktor írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2017. június 18-i számában Elevenen élő bátorsággal címmel. A recenzióval ajánljuk a kiadványt.

Két szempontból is jelentős mű A protestáns etika kézikönyve. Egyrészt mert a reformáció kezdete ötszázadik évfordulójának évében református és evangélikus teológusok közös dogmatikai örökségük szilárd alapján állva szólnak. Másrészt mert a szerzők a keresztény hitet bátorsággal helyezik el a 21. század erkölcsi kérdéseinek összefüggéseiben.
„Minden kornak meg kell fogalmaznia a maga etikáját. Erre különösen nagy igény van, hiszen a változó világ új kérdéseket, megközelítéseket vet fel” – mondta Lányi András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának nyugalmazott docense A protestáns etika kézikönyvének bemutatóján.
Míg a dogmatika bemutatja és rendszerezett formában tárgyalja a keresztény hit tartalmát mint a valóság megfelelő és helyes értelmezését, az etika a valóság eme értelmezéséből levonja a megfelelő és a cselekvés számára mértékadó következtetéseket. Minden etikának az a feladata, hogy vitás kérdésekben, egymással konkuráló érdekek és cselekvési alternatívák esetén érvelve alkosson ítéletet és hozzon döntést. Ugyanakkor a Krisztusba vetett hit, illetve az ember bűnösségének tudatosítása és kegyelemre szorultságának értelmezése is szükséges feltételei a keresztény etikának mint az éthosszal, a morállal és a társadalmi konvenciókkal szembeni kritikus reflexiónak. Ebből következően a dogmatikai és az etikai állítások minden esetben egymásra is vonatkoznak, hiszen ugyanazt, vagyis a keresztény hitet vizsgálják, jóllehet más-más oldalról.
Mindezek tükrében két szempontból is jelentős mű A protestáns etika kézikönyve, amely Fazakas Sándor professzornak, a Debreceni Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Egyházszociológiai Tanszéke vezetőjének szerkesztésében jelent meg. Egyrészt azért, mert a reformáció kezdete ötszázadik évfordulójának évében református és evangélikus teológusok közös dogmatikai örökségük szilárd alapján állva szólnak. Másrészt azért, mert a keresztény hitet bátorsággal szituálják a 21. század erkölcsi kérdéseinek összefüggéseiben, úgy, hogy közben nemcsak megőrzik, hanem együttesen érvényesítik is az úgynevezett „protestáns elvet”.
A „protestáns elv” tágabb értelmezésben tulajdonképpen a szabadság eszméjének tekinthető. Luther Mártonnak a reformációt kirobbantó tiltakozása ugyanis valójában a lelkiismereti rabság ellen irányult, amelybe a középkor „teológiai torzója” kényszerítette a sokszor naiv tudatlansága miatt könnyűszerrel manipulálható tömegeket. Luther megigazulásra vonatkozó hitbizonyossága lényegében azt a lelkiismereti szabadságot hozta el a hívők számára, amely idővel társadalmi, politikai és gazdasági téren is óriási horderejű változásokat eredményezett.
Ahogyan a kötet elején olvashatjuk, és magunk is tapasztaljuk: „Az utóbbi évtizedek gyors társadalmi fejlődése, valamint a technikai civilizáció vívmányai is állandó változást eredményeznek világunkban. Ezért a reformáció örökségéhez való méltó viszonyulás nem nélkülözheti annak a kérdésnek a tisztázását, hogy az isteni kijelentés reformátori tanítás szerint felismert igazsága, a hit és az élet összhangja, illetve a szabadság megélése hogyan érvényesülhet itt és most, korunk erkölcsi döntéseket igénylő kihívásainak összefüggéseiben.”
A kézikönyv módszertani segítséget nyújt az önálló és felelős erkölcsi véleményformálásra vállalkozó keresztényeknek, valamint betekintést enged az etika, illetve szociáletika főbb területeinek aktuális kérdéseibe úgy, hogy az egyes fejezetek szerzői nem térnek ki a konkrét válaszok megfogalmazásának feladata elől.
A kötet imponáló alapossággal és a kortárs nemzetközi irodalom felhasználásával tárgyalja a kommunikáció, a környezet és a technika, a házasság és a család, a gazdaság és a közélet, a biomedicina etikai dilemmáit, egyúttal bevezet mindezeknek a hazai és nemzetközi válasz- és útkeresésébe, megoldási kísérleteibe. Nagykorúságunk felvállalására, azaz felelős döntéshozásra és a protestáns hagyományban elevenen élő bátorságra is biztatják a kézikönyv használóit a szerzők. Miként a reformátorok felismerték, hogy az egyén nem bújhat az egyház véleményének dunyhája alá, úgy a mai keresztények sem elégedhetnek meg a közvélekedés vagy a hatalom által felvázolt, vélt vagy valós ideálképekkel, hanem mindezeket saját értékszemléletük kritikus alkalmazásával felül kell vizsgálniuk, és a bátorság lelkületével kell kiállniuk a felismert igazság mellett. A reformátorok örököseiként így válhatunk mai reformerekké.
A kötet szerzői Béres Tamás, Borsi Attila, Fazakas Sándor, Füsti-Molnár Szilveszter, Kodácsy Tamás, Kovács Krisztián, Németh Tamás, Orosz Gábor Viktor, Rácsok Gabriella, Szabó B. András, Viky S. Béla, a szaklektorok pedig Bölcskei Gusztáv, Reuss András, Szűcs Ferenc voltak.

Kapcsolódó könyvek: Fazakas Sándor (szerk.): A protestáns etika kézikönyve

Fazakas Sándor (szerk.): A protestáns etika kézikönyve
Luther_Kiadó KU>!

Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj -Körkép a világ evangélikusságáról című könyvsorozatának második kötetéről Szabóné Mátrai Marianna írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. június 30. – július 7-i számában. A cikkel, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Európában valószínűleg nincs olyan ország, amelynek valamely lutheránus közösségében Fabiny Tamás meg ne fordult volna: püspöki székesegyházban, ismerősök szórványközösségében, teológián, konferencia-központban vagy akár egy gyülekezeti gondnok konyhájában. Kis túlzással állíthatjuk: személyes ismerőse az európai evangélikusoknak. Ez lehetne a magánügye és saját szerencséje is, de élményeit nem tartja meg magának. A magyar evangélikus sajtó olvasói negyven éve rendszeresen értesülnek róla, hol járt, mit látott, és mi a véleménye minderről.

A közelmúltban jelent meg annak a háromrészes körképnek a második kötete, amelyben Fabiny Tamás összegyűjtötte negyven év termését, a többségében az Evangélikus Életben közölt úti beszámolókat. Az első kötet a közvetlen környezetünkről szólt, a Magyarországi Evangélikus Egyházról és a szomszédos országok evangélikusságáról. A most megjelent kötet által Nyugat- és Észak-Európára figyelhetünk, olyan nagy evangélikus közösségekre, mint a bajor vagy a finn egyház, de felkereshetünk olyan meglepő – evangélikus szempontból pici – helyeket is, mint például a Luxemburg igazi „multikulti” fővárosában élő magyar protestáns közösség.
Rengeteg információt kap az olvasó ezekkel a beszámolókkal. Szinte személyes ismerősünkké válik Luther esküvői tanúja, keresztkomája és gyóntatója, a wittenbergi Bugenhagen, értesülünk a Sant’Egidio közösség létrejöttéről, profiljáról, magyarországi tevékenységéről, de igazi csemegéket is megoszt velünk a szerző: megtudjuk, hogy a nürnbergi Húshídon heverésző szürkemarha-szobor a magyar Alföldről kapta új szarvait. Sok érdekes ismeret könnyed, olvasmányos stílusban, személyes élményekkel fűszerezve. Aki kézbe veszi a könyvet, sokat tanul, ismereteket szerez anélkül, hogy ezért küzdenie kellene, és hiteles képet nyer az Európában élő evangélikusokról, helyzetükről és aktuális problémáikról. Nem lózungokat olvas róluk, hanem arcokat és történeteket ismer meg.
Épp negyven éve született az első cikk, beszámoló az Európai Egyházak Konferenciájának Krétán tartott nagygyűléséről, ahol a szerző ifjúsági küldöttként szerepelt. Némi megilletődöttség sugárzik a sorokból: megtisztelő a helyzet egy húszévesnek. Mai húszévesek soraiból nagy valószínűséggel hiányozna ez az attitűd. A fókusztalálás még eléggé diákos: vele lelkendezünk a knósszoszi romok láttán vagy a tengerben fürdőzés élményén, ám a magyar teológushallgató már akkor a környezetvédelemmel kapcsolatos munkacsoportot választja, és egyike az ifjúsági nyílt levél megfogalmazóinak.
Furcsa dolog érzékelni az időbeli távolságot a régi beszámolók kapcsán. Megmosolyogjuk, hogy kuriózumként szerepel az egykori erlangeni egyetemi beszámolóban a „komputertudomány”, de szívfájdalommal olvassuk, hogy azon az erlangeni egyetemen, ahol mára – érdeklődés hiányában – megszűnt a teológiai kar, a nyolcvanas években olyan teológiai reneszánszot éltek, hogy más szakok hallgatói is fürtökben lógtak a legnagyobb előadóterem ajtajában egy-egy divatos teológiai előadáson.
Olvasunk a könyvben szép, kimunkált igehirdetéseket, amelyeknek az irodalmi stílusa és aktuális üzenete joggal ragadja meg az olvasót (igehirdetés az eisenachi Szent Erzsébet-ünnepségen, illetve a drezdai Kirchentagon). Elgondolkodhatunk igazán időszerű témákon, például egyház és közélet kapcsolatán: mi módon vannak jelen politikusok az egyházi életben, és magukénak érzik-e a keresztények a világ mai szorongató, nagy kérdéseit Magyarországon és más országokban. Felbukkannak érzelemgazdag pillanatok szívbe markoló, drámai eseményekkel kapcsolatban, de kedélyes látogatást teszünk a Nyugat-Európában élő magyar közösségeknél és észak-európai partnereinknél is, sőt bepillanthatunk a magánélet egy-egy kedves jelenetébe is.
A kötet kétségtelen csúcspontját az gyházi diplomácia nagy pillanatai jelentik: az egyik a Lutheránus Világszövetség küldöttségének látogatása a pápánál, vagyis a „luteráni zsinat”. Finoman érzékelteti itt a szerző – mint sok más témával kapcsolatban is –, mennyire összetett dolog megmérni és értékelni valamit, sikereket, eredményeket és félbemaradt gesztusokat, csalódásokat. A másik, a tulajdonképpeni csúcspont a beszámoló az „ökumené reformációjáról”, Ferenc pápa svédországi, lundi látogatásáról a reformáció indulásának ötszázadik évfordulóján, 2016. október 31-én. Igazi történelmi pillanat karnyújtásnyi távolságból.
A kötet jól szerkesztett, ez kifejezett előrelépést jelent a sorozat első darabjához képest. Ott cikkek füzérét olvastuk csupán, itt tudatos szerkesztéssel van dolgunk: reagál is a szerző az időközben történt változásokra, új eseményekre, és egybefűzi az azonos témák régi és új feldolgozásait. A fotók élvezhető minőségűek, szerves részei a mondanivalónak.
A Testvéreim és a nyáj 2. című könyvet akár kellemes nyári olvasmányként is ajánlom az evangélikus élet iránt érdeklődőknek.

https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó könyvek: Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj 2.

Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj 2.
Luther_Kiadó KU>!

Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj – Körkép a világ evangélikusságáról című háromrészes sorozat első kötetéről id. Zászkakaliczky Pál írt ajánlót az Evangélikus Élet című magazin 2019. január 27. – február 3-i számában. A recenzióval ajánljuk a kötetet.

Tavaly decemberben jelent meg a Luther Kiadó gondozásában Fabiny Tamás püspök új könyve Testvéreim és a nyáj címmel. Amint alcíme mondja: Körkép a világ evangélikusságáról. Egy sorozat első kötete ez, Kelet-Közép-Európa evangélikus egyházairól szól. Nem egyszerre íródott, a benne foglalt beszámolók az Evangélikus Élet hasábjain jelentek meg huszonnyolc, illetve – ha a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűléséről készült írásokat is hozzászámítjuk – harmincnégy esztendő alatt.

Fabiny püspök az elmúlt évtizedekben – egyházunk egyik lelkészi vezetőjeként és 2010–2017 között a Lutheránus Világszövetség egyik alelnökeként is – testvérei iránti felelősségtől vezérelve látogatta a régió egyházait. Országunk határain túl végzett szolgálatainak mottója Isten igéjéből származik. Jákób bízta meg fiát, Józsefet ezzel: „Menj, és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj! Azután számolj be nekem.” (1Móz 37,14)
A könyvet olvasva egyre inkább erősödik bennünk az a meggyőződés, hogy ezt a feladatot Tamás püspökre egyházaink közös Ura bízta, aki nemcsak tanácsolta útjai során, de mellette állt az egyes szószékeken is. S a feladat teljesítéséről szóló beszámolók – jóllehet már az otthoni íróasztal mellett születtek – szemnyitogatóak egyházunk népének s minden olvasónak.
A beszámolókat író püspök jó ismerője a meglátogatott egyházak múltjának, s összesűrítetten leírja mindazt, amit az olvasónak arról tudnia kell. Elmondja, hogyan kerülhet sor Moszkvában evangélikus püspökszentelésre. A történelmi bevezetésből kiderül, hogy Erdélyben, Kárpátalján vagy a Baltikumban a hatalom nemcsak a papokat és a híveket üldözte, de az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásával az egyre zsugorodó nemzeti kisebbségeket is. Észtország legmagasabb templomtornyán szovjet zászló lobogott, a három megszállt balti államban templomok sorát rombolták le, a lelkészek egy részét halálra ítélték, vagy Szibériába száműzték. Ugyanakkor alig akad ott olyan egyháztag, aki nem veszített el valakit szerettei közül. Ezek a beszámolók nemcsak döbbenetesek, de kijózanítóak is. A magunk sirámai eltörpülnek mellettük; ha a könyvet olvassuk, elfelejtjük panaszainkat!
Tamás püspök egyházi konferenciákról jól ismeri testvéreit, az egyházak püspökeit, de a nyájak egyik-másik tagját is. Fel is idézi, előzőleg kivel s hol találkozott. A bemutatott személyeken, azok sorsán keresztül ismerkedik a felkeresett egyház gondjaival és örömeivel. Így jobban rögzítődnek a találkozás tapasztalatai. Az egyes egyházak örömeit is felsorolja: ír a Baltikumban és az inkeri egyházban visszakapott és zsúfolásig megtöltött templomokról, az új kiadású, szétkapkodott Bibliákról, az egyházak missziói felelősségének növekedéséről. Arról, hogy a szovjet időben betelepített oroszokon kívül ma „sok mohamedán és buddhista kerül a közösségeikbe. Nekünk nem kell széles e világra menni, a széles világ jön hozzánk” – számol be erről egy inkeri lelkész. Meg kell tanulnunk tőlük az Istentől visszakapott lehetőségek kihasználását!
Akadnak másutt is örömök. Kárpátalján a református templomok zsúfoltsága, a cigányiskolák alapítása és fenntartása. Szlovéniában a közelmúltban kezdte meg szolgálatát Mitja és Judit, a fiatal szlovén–magyar lelkész házaspár. Az is öröm, hogy él a maroknyi cseh, s az alig nagyobb, ám számos szolgálati lehetőséget kapott lengyel evangélikusság. Velük különben – amint olvassuk – „együttműködésre vagyunk ítélve!”. S természetesen a velünk évszázadokig közös történelmet író szlovákiai evangélikusokkal is.
Közös múltunk során súlyos bűnöket követtünk el egymás ellen, mindezek feltárása és megbocsátása maradéktalanul még nem történt meg. Pedig a „múlt bűneinek bevallásával példát is adhatnánk a társadalom többi csoportja számára” – vallja Tamás püspök. Ezek után a szlovák egyházi hetilapnak adott kemény, de előremutató nyilatkozatát is olvashatjuk.
Sok szó esik erdélyi testvéreinkről. Igen nyomós érvek címmel az Evangélikus Élet 2004. november 28-i számában megjelent írásában Fabiny Tamás fel akarta rázni egyházunk közvéleményét a december 5-i, a kettős állampolgárságról szólónépszavazással kapcsolatban. Bocskaira, Reményikre, Petőfire hivatkozva vette számba és cáfolta meg a „nem” szavazatra buzdító „agymosásszerű szociális demagógiát”. A sikertelen szavazás után pedig Sütő András bibliai parafrázisából idézett: az „igen” győzelmével „egymásnak létrafokai lehettünk volna”. Azóta talán mégis azok lettünk!
Az olvasott beszámolók sokunk tapasztalatáról szólnak: bármennyit segítettünk is erdélyi testvéreinknek, mindig mi gazdagodtunk meg közöttük. Ők azok, akik szeretetükkel mindig mértéken felül ajándékoztak meg minket. Románia rendszerváltása után sokan és sokat látogattak a határon túlra, testvér-gyülekezeti kapcsolatok sora alakult, ifjaink látogatnak egymáshoz, teológiánk is nyitva áll a határon túlról érkező vendéghallgatók előtt. Ám mintha a szálak gyengülnének. Pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy egyházuk – lélekben s nem jogilag – egyházunk „keleti egyházkerülete”.
Tamás püspök könyve számos imatémát kínál, sőt sürgetően ajánl mindazoknak a magyarországi olvasóknak, akik saját egészségükön és szeretetteik sorsán túl másokért is szoktak imádkozni. Kelet-Közép-Európa valamennyi evangélikus egyházának mindennapi életében találhatunk imádságunkra szoruló feladatot.
A Baltikumban kemény harc folyik a lelkésznők szolgálata ellen, erőteljessé vált a fiatalok elvándorlása. Kárpátalján már csak alig van nyoma a munkácsi és az ungvári evangélikus gyülekezeteknek. Az evangélikusok vagy elmenekültek a világháború utáni határrendezés miatt, vagy beleolvadtak a református gyülekezetekbe.
A kapott körkép ismeretében meg kell hallanunk a beszámolót író püspök drámai felhívását: „Könyörgés Ukrajnáért.” Dona nobis pacem! Adj békét, Uram! Évekkel ezelőtt hallottam egy hortobágyi rádióriportot. A budapesti riporternő azt kérdezte a mintegy kétszáz bárányt terelgető juhásztól: „Mondja, kedves bátyám, hogyan tudja megkülönböztetni ezt a sok juhot?” A megdöbbentő válasz így szólt: „Ugyan, hol lát maga itt akár csak két egyformát?” A meglátogatott egyházakban szolgáló püspökök, vezetők, a „testvérek” az első pillanatra egyformának tűnhetnek, s a nyájak tagjai is.
Ám a könyvből kiderül, hogy bár sorsukban sok a közös vonás, szolgálatuk is hasonló, de mind a testvérek, mind a nyáj tagjai a Teremtő külön-külön egyedi teremtményei. Ha sorsukat megismerjük, testvéreinkké lehetnek, sőt lesznek az Úrban.
Ezért Tamás püspök könyve toborzó. Imádkozó testvéreket toboroz a távol szolgáló testvéreinkért, az Isten nyájáért.

Kapcsolódó könyvek: Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj 1.

Fabiny Tamás: Testvéreim és a nyáj 1.
Luther_Kiadó KU>!

Balicza Iván: Isten mémjei – Újszerű igehirdetések című kötetéről a szerzővel Harmati Dóra beszélgetett az Evangélikus Élet 2019. június 2–9-i számában Elhivatottságot nem árulnak a boltban címmel. Az interjúval, valamint a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kiadványt.

Változó világunkban a kommunikációs tér is átalakul, és ez az igehirdetőktől is újításokat követel. Ezt felismerve Balicza Iván nyugalmazott budavári evangélikus lelkész a műfajnak és a különböző korosztályoknak is megfelelően igyekezett lefordítani Isten üzenetét, hogy maradandó élmény legyen az adott hallgatóság számára. Frissen megjelent, Isten mémjei – Újszerű igehirdetések című, különleges, kreatív prédikációit tartalmazó kötetéről, a lelkészeket érő kihívásokról és a családi háttérfontosságáról is beszélgettünk.

– Isten mémjei – olvashatjuk a borítón akötet címét. Igen modern szóhasználat. Miért esett erre a választása?
– Nagyon sokat gondolkoztam a címen. A kreatív szó motoszkált bennem, hiszen a megjelent igehirdetések tényleg ebbe a kategóriába esnek. Aztán eszembe jutott, hogy „mém”. A mém alapjában véve olyan jelenség, ami – az interneten – a figyelem megragadásáról szól, önmagát terjeszti és generálja. Egy lelkésznek mindig örömteli visszajelzéseket hallani, főleg az iskolai igehirdetések után a diákoktól. Évekkel később jegyesoktatáson találkoztam egy volt diákommal, aki még akkor is felemlegette, milyen maradandó emléket hagyott benne, amikor Ronaldomezben mentem fel a szószékre, vagy cipőt cseréltettem az egyik diákkal és az igazgatóval. Akkor láttam, hogy ezek szerint ez megragad, terjed, hasonlóan a mémhez.
– Mindig kreatívnak lenni egyúttal igen kimerítő is.
– Természetesen mindig nem is lehet kreatív az ember. Jamie Oliver nagy sztár, de nem gondolnám, hogy mindig szuper ételeket főz. Amikor annak idején a teológiára jártam, a gyakorlati teológiai professzorunk azt tanította nekünk: amelyik igehirdetést nem lehet kétszer elmondani, azt egyszer sem lett volna szabad. Az évek során magam arra jutottam, végső soron meg kell küzdeni azért, hogy az igehirdetés jó legyen. Volt, hogy egy vagy két hetet is készültem egy prédikációra. Munkaigényes egy ilyen jellegű szöveget elkészíteni. Ezért is remélem, hogy idősebb és fiatalabb lelkészkollégák is forgatják majd ezt a kötetet, és ihletet tudnak belőle meríteni.
– Mitől újszerű egy igehirdetés?
– Egyrészt a szemléltetőeszközöktől, másrészt a hangvételtől. Arra mindig különösen ügyeltem, hogy ne legyen az igehirdetéseimben egyházi sablonszóhasználat, vagyis – ahogy mondani szokás – ne azon a bizonyos kánaáni nyelven fogalmazzak, hanem a main. Legyen a prédikációban mindig valami szemléltetés – lehet ez akár egy vicc is, ami nagyon odaillik.
– Ez azt is jelenti, hogy fel kellene frissíteni a nyelvhasználatunkat?
– Mindenképpen. De ez nem olyan fáradságos dolog, és néha nem is tudatos, mert ha az ember kellőképpen nyitott, kulturált, olvas, interneten tájékozódik, akkor ez a nyelv magától ráragad. A hallgatóság számára érthetetlen kifejezéseket pedig mindig le kell fordítani mai nyelvre. Egy példa: ha azt mondom egy igehirdetésben, hogy megigazulás, azt valószínűleg a hallgatók egy része nem érti. De ha azt mondom, hogy Isten igaznak fogad el minket, vagy Isten igaznak talál bennünket, az máris érthető. Tényleg apró dolog ez, azonban éppen ez a feladatunk, teológusoknak, igehirdetőknek: hogy megtaláljuk egy-egy bibliai, teológiai kifejezésnek a mai vetületét. Hogy érthetővé tegyük.
– A kötetben megjelenik például a televíziós igehirdetés is mint műfaj.
– Ezek azért kerültek bele, mert nagyon szerettem őket. A televíziós igehirdetés az áhítatnak egy egészen sajátos fajtája, hiszen nagyon röviden kell elmondani azt, ami fontos. Ezekben a háromperces, féloldalas kis áhítatokban több munka volt, mint egy harmincperces igehirdetésben, hiszen itt minden szónak helye és súlya van. Azt is figyelembe kell venni ilyenkor, hogy más a közönség. A templomba mindenki azért megy, hogy igét hallgasson, a tévét viszont reggel sokan csak háttérként kapcsolják be, és talán fél füllel figyelnek rá. Az igehirdetőnek azt kell elérnie ilyenkor, hogy akárhogyan gondolkozik is a néző, kapja fel a fejét, és figyeljen oda legalább három percen keresztül.
– Látni valóan sok energiára és kreativitásra van szüksége egy lelkésznek. Mostanában rengeteg szó esik egyházi körökben a kiégésről. Mit gondol, mit lehet tenni ez ellen?
– Én is látom a témával kapcsolatos panaszokat és megjegyzéseket. Minden ítélettől mentesen azt mondanám, hogy a kiégésnek az a legfőbb oka, hogy kevés az elhivatottság a lelkészek egy részében. Ha teljesítendő munkának, foglalkozásnak tekintem, hogy lelkész vagyok, az egy idő után összetöri az embert. A magam részéről viszont én mindig élveztem. A készülést is, az ifjúsági órákat, a jegyesoktatást, az idősek bibliaóráját is – mindig megtaláltam bennük azt az élvezetet, ami inspirált, feldobott, és utána nem éreztem, hogy elfáradtam. Másfajta, jóleső fáradtságot tapasztaltam, ami örömmel tölti el az embert, mert azt csinálta, amit szeret. Úgy érzem, ez valahogy hiányzik. Persze nem tudom, hogy mi ennek a megoldása, mert elhivatottságot sem a boltban nem lehet venni, sem erőfeszítéssel kimunkálni nem lehet. Természetesen az is igaz, hogy könnyebb dolga van annak, aki nem egyedül szolgál, és meg tudja oldani a helyettesítéseket. Viszont az egylelkészes gyülekezetekben is ki lehetne találni egy rendszert. Nyugdíjasként én is szoktam helyettesíteni, viszont közel sem annyit, amennyi lehetőségem lenne a segítségnyújtásra. Egyébként nagyon jónak tartom azt a német kezdeményezést, hogy lelkészek gyülekezetet cserélnek egy-két hétre, azzal a kikötéssel, hogy csak az igehirdetés szolgálatát látják el, vagy szükség esetén a temetést is. Új környezet, és lehetőség a pihenésre.
– A családja hogyan tudta támogatni a szolgálatban?
– Rendkívül sok segítséget nyújtott. A lelkésznek a házasság nagyon fontos dolog, mert abban a hivatásban, amit kapott, a családjának is osztoznia kell, vagy minimum megérteni, mivel jár a lelkészi hivatás. A legtöbb lelkészházasságot az teszi tönkre, ha a házastárs érzékelteti a lelkésszel, hogy elhanyagolja, nincsen vele eleget, vagy nem tud annyit segíteni, amennyit a házastárs elvárna. Egy lelkésznek nagyon meg kell gondolnia, hogy kivel köti össze az életét.
– Ezt el szokták mondani a fiataloknak?
– Nekünk régen elmondták. Az is egyfajta elvárás volt annak idején, hogy evangélikus, de legalábbis protestáns házastársa legyen a lelkésznek. Ez önmagában azonban nem jelent semmit. Egy evangélikus lelkésznek legyen hívő házastársa, aki azt mondja, hogy ő is szeretne hozzájárulni az evangélium terjedéséhez azzal, hogy támogatja a társát, és nem kritizálja. Úgy gondolom, hogy tényleg valós probléma a leterheltség, a kiégés, de lehet kezelni, méghozzá közösen, a családban.
– Az ön gyerekei hogyan viszonyultak a hivatásához?
– Egyrészt természetesnek vették, másrészt öntudatosan is képviselték. Ha szóba került esetleg az osztálytársak között, akkor ők törekedtek arra, hogy megmutassák a hit értelmét. Igazi nagy örömömnek, még lelkészi pályám sikereinél is nagyobb teljesítménynek tartom, hogy mind az öt gyermekünk ma is bibliaolvasó, hitben járó keresztény, akik képviselik ezt a világban. Úgy gondolom, hogy ez a világi evangelizálás lényege: a keresztény ember merje felvállalni azt, hogy ő hívő. Az evangélium is így terjedt a kezdet kezdetén, az emberek felfigyeltek egymás hitére, és kérdeztek róla. Azt gondolom, ez az, ami ma nagyon hiányzik a keresztény emberekből. Ha a lelkészekre azt mondtam az előbb, hogy hiányzik az elhivatottság, akkor ez ugyanígy érvényes a hívekre is.
– Vajon miért hiányzik ez belőlünk? Elkényelmesedtünk?
– A szekularizáció, de a kényelem miatt is. Nem vállalunk fel konfliktusokat, vitahelyzeteket. Az emberekben hamis szégyenérzet alakult ki – nem beszélünk a hitünkről. Manapság a személyes belső élményeinkről, pláne az istenhitünkről beszélni majdnem olyan, mintha a szexuális életünkről számolnánk be. Idegennek semmi köze hozzá. Pedig a hit messze nem magánügy!

https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó könyvek: Balicza Iván: Isten mémjei

Balicza Iván: Isten mémjei
Luther_Kiadó KU>!

Balicza Iván: Isten mémjei – Újszerű igehirdetések című könyvéről Stifner-Kőháti Dorottya írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. június 2–9-i számában Isten a hétköznapokban – Igehirdetés-kötet derűs sorokkal címmel. Az írással, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kiadványt.

A léleképítő irodalom remek alkotása a budavári szolgálatából néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult evangélikus lelkész, Balicza Iván második igehirdetés-kötete, amelyet Isten mémjei címmel jelentetett meg a Luther Kiadó. Az Újszerű igehirdetések alcímet viselő könyv hosszú időre odakéredzkedik majd az éjjeliszekrényünkre: nem átfutásra, nem egy esős napon elolvasásra való a százhetven oldal.

Gondolkodásunkat megragadó, sokáig emlékezetes írásokat – mint mondja, ezekre is ráillik a mém szó, innen a cím – válogatott össze a szerző. Gazdag kincsestár ez a kollekció, akár elődje, az Isten koordinátái. Négy fejezete írójának a sokszínű szolgálatát mutatja: gyülekezeti igehirdetések, iskolai áhítatok, konfirmációi prédikációk, televíziós áhítatok sorakoznak benne. A kötetet az egykori budavári szószéktárs-szolgatárs, Hafenscher Károly ajánlja testvéri szavakkal. „Evangélium friss körettel tálalva” – szól az ajánló címe.
E sorok írója, aki segédlelkészként tanulhatta a hivatást kettejüktől, saját tapasztalatból állíthatja: bárhonnan merítsünk Balicza Iván igehirdetői életművéből, az élő víz ugyanolyan tisztán és igazan szólal meg mindenütt. Átélt, megküzdött sorok ezek. Egy olyan ember igehirdetései, akinek a Biblia napi olvasmánya, de figyeli a minket körülvevő világot is, és lépést tart vele. Reflektál, szembesít, tanít. Ott mutatja meg az evangéliumi szó erejét, ahol vagyunk: a zajos, néha zűrös, eligazításért kiáltó mindennapokban.
Mit tanulhatunk Balicza Ivántól?
Istenszeretetet. Mindig Jézusra figyel. Minden igehirdetése az evangéliumból fakad, és annak Urára mutat. Nem verset elemez, novellát, festményt magyaráz, könnyed sztorit idéz; nem irodalmi műveltségét, közéleti, társadalmi jártasságát fitogtatja – noha ezeknek mind birtokában van. Eszközeivel úgy él, ahogy Mesterétől tanulta: az illusztráció rögzít egy bölcsességet, tanítást, egy életet útba igazító mondatot. De nem az eszköz a cél, hanem az, hogy helyrezökkenjen, helyére kattanjon az, amit érteni vélünk, de még nem a miénk; amit kapiskálunk, de még nem fénylik fel előttünk.
Balicza Iván ennek igazi mestere, és ezen talentumát mértékkel és stílusérzékkel használja háromperces tévés vagy húszperces templomi igehirdetéseiben. Nem „áll oda” az ige elé, Jézus elé, hogy elmondhassa saját tanítását. Úgy tud Bibliát magyarázni, hogy egyrészt az olvasó kedvet kap fellapozni a saját Szentírását; másrészt úgy, hogy nem takarja el a ragyogó fény forrását, Krisztust, hanem tanúságot tesz arról, hogy ő is ennek a forrásnak a fényénél melegszik. Örömhíre, hogy mindannyiunk számára van hely az Atyánál. Nem lehetünk annyira bűnösök, hogy ne álljon készen számunkra a Golgotán szerzett bűnbocsánat! Élővé, érthetővé és személyessé teszi az igehirdető az aktuális bibliai szakaszt. Minduntalan rácsodálkozunk: „Jé, hát ez is benne van ebben az igében?” Benne, s a szerző azért tudja elmondani, mert ő maga belőle él. Ilyen egyszerű, ilyen bonyolult, ilyen áldott szolgálat ez, amelyre a nyugalmazott lelkész talentumot kapott.
Tanulunk a kötetből emberszeretetet is – Balicza Iván szereti hallgatóságát! Legyenek akár vakációra váró kisdiákok, kritikus kamaszok, Tamás-misés gondolkodó egyetemisták, útkereső felnőttek, hű templomlátogatók, akár évente egyszer betévedők, ökumenikus imaheti „vendéghívek” vagy a tévé képernyője előtt ülő polgárok. Szereti az embert megszólítani, mert hivatását komolyan veszi: küldött, aki jó hírt ad át. Hiteles, amit mond, mert mélységeket megjárt ember, aki minden gödörből az Emberfiához kiáltva tud kilábalni. Fáradhatatlan tanúja annak, hogy Isten útján vannak nehézségek, de ezen az úton Krisztus az útitárs.
Hogyan lehet derűvel, humorral, nagyvonalúsággal megélni keresztény hitünket? Nevetni, feloldódni, észrevenni Isten örömének, derűjének számtalan megnyilatkozását? Bizony ennek is nagy tanítója e kötet és szerzője. Szögezzük le: a nagybetűs Lényeget – Jézus Krisztus evangéliumát – tekintve kompromisszumot nem ismerve mondja el, hogyan élhetünk gyümölcsöző keresztény életet. Nem rest vicces (műanyag polip) vagy komoly (ágyúgolyóinga, egérfogó) kellékeket felhasználni, Jézusról mint Facebook-ismerősről vagy a templomban megcsörrenő mobilról beszélni.
A bűnös emberért kereszthalált szenvedett Krisztusról úgy tesz bizonyságot, hogy nem mulasztja el tudtul adni: örömre, szeretetre, szárnyalásra vagyunk teremtve. A börtönkápolna szentelésén nyitott ajtókról beszél, az iskolai áhítat közben mobiltelefonálást imitál, mi több, hívást fogad a szószéken. Megmutatja a minket hívó Isten fáradhatatlan, kereső szeretetét, „Istent a hétköznapokban”.

https://www.youtube.com/watch…

Kapcsolódó könyvek: Balicza Iván: Isten mémjei

Balicza Iván: Isten mémjei
Luther_Kiadó KU>!

Füller Tímea: Egy papné titkos naplójából című könyvéről Kinyik Anita írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. december 1–8-i számában Papné kiskosztüm nélkül címmel. A recenzióval, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a kötetet.

Hogy micsoda tévképzetei lehetnek az egyik embernek a másikról, és mennyi társadalmi elvárásnak kell megfelelni például „kettős lényű és identitású” papnéként, azt a zenész és hittanár végzettségű, egyébként ötgyermekes édesanya és „szabadidejében” író lelkészfeleség, Füller Tímea nagyon is néven nevezi a Luther Kiadónál frissen megjelent kötetében. Az Egy papné titkos naplója a szerzőtől megszokott elbeszélői hangon, játékosan, de kendőzetlenül tárja olvasói elé a valóságot.

Mint a kötet első írásából megtudhatjuk, a rendszertanilag is bajos besorolású papnéság olyan kirakatszerep, amely kényszerpályára állítja az embert, ugyanakkor – ezt a szerző immár harmadik önálló kötetének a megjelenése is bizonyítja – nem feltétlenül kell ezen a kényszerpályán mozognia annak, akinek a szíve tiltakozik a kötelező körök, művi protokollok és emberi skatulyázások ellen.
A tengelici evangélikus gyülekezet „first ladyje” nem hord kiskosztümöt, tudniillik abban nem tud fára mászni, és az oltártér feldíszítését is inkább avatottabb kezekre bízza, ellenben szívesen csap a húrok közé istentiszteleteken (ahogyan a saját esküvőjén is tette), és akár három kórusban is énekel párhuzamosan.
Több könyvfejezet ismerős lehet az Evangélikus Élet magazinból, amelynek hasábjain az olvasók kéthetente örülhettek Füller Tímea népszerű papnésorozata újabb epizódjainak. Helyet kapott azonban a kötetben sok eddig közre nem adott rész is, amely a lelkészcsalád életének új, sokszor komikus, máskor (meg)rázós fordulataival ismertet meg.
A „papné” nem titkolja: kezdetben, több száz kilométerre szülőhelyétől és szeretteitől, folyton úton levő, elhivatott lelkész férj oldalán nagyon bizonytalannak és otthontalannak érezte magát. A végtelen számú Bözsi nénik falujában meg kellett tanulnia a gyülekezeti tagok helyes megszólítása után az egyéb „játékszabályokat” is. Ezeket idővel el is sajátította, majd a maga képére formálta őket – ahogyan a Jóistentől tanulta.
A lelkészcsalád minden élethelyzetben imádságban hordozza mindegyikük személyes kérdéseit, problémáit éppen úgy, ahogyan Isten elé viszi a gyülekezet fájdalmait, dilemmáit, és még ha szűkös is a tér (a parókia), ketyeg is az óra – kezdődik az istentisztelet, a kóruspróba, az ifióra –, nagy a hétköznapi, „prózai” pörgés, jelenvaló az életükben ez a fajta (még imádság közben röhögősen is szent) közösség Istennel.
A paplak a lelkészné számára – aki eredendően nem táplált különösebb ambíciókat a papnéság iránt, mint írja, „velem csak megtörtént” – az állandó készenléti állapot szinonimája lett. Hogy ezt a dinamikusan változó állapotot hogyan kezeli, például az éjfélig „lelkizni” vágyó vendéget miként küldi végre haza, vagy hogy milyen következménye lehet, ha jószándékúan mindenkit beenged az udvarra: a saját kárán kellett megtanulnia.
A „tisztelendő asszony” felvállalja, hogy olykor „nem józan”, vagyis – mint minden halandó – elveszíti a fejét, dühös lesz, vagy épp kétségbeesett, és még ha betoppan is egy látogató a mindig nyitva álló paplak ajtaján, nem átallja bájvigyor helyett elmorzsolni azokat az épp lepottyanni készülő könnycseppeket…
Istent nem lehet csak úgy „ímmel-ámmal” szolgálni, a lelkészek kötetlen munkaidőben – vagyis látástól Mikulásig – dolgoznak, hisz „a hivatást nem lehet csak úgy szögre akasztani, mint a Luther-kabátot”. Egy lelkészfeleségnek igen nagy – hovatovább isteni – leleménnyel kell menedzselnie a hétköznapokat ahhoz, hogy azok ne csak a tágabb nyáj, hanem a szűkebb család minden tagjának testi-lelki jóllétét is szolgálják. Füller Tímea kötete minden „szakmabelinek” megszívlelendő üzenetet hordoz: „…törékenységünk nem tűnik el a hivatással, amelyet kaptunk. Emberek maradunk, sérülékenyek és kicsik” – hívja fel a figyelmet A maga szíve sose fáj? című fejezetben.
Füller Tímea mindezzel mintha azt sugallná olvasóinak: nincs szükség rá, hogy teljesíthetetlen mércéknek és elvárásoknak kívánjunk megfelelni. Ha valami nem megy – például a filmklub –, annak is oka van: „…még mindig olyan az Isten Lelke, mint a szél. Oda fúj, ahová akar. Mi csak a vitorlát tartjuk.”
Ez a fajta alázat, elfogadás, megbékélés és megelégedés az, amit ettől a sokszor búgócsigaként pörgő, lelkes, máskor meg morgós papnétól érdemes eltanulni, még ha nem is tanító célzattal íródott ez a kis kötet. A „kedves naplózás” műfaja sokkal inkább trialógus, mint dialógus; Füller Tímea vallomása pedig egyben bizonyságtétel is, hosszú imádság ahhoz, aki a sokszor ingatag lábakon álló, népes paplakot (is) a tenyerén hordozza.

https://www.evangelikus.hu/fuller-timea-konyvbemutato-20191111

Kapcsolódó könyvek: Füller Tímea: Egy papné titkos naplójából

Füller Tímea: Egy papné titkos naplójából
Luther_Kiadó KU>!

Varga Gyöngyi: Élők földje című kötetéről Galambos Ádám beszélgetett a szerzővel. Az Áldások rád! – Varga Gyöngyi a legősibb szentségről című interjú az Evangélikus Élet című magazin 2019. május 19–26-i számában jelent meg. Ezzel, illetve a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a köiadványt.

A nagy sikerű Áldáskönyv, valamint a Remény s ég kötet után újabb, Élők földje címmel a Luther Kiadónál megjelent áldásgyűjteménnyel örvendezteti meg az olvasókat Varga Gyöngyi Ószövetség-kutató, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének vezetője. Honnan ered, mit jelent az áldás, és miként tudunk áldáshordozókká válni? Ezt a kérdéskört jártuk körbe a szerzővel.

– Az Ószövetség szerint az áldás ősforrása Isten. Miből ered az áldás?
– Az áldás kapcsolati fogalom, soha nem önmagában áll, hanem mindig van forrása és célja. Az Ószövetség megmutatja, hogy Isten az áldás forrása, de ez az áldás célirányos, eljut emberekhez, közösségekhez. A Biblia világában ehhez hasonló kapcsolati dinamikát mutat az ígéret, az imádság és az igehirdetés is.
– Az áldás a kézrátétel, a kimondott szó és a megajándékozottság hármasa. Miért ezek a meghatározó szimbólumok?
– Az ember legeredendőbb tapasztalatai az érintések és a szavak. Amikor pici gyermekként eszmélődünk, a másokhoz kapcsolódásainkban akkor is az a legközvetlenebb élmény, hogy megérintenek minket, és szólnak hozzánk, és mi is szólhatunk másokhoz. Ez jelenik meg az áldásban. Az áldás a legősibb szentség. Már évezredekkel azt megelőzően, hogy a zsidóság és a kereszténység tradíciójában ez komplett teológiai tartalommal megjelenne, az emberek sejtik és tudják a jó szavak erejét, de ugyanúgy ismerik a hiányt, azt, hogy a rossz szavak és a rossz helyen megnyilvánuló tettek szembemennek ezzel a minőséggel.
– Jákób és Ézsau története alapján az áldás visszavonhatatlan…
– Az Ószövetségben a visszavonhatatlanság érdekes módon az elsőszülött áldásánál jelenik meg [1Móz 27,39–40]. Ez abból ered, hogy a családfői áldásból csak egy van, ez legitimálja a szerepet. Jákób és Ézsau történeténél érdekes, hogy lényegében ugyanaz az áldás ismétlődik meg, csupán egy szón múlik a második, negatív áldás jelentéstartalma. A héber szövegben ott van egy „min” viszonyszó, amely egyszerre jelenti azt, hogy részesülni valamiből, és azt, hogy távol lenni valamitől. Amikor Ézsau kapja ezt az áldást, akkor úgy fordítjuk, hogy távol lesz majd az ég harmatától, a föld zsírosságától, ugyanakkor úgy is fordíthatnánk, hogy részesülni fog belőlük. Itt a szövegkörnyezet dönti el, hogy Ézsau nem kaphatja meg ugyanazt, ami Jákóbnak jár, ugyanakkor a szöveg azt is sugallja, hogy rejtetten, de megvan a lehetőség arra, hogy Isten áldása elérje Ézsaut is.
– Az áldás ellentéte az átok. Mit gondolunk az átokról?
– Az átok, vagy ahogy gyakran megfogalmazzuk, áldatlan állapot nem pusztán az áldás hiánya, hanem a Biblia világában kifejezetten a kártékony, a más kárát okozó kimondott szót vagy tettet jelöli. Amikor Bálámot arra biztatja Bálák, a moábi király, hogy átkozza meg Izraelt [4Móz 23,13], az nem egyszerűen egy negatív áldás, hanem tudatos tett. A terv mégsem sikerül, mert Isten úgy rendelkezik, hogy Izraelt nem szabad bántani. Az Ószövetség világa mintha tudatában lenne ennek: Isten színe előtt, Isten jelenlétében az áldásnak van létjogosultsága. Isten lényével nem fér össze az átok…
– Az Újszövetség azt hirdeti, hogy Jézus maga az áldás.
– Míg az Ószövetségben az áldás materiális, ami az élet bőségét, teljességét jelenti, addig az Újszövetség görög szava az áldásra egyfajta verbális közlést jelez: a kimondott szó, az ige testesíti meg ezt a minőséget. Ez megnyilvánulhat akár a köszönésben. Nem véletlen, hogy Jézus is sokszor mondja: „Békesség néktek.” János evangéliuma alapján az Ige, amely testté lesz [Jn 1,14], a jókor jó helyen kimondott szó. A jó szó, a jó gondolat ilyen értelemben maga Krisztus. Jézus az Isten üdvözlete a világnak. A jézusi létforma így az emberség létállapota, ahol össze tudunk kapcsolódni az éggel. Ez pedig már önmagában hordozza azt a gazdagságot, amelyet áldásnak nevezünk. Amikor azt mondjuk, hogy áldott emberek vagyunk, akkor belépünk ebbe a térbe, és a Krisztus-esemény részeseivé válunk. Így érünk vissza a kezdetekhez, amiről a teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten megáldotta az embert [1Móz 9,1–17]. A teremtésben kapott áldás a Krisztus-eseményben kapja meg végső létjogosultságát.
– Jézus arra tanította tanítványait, hogy áldást mondjanak azokra, akik átkozzák őket.
– Egyetlen erő és hatalom van, amely megtöri a gonosz erejét, ez pedig az áldás ereje. Ez olyan „közömbösítő szer”, amely nem engedi, hogy az átok, a sötétség tért hódítson.
– Mi a különbség az áldás és az imádság között?
– Az imádság Istent megszólító, kérő és hálát adó párbeszéd. Az áldás is párbeszéd, de más szintű kommunikáció. Olyan, mintha az ember Istent utasítaná valamire, azaz egy erősebb kérés. Amikor azt mondjuk, hogy „Isten áldjon meg téged”, akkor az olyan, mintha nem közvetlenül Istenhez címeznénk a kérésünket, hanem áttételesen próbálnánk Istent rávenni valamire. Ezért így áldást mondani nagy merészség. Csak azzal a belső lelki meggyőződéssel lehet ez legitim, ha feltételezzük, hogy Isten ebben a kapcsolati párbeszédben partner, és hajlandó „engedni” nekünk.
– Az Élők földje című kötetben a hétköznapokat, a mindennapi életet körülvevő áldásokkal találkozhatunk. A türelem, a forrásból merítés, az útonlét, a szeretet felfedezése mind áldássá válhat. Ez rámutat, hogy lényegében életünk minden pillanatában áldást mondhatunk.
– Régóta foglalkozom a zsidóságnak azzal a spirituális gyakorlatával, ahogy felkeléstől lefekvésig az egész napjukat átszövik az áldásmondatok. Azt éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha keresztény életünk mindennapjaiban is felfedeznénk ezt a lehetőséget. Akkor jobban ráéreznénk a hálás létezésre, felismernénk, hogy a mindennapi történésekért adott hála már önmagában óriási erőforrás. Ez egyfajta rendbenlétet is jelent. Gyakran panaszkodunk, hogy sok a dolgunk, nincs időnk semmire. Ezzel én is így vagyok. Az segít, hogy megpróbálom a mindennapjaimban felidézni: áldott ember vagyok. És ezzel a hálával igyekszem kitölteni az „üres pillanatokat”. Ennek felfedezése a maradandó csodálkozás állapotában tart, abban, hogy ne vegyem túl magától értetődőnek azt, hogy élek és vagyok.
– Az Újszövetség örömüzenete alapján éppen ez határozhatná meg a keresztény életet. Ezzel szemben az áldásmondás a hagyományainkban eléggé leszűkült, lényegében a liturgián belüli áldásra korlátozódik…
– A kezdetben minden ember számára elérhető áldásmondás az idők során a klérus privilégiumává vált. Hiszem, hogy feladatunk az áldásmondást mindenki számára ismét ajándékká és elérhető eszközzé tenni. Éljünk minél többen – és ne csak lelkészek – azzal az ajándékkal, hogy aki ki akarja fejezni egy másik embernek, hogy Isten őt is szereti, és gondol rá, ő nyugodtan kimondhassa ezeket a szavakat.
– A kötet második fele a megjelölt pillanatok áldásaira ad lehetőséget. Miben különbözik a hétköznap és az ünnepnap áldása?
– Sokban nem. Talán a hangulatunk, a lélekállapotunk határozza meg, hogy ünnepnapokon méltóságteljesebben, liturgikus keretben érkezzen hozzánk az áldás. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha a mindennapjainkban kapunk áldást, akkor azokból a napokból is ünnepnapok tudnak lenni.
– Sokan talán tartanak attól, hogy áldást mondjanak. Mit jelent áldást adni?
– Kisgyermekkoromban nagymamám sokszor magához ölelt, keresztet rajzolt a homlokomra, vagy csak megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy „menj Isten hírével”. Nekem ez volt a legelső találkozásom az áldással. Természetes, szép és egyszerű volt. Ha valahol itt elkezdjük, akkor idővel felbátorodhatunk arra, hogy később egyre többféle áldást mondjunk. Nem kell tartanunk az áldásmondástól, mert Isten ki tudja pótolni, kimondott mondataink ellenére is átjön az, ahogy Isten közelít hozzánk, és ahogy ő akarja a valóságot közvetíteni az életünkbe.
– Ez az áldáskönyvek harmadik kötete. Mit jelent áldást írni?
– Nem tagadom, hogy komoly munkát, odafigyelést igényel, ugyanakkor izgalmas, kreatív folyamat, ahogy megszületnek ezek a könyvek. Az első kötettől kezdve azt éreztem, hogy ez alapvetően nem rajtam múlik. Életem során számtalan jó szót, áldást kaptam másoktól. Úgy éreztem, hogy ebből a jóból valamit vissza is kell adnom.

https://www.evangelikus.hu/konyvesbolti-estek-varga-gyo…

Kapcsolódó könyvek: Varga Gyöngyi: Élők földje

Varga Gyöngyi: Élők földje
Luther_Kiadó KU>!

Varga Gyöngyi: Élők földje című áldáskötetéről Kinyik Anita írt recenziót az Evangélikus Élet című magazin 2019. május 19–26-i számában Élő és éltető szavak címmel. Ezzel a cikkel és a könyvbemutatón készült videófelvétellel ajánljuk a könyvet.

Az Élők földje című kötetben megszólaló lírai hang hiánycikk a kortárs keresztyén könyvpiacon. Egyszerre nagyon személyes és univerzális, ébresztő és ringató, megragadó és könnyedséget adó. Varga Gyöngyi Ószövetség-kutató harmadik, a Luther Kiadó történetében kiemelkedő sikernek örvendő áldás- és imakönyve mind tartalmilag, mind formailag olyan életszemléletről és életszeretetről tesz tanúságot, amelynek megélésére mindannyian vágyakozunk.

Ritka az olyan formába öntött keresztény üzenet, amely a befogadás fontosságára is felhívja a figyelmet. Amely nem leplezi, hogy az evangélium meghallása csak az első lépés, utána következik az igazi munka, az önátadás voltaképp élethosszig tartó gyakorlása. Az Élők földje nem tagadja ennek az útnak a küzdelmes valóságát, de tartózkodik a drámai felhangoktól. Távol áll tőle mindenféle dogmatika és didaktika, ugyanakkor közel áll hozzá minden, ami emberi. A kézre álló, szívhez szóló és olykor szívbe markoló kötet az életünk minden jó és kevésbé jó részletének és teljes valóságának megélésére, vállalására, magunkhoz ölelésére hív.
Ahogy két korábbi elődje, a most hetedik kiadásban kapható Áldáskönyv és az ötödik kiadásban megjelent Remény s ég, ez a kötet is tarisznyánkba teszi a „megszokott” gazdag lelki útravalót, de mellé tesz még néhány új színt, szempontot is.
A legfrissebb áldáskönyv fejezetei tematikusan haladnak az év kitüntetett eseményei, ünnepei mentén, a jeles évfordulók hangsúlyai azonban egész mások, mint más ünnepi kiadványoktól, például a ballagókönyvektől megszokhattuk. A kötet beszélője a „lírai énnél” több, különleges beleérző képességgel bír. Mintha minden korosztály nyelvén tudna szólni; mintha ugyanúgy tudna lázadó, mint bölcsen elfogadó szívvel érezni; mintha egyszerre volna beszélő és hallgató, megálló és úton lévő, lelkesítő és csendesítő. Mintha a mindent tudó és mindent érző Valakinek a szószólója lenne…
Aki hallotta már a szerzőt, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének tanszékvezető docensét előadást tartani olyan „száraznak” tetsző témáról, mint az Ószövetség laikusok számára valamely nehezen értelmezhető fejezete, bizonyára nem lepődik meg ezen a közvetlen, áradó és gyönyörködtető előadásmódon. A Varga Gyöngyi előadásaiban és írásaiban felfedezhető ihletettség teljességgel magával ragadja a hallgatóját-olvasóját. Önmagában már az is figyelemre méltó, hogy áldáskönyvével nagyon sok (nem csak evangélikus, nem csak egyházi!) embert meg tudott szólítani. Erre a hangra, úgy tűnik, szomjas a világ.
De milyen ez a hang? Tagadhatatlanul női(es). Az embernek a hagyomány szerint az ihletettséget, a pünkösdi lángot adó Szentlélek (teológiailag igazolhatóan) a női minőséggel rokon. Ez a hang életre, életbe hív. A földön két lábbal állásra, ugyanakkor a szüntelen elemelkedésre és rácsodálkozásra, életalakító leleményre, derűlátásra. Teljességigényre a hétköznapokban, ugyanakkor a megelégedés gyakorlására. Ez a könyv a jelenbe, jelenlétre hív. Szembenézésre, számadásra és újrakezdésre. Bánat és veszteség megtapasztalására, az öröm, a siker, a vágy megélésére, a hála benső munkálására.
A szavak mellett mesélnek a „kamera mögött állónak”, a könyv illusztrálójának az érzékenységéről hírt adó életképek is. Ebben a kis könyvben úgy kap helyet a nagyság tisztelete, a tágas horizont folyton szemlélésének vágya, ahogyan a „kis semmiségek” észrevételének valósága. A látszólag jelentéktelen dolgok „az élet sóját”, ízt, színt, a világban élőnek pedig érzékelő, beleérző lehetőséget és számtalan életérzést adnak. Az Élők földjében úgy van jelen az ujjongó életöröm, a táncos kedv, ahogyan a rend szeretete, az önfigyelem és az önfegyelem fontossága. Szavai élők és éltetők, a könyv lapjain az áldáskérés – „söpörj végig rajtunk lélekszeleddel!” (187. oldal) – ható erővé lesz.

https://www.evangelikus.hu/konyvesbolti-estek-varga-gyo…

Kapcsolódó könyvek: Varga Gyöngyi: Élők földje

Varga Gyöngyi: Élők földje