Lexoris 0

Távozás
Csend ereszkedett a szoba négy sarkára. Olyan tömény, mint a fagy, melytől a hideg téli éjszakákon nem véd a duplafalú, régi faablak. Két tenyerem közé fogom az arcom, és lassan előre borulok az íróasztal lapjára.
Az asztal is hideg.
Az ember legnagyobb bánata, hogy képtelen az érzéketlenségre. Akárhányszor lehajtom fejem, érezni fogom ezt az átható hidegséget. Két éve már, hogy nem jövök rá, pontosan honnan is jön.
Lehunyom a szemem.
Elképzelem, hogy megnyílik a repedezett plafon felettem, és beköltözik a szobámba a csillagos ég. A légüres tér. A végtelen semmi. A sötétség és a hangtalan magány beeszi magát gyönge kis lelkembe. Lassan eggyé válok az űrrel, egy leszek csak a többi céltalanul mozgó test közül, visszaverve a nap fényét. A forróságából nem érzek semmit.
Kinyitom a szemem.
A plafon a helyén van, a lámpa sárga fénye megvilágítja az előttem álló íróasztalt. De a légüres tér itt van. Az nem tűnt el, és úgy tetszik, mindig is itt volt.
A hideg belőlem jön.