Judant 0

a vég tengerének mérge

1.
Sötét az ég.
Vihar ül meg a hegyek sarkán
a túlparton egy felhő lefelé száll.
Esik.
Vagy tán szakad és szaggatva
vagy mint rongyos ruhát filcdarabokra tépve
hullanak ki a felhőkből a cseppek
és formátlan átlátszóság eszi be magát
minden kis repedésbe. Nedv.
Nedves lesz az aszfalt, a lámpák
a kertek, a házfal, az órák.
Az idő. Elrohasztja az eső
mint rongyosra mosott ruhákat
amiket túl sokáig hagytak kint
ebben az úgynevezett időjárásban.

2.
Messziről nézve mintha a part égne
mintha füst szállna felfelé az égre.
Vihar készül.
Vagy tán már tart, vagy akár el is múlt.
Nem érezhető hol tart az idő és mihez képest
múlt volna el a múlt.
Nem érezhető hol tart a pillanat
nem tart formát, széthull
apró rozsdaszilánkokra a vasakarat.
Nem lesz már váza
és soha nem lesz belőle acél.
Mások szemében látom tükröződni a darabokat.

3.
Szétnézek a tenger felett.
Nyugaton világoskék
Keleten szürke fényt vet
a vég nélküli ég.
Itt vihar készül, ott elmúlt
amott sohasem lesz.
Felmorajlik a tenger
a tomboló víztömeg
olyan akaratos akár egy kisgyerek. 

4.
Egy sziklán állok. Csúszik a víztől
rajta nyálkás tengerinövények burjánzanak
színük, akár a rozsda
és ahol nem táncolnak, mint folyékony levelek
adulár-szürke fut végig a köveken.
A növények megülnek a lapos háton
mint a paraziták.
És terjed. Terjed a vörös, ahogy tör előre a tenger
nem állíthatja meg sem állat, sem ember
az egyre vadabb hullámok felhasítják a partot
és fehér koronával a fejeken
fekszenek le pihenni a köveken.
Fejük alatt virágoznak a rozsdaszín
élősködő szilánk-fák.

5.
Megbokrosodik, akár egy ló
sörénye kék, akár a bőr alatti erek.
Három kisebb hullám után jön egy nagyobb
egy erősebb
odáig csak gyűlik, de az feltör
és üvölt, mint egy szörnyeteg.
Folyamatosan jön
állandó, mint az idő lihegő haladása.
Nem áll meg.
Méreg ez. Vénakék és szakadéksötét méreg
mely úgy folyik, mint az ivóvíz.
Nem öl ez. Csak éget.

6.
Szenny. Szennyvíz szag van a levegőben
az orrban, a szájban, a tüdőben.
Nem nyomja el a só. Se a zsír. Se az olaj.
Se a lélek.

7.
Fehérek a kövek.
Fehér, akár a vak gyűlölet
ami itt rejtőzik a parton minden
kicsi repedésben, kagylóban
elhagyott törülközőben
páratlan papucsban
és elfelejtett naptejben.
Eltemeti a tenger. Beborítja.
Nem állítja meg gát. Sem szépszó.
Sem zsolozsma.
Nem tartja vissza a mozgó, ítélő
élő és vergődő akaratot
feltör és fulladást hoz
olyan, mint az asztma.

8.
Sötét az ég. Vihar van a fejünk felett.
Nem áll meg.
Tán még lehet tenni valamit
ahogy üveges és csodálkozó szemek
figyelik a füstölgő fergeteget
a fentről érkező ütközetet
de új bárkát már nem lehet építeni.
És régi világok pusztulásán
felkel majd egy újabb
de mit lehetne tenni
hogy ne fehér kövekből épüljön fel
és essen majd össze, mint akinek nincsen levegője.

Mindig szennyvíz szag van
és mi sorban állunk a büntetéshez.

9.
Nincs már Noé. A kiválasztásoknak vége.
A tenger falat épít és bukik előre
jön akár egy hegy
különböző kékek és zöldek árnyalatai
tükröződnek ezen az élő festményen
akvamarin, türkiz, acél
jáspis, smaragd, mész
és méreg.
Sötétkék méreg ez
itt pumpál minden vénában
minden asztmás tüdőben
minden kiakasztott ruhában
és minden szánalmas kis tárgyban.
Tömegként állunk egyedül
(hiszen a végén mind magányosak
vagyunk, de magányosak voltunk
már a legelején és közben is)
és mozdulatlan repedésekként vésődünk a földbe
míg ránk csap és eltöröl a tenger
mely gyermeki, de büntet.

10.
És mindezt azért, mert hagytuk
hogy tort üljön köztünk a gyűlölet.

(2019.)