Jaumijau 0

Levegőt

Rozsdás rímekre vadászok sivár lelkem egén,
Elfogyok, akár az élet, kettesével szállnak az évek,
Ködül, aki voltam – megy, s vissza se néz.

Elsirattam minden képzelt énem
A művészt, forradalmárt – s velük apadt
Félelem, harag, düh, bánat, őrület és botrány.

De helyükre nem jött sok – semmi. Viccnek se elég.
Nem vagyok kézműves, hobbikertész, könyvmoly
Se háziasszony, anya – gazdinak is kevés.

Most elsiratom az egyszerű lányt is, ki maholnap
harmincegy évesen nem tudja, hogy téged
még mindig, már nem, vagy sohasem szeretett.

Mielőtt baj lesz. Nem hiszti, nem játék.
Ez legyen búcsú, örökre – vagy holnapig.
Vagy döntsd el te, csak ne kínozz hajnalig!

Ez vagyok. Sok is, kevés is; persze mindig rosszkor.
Minden az én hibám, kínozlak, sokat tűrsz. Tudom.
Nap nap után hallgatom, szüntelen, csak én. Unom.

Tán hülyébb vagy még nálam is, vagy mi bajod?
Ne keltsd már minden reggel ordítva a napot!
Legyen ennél több eszed, ha már ugye nekem nincs!
Zárd le ezt magadban valahogy, mert az idő drága kincs!

Ha miattam döcög sorsod szekere, rúgj el az útból!
Kerülj ki és menj tovább! Nem fogja szúrni szemem,
ha nélkülem ér a boldogság!

Ha hátráltatlak, engedj el, egyszerű képlet.
Nem szeretheted, akit bántasz, mert az
neked is összetöri a szíved.